Október végén jelent meg a tervezett kadicsfalvi szabadidős parkról, annak megálmodójáról és kritikusairól szóló anyagunk, melyben kadicsfalvi lakosok panaszkodtak arra, hogy Pál Dénes, Udvarhely környékének leggazdagabb vállalkozója milyen módszereket használ ahhoz, hogy egyházi területre megálmodott szabadidős komplexumát meg tudja építeni.

A cikk arról szólt, hogy Pál Dénes enyhén fogalmazva túl rámenősen próbálta akaratát érvényesíteni, és annak érdekében, hogy álma a Kadicsfalva központjában lévő egyházi területen valósuljon meg, átgyalogolt az egyháztanács és a pap akaratán.

A panaszosok java nem ellenzi a sportkomplexumot, csak azt kifogásolja, ahogyan Pál Dénes át akarja vinni a tervét. A főbb panaszpontok közt szerepelt, hogy Pál Dénes önkényesen kihúzatta az egyháztanács által elfogadott feltételek három pontját, és csúnyán beszélt az egyháztanácsosokkal, hogy az áthelyeztetés félelmében tartotta a papot, hogy kikerülte a helyi egyháztanács és a plébános akaratát, és Gyulafehérváron intézkedett az ügyében. Hogy nem akarja a becsületes telekbért sem megfizetni, de kedvezményes belépést sem akar adni a kadicsfalviaknak.

Ez a kérdés megosztja a falut, feszültséget szül, amit kibeszélni sem tudnak. Egyrészt mert Pál Dénes nem hajlandó a párbeszédre, másrészt mert az emberek is félnek szembeszállni vele. Hogy ne kelljen az ellenállással szembenézniük, Pál Dénesék múlt december óta szép csendben, titokban dolgoznak az álom megvalósításán.

Nagyvonalakban erről szólt az írás, melynek célja részemről az volt, hogy elinduljon a kommunikáció a témában. Az árnyékból a játszmák kikerüljenek a fényre, átláthatóbb legyen a kadicsfalviak számára, hogy mi is zajlik a szabadidőpark körül. És hogy azoknak, akik eddig féltek, ne kelljen annyira félniük.

Az anyag részben elérte célját, részben nem. Az emberek elkezdtek erről beszélni, a kommunikáció is elindult Pál Dénesék részéről. Sőt: néhány olyan kérdésben, amiben addig hajthatatlannak bizonyult, Pál Dénes most engedett a kadicsfalviak javára. Megígérte például, hogy ingyenes lesz a játszótér, és „tekintettel van arra”, hogy helybélieknek elsőbbségük és kedvezményük legyen.

De a siker nem teljes. Néhány Pál Dénes-párti, akár mert félreértette a szöveget, akár szántszándékkal, manipulációs céllal, elkezdte vadászni és támadni a kritikusokat, fejlődésellenesnek, szarházinak titulálni őket. Akik félelmükben zártak, így a párbeszéd teljesen lehetetlenné vált. Pál Dénes sem keresi a párbeszédet, inkább hátrább lép, és elbújik az egyesület és az alkalmazottak mögé.

De nézzük részletesen, mi történt az ügyben!

A „szarházi” kadicsfalviak legyenek felsorolva a mise után

Az előző anyagunk nagy port kavart a környéken.

Magánban nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam, hogy mennyire fontos volt ezt megírni. És sokan kérdezték meg, hogy nem félek-e. Mert ők félnek, még attól is, hogy a Facebookon vállalják a véleményüket az ügyben.

Ugyanakkor támadást is kaptunk bőven. A neten jött egy áradat, előbb egy szűkebb, Pál Dénest magasztaló kadicsfalvi és melindás alkalmazotti körből, akik főleg nem engem támadtak, hanem a falustársaikat. Szarházinak nevezték a beruházást ellenzőket, azzal dicsekedtek, hogy ők bezzeg adják a nevüket, vagy követelték tőlem a névtelenek megnevezését. Ha van merszem, vasárnap mise után menjek, és nevezzem meg azokat az egyháztanácsosokat és kadicsfalviakat, akik nekem megszólaltak, írta egyikük.

Aztán volt egy vállalkozói réteg, amelyik a szokásos érvvel jött, hogy aki valamit csinál, azt támadják. Valahogy figyelmen kívül hagyták, hogy itt nem az volt a baj, hogy valaki valamit csinál, hanem az, hogy hova és hogyan csinálja, és közben hogyan viselkedik. Ők együttérzésükről biztosították Pál Dénest, kitartást kívántak neki, és hasonlókat.

És végül volt pár újságíró (nem mind aktív újságírók, volt köztük többek között politikailag erősen elköteleződött nyugdíjas újságíró, vagy volt vakvágányra állított, közpénzből hallgatásért fizetett politikusbarát újságíró is), akik főleg szakmailag kifogásolták az anyagot, mert egyoldalúra sikeredett, nem szólalt meg benne Pál Dénes. Nem igazán érdekelte őket, hogy hét-nyolc csatornán próbáltam elérni a másik oldalt, és szinte egy évig vártam rájuk, hogy szólaljanak meg. Csak az érdekelte őket, hogy Pál Dénes egy aranyember, jó keresztény, mennyi mindent csinált.

Nem szeretek újságíró kollégákat támadni azért, mert másképp gondolkodnak az újságíró szerepéről, mint én. Azt is megszoktam már, hogy sok újságíró megpróbál behízelegni a hatalomnak. De most nagyon meglepett, hogy egyes kollégák mennyire nem érzik azt, hogy milyen, mikor az újságíró forrása fél. Vagy bárki fél. Újságíróként emberek félelmét ennyire gúny tárgyává tenni, ennyire empátiátlannak lenni, ezt most nemcsak szakmaiatlanságnak, hanem embertelenségnek is éreztem.

A támadó kommentekkel egyidőben Kadicsfalván elindult a kritikusok vadászata. A Pál Déneshez közel álló körökben pár hónapja azt találgatják, hogy ki lehetett az, aki ki merte hívni az újságírót, vagy kik lehettek azok, akik rosszat mertek neki mondani a szabadidős központról vagy Pál Dénesről. Próbálkoznak apró jeleket kicsikarni, úgy tőlem, mint tőlük, hogy hátha ezekből rá tudnak jönni, kik lehettek. Ujjal mutogatnak, majd figyelik a reakciókat. Újságírókat küldenek a gyanúsabbakra, és várják, hogy nekik miket nyilatkoznak.

ZÁRVA!

Az anyag megjelenése után pár nappal bezárták a sportpályákat, a bejáratnál lévő kis játszótérrel együtt. Leszedtek minden feliratot, díjszabást, mindent a helyszínről, csak egy „ZÁRVA” felirat maradt egy táblán, és egy lakat a kapun.

Ágoston Attilától, a pályákat működtető KSKE egyesület vezetőjétől megkérdeztem, hogy miért zárták be a pályákat. Azt válaszolta, hogy: „Önkéntesen végeztük a játszótér, valamint a sportpályák körüli feladatokat, beleértve a karbantartást közmunka formájában. Az egyesület (KSKE) tagjai közül került ki mindig, aki figyelt a létesítményre, viszont a továbbiakban nem szeretnék a tagok vállalni, ezért átadtuk a kulcsot a kadicsfalvi plébánosnak.”

Kadicsfalvi forrásaim szerint azért bonyolultabb lehet a kérdés annál, hogy nem akarja senki vállalni. Mert ha csak arról szólna a dolog, hogy az egyesületnek nincs emberi erőforrása a sportpályákat nyitva tartani, akkor miért akarják a jelenlegi sportbázist megtoldani még egy ötször akkora felülettel? Azt ki fogja vállalni?

Forrásaim látnak ebben a bezárásban egy enyhe zsarolást és egy erősebb félelmet is.

Zsarolásként Pál Dénes csapata bemutat a falunak, hogy ha nem kell nekik az új park, akkor nem lesznek sportpályák sem és játszótér sem. Ami azért nem annyira hiteles, mert közben ezerrel dolgoznak azon, hogy meglegyen az új park.

Félni pedig azért félhetnek forrásaink szerint, mert valamelyik hatóságban felmerülhet a kérdés, hogy ha tizenöt évig törvénytelenül szedték a pénzt a pályabérlésért, az a pénz most hol lehet. Az egyházhoz területbérként semmi nem jutott, alkalmazottakra sem költhették, hisz állítólag önkéntesen dolgoztak az egyesület tagjai, és a pálya felújítására sem, mert a pályákon semmi látványos javítás nem volt, teljesen lepusztultak. Hogy a számonkérésétől félhetnek, arra utalhat az is, hogy a pályáról és környékéről leszedték az összes pénzzel kapcsolatos feliratot, a díjszabást, a becsületkasszás feliratokat, a pályafoglalási telefonszámot, sőt a KSKE bannerjeit is.

Tájékoztatás és istálló-kisajátítás

A bezárással egyidőben szórólapot osztogattak Kadicsfalván. Minden család kapott belőle a postaládájába. A szórólap egyik felén a tervezett élménypark látványterve, a másik oldalon egy tájékoztató volt.

A látványterven fontos változás, hogy eltűntek a korábbi tervekben szereplő épületek. Érdekes, hogy cserébe a papilak csűrje helyett (amiben a pap lova és a szénája jelenleg még benne van) öltözőt szeretnének építeni. A papilak udvarára, a kántori laktól pár méterre. Pedig nem is olyan régen a pap még határozottan kérte őket, hogy tartsák tiszteletben a kerítés vonalát, emlékszik vissza egy kadicsfalvi.

A szórólap másik oldalán a KSKE közli az emberekkel, hogy mi készül. Látszik a tájékoztató megfogalmazásából, hogy jogi szövegek szerkesztésében jártas ember írta. Inkább szerződésnek tűnik, mintsem földi emberek számára készült tájékoztatónak.

A szórólapon nem sok új van ahhoz képest, amit előző cikkünkben leírtunk. Bemutatják a szerződő feleket, elmondják, hányas telekkönyvi számok alatti területek lesznek érintettek. Biztosítják az embereket, hogy a terület az egyház tulajdonában marad mindvégig, és ha megszűnik a KSKE, akkor minden az egyházra száll.

Azt nem mondják el, hogy mi történik, ha nem szűnik meg a KSKE, és nem akar majd önszántából lemondani a területre épített ingatlanokról, akkor hogyan fog a terület visszaszállni az egyházra.

Az utolsó cikkelyben meglebegtetik, hogy a cél a kadicsfalvi fiatalok itthon maradásának elősegítése, hiszen a park működése új munkahelyeket teremthet. A tájékoztató örömhírrel zár: a játszótér használata ingyenes lesz.

A tájékoztató alatt írja: „FIGYELEM! 2022 november 7-12 időszakban mozgóurnás felmérést végzünk, amely keretén belül minden kadicsfalvi család véleményére szükségünk van ezen tervezett sport- és szabadidős park kapcsán.”

Orosz technikák Kadicsfalván

Ez a felmérés néhány kadicsfalvi olvasónkban visszatetszést váltott ki. Olyan időkben, amikor Pál Dénes hívei szarházinak titulálják és mindenfélével támadják azokat, akiknek kifogásai vannak a tervezett élménypark, vagy a megálmodójának viselkedése ellen, amikor vadásznak az ellenzőkre, amikor Pál Dénes egyik hűségese és alkalmazottja nyíltan követeli, hogy vasárnap a mise után a templom előtt nevezzék meg és kérjék számon azokat az embereket, akik nem értenek teljesen egyet mindennel, ki fog merni őszinte véleményt mondani Pál Dénes házaló embereinek?

Még a szórólap terjesztésekor megkérdeztem Ágoston Attilát, hogy mit tud mondani erről, és hogy ki fogja lebonyolítani ezt a mozgóurnás felmérést.

Azt írta, hogy a KSKE tagjai fogják végezni ezt a felmérést. Tehát gyakorlatilag csak az egyik fél emberei mennek házról házra, ők kezelik az urnát, ők győzködik az embereket, hogy minden rendben van, nyugodtan lehet a beruházás mellett szavazni, mondta egy ismerősöm, akivel beszélgettünk a témáról. Ők férnek hozzá a szavazatokhoz, ők látják, hogy ki szavazott ellene, és jelenthetik ezt felfelé. És ők is csalhatnak, úgy módosítva a szavazatokat, ahogyan csak akarják. Ismerősöm azt is hozzátette: ennek olyan íze van, mint az orosz mozgóurnás népszavazásnak Ukrajnában. Vajon mire szavazol, mikor ott áll melletted az orosz katona?

Végül szavazáskor a dolog jócskán leegyszerűsödött, mondták a kadicsfalvi forrásaim. A „mozgóurnás felmérés” a gyakorlatban nem titkos szavazással zajlott, hanem úgy, hogy a felmérők minden háznál felírták a házszámot, hogy a családban hányan vannak, és ebből hányan szeretnék, hogy legyen szabadidős park, és hányan nem. Tehát semmi titkosság nem volt, még csak a látszata sem. Ha valaki ellenezni akarta a létesítményt, fel kellett vállalnia, hogy Pál Dénes fog tudni róla. Hány család volt olyan bátor, hogy bevállaljon akár egy ellenszavazatot is? – kérdezte egy kadicsfalvi, aki benne volt az engem kihívó csapatban, tehát nagyon ellenezte a beruházást ilyen körülmények között, de nem mert nemmel szavazni ezen a felmérésen.

Rákérdeztem Ágoston Attilára, hogy mi lett a népszavazás eredménye. November 16-án azt válaszolta, hogy „A felmérés adatai meg nincsenek teljesen összegezve. Az eddigiek alapján 156 kadicsfalvi háztartást látogattak meg a KSKE tagok, amelyekből 459 személy (93.9%) támogatásáról biztosította a projektet, 10 személy ellenezte (2%) és 20-an (4.1%) semlegesek (közömbösek) a prospektus szerint tervezett szabadidős park kapcsán.”

Egy november 24-én megjelent UH-s anyagban a felmérés végleges eredményét is közzétették: 93,7% támogatja, 4,5% közömbös, 1,8% ellenzi.

A szavazásban olyan opció nem volt, hogy valaki szeretné a parkot, de adott feltételekkel, mondja egy kadicsfalvi forrásom, pedig sokan ebbe a kategóriába tartoznak. Szeretnék a parkot, de az egyház nagyobb szintű beleszólási jogával, vagy a kadicsfalviak számára kedvezményekkel, vagy kevesebb nyomással Pál Dénes részéről.

Az egyik forrásom szerint „vicc volt ez az egész felmérés. Ha azt kérdik, hogy akarom-e, hogy legyen park, akkor azt kell válaszolnom, hogy akarom, hogy legyen park. Mert akarom. De hogy nem ide akarom, hogy legyen, vagy nem ilyen feltételekkel, és nem teljesárú jeggyel a kadicsfalviak számára, az is biztos. De ha csak azt kérdezték, hogy akarom-e, hogy legyen, akkor azt válaszoltam, hogy akarom.”

Manipulatív volt már a kérdés megfogalmazása, állítja. Harmadik opció nem a tartózkodás kellett volna, hogy legyen, hanem az, hogy „akarom, de az egyháztanács által megszabott feltételekkel”. Ha azt kérdezték volna meg, ami a konfliktus forrása volt, akkor valószínűleg más lett volna az eredmény. De ők úgy kérdeztek, hogy nekik jó legyen.

Igen, talán jó lett volna ez a felmérés, amíg nem mérgesedett így el a helyzet, és az emberek egy része vállalta volna a véleményét, mondja egy kritikus kadicsfalvi. De így, hogy vadásszák az ellenzőket, és tudván, hogy Pál Dénes ezt így is, úgy is végig fogja vinni, mert van hozzá pénze és hatalma, semmi értelme kiállni ellenzőként, és magadra vonni Pál Dénes bosszúját, mondja egy másik kritikus kadicsfalvi, aki nekem elmondta, hogy ellenzi a parkot ebben a formájában, de a szavazásnál mégis arra szavazott, hogy akarja. Mert fél Dénes bosszújától. Tehát egyértelmű, hogy ez a szavazatszámlálás téves képet fog adni, mert csak a leggerincesebb ellenzők fognak nemmel szavazni, és azok, akiknek nincs veszítenivalójuk, mondja. De ő nem akar bajt magának és családjának, nekik megélhetési kérdés, hogy ne legyenek rosszban Pál Dénessel.

Sokatmondó információ, hogy azok, akik kihívtak engem, hogy írjak erről a témáról, és azok a kadicsfalvi forrásaim, akik a leginkább ellenezték a park ilyen formában való megvalósítását, mind igennel szavaztak, hogy akarják a parkot.

Nagy kérdés, hogy miben befolyásolja a történetet ennek a felmérésnek az eredménye. Hogy az egyház meghatódik-e ennek a felmérésnek az eredményétől, vagy könnyebben kiadja-e a telket. Hogy az ellenzők könnyebben engednek-e, ha látják ezt az elsöprő hamis eredményt.

Ágoston Attila azt írta, még egy augusztusi válaszában, hogy ha lesznek ellenzők, akik felvállalják névvel, hogy nem szeretnék, akkor nem építik meg a parkot. Ebben a mostani felmérésben minden negatív szavazat névvel felvállalt ellenzésnek számít. Most derült ki, hogy tényleg tartja-e magát a KSKE ehhez az ígéretéhez, vagy az csak egy figyelem-elterelő hadművelet volt. Vagy csak azért akarta megtudni, hogy kik azok, akik névvel ellenzik, hogy bosszút állhassanak rajtuk?

Amint az a kadicsfalvi kritikusok szerint borítékolható volt, Pál Dénesnek esze ágában sem volt ellenzők miatt lemondani a tervről. A munkálatokat folytatni fogják, fogalmaznak a cikkben. Ami azt jelenti, hogy már el is kezdték őket. Továbbra is számítanak a plébánia és az egyháztanács együttműködésére, valamint Pál Dénes pénzére, zárják a közleményt.

Hogy továbbra is számítanak a plébánia és az egyháztanács támogatására, az színház, mert tudjuk, hogy a pap félelemből támogatta eddig a tervet, az egyháztanács pedig feltételekkel, amely feltételekből önkényesen kihuzigáltatott Pál Dénes. A „számítunk a Pál Dénes úr által tulajdonolt Melinda Impex cégcsoport pénzügyi támogatására” is hatalmas színjáték, hisz Pál Dénes álmodta meg a parkot, és különítette el a pénzt rá, most pedig az ő emberei játsszák el, hogy civilként kérik a pénzt, amit Pál szerénykedve bár, de nagylelkűen meg fog adni (saját álma megvalósításáért).

Ez olvasható ki a közleményből, amit az UH-nak és a Hargita Népének átküldtek, de nekünk nem. Mert hát minek? Ha már egyszer bevallották, hogy rossz volt a kommunikációjuk, akkor miért ne folytatnák úgy tovább?

Kommunista hangulat a jó keresztény táborában

Egy olvasó írja kommentben a Facebookon a KSKE mozgóurnás felméréséről, hogy „Úgy képzelem, mint annak idején a kollektivizálást, a végén mindenki »akarta« és »önként«, »örömmel« állt be”.

Egy ismerősöm, akivel erről a témáról beszélünk, mikor hallja, hogy a felmérés alapján a lakóknak még csak 2%-a sem ellenzi a beruházást, megkérdi: Mi van? Hogyhogy 2%? Mi ez, a Román Kommunista Párt XIV. kongresszusa?

A kadicsfalvi facebookos kommentszekció is kellemetlen, kommunista hangulatú emlékeket ébresztett több olvasónkban. Akkor is a vezér dicsőítői adták a nevüket, az ellenzők pedig bujkáltak, mert féltek a megtorlástól. Az a hozzászólás, hogy a templom előtt a mise után meg kell nevezni az ellenzőket, tökéletesen visszaadja azoknak az időknek a hangulatát, amikor nem lehetett véleményed a hatalommal szemben, és akinek volt véleménye, azt meghurcolták.

A történelem ismétli magát. Névvel kiállni a hatalom mellett, dicsőíteni a vezért, és támadni azokat, akik nem merik vállalni a nevüket, mert félnek a hatalom bosszújától, ez egy egyre gyakrabban tapasztalt jelenség környékünkön is. Egyre gyakrabban botlok ebbe munkám során, főleg amióta a magyarországi politikai hangulatot kiexportálták ide is, és a helyi kis vezetőink megtanulták a bosszúállási technikákat.

Könnyebb névvel behízelegni a hatalomnak, mint névvel kritizálni azt. Mi több, teljesen felesleges névtelenül vagy halkan benyalni a hatalomnak. Ezért a hatalom csicskásai vagy a vezér dicsőítői mindig sokkal hangosabbak voltak, és sokkal jobban verték a mellüket, mint a bujdkálásra késztetett ellenzők. Mindig ujjal mutogattak azokra, akik nem hódoltak be a hatalomnak, és vadászták őket.

Nyilván, ez nem csak a kommunizmusra volt jellemző, hanem sok más rendszerre a múltban, de mi most erre emlékszünk, ezt tudtuk élőben megtapasztalni. Főleg az idősebbek. De hasonló folyamatok zajlottak le a múltban sok más hatalmi struktúrán belül, többek között a nemzet és a kereszténység nevében is.

Több olvasónk szerint visszatetsző, hogy Pál Dénes emberei, akik az ellenzők felfedését és lejáratását követelik, arra hivatkoznak, hogy párfogoltjuk, Pál Dénes mekkora keresztény. Visszatetsző nekik, hogy a kereszténység cukormáza csöpög a hatalom- és pénzfitogtatás és megfélemlítés tejszínhabos tortájáról. Mióta krisztusi erény pénzzel megkenni az egyházat, majd kicsikarni belőle, amit szeretnél? Félelemmel kezesíteni meg a papokat és falustársakat? Fizetett bérdicsőítőkkel körülvenni magad, vagy hagyni, hogy a behízelgők táborának dicsőítése elvegye a józan eszedet? Egóból megálmodni valami nagyot, majd eljátszani, hogy azt a nép akarja, és te csak nagylelkű, önfeláldozó hősként segítesz ebben? Ilyeneket rónak fel kadicsfalvi és nem kadicsfalvi olvasóink a jó keresztény Pál Dénesnek.

Pál Dénes első elbújtatása

Az előző cikkünk megjelenése után a KSKE kiadott egy sajtóközleményt, amelyben elítéli a cikkben megjelent vélemények egy részét. Megvédi Pál Dénest, „aki sikeres vállalkozóként és jó keresztény emberként már sok-sok éve önfeláldozóan pénzügyileg is támogatja a kadicsfalvi és bethlenfalvi (és nem csak) egyházi és civil projekteket, beruházásokat, tevékenységeket”. És kihangsúlyozza, hogy Pál Dénes nem volt, és jelenleg sincs a KSKE alapítótagjai között. Ettől kezdve mindenütt azt hangoztatták, hogy Pál Dénesnek semmilyen szerepe nincs az egyesületben, és ezt a projektet az egyesület futtatja, nem Pál Dénes.

Érdekes szerepcsere történt. Amolyan sáncolás, sakkbéli kifejezéssel, vagy rokáda, ahogy itt mifelénk mondják. Az eddigi történetből úgy tűnt, hogy Pál Dénes volt a projekt megálmodója, és végrehajtója. Ő álmodta meg, ő kezdeményezte, ő vetített, ő szólta le az ellenzőket, ő intézkedett Gyulafehérváron, ő tartotta kordában a papot, ő húzatta ki a számára nem tetsző pontokat az egyháztanács döntéséből, ő fogadta meg a földmérőket, ő kért bocsánatot a paptól, mert a tudta nélkül beküldte a földmérőket az udvarára, ő beszélt a tervezővel, munkálatvezetővel, mindenkivel. Ő volt az, aki megmondta, hogy mekkora bért fog adni a területért.

Ő volt a főszereplő, az egyesület csak egy eszköz, törvényes csatorna volt a nagy terv megvalósításában. A mostani közleményből úgy tűnik, hogy életre kelt az egyesület, látszólag átvette a projektkezdeményező szerepet, és mintha Pál Dénes visszavonult volna „önfeláldozó” „nagylelkű” támogatóvá. Vagy ez csak egy manipulatív látszatlépés, hogy kimentsék Pál Dénest az eddigi szennyből, és az egyesület vigye el a balhét?

A közlemény kihangsúlyozza, hogy az egyesületnek nem tagja Pál Dénes. Kadicsfalvi forrásaink szerint ez a mondat, habár igaz, abszolút megvezető jellegű. Hisz teljesen egyértelmű, hogy az egyesület mindig azt csinálta, amit Pál Dénes mondott, és most is azt csinálja. Az egyesületi elnök, Ágoston Attila Pál Dénes rokona. Kadicsfalvi forrásaink szerint Ágoston írja, hogy hány órát dolgozik ebben a szabadidőparkos projektben, hogy Pál Dénes ki tudja fizetni. Tehát gyakorlatilag Pál megbízottja ebben a projektben. A közleményt aláíró első egyesületi tag az elnök után András Lehel, aki hosszú évekig Pál Dénes jobb keze, üzlettársa és cégigazgatója volt, de ott van a listán a Melinda cégcsoport jogásza is, és a tagokból sokan vannak, akik ilyen vagy olyan úton kötődnek Pál Déneshez vagy a cégeihez. Rajtuk keresztül Pál Dénes ott van az egyesületben.

Most sem döntenek semmiről Pál Dénes nélkül. „Bármiről szó van, nem tudnak egyből reagálni, mindenről meg kell kérdezniük Dénest” – mondja egy kadicsfalvi.

Pál Dénes visszavonultatása nem is sikerült tökéletesen, a hajóskapitánysághoz szokott vállalkozó nem könnyen tudja játszani a matrózt. Az őt kimentő KSKE-sajtóközlemény kiadása után az uh.ro-n megjelenő cikkben Pál Dénes azzal indít, hogy „Én nem akarok beleszólni, mondják el ők, hogy mit akarnak. Én itt vagyok, a pénz is itt van. Ne az legyen, hogy csak én akarom.” Egy kicsit kéretteti magát, mintha ő félre lenne állva, s várná, hogy kérjék a pénzét.

De utána kibújik a szög a zsákból, mert végig úgy viselkedik, mintha ő építené a szabadidős parkot, nem az egyesület. Elmondja, hogy ő álmodta meg a nagyobb parkot, ő bízta meg a szakcéget a tervezéssel, ő nem fogadta el az egyháztanács feltételeit, ő várja el, hogy a pénzéért cserébe a közösség is járuljon hozzá a telekkel meg a működtetéssel, ő nem értett egyet az egyháztanács működtetésbe való beleszólásával. Tehát mindent csak ő, ő, ő csinált, minden feltételt ő szabott meg, de közben higgyük el, hogy ő nem akar beleszólni.

Pál Dénes második elbújtatása és egyéb manipulációk

A karizmatikus vezért nemcsak az egyesület előrelépésével próbálják kiszedni a csávából. András Lehel, nemrég pihenővonalra vonult melindás üzlettárs és vezérigazgató, Facebookos bejegyzéseiben és kommentjeiben egy manipulatív húzással belekeveri az alkalmazottakat is. Hogy 500 alkalmazott dolgozott évi 1,2 millió órát azért az adóért, amire a kritikusok azt mondták, hogy Pál Dénes csak az adójából ad, a saját vagyonából nem.

Ebből kiindulva egyik kisfőnök alkalmazott behív engem a Melindához egy beszélgetésre, amiből számonkérés lesz, és nekem esik, hogy cikkemmel megsértettem a Melinda összes alkalmazottját. Mi van? Az alkalmazottak mögé bújtatják a cégtulajdonost, hogy ha valaki valamit mond Pál Dénesre, akkor az összes alkalmazottat sérti? Pedig a panaszosok csak Pál Dénes viselkedését minősítették.

Az alkalmazottakról egy rossz szó nem esett az anyagban. A panaszos kadicsfalviak nem az alkalmazottakra mondták, hogy nem nagyvonalúak, hanem a tulajdonosra. Aki nem a magánvagyonából (ami csak tavaly 100+ millióval gyarapodott), hanem az államnak kifizetendő adóból támogatja saját álmát, amit közösségi álomnak állít be. És elvárja, hogy a másik fél (az egyház, akit ő húzott bele erővel, hogy az álma a központban, vagy ahogy ő mondja, a „buricul târgului”-ban valósulhasson meg), aki nem akarja éppen annyira az ő álmát, adja bele az ősöktől örökölt vagyonát az ő álmáért. A kritikusok azt a gesztust kritizálták, hogy „én mint leggazdagabb, lemondok az államnak adandó adómról, amiről úgyis le kell mondanom, de cserébe te is mondjál le 25 évre vagy örökre a legjobb földedről az én álmomért, és hiába, hogy nem akarod, én rád erőltetem, hogy akarjad, és megyek tovább, és átmegyek mindenkin.”

Erre András Lehel egy röpke manipulációval előkapja az alkalmazottakat, ami végül úgy csapódik le, mintha az adóért dolgozó ötszáz emberre lenne sértő, hogy lekisstílűzték a cégtulajdonost. Mert bezzeg azok az alkalmazottak mennyit dolgoztak azért az adóért. Pedig egyértelmű, hogy egy cégnél az alkalmazott a saját fizetéséért, a cég profitjáért, és szerencsés esetben a munka öröméért dolgozik. Nagyon perverz kell, hogy legyen egy olyan alkalmazott, aki a minél nagyobb adóért húzza a gályát. Az adó csak a szükséges rossz egy vállalkozásban, és annyira nincs fontossága, hogy a cégadatbázisokban, ahol a cég éves forgalma, profitja, tartozása stb. meg van adva, az adó nem is szerepel a tíz legfontosabb adat között.

Ha az 500 munkatárs termelte meg azt a 800 ezer eurónyi adót, és ez annyira fontos, hogy felemlegetik, akkor miért nem kapják meg ők a saját részüket az adóból a saját álmaikra, veti fel viccesen egy olvasónk. Az azt jelentené, hogy minden alkalmazott 1600 eurót tudna oda irányítani, ahová ő szeretné. De nem, a vezér dönti el, hogy hova megy a pénz, nyilván az ő saját álmára, s mikor valaki kritizálja őt, akkor hirtelen előkapják az alkalmazottakat a vezér védelmére.

A kritikus kadicsfalviak nem örülnek András Lehel cselének, és rámutatnak, hogy ők nem az alkalmazottakat minősítették, még csak nem is a céget, hanem Pál Dénest egyedül.

A meg nem keresett áldozat manipulációs technikája

András Lehel azzal is kitámad, hogy az egyik melindás emailcím, amire írtam, nem működik. És abból is gúnyt űz, hogy kínomban, mikor már öt csatornán próbálkoztam elérni őket, és közel egy évet vártam, hogy reagálhassanak, ráírtam Pál Dénesre messengeren is. Manipulációs szándéka abból látszik, hogy közben gondosan elhallgatja, hogy a másik emailcímen, amin írtam, olvasták a levelem (ez ugyanazon a képernyőfotón látszik, amelyre ő is utal). És azt is elhallgatja, hogy ezt a nem működő címet a weblapjukról szedtem. És hogy ez az emailcím csak egyike volt annak a sok csatornának, amin próbáltam őket elérni.

Mennyire kell rosszindulatú legyen egy (volt) cégvezető, hogy támadjon valakit azért, hogy a cége weblapján lévő elérhetőségeken próbálta felvenni velük a kapcsolatot?

Ezt a nem működő instal@melindainstal.ro emailcímet több melindás alkalmazott felhányta nekem, de azóta sem voltak képesek lecserélni a nem működő címet a weblapjukon, a melinda.ro kontakt oldalán még mindig a téves emailcím szerepel.

Megjegyezném, hogy munkánk során normális esetben küldünk egy emailt és megejtünk pár telefonhívást, és ha az illető nem válaszol pár napon vagy héten belül, akkor annyi, nyomjuk fel az anyagot. Még soha senkit nem próbáltam ennyi csatornán elérni, és senkire nem vártam ennyit, hogy elmondhassa véleményét, mint most Pál Dénesre. Megtettem, mert jó embernek tartottam, s meg akartam adni neki a védekezés lehetőségét. De csalódtam, csak támadást kaptam részükről ezért.

A melindás alkalmazott, aki behívott számonkérni, felrótta, hogy nem voltam eléggé rámenős Pál Dénes megkeresésében. Mert ha tudtam, hogy hol lakik, odamehettem volna hozzá haza, hogy ott beszéljek vele. Mondtam neki, hogy ismerem azt a technikát, hogy reggel, mikor megy munkába, állok egy kamerával az autójánál, és nekiszegezem a kérdéseket, de úgy éreztem, nem lenne illendő ez Pál Dénessel szemben, ezért emberibb módokon próbáltam őt megkeresni, s végül, mikor láttam, hogy kényelmetlen neki megszólalni, megadtam neki a lehetőséget, hogy ha hallgatni akar, hallgasson.

Ez az eset nagyon hasonlít a kórházigazgatós esetre, hívják fel olvasóink a figyelmem. Abban is, hogy ott is a belső ellenzék félt és hallgatott, az igazgató hívei verték a mellüket, hogy bezzeg ők adják a nevüket, és követelték az ellenzők identitásának kiadatását is. Abban is, hogy vadászták az ellenzőket. És abban is, hogy óvatosan kerülték azt, hogy nyilatkozzanak a témában, de utólag támadtak, hogy bezzeg ők nem voltak megkeresve.

Az UH cikkében, amit később majd bővebben tárgyalunk, egyik nyilatkozó sem érti, hogy miért pont most jelent meg ez az anyag, közel egy évre a konfliktustól. Hát azért, mert szinte egy évet vártam arra, hogy Pál Dénes vagy Ágoston Attila szóba álljon velem, hogy tudják ők is elmondani az álláspontjukat. Azért. De ők gondosan kerülgettek, közben a nyert időben próbálták nyélbe ütni a kifogásolt telekbérlést. És most játsszák a meg nem keresett felet és az áldozatot, akik jaj, de jót akarnak tenni, de az irigyek miatt elakadtak.

Pál Dénes azóta sem keresett meg, pedig megkapta a számomat. És most már ejsze azt sem mondhatja, hogy nem tudja, hogy szerettem volna beszélni vele ebben a témában. Inkább hátralépett, és az egyesületet tolta a harc frontvonalába, anélkül, hogy egyenes magyarázatot adott volna a főbb vádpontokra. Jobb keze, András Lehel ahelyett, hogy megteremtené a párbeszédet, próbál lejáratni. És a melindás alkalmazottak a Melinda Steel működő emailcímére ment levelemre azóta sem válaszoltak, nem küldték el Pál Dénes elérhetőségét. Talán érthető is, hogy miért, ha megnézem a weblapon az emailcím alatti kontaktszemélyt: Hadnagy Dénes.

Mit ad Isten, ugyancsak Hadnagy Dénes volt az, aki egy eléggé aljas kommentet posztolt az oldalamra, amiben kritikán aluli szavakat használt a kadicsfalvi panaszosokra. Miután válaszoltam neki, letörölte a hozzászólását, átment az Átlátszó Erdély oldalára, és ott nyomott egy hozzászólást, amiben kéri, hogy vasárnap a mise után nevezzem meg a névtelenséget kérő forrásaimat.

Az ellenzők falhoz állítását követelő Hadnagy Dénes a Facebook-profilja szerint a Melindánál dolgozik.

Minden rendben van, nincs is ellentét Kadicsfalván

Írtam már az első fejezetben, hogy Pál Dénes emberei vadásztak a kritikusokra. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy az UH újságíróinak, akik beruházáspárti anyagon dolgoztak, egyik kritikus kadicsfalvi sem mert őszintén nyilatkozni. Főleg hogy mindkét újságíró már az ügy elejétől a park feltétlen megépítése mellett állt ki, és egyikük Pál Dénest méltatta, és elítélte a névtelenül nyilatkozókat.

Szakmánkban nagyon fontos a forrásvédelem, és főleg a névtelenül nyilatkozók védelme. Erről már többször is írtunk, legutóbb itt:

Olyan újságírónak, aki nem védi meg a névtelenséget kérő forrást, hanem támadja azt, senki nem fog nyilatkozni. Forrásaim kerestek meg azzal, hogy az UH újságírói járják a falut, győzködik az embereket, hogy akarják a parkot, és hogy ők nem fognak nekik nyilatkozni, vagy pedig nem fogják a valós véleményüket elmondani nekik.

Így az UH-sok, habár támadtak engem, hogy egyoldalú anyagot írtam, még egyoldalúbb anyagot írtak. Cikkükből csak az derül ki, hogy „titta öröm és boldottá” van Kadicsfalván. „Mindenki örül, Ágoston Attila is, az apja is, és a testvére is” – fogalmaz egy ismerősöm, utalva arra, hogy a KSKE-elnök mellett egyháztanácsosként az apját, panziósként pedig a testvérét is megszólaltatták.

Az anyaguk egyoldalúságához nem csak az járult hozzá, hogy a kritikusok nem mondták el nekik teljesen őszintén a véleményüket, hanem az is, hogy a megszerzett fontos részleteket is elkenték. Például tudták az újságírók, mesélik kadicsfalvi forrásaim, hogy Pál Dénes kihúzatta a pappal az egyháztanács határozatából a három, neki nem tetsző pontot. Azt is tudták, egészen pontosan, hogy melyik három pontot húzatta ki. Ez az anyagban csak úgy szerepel, hogy: „Akkor voltak elvárásaik, meg is fogalmazták ezt nyolc pontban, amelyből volt, ami el lett fogadva, volt ami nem.” Ebből úgy tűnik, hogy az egyháztanács nem fogadta el ezeket a pontokat. Semmi nem utal arra, hogy Pál Dénes húzatta ki ezeket a pontokat a határozatból a pappal, az egyháztanács akarata ellenére. Ami azért fontos részlete a történetnek, vélik a forrásaim, képzeljem el, hogy mi lenne, ha így működne ez, hogy a városi tanács elfogad egy határozatot, és jön az érdekelt vállalkozó, s azt mondja a polgármesternek, hogy ezt húzzad ki, azt húzzad ki belőle.

A cikk vége is arról szól, hogy az egyháztanács rábólintott a beruházásra egy évvel ezelőtt, minek kell ezzel többet foglalkozni. A cikk alapján mindenki azt mondja, hogy nem érti, ha már egyszer elfogadták tavaly, hogy bérbe adják a területet, akkor miért kell most visszatérni erre a döntésre. De az sehol nincs tisztán leírva, hogy az egyháztanács a nyolc pontos határozatot fogadta el egy évvel ezelőtt, a nagyobb bérrel, és az egyháztanács beleszólási jogával. Az ötpontos, Pál Dénes-féle változatról nem szavazott az egyháztanács, nem lett elfogadva. Ezt tudták az újságírók, mégis azt az érzést keltették az anyagban, hogy minden rendben van, a döntés megszületett egy éve és azóta is érvényes.

Habár Hodgyai-Lőrincz Eszter UH-s kollégám kifogásolta az anyagom címét, és a benne szereplő papi félelmet, mégsem kérdezett rá Pál Dénesnél, hogy mi a helyzet a papok elhelyeztetésével. Sem a papnál. Vagy az is lehet, hogy rákérdett, de a válaszaikat nem rakta be az anyagba.

De nem kérdezett rá sok más érdekes részletre sem, ami árnyalta volna ezt az egyetértő örömöt. A kadicsfalvi kritikusok szerint már az anyag dokumentálásának elkezdése előtt egyértelmű volt, hogy mi lesz a cikk következtetése. És az is lett, amit a szerzők szerettek volna.

Egy volt egyháztanácsos mondja: „Zsuzska néni lánya azért haragszik ránk, mert a régi iskolát nem adtuk oda Zsuzska néninek.” Eszter, az UH-s cikk egyik szerzője, Lőrincz Zsuzsa lánya. Zsuzsa néni, az Artera alapítvány vezetője, néhány éve szerette volna bérbe venni a régi iskola épületét, mesélik. Emlékezetük szerint 15 000 eurót fektetett volna pályázati pénzből az iskola felső szintjének a felújításába, s a többit kellett volna, hogy állja az egyház.

Kijöttek a szakemberek, megvizsgálták az épületet, s azt mondták, hogy ez sokba fog kerülni, mert „nem a tetejével kell kezdeni, hanem az aljával”. Fel volt ázva az alap, esett szét minden. Aztán Zsuzsa néni nem is tudta megmondani, mennyi időre akarja kivenni, ezért végül úgy döntöttek, hogy nem adják ki, emlékszik vissza a volt egyháztanácsos, akin érződik, hogy már minden részletre nem emlékszik pontosan, de a történet alapja valós. Azóta haragszik Zsuzsa néni és Eszter az egyháztanácsra, és valószínűleg ezért lett az újságcikk is ilyen beruházáspárti, állítja.

Eszter maga is megerősítette, hogy haragszik ezért, egyik Facebookos hozzászólásában emlegette is ezt a számukra kellemetlen pillanatot.

Mint minden kis közösségben, valószínűleg a falu kettészakadása nem most kezdődött, hanem több évtizedes folyamat eredménye, hogy most ilyen a hangulat. És hogy van, aki Pál Dénes ellen van, és van, aki mellette.

Eszter mesélte nekem a falu hangulatáról, hogy van olyan ismerőse, aki nem viszi a gyerekét a játszótérre, csak azért, mert azt Pál Dénes építtette, és hogy ő ezt nem érti. Tehát ő is tudott ellentétről. Csak amikor a cikket írta, akkor nem találta az ellenzőket.

Pál Dénes nem érti, de az ellenzők sem értik, hogy hogyhogy nem érti

Az UH anyagát és az abban megszólaltatottak véleményét erősen kifogásolták a kritikus kadicsfalviak. Szinte minden mondatában kaptak olyan pontokat, amelyeket hazugságnak, féligazságnak vagy manipulációnak éreztek, de főleg a Pál Dénessel készült interjút érezték kimondottan megvezetőnek és pökhendinek.

Nem akarom pontról pontra szétcincálni a kollégák anyagát, csak egy bekezdésen megmutatom, hogy mennyire törékeny minden érv. Vegyük például ezt a bekezdést az UH anyagából: „A kadicsfalvi nagyvállalkozó nem emlékszik pontosan, hogy mit mondott, „nem szokása csúnyán beszélni”, csak arra emlékszik, hogy az egyik egyháztanácsos kotnyeleskedésén háborodott fel, és akkor mondhatott olyat, amivel vádolják. Ha ezt úgy vették, hogy le akarja nyomni a torkukon az akaratát, akkor sajnálja, nem állt szándékában. Ő jót akart, de ha ez nem egyértelmű, akkor hátralép. Csak nem érti, hogy akkor miért szavazták meg a projektet.”

A szerkesztő kiemelte azt a részt, hogy az egyik egyháztanácsos kotnyeleskedésén háborodott fel. Ebből úgy tűnhet, hogy Medve koma lenézett a pattogó, kotnyeleskedő Nyuszikára, és azt mondta, hogy „faszom” és „köpök egyet”. De mi is történt ott valójában, azon túl, hogy Pál Dénes nem emlékszik? Forrásaim emlékezete szerint ez a „kotnyeleskedés” úgy történt, hogy a gyűlésen egy egyháztanácsos kifogásolta, hogy nem átlátható a beruházás. Erre Pál Dénes gúnyosan leszólta, hogy „nem gond, tanácsos úr, magának majd építünk egy tornyot, hogy átlássa”.

Forrásaim szerint Pál Dénest mindig feldühíti, ha nem csak az ő véleménye érvényesül, vagy ha valaki bele mer szólni a dolgába. Mindig minden úgy kell, hogy történjen, ahogy ő akarja, mondják. Hivatkoznak egy másik UH-s interjúra, amiben Pál kifejtette, hogy ő annyira megszokta, hogy hajóskapitány, hogy nem tud matróz lenni.

Pál azt is állítja itt ebben a fentebbi bekezdésben, hogy nem volt szándékában lenyomni a torkukon az akaratát. De akkor minek lehet azt nevezni, hogy kihúzatta az egyháztanács döntéséből a pontokat kénye-kedve szerint? Minek lehet azt nevezni, hogy az egyháztanács döntése ellenére végül mégis ő mondta meg, hogy mennyiért fogja bérbe adni neki az egyház a területet? Nem ellentmondás ez Pál Dénes részéről, kérdi egy kadicsfalvi, hogy gyakorlatilag ingyen, területalapú támogatás áron kéri a telket, mert szerinte ez a falu érdeke, de utána azt mondja, hogy nem ad beleszólást az egyháztanácsnak, mert nem ingyen adják a telket?

Kadicsfalvi forrásaim úgy tudják, hogy az egyház által rendelt ingatlanbecslés évi 60-70 ezer lejre becsülte a terület éves bérét piaci áron, az egyháztanács által kért 25 ezer lejes, és a Pál Dénes által felajánlott 8 ezer lejes összeghez képest. Ezt a számot nem erősítette meg sem az egyház, sem a KSKE, de reálisnak tűnik. A 8 ezer lejes bér a 60 ezer lejes valós értékhez képest ingyen van, mondja egy kadicsfalvi, nem érti, hogy miért nem akar Pál Dénes beleszólást adni az egyháztanácsnak.

És mi az, hogy Pál Dénes nem érti, hogy akkor miért szavazták meg a projektet? Hát nem egyértelmű, hogy ők a nyolc feltétellel szavaztak igent a projektre? És hogy ha valaki azokat a feltételeket önkényesen eltörli, akkor az addigi igen szavazat már nem lesz érvényes?

Egy volt egyháztanácsos mondja, ő úgy tekinti, hogy nincs érvényes egyháztanácsosi szavazat erre a projektre. Mert ők úgy szavazták ezt meg, hogy volt egy sor feltétel, amelyekből Pál Dénes a legfontosabbakat kihúzatta. Pedig azokat a feltételeket, például a bérleti díjat és az egyháztanács beleszólási jogát ők nem hiába tették be. És nem rosszindulatból, hanem kötelességtudatból. Ők egyháztanácsosként esküt tettek, hogy megvédik az egyház vagyonát és érdekét.

Az egyház érdeke és a belefáradt egyháztanácsosok

Egy, a katolikus egyházhoz nagyon közel álló ismerősöm felhív az anyag megjelenése után, elmondani a véleményét, és egyúttal elmagyarázza, miért fontos az egyháznak ez a kérdés.

Egyházon belül van egy olyan alapelv, mondja, hogy „nem pazaroljuk el az egyház vagyonát”.

Ezzel nem mond teljesen újat, többen is mesélték már nekem az elmúlt években, hogy az egyház ingatlanokban álló vagyona élet-halál kérdés az egyház jövője szempontjából. És ez nemcsak a katolikus egyházra vonatkozik, hanem a többire is. A hívek fogynak, adományozókedvük is fogy, és az egyház fenntartásában egyre nagyobb szerepet töltenek be a bérbe adható ingatlanok. Főként a nagyvárosok központjában lévő épületek a legfontosabbak ilyen szempontból, de egy közepes város külvárosának központjában lévő többhektáros telek sem megvetendő.

Az érsekség oldalán keresgélve találom meg az egyházi javak elidegenítésére vonatkozó szabályzatot, ennek első pontja is ezt támasztja alá.

Ha megvizsgáljuk az egyháztanácsosi eskü szövegét, ami az Egyháztanács szabályzat függelékében található, abból egyértelműen látszik, hogy az egyháztanácsnak fontos feladata megvédeni az egyház anyagi érdekeit.

Az a pár egyháztanácsos, aki az esküjére hivatkozva próbálja védeni az egyház érdekét, egyre kiábrándultabb és érdektelenebb. Ha azt látják, mondja az egyik, hogy Gyulafehérvár nem válaszol érdemben, és különféle más érdekek miatt hagyja veszni ezt a birtokot, akkor ők miért áldozzák fel magukat? Miért tegyék ki magukat a támadásnak? Az ellenzéki egyháztanácsosok, akik egyre kevesebben vannak, és hangjuk egyre gyengül, már csak az érsekség fellépésében reménykednek.

Az érsekség adventi csendbe burkolózik

A Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekségnek a következő kérdéseket küldtem:

1. Múlt télen, mikor az egyháztanács meghozta a nyolc feltételhez kötött határozatát, és Pál Dénes kihúzatott ebből hármat a plébánossal, Önök értesültek-e erről? Melyik határozat jutott el Önökhöz, az eredeti 8 pontos, vagy a Pál Dénes által átszerkesztett? Mekkora összeg állt az Önökhöz eljuttatott határozatban, 25 ezer vagy 8 ezer lej?
2. A plébánia által az Önök kérésére megrendelt felértékelés alapján mekkora a Pál Dénesék által igényelt terület piaci értéke, és mekkora az ennek megfelelő éves bér? Figyelembe fogják-e venni ezt a felértékelést a bér meghatározásánál, vagy az egyháztanácsosok, vagy Pál Dénes által meghatározott összeget tartják helyesnek?
3. Önök szerint helyesen jártak-e el, vagy hibáztak azok az egyháztanácsosok, akik magasabb bérhez és egyháztanácsi beleszóláshoz kötötték a beruházáshoz adott beleegyezésüket?
4. Az Érsekség Egyháztanács Szabályzatának 10.8.1 pontja szerint: „A több mint kilenc (9) év, vagy havi 10.000 euró érték fölött a plébánosnak az egyháztanács beleegyezését, a főesperes láttamozását és a megyéspüspök beleegyezését kell kérnie.” Ezt hogyan értelmezik ebben az esetben Önök? Ha az egyháztanács 8 feltétellel adta beleegyezését, akkor azoknak a feltételeknek teljesülniük is kell, vagy csak a beleegyezésre van szüksége a plébánosnak, és a feltételeket senki nem köteles figyelembe venni?
5. Igaz-e, hogy a plébános pár hete a közjegyzőnél szembesült azzal, hogy 25 év múlva a terület az építményekkel nem fog automatikusan visszaszállni az egyházra, csak abban az esetben, ha az egyesület lemond róla, és ekkor kérte az Önök segítségét?
6. Pál Dénes emberei azt állítják, hogy felküldték Önökhöz a szerződés tervezetét, és most várják a válaszukat. Sikerült-e már valamilyen döntést hozniuk az ügyben? Bérbe adják-e a területet vagy sem, és ha igen, mennyiért?
7. Van-e még bármilyen mondanivalójuk, meglátásuk, bármi, ennek az ügynek a kapcsán?

Amint a fentebbi képernyőfotón is látszik, a levelemet 5-ször megnyitották, legelőször két perccel az elküldése után.

Vártam több mint 2 hetet a válaszukra, s küldtem egy újabb levelet.

Ezt a levelemet is olvasták, de nem reagáltak rá. Több mint egy hónapot vártam a válaszukra, többet nem várok. Remélem, nem fog az érsek valamelyik embere lejárató kampányt indítani ellenem Facebookon, hogy nem kerestem őket, vagy rossz címre küldtem a levelet.

A KSKE válaszol: nem tudják most leszögezni, hogy mi lesz a park sorsa 25 év múlva

Az egyházzal ellentétben a KSKE válaszol. Örülök ennek a nyitásnak, még akkor is, ha ez nem teljes.

Ágoston Attilának az alábbi kérdéseket küldtem el:

1. Ha azért zártátok be a pályákat, mert senki nem akar foglalkozni velük az egyesületből, miért akartok mégis nagy szabadidős parkot, ki fog akarni foglalkozni egy kétszer ekkora létesítménnyel, ha most ezzel nem akar?
2. A lakóknak kiküldött szórólapon lévő térképen nincsenek rajta az épületek. Lemondtatok azokról az épületekről? Ha igen, miért? Ha nincsenek tervben az épületek, még mindig ugyanakkora területet akartok bérelni az egyháztól? Vagy annyival kevesebbet?
3. Mekkora területet bérelnétek az egyháztól és mennyiért? Az általatok rendelt felmérésben mekkora értékűre becsülték a területet, és mekkorára az éves bérét?
4. Megkaphatnám az egyesület költségvetését az elmúlt 5 évre? Vagy legalább pár számot, hogy a pályák bérléséből mennyi pénz folyt be, és ebből mennyi ment az egyháznak, mennyi ment a pályák felújítására, és mi lett a maradék összeggel?
5. Hallottam egy ilyet, hogy a pap bácsival elmentetek pár hete a közjegyzőhöz a terület bérbe adását intézni, és a plébános ott szembesült azzal, hogy 25 év múlva nem fog automatikusan visszaszállni a terület mindenestől az egyházra, csak akkor, ha ti írásban lemondotok a rá épített ingatlanokról. S hogy erre a plébános feltelefonált Gyulafehérvárra, ahonnan felkérték a szerződést átnézésre. Igaz ez? Vagy ha nem így történtek a dolgok, akkor mi történt a valóságban? Hogy áll most az ügy, válaszolt valamit az érsekség?
6. Igaz-e az, hogy a cikkünk megjelenése utáni KSKE gyűlésen a vezetőségből többen lemondtatok? És hogy nem került a tagok közül senki, aki vállalta volna, hogy átveszi a tisztséget?
7. Eddig már lejárt a mozgóurnás felmérésetek. Mi lett az eredménye?
8. Írjátok a tájékoztatóban, hogy új munkahelyeket teremt a park működtetése. Hány alkalmazottal számoltatok, és milyen munkakörökben alkalmaznátok őket?
9. Kérlek, küldd át a KSKE alapító okiratát, amire hivatkoztok a tájékoztatóban.

Mivelhogy Ágoston válaszlevele végén aggódik, nehogy valamit félreértsek, a teljes választ közlöm, az eredeti pdf dokumentumban.

Ágoston válaszában sok érdekes részlet van, amit kadicsfalvi forrásaim szét tudnak szedni. Kezdve attól, hogy a gyerekekre fogja a focipálya tönkretételét, miközben szerintük olyan nem volt, hogy gyerekek szabadon bemehessenek a pályára, csak ritkán engedték be őket, ha cserébe lenyírták bent a füvet, vagy dolgoztak is valamit. Egészen addig, hogy a bevételi számok szerintük teljesen fiktívek. Összehasonlítom a számokat az egyesület által a pénzügynek lejelentett számokkal, tényleg nem találnak, de az lehet azért is, mert beleszámoltak feketén bejött pénzeket is.

Nem akarok ilyen részleteken kötekedni, mert egyébként is sok a részlet ebben az ügyben, s valójában nem érdemes fennakadni azon az évi x ezer lejen, vagy azon, hogy ki koptatta le a régi pályát. Sokkal fontosabb az, hogy mi lesz a jövőben. És ilyen téren nagyon fontosnak érzem, amit Ágoston írt a levélben: „a tervezett beruházásból származó szabadidős park, mint építmény sorsát most nem lehet eldönteni, csak a bérleti szerződés lejárta után.” Tehát ha az egyház odaadja a területet, hogy visszakapja-e 25 év múlva, s hogyan kapja vissza, az csak a jövőbeli egyesületi vezetők jóindulatán múlik.

Ágoston állítja, hogy ők szívesen beírnák a szerződésbe, hogy 25 év múlva az egyházra szálljon az építmény. Ha lehetne.

Tehát Ágoston szerint nekik a jóindulatuk és a jóhiszeműségük megvan. Csak egyrészt tudjuk, hogy nem ő a végső döntéshozó, hanem Pál Dénes. Másrészt Ágoston már ígért egy olyat augusztusban, hogy ha lesznek ellenzők, akkor nem valósítják meg a parkot, és ez a jóhiszeműségüket bizonyító ígéretük is üresnek bizonyult.

Újranyitás, új egyháztanács és hepiend

Amikor a jelenlegi parkot az egyesület bezárta, és a kulcsot leadta a plébánosnak, több kadicsfalvi jelezte, hogy használná a játszóteret. Ezért az egyháztanácsosok kalákában megtakarították a helyet, kihelyeztek egy táblát, hogy mindenki saját felelősségre használja, és megnyitották.

Előrelépés történt az egyháztanács ügyében is, a plébános új egyháztanács létrehozását kezdeményezte. Az új egyháztanácsba a régi egyháztanácsosok kerültek be, már akik maradtak a régiekből. Az egyháztanácsot december közepén elfogadták, tehát újra van szabályszerű egyháztanácsa Kadicsfalvának.

Kadicsfalvi forrásaim szerint a megmaradt egyháztanács tagjai között a Pál Dénes-pártiak többségben vannak. Így nagy valószínűséggel Pál Dénes nagy álma zöld utat fog kapni az egyháztanácstól, és ha Gyulafehérvár is rábólint, akkor már semmi nem állíthatja meg.

Így folytatódhat a nagy vállalkozóink nevét halhatatlanná tevő beruházások sorozata, és a kadicsfalvi élménypark is felsorakozhat a botrányosan indult sikertörténetek listájára.

Mi valószínűleg ezzel az üggyel többet nem foglalkozunk, időhiány miatt nem fogjuk követni a reakciókat a reakciók reakciójára és azok reakciójára. Csak akkor fogunk visszatérni a témára, ha valami számottevő lépés következik be az ügyben.

The post Kimentenék a jó keresztény Pál Dénest, de csak mélyebbre süllyed appeared first on Átlátszó Erdély.

Kadicsfalviak kerestek meg 2021 karácsonyában egy panasszal, hogy a kéthektáros egyházi területet, ami az egyházközség büszkesége, és legnagyobb értéke, meg akarja szerezni Pál Dénes egy magánberuházása számára.

Pál egy sportkomplexumot akar oda építeni, mondták, sportpályákkal, játszótérrel, csónakázótóval. Profi, kártyás beléptető rendszerrel, elég nagy árakkal. A kadicsfalviaknak is fizetni kellene a belépőt, csak néhány szociális eset kapna „szegénykártyát”. A szolgáltatást a kadicsfalviak java nem tudná megfizetni, tehát nem lehet azt mondani, hogy ez a beruházás közérdekű lenne, vagy a kadicsfalvi kisemberek érdekét szolgálná. Ráadásul attól félnek, hogy Udvarhelynek ez a csendes, nyugodt, falusi hangulatú városrésze zajossá, forgalmassá válna.

Az ősök nagy nehezen összeszedték az egyháznak ezt a területet, mondták a kadicsfalviak, ki földet, ki pénzt adományozva. De ez a birtok nem ilyen célra volt megszerezve. Hanem azért, hogy a plébánia működését biztosítsa, az egyház fenntartását szolgálja. Nem kis dolog, hogy több mint 2 hektárja van az egyháznak a falu közepében, ilyen a környéken senkinek nincs. Ezt az értéket eddig sikerült megőrizni, de most egy ilyen „valaki megálmodta, s szevasz”-ra rámegy. „Ha ő abba beléül, annak táj”, vagyis annak vége – mondja egy kadicsfalvi.

Az ellenállást fokozza, hogy Pál azzal hivalkodik, hogy mennyit költött az egyházra, és csúnyán beszél mindenkivel, aki ellenzi a beruházást. Az utóbbi időben megtört a papjuk, érzik a kadicsfalviak, akik nagyon szeretik a papjukat, és nem szeretnék őt elveszíteni.

A pap a vállalkozótól való félelmében megpróbál lerázni, majd fenyeget, az érsekség hazapasszol, a vállalkozó és képviselője titkolózik. Mindenki azt hiszi, hogy ha hallgat, akkor csendben lejár az ügy. Közben pedig a háttérben titokban zajlanak az előkészületek.

Lássuk a részleteket!

A kezdetek: 5000 euró bér és egyháztanácsi kontroll

A plébános eleinte, mikor Pál Dénes felvetette az ötletet, nem rajongott a beruházásért, mesélik a kadicsfalviak. Felküldte az ügyet Gyulafehérvárra, hogy ott döntsenek róla, de onnan visszadobták, hogy a döntés itt szülessen meg.

2021. december elején tartottak egy gyűlést, ahol az egyháztanácsosok közül mindenki elmondta a véleményét. Erről jegyzőkönyv is született.

Az egyháztanács benne volt abban, hogy bérbe adják Pál Dénesnek a területet, de feltételekkel. Egyrészt 25 cent/négyzetméter/év bért kértek volna tőle, azaz a kéthektáros területre évi 5000 eurót. Plusz volt egy sor megkötésük, hogy hánytól hány óráig működhet a komplexum, hogy milyen legyen a világítás és a bekamerázás. Ugyanis a papilak és a kántori lak a leendő komplexum mellett van, és a pap és a kántor kérték az intimitásuk megőrzését.

A legfontosabb feltételük az volt, hogy a mindenkori egyháztanácsnak beleszólása legyen a dolgokba. Ez ütötte ki a biztosítékot a csúcsvállalkozónál.

Rá egy hétre kihirdette a pap, hogy Pál Dénes hívatja az egyháztanácsosokat egy egyeztetésre a kultúrotthonba.

A „faszom” és az „egyet köpök” a kultúrotthonban

Ezen a gyűlésen Pál Dénes kivetítette, hogy mennyit adományozott eddig a plébániának. A vetítés címe „A közösség szolgálatában” volt, emlékszik vissza egy kadicsfalvi, akit mellbe ütött ez a szerinte gusztustalan dicsekvés. Csak úgy röpködtek a százezer eurók, melyeket a vállalkozó a különféle felújításokra és építkezésekre adományozott, a számláló 800 ezer eurónál állt meg. Majd az új létesítményt üzemeltetni szándékozó KSK (Kadicsfalvi Sport Klub) eddigi tevékenységét is kivetítették.

Pál Dénes kijelentette, hogy ő akár ki is tudná fizetni az évi 5000 eurós bért a területért, sőt, még többet is, de nem fizeti ki, hogy a közösség is járuljon hozzá. Ő csak annyit akar adni, amennyit a mostani bérlő, a kertész ad az általa megművelt kis területért, plusz amennyi területalapú támogatás jön a maradék nagy területért. Összesen évi 8000 lejt.

Közben „faszom”-ozott, és csúnyán beszélt. „Egyet köpök, s a pénzt átviszem a hídon”, fenyegetett Pál azzal, hogy máshová viszi a beruházást, emlékeznek a gyűlésen résztvevők, akik állítják, nagyon örültek volna, ha Pál beváltja fenyegetését, de ez nem történt meg, Pál nem vitte el máshova a tervét.

„Akarjátok-e ezt a projektet, s hogy ide hozzam a pénzt?” – kérdezte Pál. „Igen, akarjuk!” – válaszolta a plébános egyedül. Senki más nem szólt bele, csend volt a teremben, állítják forrásaink.

Vették az egyháztanácsi határozatot, s pontonként végignézték. A mindenkori egyháztanács beleszólási jogát kivették. „Dénes azt mondta a papnak, hogy »húzzad ki«, s a pap kihúzta.” – mesélik a kadicsfalviak.

„Bármilyen projektet csinál, úgy intézi, hogy ne legyen senki, aki őt felülvizsgálhassa”, magyarázza ezt a lépést az egyik kadicsfalvi.

Másnap néhány egyháztanácsos felmondott.

Szegénykártya és gazdagkártya

A kadicsfalviak nem látják, mi haszna lenne a falunak az élményparkból, míg a hátrányait, a megnövekedett zajt és forgalmat azt tisztán látják. Így is zaj van a kis pályákból, mi lesz majd, ha megépülnek a nagyok.

Ha a park használata ingyenes vagy kedvezményes lenne a kadicsfalviaknak, az más lenne. „Ha legalább a kadicsfalvi gyerekek ingyenesen mehetnének be.” „Ha legalább a játszótér használata ingyenes lenne.” Ilyeneket mondanak a kadicsfalviak. De Pál Dénes ez ellen tiltakozott, mondják a helybéliek, a kapun kártyával, pénzért lehet majd bemenni.

Pál egyetlen kedvezményt ajánlott fel, hogy néhány szociális eset kaphat ingyenkártyát. De ez akkor milyen lesz, kérdik a kadicsfalviak, „egyik gyerek bemegy a szegénykártyával, másik a gazdagkártyával, ennek a vége csúfolódás lesz.”

A kadicsfalviak szerint a gyűlésen ilyesfélével is fenyegetőzött a vállalkozó, hogy: „Minél többért adjátok nekem ide, annál többet fognak fizetni a gyerekeitek”. Erre rájön az, hogy ő ki tudná fizetni az egyháznak a kért bért, de nem fogja, hogy a közösség is járuljon hozzá. Tehát elvárja, hogy a közösség hozzájáruljon, de a pár szegénykártyán kívül nem akar semmit, még egy kedvezményt sem adni a közösségnek cserébe. Ez a stílus visszatetszést keltett az emberekben, akik nem szívesen adnák ilyen embernek az egyház területét.

„Nem egy nagyvonalú ember”

Amikor a gyűlésen felhányt 800 ezer euró támogatásról kerül szó, a helybéliek igyekeznek megjegyezni, hogy azt nem a saját zsebéből adta Pál, hanem a cége adójából. Az, hogy a vállalkozó az adójából levonható szponzori támogatásért (ami nem kerül neki gyakorlatilag semmibe) cserébe az egyházi vagyont kéri, nem egy nemes, nem egy nagyvonalú gesztus, véli a kadicsfalviak egy része. Akik azt is hozzáteszik, hogy a Pál által emlegetett 800 ezernyi euró erősen túlárazott beruházásokból adódik össze, a vállalkozó mindig ügyelt, hogy támogatása nagyobbnak tűnjön, mint amekkora volt valójában. Ráadásul minden támogatásánál gondosan ügyelt arra, hogy minden úgy történjen, ahogy ő akarja, és ne úgy, ahogy a pap vagy az egyháztanács. Nemcsak a pénzt adta, hanem azt is meghatározta, hogy ki és hogyan végezze el a munkálatot.

Az emberek szerint visszatetsző volt, hogy kivetítette, hogy ő mennyit adományozott az egyháznak az idők során. „Nem szép, mikor valaki azzal hivalkodik, hogy ő mennyit dobott a perselybe. A perselybe a nagy bankjegyet összetűrve illik beletenni, hogy senki ne lássa.”

„Annyi pénze van, hogy az egész falut meg tudná venni, miért nem vesz magának egy telket, miért az egyház területét akarja lenyúlni?”

Kicsoda Pál Dénes, s mennyire pénzes?

Pál Öcsi a leggazdagabb udvarhelyszéki vállalkozó, meséli egy másik élvonalbeli udvarhelyi vállalkozó, mikor meghallja, hogy miről készülök írni. „Tavaly megduplázta vagyonát azzal, hogy besztokkolta magát vasból, és a vasnak egyik napról a másikra duplájára ugrott az ára.”

Ha megnézzük az Omnibus legújabb statisztikáit, a legprofitábilisabb udvarhelyszéki cégek toplistáján az első, a harmadik és az ötödik Pál Dénesé.

A Melinda Impex Steel-nek 96%-os tulajdonosa Pál, a Melinda Impex Instal-nak kétharmados tulajdonosa, a maradék egyharmad a feleségéé. A Palimob Invest-nek adminisztrátora és 25%-os tulajdonosa Pál Dénes, és a cégnek még egy negyede van családon belül, fia tulajdonában.

Ha csak a Melinda cégcsoportot nézzük, a többi cégét nem, az is több mint 100 milló lejes (több mint 20 millió eurós) profitot termelt tavaly, közel 670 millió lejes (135 millió eurós) árbevétel mellett.

2020-as vagyonnyilatkozatában két és fél oldalon keresztül vannak felsorolva azok az ingatlanjai, amelyek magánszemélyként vannak a nevén, nem valamelyik cégén. Nem tudunk teljes képet kapni ezekről sem, mert valamiért kihagyták a feltöltött változatból a bevallás második oldalát, ami tele kell, hogy legyen felsorolt ingatlanokkal. De így is látható, hogy nem szenved hiányt saját területekben.

Sokkal több területe van, mint az egyháznak, és pénze is van, hogy újabb területeket vegyen, miért akarja elvenni az egyházét, kérdik visszatérő módon a kadicsfalviak. Habár első hallásra úgy tűnhet, hogy igazuk van, második ránézésre azért egyértelmű, hogy elhelyezkedés és infrastruktúra szempontjából az egyház telke sokkal alkalmasabb egy ilyen beruházásra, és szinte bármire, mint egy hasonló méretű telek valahol a mezőn.

De mi az, ami arra készteti a kereskedelemben jártas csúcsvállalkozót, hogy belevágjon ebbe a szabadidőparkos beruházásba?

„Meg akarja mutatni, hogy többet tud tenni, mint Gálfi”

A fentebbi mondattal egy, az ügyet mélyen ismerő kadicsfalvi próbálta elmagyarázni nekem, hogy mi motiválja Pál Dénest ebben a befektetésben. Ezt a véleményt sokan osztják azok közül, akikkel beszélgettem a témában.

A legutóbbi választáson, 2020 szeptemberében Pál Dénes, a kadicsfalvi titán, és a város jelenlegi polgármestere, Gálfi Árpád, a bethlenfalvi hős, egy csapatként indultak, a POL (Szabad Emberek Pártja) színeiben. Fölényesen nyertek, kétharmados többséget szereztek a tanácsban, és Gálfi polgármester lett.

Kinézetre egy erős csapat képét nyújtották, de már az eredményváró ünneplésen, ahol én is jelen voltam, érezhető volt, hogy itt egók harca lesz. Senki nem értette, hogy miért nem örülök a kétharmadnak (aznap este több ünneplőnek kellett elmagyaráznom, hogy a kétharmad legtöbbször önkényuralomhoz vezet). Pál Dénes, a tanácsosi lista vezetője megkérdezte tőlem, hogy egyetértek-e vele abban, hogy ezt a kétharmadot inkább a kemény tanácsosjelölti lista hozta be, mint Gálfi népszerűsége. Én, arra hivatkozva, hogy akkor a POL-lista 63%-on állt, és Gálfi 69%-on, nem tudtam teljesen megerősíteni elméletét, erre ő elhúzta száját, és többet nem is kereste a társaságomat.

Gálfi is hasonlóan gondolhatta ezt a kérdést, mert a választások után az elsöprő nyereségre és a „választók akaratára” hivatkozva hamar önkényuralmat állított fel a polgármesteri hivatalban, és nem nagyon volt hajlandó senkit sem meghallgatni a tanácsosi csapatából, aki nem vele egy véleményen volt. A tej hamar összement, kevesebb, mint egy éven belül elgennyesedett a kapcsolat, szétment a csapat, és 2021 júniusában Pál Dénes lemondott tanácsosi tisztségéről.

Gálfit jelenleg rengetegen vádolják azzal, hogy polgármestersége alatt semmit sem sikerült megvalósítania buta személyes harcain kívül. A kadicsfalviak szerint erre tromfol rá Pál azzal, hogy megmutatja, neki többet sikerül fejlesztenie a városon vállalkozóként, mint Gálfinak polgármesterként.

Kadicsfalva, a városi falu

Sokat esik szó ebben az anyagban a kadicsfalviakról és Kadicsfalváról. Mit kell tudjanak róla távolabbi olvasóink?

Kadicsfalva egyike azoknak a falvaknak, amelyek egybenőttek Udvarhellyel, és már részei a városnak. Szombatfalva, Bethlenfalva és Kadicsfalva közül ez utóbbi maradt meg legfalusiasabb hangulatúnak.

Katolikus falu, jellemző rá a konzervatívabb hozzáállás, a bevált rendszerekhez való ragaszkodás, a hagyományok és a föld iránti tisztelet, az ezekhez való kötődés. Sokkal inkább, mint a város más részein.

Ez Udvarhelynek az a része, ahol mindenki mindenkiről és mindenről mindent tud. Vagy legalábbis tudott, egészen addig, míg szakadás nem történt Pál Dénes élményparkja miatt. Azóta ebben a témában nagy a titkolózás, mondják a kadicsfalviak. Habár érezhető, hogy a háttérben zajlanak az előkészületek, az információk nem jutnak el az egyháztól a lakosságig, de még az egyháztanácsig sem.

A megosztott falu

A faluban sétálgatva kérdezgetem az embereket a tervezett élményparkról. Különféle véleményeket kapok. Az általam megkérdezettek közül senki nem rajong a beruházásért, de vannak, akik jobban ellenzik, s vannak, akik mérsékelten. Alább idézek néhány gondolatot:

„Nincs jó véleményem róla. Nem illik be a képbe az Istennek se. Egy ilyen tiszta kis faluba hogy wellnessezzenek. Ha szavazásra kerül a sor, akkor 90%-ban a falu ellene szavaz.”

„Nehéz ügy, mert azt az őseink adták a területet az egyháznak. És most valaki megálmodta, és szevasz, arra rámegy.”

„Mi kaptuk apáinktól, nagyapáinktól. Ha most az egyháztanács úgy dönt, hogy odaadja Öcsinek, hogy csinálja belőle az a sétálómittommit, akkor a falunak a fele megugassa az egyháztanácsot, hogy a meglettet is elszórták, elizélték. Ugye? De viszont, ha nem adják oda, a másik fele azt mondja, hogy miért nem adtátok oda, Kadicsfalván az sincs, ahol megállni, nincs egy üzlet, nincs egy semmi, nincs egy cukrászda, miért nem engedtétek, hogy csinálja meg legalább azt, hogy az ember legyen, ahol valahol megpihenjen. Így mind a két félnek igaza van. Aztán ebből válaszd ki, hogy melyik a jobb. Én nem mernék dönteni, mert az elkövetkező 5 évben valaki mindig rúgná a seggemet, hogy miért így csináltad és miért nem úgy. Viszont a szívem az oda húz, hogy az maradjon meg úgy, ahogy volt, s van.”

„Az nem itt született, aki ezt állítja” – mondja valaki azokról a kadicsfalviakról, akik szeretnék a sportkomplexumot az egyházi terület elvesztése árán. „Annak gyökere itt nincs.”

„A kadicsfalvi gyerekek miért nem mehetnek be ingyen?”

„Ez nem a falu egybeolvasztását és közösségformálást fog eredményezni, hanem megosztja két részre a falut úgy, ahogy kell.”

„Nekem sem hasznom, sem károm nem származott abból az egyházbirtokból, nekem most mindegy, hogy Pál Öcsi sétál rajta, vagy egy őzike megyen keresztül rajta. Nekem teljesen mindegy. De ha az egyház dirigál, nem mondja az őzikének, hogy adjál 5 lejt, hogy átmehess rajta. De Öcsi a kezét ahogy reatette, ez fog változni, te ott ingyen nem mész el.”

„Valamikor az őseink adományozták ezt a területet, s akkor csak így dobjuk el?”

„Nem tudom hány éven keresztül jó volt, most miért nem jó? Nem tudom, miért vannak úgy beléakadva. Se keresztbe nem tett senkinek, se hasznot nem vitt senkinek, se kárt nem csinált senkinek. Szúrja a szemét. Szúrja a szemét Dénesnek. Annyija van, ember, hogy azt ésszel föl nem foghassuk. S mégis ez kell neki? Neki ez egy morzsa, ez a két hektár. Mennyit vehetne? S nem itt, bárhol a világon. De ez kell, mert itt tud bosszúskodni. Itt tudja az embereket egymás ellen uszítani. Nem tudom, nem helyes magatartás részéről, mert ezzel nem összekovácsolja a falut, hanem széthúzza.”

Miért nem tudnak egyenesen ellenállni az emberek?

Itt is, mint szinte mindenütt Székelyföldön, az emberek nem akarják adni a nevüket a véleményükhöz, mert félnek.

Egy helybéli, akivel véletlenszerűen találkozom utcai kérdezősködésem alatt, a nevét nem is tudom, beszélgetésünk alatt többször kiköti, hogy „mi nem is találkoztunk”, de tisztán elmondja, miért félnek az emberek és az egyháztanácsosok: „Itt már elég jó nagy baj van. A tanács is már oszlik meg. Aki úgy érzi, hogy a szíve szerint ide húzna, de mégse ide húz, az lemond. Mert fél. Mert van ugye egy kis vállalkozása, valamit tesz-vesz, a székely ember ugye milyen. De ha széllel szembe pisilsz, te maradsz pisis. Ha ő most kikezd Öcsivel, vagy ellentmond, akkor ő személyesen nem fog rászállni, de két helyen olyat szól, hogy fél éven belül benyuvasszák azt a kis vállalkozását, s kész.”

Itt is az működik, mint bárhol az országban, egyenként kiemelik az ellenállókat, és elhallgattatják őket. A plébános nem hirdeti ki, nem teszi nyilvánossá a beruházás részleteit, panaszkodnak a kadicsfalviak, hanem azt mondja, hogy akit érdekel, az menjen be személyesen: „A pap azt mondja, hogy menj, nézd meg, de ha bemész, hogy megnézd, kitámad. Másnap pedig Öcsi is kitámad.” Ezért nem igazán tud senki részleteket, titokban zajlik minden a háttérben. Még az egyháztanács tagjai sem beszélnek már erről, a beruházásbarát tagok nem kommunikálnak semmit a tervekről a beruházás-ellenesek irányába.

A megosztott, és lejárt szavatosságú egyháztanács

Az egyháztanácsosok között is vannak Pál Dénesnek emberei, mondja egy kadicsfalvi. „Az egyik tanácsos Dénesnek rokona, unokatestvére, s annak a fia a parkot építő egyesület elnöke. Van egy tanácsos, aki alkalmazottja Dénesnek. Egy másik bedolgozója Dénesnek, munkát kap a Melindától. Ezek az emberek ki vannak szolgáltatva, nem fognak ellentmondani Öcsinek.”

Jelenleg az egyháztanács körülbelül fele-fele arányban van a beruházás mellett és ellen, mondja egy ember, aki jól ismeri a helyzetet. Nagy teher van mindnyájukon.

Egy idősebb ember, akit az utcán megállítok, mondja: „Ezt nem az egyháztanács kellett volna eldöntse, beszélgettük is régi egyháztanácsosokkal, hanem népgyűlést kellett volna összehívni, régebb is az volt, mikor nagyobb döntésekről volt szó.”

Egy másik mondja: „Én nem vagyok egyháztanácstag, de hallottam, hogy jópáran le is akarnak mondani, hogy ne vegyenek részt ebben a tortúrában. Mert ők, bármilyen döntés is történik, inde-unde meg lesznek ugatva.”

Az egyháztanács véleményére most senki nem kíváncsi a témában. A pap kerüli a témát az egyháztanács előtt, és a tanácsosok is kerülik. Aki mellette van, azért, aki pedig ellene van, azért, hogy ne ő legyen a bűnbak. Csend van.

Az egyháztanács egyébként sem tudna döntést hozni a témában most. Lejárt a mandátuma 2021 novemberében, és nem lett megújítva. Ezt a témát is kerülik.

A katolikus egyház pálfordulása

Amikor az egész ügy kezdődött, és felmerült a sportkomplexum ügye, akkor a plébános felhívta Szász Jánost, az érsekség gazdasági tanácsának vezetőjét. Forrásaink szerint ő akkor azt mondta, hogy „Ha ingyen oda akarja adni az egyháztanács, akkor rúgd ki az egészet, és válassz új egyháztanácsot”. Ezt még a pap mesélte az egyháztanácsosoknak, a titkolózás előtti időszakban, mikor tömegesen le akartak mondani, és ő összehívta őket egy beszélgetésre.

Pár hétre rá, október 25-én Szász János itt járt Udvarhelyen, és a bethlenfalvi bérmálás után együtt vacsorázott Pál Dénessel. Hogy mit mondhatott neki Pál, az ejsze nem fog soha kiderülni, de azután már azt mondta a plébánosnak Szász, hogy nyugodtan ki lehet adni a telket.

Attól a pillanattól kezdve a pap azt mondogatta az egyháztanácsosoknak és a híveknek, hogy „ezt a beruházást megállítani már nem tudjuk”.

Az egyház hazapasszol, a pap fél, de fenyeget

Télen, amint elkezdek a témával foglalkozni, felhívom a kadicsfalvi plébánost is, hogy érdeklődjek a témában, hogy kikérjem az egyháztanács ülésének a jegyzőkönyveit, kikérjem az ő véleményét, hogy járjuk körül a kérdést az egyház szemszögéből is.

El sem tudom mondani, hogy mit szeretnék, mert amint bemutatkozok, egyből azzal kezdi a beszélgetést, hogy ő nem tud segíteni, mert ha bármit is nyilatkozik, akkor Pál Dénes őt innen elhelyezteti.

Félelmét azonnal megértem, hisz forrásaim már tájékoztattak arról, hogy a tisztelendő ebben az ügyben középen áll, nyomás alatt. Azt is elmondták az egyházhoz közel álló személyek, hogy „a régi papokat is Dénes csinálta ki”, ő helyeztette el őket, kénye-kedve szerint. Ez alapján jogos lehet a plébános félelme, hogy őt is elhelyezteti.

A pap már épp megszokta a falut, és még néhány évet itt maradna, mondták azok a kadicsfalviak, akik megkértek, hogy foglalkozzak ezzel az üggyel. Több ízben is kihangsúlyozták, hogy nagyon szeretik a papjukat, nem szeretnék őt elveszíteni, és szeretnék valahogy kimenteni Pál nyomása alól.

Mindezt tiszteletben tartva próbálok megértő lenni a félő pappal, és kérésére inkább a gondnokot hívom. Mire előkeresem a gondnok számát, és hívom, foglalt a vonal. Bizonyára a pappal beszél, gondolom, az most értesíti, hogy hívni fogom. De pár perc múlva a vonal már nem foglalt, és a gondnok mégsem válaszol. Utólag hallom a kadicsfalviaktól, hogy a gondnok mesélte, hogy kerestem, de nem akart velem beszélni, mert hát mit is mondjon, nem is tud semmit az egészről, mert őt sem avatták be, és nem is akarja elvinni a balhét más helyett.

Így a telek sorsa iránt a gyulafehérvári érsekségen érdeklődöm.

Az érsekségről jelzik, hogy tudnak az ügyről, de visszapattintanak a plébánoshoz, hogy ő az elsődleges forrás ebben az ügyben.

Ismét megkeresem a pap bácsit, mondom neki, hogy Gyulafehérvárról irányítottak hozzá. Tehát most már elvileg nyilatkozhatna, mert ha Pál Dénes támadná, akkor hivatkozhatna arra, hogy a felettesei parancsára nyilatkozott nekem.

De a pap ezúttal sem akar semmit mondani, többször kéri, hogy őt egyáltalán ne is említsem meg az anyagban. Nem ő kezdeményezte ezt az ügyet, nem akar részt venni benne, ő teljesen ki akar maradni ebből a háborúból, nem akar újságcikkben szerepelni. Sőt, követeli is ezt, szerinte joga van hozzá. Sajnos, nem tehetem meg, hogy ne említsem meg őt, maximum annyit tudok megtenni, hogy a nevét nem írom le. Mert nem magánszemélyként, hanem tisztségéből kifolyóan kerül bele ebbe a történetbe, amiben nem szeretne benne lenni.

Többször elmagyarázom neki, hogy nem tudom tenni magam az anyagban, hogy nem kerestem meg az egyházat. Az szakmaiatlan lenne. Újságírói kötelességem megkérdezni ezt a felet is, ha pedig az egyház azt mondja, hogy a pap az elsődleges forrás, akkor nem szakadhat ott meg a cikk, hogy az érsekség a paphoz küldött és vége.

Ezt nem akarja megérteni, a beszélgetés hevében még meg is fenyeget, hogy ha beleírom, akkor … (rövid csend) … ő nem szeretne fenyegetőzni, de …. De éppen megtette.

Nem haragszom rá a fenyegetés miatt, és érzem, hogy kínjában fenyeget. Egyszerűen jobban fél Pál Dénestől, mint tőlem. Bizonyára megvan az oka rá, hogy miért.

Sokat gondolkodtam, hogy ebből a történetből mit írjak le és mit ne, hogyan tudom őt jobban megvédeni. Végül úgy döntöttem, hogy a legjobb védelem számára a nyilvánosság. Bízom benne, hogy ezek után Pál sem fogja megpróbálni elhelyeztetni, és ha mégis, akkor az érsekség sem fog könnyen belemenni az elhelyezésébe, mert nem akarnak egy cikksorozatot a témában.

Sajnos, ez ennyi. Az egyház részéről más információt nem kaptunk a témában, azon kívül, hogy a tisztelendő retteg Pál Dénestől és az elhelyezéstől.

Pál Dénest nem lehet elérni ezügyben

Pál Dénest telefonon lehetetlen elérni. Hogy azért nem veszi-e fel nekem, mert neki is szólt a pap, hogy elkezdtem kutakodni, vagy csak azért, mert nem akárkinek veszi fel, nem tudom.

Egyik vállalkozó ismerősöm megvédi őt, mikor mondom, hogy nem veszi fel nekem a telefont: „nem az a fajta ember Öcsi, aki sokat telefonálgasson”. Nem veszi fel a telefont mindenkinek, de jó ember.

Megpróbálom emailen keresztül megkeresni. Írok előbb a Melinda Instal címére, ami a weblapjukon van. Mivelhogy nem válaszolnak, pár nap után továbbítom azt a levelet a Melinda Steel udvarhelyi címére, amit ugyancsak a weblapról veszek le. Olvassák a levelemet, de nem válaszolnak rá.

Megkeresem Ágoston Attilát, aki a KSK-nak, a Kadicsfalvi Sport és Kulturális Egyesületnek az elnöke, ebben a projektben Pál Dénes megbízott embere. Tőle sem sikerül semmit megtudnom, erről bővebben a következő fejezetben.

Most, az anyag leadása előtt egy héttel, messengeren írok üzenetet Pál Dénesnek, hogy nagyon szeretném, ha az ő álláspontja is megjelenne az anyagban.

Semmi visszajelzés.

Közben több ismerősömnek mesélem, hogy miről fogok írni, és hogy nem érem el Pál Dénest. Egyik barátom, aki jó viszonyban van az élménypark leendő építőjével, rajta keresztül megtudja, hogy Pál Dénes nem értesült arról, hogy én kerestem őt. Kérdezi, hogy megadhatja-e a telefonszámomat Pál Dénesnek. Meg há’, és köszönöm.

Azóta eltelt pár nap, Pál azóta sem jelentkezett, és az anyagot le kell adnom.

Meggyőződésem, hogy tud róla, hogy foglalkozok az üggyel. Lassan már mindenki tud róla. A tavasszal, mikor a polgármesternél jártam a Szejke-ügy iránt érdeklődni, Gálfi, aki Bethlenfalván egyháztanácsos, megemlítette, hogy hallotta, hogy foglalkozok ezzel a témával, kíváncsian várja az anyagot, de nem kíván nyilatkozni ezügyben. Ha ennyire mindenki tudja, hogy írok róla, ejsze csak eljutott a hír Pál Déneshez is, vagy a pap, vagy Ágoston Attila, vagy az egyháztanácsosok, vagy az alkalmazottai, akik nem válaszoltak a levelemre, vagy most a barátom barátja, valaki csak elmondta neki, hogy írok erről, és nem tudom őt elérni.

Nagyon sajnálom, hogy nem sikerült őt megszólaltatnom. Én nem ismerem őt nagyon közelről, de az emberek java jó embernek tartja és szereti őt. Szívesen megadtam volna neki az esélyt, hogy megvédje magát és tervezett beruházását. Amennyiben ezt utólag meg szeretné tenni, örömmel állok a rendelkezésére.

A KSK is hallgat, de ígéri, hogy nem fog megvalósulni a projekt, ha nem akarják

A KSK, a Kadicsfalvi Sport és Kulturális Egyesület működteti a jelenlegi sportpályákat, melyeket 2007-ben hoztak létre. És ő fogja működtetni az építendő élményparkot is.

A helybéliek panaszkodtak, hogy a jelenlegi sportpályák le vannak rohadva. Nem bizonyult fenntarthatónak az üzlet? – kérdik. Az új pályákkal miért lenne az? Ráadásul a KSK által a plébániának megadott értékek alapján a mostani pályák nem igazán jövedelmezők és nem igazán van haszna ebből az egyháznak. Ha ez igaz, akkor mitől lenne jövedelmező az új komplexum, kérdik az illetők.

Itt meg kell jegyezni, hogy azokat a sportpályákat is az egyház területére építették, és ígértek egy kis hasznot az egyháznak is. 2 teniszpálya, egy focipálya és egy lábtenisz pálya van jelenleg a komplexumban. A pályabérlésre a fizetés becsületkassza rendszerben működik, a bérlők a telken álló konténerbe vágott kör alakú nyíláson át behajítják a pénzt az épületbe, ami a padlón landol, szétszórva.

Hogy mennyire jövedelmezőek ezek a pályák, és hogy ebből mennyi pénz folyik be az egyházhoz, ezt az egyesület elnökétől és a plébánostól is szerettem volna megtudni, de előbbi nem válaszolt, a második pedig nem is hagyta, hogy kérdéseket feltegyek.

Továbbá az is érdekelt, hogy állítólag Gyulafehérvár kérte a plébánostól, hogy készíttessen egy szakértővel egy becslést, hogy mekkora a telek értéke, mennyit lehet kérni érte bérnek. A felmérést ellenben nem a plébános rendelte meg, állítják forrásaink, hanem a KSK. Ami gyanúra ad okot, hogy esetleg a KSK által rendelt felmérés a beruházóknak kedvező árat állapít meg az egyház kárára.

Meg persze, az is fontos lett volna, hogy lássuk, mit akarnak építeni, hogy fog kinézni az élménypark, milyen terveik vannak.

Ágoston Attila, a KSK elnöke, akiről mindenki úgy tudja, hogy az élménypark ügyében ő az ügyintéző, eleinte nyitottnak mutatkozott egy beszélgetésre. Amit előbb én halasztgattam, hogy be tudjak fejezni már elkezdett projekteket. Végül júniusban jutottam oda, hogy beszélgetni hívjam, de akkor ő épp utazott el, és azt mondta, hogy küldjem el a kérdéseket. Elküldtem neki a kérdéseket.

Aztán június végén ráírtam, hogy emlékeztessem. Semmi reakció. Augusztus közepén ismét ráírtam, hogy sikerült-e gondolkodnia a kérdéseken. Azt válaszolta, hogy nem tud ezzel foglalkozni, s kérdezzem a papot, a gondnokot, vagy egy egyháztanácsost, aki szerinte jó barátom.

Mondtam neki, hogy még tudok várni rá egy-két hetet, ha szeretne válaszolni, és vártam is azóta 3 hónapot, de nem válaszolt az üzenetemre.

Legutolsó válasza azonban tartalmaz pár érdekes mondatot: ha valaki nem akarja az élményparkot, akkor vállalja fel nyilvánosan a véleményét, és a projekt nem fog megvalósulni. Nem szeretnének senkire semmit erőltetni.

Ez így nagyon szépen szól, de túl hangsúlyos a mondatban az a rész, hogy vállalja fel nyilvánosan a véleményét. Ezért kérdés számomra, hogy tényleg ellenérveket akarnak-e hallani, vagy csak jó erdélyi szokás szerint egyenként akarják kiemelni az ellenzőket, és megzsarolni őket. Mert ha ellenérveket akarnak hallani, ebben az anyagban van néhány.

Az egyháztanácsos sem tud semmit

Ágoston az üzenetében azt írta, hogy kérdezzem a papot, a gondnokot vagy egy egyháztanácsost, aki szerinte jó barátom. A papot nem volt miért megkérdeznem, mert nem akart velem beszélni. A gondnok szintúgy. De megkerestem az egyháztanácsost. Faludi Attiláról túlzás azt állítanom, amit Ágoston állít, hogy jó barátom. De nem is vagyok rosszban vele, ismerem, és találkoztam vele párszor az életben.

Az egyháztanácsos nem tud sok újat mondani. Kérdéseimre megerősít minden alapinformációt, amit a kadicsfalvi panaszosoktól kaptam, a gyűlések részleteitől kezdve Pál Dénes reakcióin át a tisztelendő pálfordulásáig, de nem tudott semmit mondani azokról a fontos részletekről, amelyeket a plébánostól vagy Ágoston Attilától akartam megtudni.

Őket, azaz az egyháztanácsosokat sem értesítik semmiről, állítja, hónapok óta nagy csend van a témában. A plébános is, és az egyháztanácsosok is kerülik a témát, Pál Dénes sem jelentkezett a tél óta újdonságokkal.

A kutyák ugatnak, a karaván halad

Habár úgy tűnik, hogy nagy a csend és a mozdulatlanság, a háttérben az egyház és Pál Dénes emberei dolgoznak az ügyön.

Nyilván tudják, hogy a falusiak és az egyháztanácsosok egy része ellenzi a beruházást és a bérbeadást ilyen feltételek között, hisz egyébként Pál Dénesnek nem kellett volna a gyűlésen olyan csúnyán beszélnie, és azzal fenyegetőznie, hogy elviszi a beruházást a hídon túlra, azaz a falun kívül. És a KSK elnöke azt írta, hogy ha valaki nem akarja a beruházást, akkor nem fog megvalósulni. Ebből a kettőből az következne, hogy lemondanak a beruházásról. Ez így szépen szól, de a valóság más, inkább megszüntették a kommunikációt az egyháztanáccsal, úgy tesznek, mintha mindenki akarná, és háttérben keményen dolgoznak azon, hogy megvalósulhasson.

Az egyik ismerősöm mondja, aki közelről ismeri Pál Dénest: „Jó ember, kedves ember, jó keresztény és alázatos ember. De ha valamit a fejébe vesz, akkor azt megcsinálja, mindenen és mindenkin keresztül is.”

Hogy dolgoznak az ügyön, annak több jele van:

1. Betelekkönyvezték a területet. A terület, amire épülne az élménypark, két telekből áll. Múlt télen, mikor elkezdtem foglalkozni az üggyel, még csak egy volt betelekkönyvezve ezek közül, most már mindkettőnek tiszta a telekkönyve.

2. Felbecsültették a területet. Ez az a művelet, amit már említettem, hogy az érsekség kérte a plébániától, de meglepő módon nem a plébános rendelte meg a felmérést, hanem a KSK.

3. Ki van már választva a kivitelező, és készül az építkezésre.

4. A Melindához szponzorálásért fordulóknak azt mondják, hogy idén a teljes szponzorpénz-keret a szabadidőközpont felépítésére megy.

5. A komplexum területének egy részét évekig bérlő kertész készül elköltözni.

A kertész próbál beletörődni

A tervezett élménypark alatti telek egy részét eddig egy kertész bérelte. Vajna András, az Édenkert kertészet tulajdonosa nem támadja Pál Dénest, sem az egyházat. Próbál beletörődni a helyzetbe. Dénesnek sokat köszönhet, mondja, nem akar szembemenni vele.

Körülbelül tíz éve bérli ezt a területet. A költözés érzékenyen érinti, mert az eddigi befektetés egy része kárba megy. Főleg a területrendezési munkálatokat sajnálja veszni hagyni.

Volt egy szerződésük az egyházzal, sajnos meghatározatlan időre. Az egyház részéről még senki nem kereste meg őket, mondta kérdésemre, akkor volt a meglepetés, amikor a földmérők érkeztek, és mondták, hogy el kell, hogy költözzenek. A gyűlésbe sem volt meghívva.

De nem akar foglalkozni különösen ezzel a kérdéssel, elfogadja az egyháztanács döntését. Nem is akar sokat nyilatkozni az ügyben, mert nem akar rosszban lenni Pál Dénessel.

Elindította a folyamatot, hogy kisebb, de saját helyre költözzenek.

Mit tudunk a leendő kadicsfalvi élményparkról?

Úgy tűnik, hogy szép csendben haladnak az előkészületek, és Pál Déneséknek eszükben sincs visszatáncolni ebből a megharcolt befektetésből. De hadd lássuk, milyen élményparkot fognak építeni Kadicsfalára.

Mivel Ágoston Attila nem válaszolt a kérésemre, hogy küldjenek anyagot a tervezett élményparkról, arra kell alapoznom, amit a kadicsfalviaktól kaptam. Ezek még tavalyi tervek, melyeket Pál Dénes meglebegtetett előttük. Lehet, hogy azóta változtak a tervek, de abból dolgozunk, amink van.

A terveknek két változata jutott el hozzám, az egyik egy egyszerűbb, épületek nélkül, a másikon néhány nagy épület is szerepel.

A tervben három parkoló szerepel. Egyik buszok fogadására is alkalmas.
A kép tetején épületek láthatók. Bal oldalon a már meglévő papilak és kántori lak. Tőlük jobbra raktár és garázs, hittanteremmel az emeleten, egy négy termes öltözővel, zuhanyzóval, vécével, kis büfével. A jobb oldali nagy tömb egy multifunkcionális épület, írja a tartalomjegyzék.

Alább vannak a sportpályák, egy focipálya és két teniszpálya, „korszerű és diszkrét lelátókkal”.

Lent bal oldalon a két vese vagy nyolcas alakú valamicsoda az két játszótér. Több korcsoportnak, „biztonságos és izgalmas”, ahogy a terv ígéri.

Azoktól jobbra egy fedett színpad és egy központi tér van, majd attól jobbra fent egy bicikli- és skatepark, lent pedig a nyolcasban egy büfé és vécék.

A kép jobb alsó sarkában egy 770 négyzetméteres tavacska áll, ahol csónakázni és vízibiciklizni lehet.

Ennyi.

Szép terv, ismerik el a panaszos kadicsfalviak is. Csak az a kérdés, hogy van-e fizetőképes kereslet és valós igény rá. Hogy fenntartható-e. Hogy megéri-e az egyháznak is, vagy csak Pál Dénesnek éri meg. Hogy megéri-e Kadicsfalvának ilyen körülmények között, és hogy kiheveri-e valaha a falu ezt a megosztottságot.

Bónusz: Pál Dénes teniszpályája

Amikor a kadicsfalviakkal beszélgetek, többen is állítják, hogy nem ez, és nem is a régi sportkomplexum az első terület, amit Pál Dénes bérel az egyháztól. Ott van a vállalkozó teniszpályája, mondja az egyik volt egyháztanácsos, azt is az egyháztól bérli, ingyen.

Rossz hírem van a kadicsfalvi egyháztagoknak: az a teniszpálya alatti terület már nem az egyház tulajdona. Hanem a Pál Déneséké. A telekkönyv alapján.

A telekkönyvek térképén látszik, hogy a nagy, téglalap alakú egyházi terület sarkából hiányzik egy kis, teniszpályányi terület. Míg a Pál Dénesék téglalap alakú nadrágszíj-parcellája a telek végén kiszélesedik egy teniszpályányi területtel. Ez a terület, azaz a teniszpálya, Pál Dénes feleségének, Melindának a nevére van telekkönyvezve.

The post Egyházi birtokra pályázik és papokat tart félelemben Udvarhely leggazdagabb vállalkozója appeared first on Átlátszó Erdély.

Azon kiváltságosok közé tartozom, akik az egyetem padjai között igazi, érdemi képzést kaptak. Nem volt túl sok az elmélet és túl kevés a gyakorlat, és mai napig merítek nem csak a jegyzeteimből, hanem a rejtett tanterv üzeneteiből is.

A helyre, a szemináriumi teremre is emlékszem, ahol L. (a tanárunk), miután kiakaszthattuk valami rögtönítélő, sommás ítélettel „az emberekről”, azt mondta: az embereknek mindig igazuk van, mindig racionálisan cselekszenek azon a világon belül, azoknak a jelentéseknek, hatásoknak és azoknak az erőforrásoknak a birtokában, amelyek mindennapjaikat meghatározzák.

Első éven ez sok mindent átrendezett a fejemben, és lehet, arra is hatással volt, hogy nem tudom az embert individuálisan, „légüres térben”, társadalmi meghatározottságoktól mentes cselekvőnek látni.

A román társadalom most nagy bajban van, és ez sokatokat, akik fontos és mérvadó véleményt képviseltek, arra késztetett, hogy megszólaljatok. Úgy érzem azonban, éppen ez a mondat maradt ki a lehetséges helyzetértelmezésekből, szerepét pedig nem a vita kedvéért hangsúlyoznám, hanem azért, mert azt gondolom,

csak a válság társadalmi okainak feltárása segíthetne megoldást találni rá.

Rögzítsük a tényeket: Romániában az arra jogosultaknak körülbelül egyharmada oltatta be magát. Az új koronavírus járványának negyedik hulláma borzalmas, európai és világviszonylatban is kétségbeejtő fertőzöttségi és halálozási adatokat mutat. Az egészségügyi ellátás leterheltségéről és annak orvosokra-ápolókra, de páciensekre gyakorolt hatásáról pedig csak sejtéseink lehetnek.

Az orvostudomány jelenlegi álláspontja szerint a negyedik hullám berobbanása és az alacsony átoltottság között van kapcsolat, és szintén a tudományos konszenzus szerint (néhány, nagyon kevés renitens szakembert leszámítva) a járvány megfékezésének egyetlen, ha nem is tökéletes, módja az oltás.

Az oltást tesztelték, engedélyezték, nincs több mellékhatása, mint bármely más gyógyszernek, és azok a mellékhatások a várt haszonnál lényegesen kisebbek. Végül, nem mellesleg, ugyanaz az orvostudomány mondja mindezt, amelyhez amúgy máskor fogtömésért, lábtöréssel és kruppos gyermekeinkkel is fordulunk.

Mindenkinek, nekem is, vannak olyan barátaink-ismerőseink, akik többé-kevésbé harcosan, de elutasítják az oltást. Egyikük-másikuk esetében még arra is van ötletem, hogy korábbi viselkedésükből hogyan vezethető le mostani reakciójuk. Igen, indulatokat váltanak ki belőlem, hibáztatom őket, és egyre nehezebb cipelnem ezeket az indulatokat.

Az egyes emberek hibáztatása viszont félrevezető, és mint látjuk, semmit nem old meg.

Ha az elutasítás aránya „hozná” más társadalmak átlagait, akkor volna értelme leragadni az egyén szintjén, a romániai társadalomban viszont ez a jelenség tömeges, társadalmi. Hacsak nem ragaszkodunk ahhoz a butasághoz, hogy Romániában valami az emberi veleszületett „személyiségében” más, akkor kénytelenek vagyunk megkeresni a társadalmi okokat.

Aki csak egyéneken kéri számon az erkölcsös viselkedést, az azt az egyszerű tényt téveszti szem elől, hogy társadalmi lények vagyunk, és ami társadalmi méreteket ölt, amögött csak társadalmi okok lehetnek.

(Igen, ez a megközelítés háttérbe szorítja az egyéni döntés szabadságát, de ne tegyünk úgy, mintha azt lehetne feltételezni, hogy mindenki számára rendelkezésre áll a megértés, az értelmezés és a cselekvés teljes spektruma. És ha ezekre végre alkalmunk lesz ránézni, talán még van esély a teljes összeomlást megakadályozni.)

Az oltás tömeges elutasítása miatt emiatt én magunkat vádolom. Magunkat: a társadalmat és az államot.

Bármilyen kényelmes is az egyes embert felelőssé tenni ostoba, erkölcstelen és szolidaritáshiányos viselkedése miatt, az ő viselkedése a sok évtizede kibontakozó társadalmi kudarcaink következménye. És velünk együtt ők mindannyian áldozatok.

Cserbenhagyott minket az állam a tájékoztatás mozzanatában. Arra kevésbé látok rá, hogy egy újságírónak mekkora vesződség valós adatok birtokába kerülni, mennyire transzparens a döntéshozatal, de az állam karba tett kézzel hagyja egészen primitív és káros „portálok” működését, amelyek egyhangúlag félretájékoztatnak és uszítanak.

És ez nem most kezdődött. Kutatók, tényfeltáró újságírók akár életük kockáztatásával mutatnak rá évek óta pl. az orosz álhírgyár rettenetesen káros következményeire. Azok, akiket megválasztunk, és akiknek dolga lenne ezzel kezdeni valamit, nem tekintik ezt feladatuknak. Vagy tán nem is értenek belőle semmit.

Cserbenhagyott minket az állam az egészségügyi rendszer felkészítésével. Semmi érdemleges nem történt másfél év alatt sem anyagi értelemben, sem a dolgozók felkészítésének tekintetében. Kiszámíthatatlan, követhetetlen, ellentmondásos és ésszerűtlen döntéseket hoz, érzékelhetően a közhangulathoz is igazodva, illetve semmiféle következményt nem vállalva.

És persze cserbenhagyott minket a kormányzat, amely ízléstelenül ezekben az időben is hatalmi játszmákra összpontosít ahelyett, hogy az egy éve esedékes mozgósítási, tájékoztatási és válságkezelő munkát elkezdené végre elvégezni.

De benne van a tágabb társadalom keze is jócskán a kialakult helyzetben. A társadalom évtizedek óta szépen és nem érdekmentesen felépített individualista ideológiájának te is, mi is áldozatai vagyunk. Korunk mindent az egyéni felelősség hatáskörébe sorol:

• Beteg vagy? Mit szúrtál el?
• Bajban van a gyereked? Hogyan teljesítettél szülőként?
• Szegény vagy? Vagy csak nem gyarapszol anyagilag? Akkor biztosan elég motivált és tettrekész vagy?

Felfeslett vagy egyenesen nevetségessé vált a társadalmi szolidaritás. Nincs, de már nem is keresünk nagyobb léptékű társadalmi megoldásokat egyéni bajainkra. Nem csak megtanultuk, hanem magunkévá is tettük ezt az individualista szemléletet.

Felelősséget vállalunk magunkért, és csak magunkért.

Mondhatnád, hogy spekulálok, de az oltásszkepszis nem januárban kezdődött. Korábbi kutatások kimutatták, hogy a komolyan vett individualizmus, a gyermek teljes boldogulásának felelősségét anyára hárító szemlélet hívta életre elsősorban középosztálybeli anyákban az oltások elutasítását, hiszen a gyermekük az ő felelősségük, senki másra nem számíthatnak.

És lássuk be, ennek szerves része az egészségüggyel szembeni szkepszis, „az orvos körmére nézés”, a gyanakvás, az alternatívák keresése. Semmi köze tájékozottsághoz, de szorongáshoz és magára utaltsághoz annál inkább.

És az alacsonyan iskolázott emberek? Az alig tengődők? A bizonytalanságban, kiszolgáltatottságban élők? A tájékozódni nem tudók: ők mikor tapasztalták meg utoljára a tágabb társadalom feléjük megnyilvánuló szolidaritását? A biztonsági hálót? Rettenetesen cinikusnak érzem most az oltottságot rajtuk számon kérni, még ha együtt zuhanunk is.

Oda is közösen jutottunk el, hogy emberek milliói számára episztemológiailag ugyanolyan súllyal bír egy ismeretlen által megosztott fecni holmi számokkal vagy egy szélhámos, mint egy tudományos közlemény vagy egy szakértő álláspontja. Közösen hagytuk erodálódni a tudományt és annak státusát, megnyirbálni a finanszírozását, leépülni az oktatási rendszert.

Minden erőnkkel az egyéni menekülési útvonalak feltárásán és bejárásán vagyunk,

és nem látunk ki a saját helyzetünkből sem az okok, sem a megoldások terén. Bizalmatlanok vagyunk az egészségügy romló vagy legalábbis kiszámíthatatlan, egyenetlen színvonala miatt, és csak azt tesszük, amire évtizedek óta ösztönöznek: kézbe vesszük a sorsunkat, miközben lelepleztük a bennünket bizonytalanságban tartókat.

Az pedig, hogy egy válságban kinek-kinek ehhez milyen információk, milyen megértést segítő tudás, mennyi bizalom és mekkora szolidaritási hajlandóság áll rendelkezésére, az közös mulasztásunk.

A szerző szociológus, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem oktatója. Ezt a szöveget a saját Facebook-profilján tette közzé, az Átlátszó Erdélyen minimálisan szerkesztve és az ő engedélyével közöljük.

Nyitókép: Mat Napo. A kép forrása: Unsplash

Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép

The post Magunkat vádolom appeared first on Átlátszó Erdély.

(Ezt az írást a választások reggelén raktam össze. Felébredtem, és gyorsan lejegyeztem a telefonomba a gondolatokat. Nem akartam aznap megjelentetni, hogy ne legyek én a gecó, aki miatt esetleg nem lesz parlamenti képviselete a magyarságnak. De azért most így a győzelemmámor közepén úgy érzem, érdemes ezen elgondolkodni.)

Ismerős az a rajzfilm, hogy Szörny Rt.? Kötelező megnézni! Arról szól, hogy egy párhuzamos világban élő szörnyek át-átjönnek időnként a mi világunkba, álmukban ijesztgetik a gyerekeket, és a félelemsikolyukból az energiát palackozzák, mert otthon abból az energiából működik a társadalmuk. Erre egy iparáguk is épül, a cselekmény java egy olyan gyárban zajlik, ahol

szörnyek versengenek, hogy ki tud több és erősebb félelemsikolyt bepalackozni.

Erről szól az erdélyi magyar politika is: egy párhuzamos és egyre párhuzamosabb világban élő lények, az erdélyi magyar politikusok négyévente átjönnek hozzánk, megrémisztgetnek minket, és rémálmainkból származó energiát palackozzák, négy évig abból élnek. Aztán meg ismét átjönnek rémisztgetni.

Ahogyan a filmben is, ezek a szörnyek valójában eléggé esetlenek. Aki megismeri őket, az már nem is fél annyira az ijesztgetésüktől. Már a gyerekeink is nevetnek, mikor kiállnak valahova szerepelni, nem csak a felnőttek. Gurítják a hordót a hídon, de nagy a románveszély, reszkess, és menj el pecsételni! Szánalmas bohóc társaság.

Most épp baj van szörnyéknél.

Eljutottak oda, hogy az embereknek kevesebb mint egyharmada fél. Tízből hét ember nem megy el szavazni, hiába a rémisztgetés. Energetikai válság van a szörnyvilágban! Be kell vetni a sikolyszippantót (aki nem érti, miről beszélek, nézze meg a rajzfilmet, mondom, hogy alapmű).

A rémisztgetés sem elég már, be kell vetni a lelkiismeret-furdalást is: ha nem mész el szavazni, miattad fog szenvedni az egész közösség! Hohó! Álljunk csak meg! Tekerjük csak vissza picit a filmet! Mit mondtál, szörnyecském? Miután négy évig a saját vagyonotokkal és hatalmatokkal foglalkoztatok, eljátszottátok a saját hiteleteket és az egész erdélyi magyarság hitelét, utána átdobjátok a döglött macskát a mi udvarunkba, hogy mi leszünk a felelősek, ha nem lesz parlamenti képviselet? Nem szép tőletek, hogy ezt a terhet a mi nyakunkba, a nép nyakába akasztjátok, és ti politikusok nem vállaltok semmit a felelősségből. Az, hogy most így állunk, nem (csak) a mi hibánk, a népé. Vagy főleg nem a mi hibánk.

A lelkiismeret-furdalás mellé még behozzák a zsarolást is. És nem csak ők zsarolnak, hanem a közösség tagjaival zsaroltatják a többieket. Azt akarják mondani, hogy nem a te magánügyed, hogy szavazol-e vagy sem, vagy hogy kire szavazol. Hogy kötelességed neked a más félelme miatt azt tenni, amit a lelkiismereted egyébként nem hagyna. Támogatnod kell egy maffia-hálózatot csak azért, mert a szomszédod, a barátod, az édesanyád fél.

És neked, kisembernek kell eloszlatnod az ismerőseidbe belérakott félelmet azzal, hogy pecsételsz, nem pedig a politikumnak kell eloszlatnia ezt a félelmet azzal, hogy felhagy a maffiamódszerekkel, és becsületesen végzi a munkáját. A nemzet érdekében, és nem ellene.

Mondjuk ki: mi, a nép, megbíztuk őket, megbíztunk bennük, és ők eljátszották a bukaresti kaszinóban ezt a bizalmi tőkét. De nemcsak a saját bizalmi tőkéjüket, hanem az egész erdélyi magyarság bizalmi tőkéjét. Aztán hazajönnek, mint tékozló fiúk, és az eljátszott bizalmat ismét és ismét félelemből akarják pótolni, hogy visszamehessenek játszani Bukarestbe. De nem alázatosan térnek vissza, hanem gőgösen, nagy mellénnyel. Mintha egy győztes hadjáratból jönnének, nem rablóportyából.

Közben pedig reszketnek, hogy vajon lesz-e elég félelem itthon

ahhoz, hogy a nép visszaküldje őket egy újabb keresztes háborúba. A szavazás napján úgy reszketnek, hogy nem lesz meg az 5 százalék, mint a kocsonya. De nem tanulnak ebből.

Este, ahogy meglett a százalékuk, kiállnak hősként, mint a győztesek. És buliznak egész éjjel boldogan. Magukban. Nem velünk. Aztán buliznak négy évig, ismét magukban. Nem velünk, nem értünk. Végül négy év után jönnek a félelmünkért könyörögni.

Ha az emberek elmennek szavazni, és megvan a bejutás, akkor a politikusok a hősök. Ha nem mennek el, akkor a nép a hibás. Ez így nem jó felállás. Soha nem hallottam azt nyilatkozni a politikusokat, hogy „esetleg a mi hibánk is lehet a szavazók érdektelensége, és hadd lám, nézzük meg, hogyan tudnánk ezt orvosolni, hogyan tudnánk többet adni a népnek, hogyan tudnánk nagyobb arányban azt cselekedni, amiért odaküldtek bennünket”. Erre a vádra általában a politikusok vagy híveik azt válaszolják nekem, hogy

„de nézzétek meg, hoztunk nektek pénzt”.

Sajnos én újságíróként csak azt látom, hogy hoztak maguknak pénzt. Ami pénz Bukarestből vagy akárhonnan jön, azt nem a mi logikánk alapján osztják el, hanem úgy, ahogy nekik jó. Melyik talpnyalóm a hűségesebb? Na, az többet kap. Melyik faluban kell megerősíteni a politikai pozícióinkat? Na, abban a faluban építünk kultúrházat.

Az egész pénzosztás nem racionális szempontok alapján, hanem politikai érdekek alapján történik, és nem a mi jólétünket szolgálja, hanem az ő jólétüket, az ő hatalmuk megerősítését. Ez egy véget nem érő hatalmi játék, amiben mi csak akkor kellünk, amikor négyévente félni kell.

Tiltakozom! Nem akarok félelemben élni, és elítélek mindent, ami a félelemkeltésből, lelkismeret-furdaltatásból vagy zsarolásból táplálkozik.

A Szörny Rt. című rajzfilmben (mondtam már, hogy kötelező megnézni?) a csattanó az, hogy a főhős rájön, hogy a gyerekek nevetéséből, öröméből sokkal több energia nyerhető, mint a félelemsikolyukból.

És áttérnek a nevettetésre.

Erre már politikusaink is rájöttek, mert látható, hogy beindult a nevettetőipar. Említettem már előbb a „gurítják a bohócok a hordót a hídon” című mutatványt. De ott van az „ahogy én is megfogtam a saját szerszámomat, és megoldottam sajátkezűleg, megteheti Ön is” híres, immár klasszikusnak számító kabaréműsor.

Vagy ajánlhatjuk az egész Hargita Comedy csatornát, melyen szinte napi rendszerességgel jelentkeznek újabb epizóddal. A Hargita megyei tanácsnál egy tizenhúsz fős csoport dolgozik azon, hogy az egész megye folyamatosan tudjon röhögni az Elnök úron. Sikerrel. Beválik a módszer, jobban szeretik az emberek, mint a félelmet, és mennek is szavazni.

De nem biztos, hogy ez a legjobb út. Lehet, hogy jobb lenne, ha azért mosolyognánk, mert jó nekünk itt élni, ezekkel a vezetőkkel, nem pedig azért, mert bohócok a politikusaink.

Ezt már nem a Szörny Rt.-ből veszem, ez saját gondolat. Mi lenne, ha azért mennénk el szavazni, mert tényleg úgy érezzük, hogy jobb nekünk, azáltal, hogy valaki képvisel minket? Igen, ez több munka, nem csak négyévente kell átjönni. Nehéz ezt bevállalni? Azért cserébe, hogy ne kelljen négyévente izgulni, hogy lesz-e ismét elég félelem a bejutáshoz?

Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép

The post Az erdélyi magyar Szörny Rt. appeared first on Átlátszó Erdély.

Tehetetlen dühöt éreztek, amikor megkapták a levelet az új rendezési tervvel. Az egyik utcában, ahol már a kommunizmus alatt elvették egyszer a lakók kertjeinek a végét egy nagyméretű városfejlesztésért, a lakók ijedten látták, hogy egy vonal ismét levágja területük egyharmadát-egyötödét.

A másik utcában egy 81 éves bácsi, aki a kommunizmus alatt három kisajátítást már átélt, ijedten látta a térképen, hogy az ő házát bontásra jelölték be, és a háza helyén írja, hogy főbejárat. A legtöbben tudtak arról, hogy egy kulturális központot szeretnének oda építeni a hatóságok. De azt nem, hogy az ő területükből is le akarnak csípni ehhez.

Voltak olyanok is, akiket a polgármester és a püspök személyesen keresett meg másfél évvel ezelőtt, hogy megvásárolja a házukat. De nem sikerült megegyezniük az árban, és nem adták el. Most pedig a térképen lebontandóként szerepel a házuk.

A szörnyű az egészben az, mondják a lakók, hogy senki sem beszél tisztán velük, nem tiszta, hogy mit akarnak és mit nem, hogy kisajátítás lesz-e vagy sem. Bizonytalanságban tartják őket, senki nem akarja megmutatni a terveket, mindenki csak arról beszél, hogy ez még csak egy álom. Csakhogy ez az álom számukra rémálom.

A történet bevezető részét egyik olvasónk fogja tolmácsolni. Egyike annak a pár embernek, akik szeptemberben jelezték nekünk a problémát. Azt írta, hogy:

„Történt ugyanis, hogy a polgármesterünk gondolt merészet és nagyot, és elképzelt a már rég romos állapotban lévő Bodok szálló helyébe egy szép Nemzeti Ifjúsági Kulturális Központot. Erre a Sapientia alapítványtól ígéretet is kaptak, hogy azt ők majd felépítik. A polgármester előkészíttette a PUZ-t (a továbbiakban PUZ = övezeti rendezési terv, szerk. megj.) a majdani kulturális központhoz. Abban viszont az áll, hogy a kulturális központnak nagyobb telek kell, mint ami a város tulajdonában van. Így hát a polgármesteri hivatal lecsípett a környező telkekből egy keveset. Ezek tulajdonosait (kb. 50 személy) a hétfői nap értesítették.

Gyakorlatilag olyan telkek részleges kisajátításáról szól a dolog, melyek a városközpontban vannak, és igencsak kevés területtel rendelkeznek amúgy is. Zsúfolt, nagyon feldarabolt, gangos házakról és telkekről szól az egész. A tulajdonosok igencsak fel vannak háborodva, ugyanis erről őket soha senki nem kérdezte meg, illetve hogy lehetséges, hogy egy közérdekű dologról szól az egész, amikor is egy magánbefektetés történik (a város átadná a Sapientia Alapítványnak a telket, hogy meg lehessen építeni a központot.) Érdemes lenne utánajárni …”

Szeptember közepén, egy gyönyörű napfényes reggelen érkezem Sepsiszentgyörgyre, a Csíki utcában van találkám egy érintett férfival. Amíg ott álldogálok, mint egy karácsonyfa, nyakamban fényképezőgéppel, oldalamon két nagy fotós táskával, látom, hogy az optika ablakából nagyon bizalmatlan szemmel figyelnek, sőt, egy elkeseredett arcú feketeruhás hölgy még le is fotóz. Habár nem kellene, hogy feltűnést keltsen egy ekkora város történelmi központjában egy fényképezőgépes idegen, látszik, hogy ezek az emberek állandó készültségben vannak. Nem tudom, hogy melyik táborba tartoznak, szépen odébb sétálok, ott várom meg a kontaktemberemet. Később vele együtt térek vissza ide, ahol a feketeruhás hölgy, Damokos Hajnalka nyugodtan fellélegez, egyetlen hatalmas mosoly lesz, és megmagyarázza, miért volt olyan bizalmatlan és ellenséges.

Nagyon zavarta, mikor meglátta a hivatal által kiküldött térképen, hogy a területének egy része a piros zónába került. A térképen csak a telek volt feltüntetve, de azon a területen van egy ház is, ami nem szerepel a térképen. Az a ház kell neki, nagyon ragaszkodik hozzá. Lánya, aki most egyetemen van, majd haza szeretne jönni, s abban a házban rendelőt szeretne nyitni. Egyelőre abban bízik, hogy tényleg úgy lesz, ahogy mondják, hogy a házat még meghagyják neki, és csak a ház mögötti kertet, illetve melléképületeket veszik csak el.

Kérdem tőle, hogy egyáltalán hogyan vehetnek el valamit tőle.

„Nem tudom. Nem tudom!” – mondja kétségbeesett arccal,

döbbenten a végtelenbe meredve. „Ugyanezt kérdeztem én is a polgármestertől, és azt mondta, hogy azt meg kell még nézni”. Azóta is csak jönnek, s fényképeznek, s nézik, hogy milyen anyagból is készült az a ház.

Ez az a ház, jelenleg egy kétgyerekes család lakik benne. Odabent valaki egy hangszert próbálgat, kiszabadul pár szívmelengető hang az utcára. A szeptember délelőtti meleg napfény szétspriccel a fehér falakon, és fürdeti az udvart. A feketeruhás hölgy a kerítésbe kapaszkodik.

„Félek, nagyon félek.

Nagyon meglepődtem, amikor megláttam azt a tervet. Jó, ha a kommunizmusban lennénk, kész, elveszik, kiszúrják az ember szemét nemtudommennyi összeggel, de most… nagyon meglepődtem. Elég sokat dolgoztunk, hogy ez meglegyen, s a gyerekeknek legyen. A lányom most egyetemen van, nagyon számít erre, orvosi rendelőt szeretne itt nyitni, és itt szeretne lakni is. Ez neki az álma, mint ahogy a polgármesternek is az az álma, hogy felépítse a kulturális központot.

Nem tudom, én úgy nem szeretem ezt az egész dolgot, s ragaszkodom, foggal-körömmel kapaszkodom ehhez a házhoz. A lányom nagyon ki volt borulva, mikor meghallotta. Hazajött Budapestről, hogy tudjon elmenni a közvitára. Amikor vége lett, mind mondogatta: anyu, anyu, miért nem szólsz hozzá, miért nem szólsz hozzá? Mondtam neki, hogy én nem tudom elképzelni, hogy tényleg ez van, amit ott látok.

Konkrét választ senki nem akar mondani nekünk, hogy mit szeretnének oda létesíteni, mintha a sötétben tapogatnánk, senki nem tud semmit. Úgy volt, hogy márciusban meglesz a látványterv, s mégsem lett meg. De azért mintha többen tudnának arról, hogy mi hol lesz, hogy lesz, de mindenki hallgat vele. Talán nagyon szép lesz. Én örvendek, hogy ilyen helyen lakom, csak azért jó lenne, ha tiszteletben tartanák a magántulajdonunkat. Én nagyon ragaszkodom ehhez, nem is tudom elképzelni, hogy kifizetnek valamivel. Azt hiszem, hogy nincs is az a pénz, amivel ki tudnának fizetni.

Szeretném, hogy tényleg szép legyen a kulturális központ, de nem tudom, hogyan mondjam: addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér!”

Pár házzal odébb Antalka Huba fogad. Megmutatja kertjük végét, ami most a vita tárgya. Az épületekkel agyonzsúfolt központi teleknek ez a kis csücske olyan, mint egy kis zöld oázis. Pihenő és szabadidős célokra használják ezt a kis sarkot, mondja Antalka, és hozzá is teszi: nincsenek ellene annak, hogy a jelenlegi dzsungel és hajléktalanszálló helyett modern épület legyen a szálloda helyén, de nem szándékoznak lemondani erről a területükről. Mindent megtesznek, hogy ne legyen területcsonkítás.

Antalkáék a legelsők között voltak, akik felemelték a hangjukat, mikor meglátták a rajzot. A felesége, Ágota felhívta a magyarországi tervezőirodát, hogy érdeklődjön, tudnak-e arról, hogy itt a szomszédok területére terveznek. Ott azt mondták, hogy kapcsolatba teszik az építésszel, de nem az építésszel tették kapcsolatba őket, hanem szóltak a szentgyörgyi polgármesternek, aki felhívta őket.

Aki mer, az nyer, ennek végül az lett az eredménye, hogy találkoztak a polgármesterrel, beszélgettek, és megígérte nekik, újragondolják és újratervezik az egészet. Megváltoztatják a PUZ-t, a vonalat odébb rakják, és a telkükből semmit nem sajátítanak ki. Ez nyilván politikusi ígéret, de Antalka bízik benne, hogy be lesz tartva, és nem kell nekik folytatniuk a harcot.

A demarkációs vonal sokuk telkét kettőbe szelte, ezért ijedtek meg az emberek, véli Antalka, aki segít megérteni az ijedtség történelmi hátterét is. A csíki utcai tulajdonosok telkéből már egyszer lecsíptek, mikor a Bodok hotelt építették, ez nekik kellemetlen emlék. És akkor most látnak egy újabb rajzot, ami ismét levág a telkükből. Ezért, mire bementek a közvitára, addigra már mindenki teli volt stresszel, mondja Antalka.

Mehedinţi Liviuval az utcán találkozom. Siet nagyon valahova, de leszólítom, mert mondják, hogy ő az egyik szomszéd épület tulajdonosa, a Szorgalom szövetkezeté. Mehedinţi gyorsan kijavít, ő csak az egyik tulajdonos a négyből. Látszólag szívesen panaszkodik nekem, és rajta jelét sem látom az ijedtségnek, inkább ironikus humor jelemzi a pillanatnyi kedélyállapotát.

„Toată lumea nu-i de acord. Nu s-a făcut nici o ofertă, nu s-a spus nimic, nu ştim dacă se demolează, nu se demolează, va fi un drum aici. Ei vor să facă un drum pe-aicia, acces secundar.” Magyarán: mindenki nem ért egyet a rendezési tervvel. Nem tettek ajánlatot, nem mondtak semmit, nem tudják, hogy bontanak, nem bontanak. Az épületük helyén a terv szerint egy út lesz, egy másodlagos bejárat.

De őket nem kereste meg senki ezügyben.

Mehedinţi szerint egy PUZ-t nem így kell csinálni.

Közben megjelenik még egy szomszéd, aki nem szeretné adni a nevét, immár hármasban beszélgetünk. „Eu în 1979 am făcut o recartare pe Lázár Mihály, acolo trebuia să fie Casa Poporului pentru Sfântu Gheorghe. Şi de acolo venea un bulevard până-n gară. Trebuia demolat. Eu eram stagiar. Le-a fost frică să-şi trimită angajaţii, m-au trimis pe mine. Oamenii de acolo erau terminaţi. Acelaşi hei-rup, ca în ’79, este şi astăzi.”

Magyarul: 1979-ben Mehedinţi felmérést kellett végezzen a Lázár Mihály utcán, ahova a szentgyörgyi Fehér Házat akarták építeni. És onnan egy sugárút ment volna az állomásig. Mindent le kellett volna bontani. Ő gyakornok volt. Nem merték az alkalmazottakat kiküldeni, őt küldték. A lakosok ki voltak készülve.

Ugyanaz a hórukk, mint ’79-ben, van ma is”,

meséli Mehedinţi. „Ăi de sus hotărăsc, şi noi, ăştia mici ne conformăm.” Azaz a fentiek döntenek, mi, kicsik pedig alávetjük magunkat, teszi hozzá mosolyogva.

„Câinele ăla mare îl fute pe ăla mic” – toldja meg a gondolatot a Névtelen szomszéd. Azaz a nagyobbik kutya megb*ssza a kisebbet. Ezen mindketten nevetnek. Aztán hosszasan beszélgetnek.

A névtelen szomszéd folyton ismételgeti lemondó hangon: „N-are rost să discutăm. Este după lege, şi nu se întâmplă nimic. Legea zice aşa, codul civil: se poate expropria, pentru cauză de utilitate publică, cu o prealabilă şi dreaptă despăgubire. Te convoacă, îţi ia opinia publică, după aia îţi spune: îţi ofer atâta, dacă nu-ţi convine, mergi în justiţie. E ceea ce zice legea. Nu ne mai complicăm, n-are rost.”

Mehedinţi még elsüt egy szólást mosolyogva: „Aşa cum zic românii, vrei, nu vrei, bei Grigore agheasmă! Noi suntem o comunitate în România, 51 la sută comunistă, şi 49 la sută adventistă.” Azaz van egy olyan román mondás: akarsz, nem akarsz, Gergely, iszol szenteltvizet! Mi Romániában egy 51 százalékban kommunista, 49 százalékban adventista közösség vagyunk. Azzal a szövetkezeti épület társtulajdonosa elbúcsúzik és tovább rohan, ketten maradunk a Névtelennel.

Elmondja magyarul is, amit korábban románul ismételgetett a szomszédjának: „Mondom, nincs mit itt izélni. Ismerem a törvényeket,

ha ki kell sajátítani valamit, ami közérdek, a törvény megengedi.

Előtte ki kell, hogy fizessék a pénzt, amiben megegyeznek. Piaci áron. S ha nem egyeznek meg, ott a bíróság, aki kimondja, hogy mennyit kell, hogy kapjanak. De csak ha közérdek. Cauză de utilitate publică. Ennyit tudok mondani. Csak ennyit.”

Annyit azonban még elmond, hogy ő sem tudja, hogy mi lesz. Neki még nem ajánlottak fel semmit a házáért. A nemrég nyugdíjba ment szakember továbbindul hazafelé, két nagy necc dossziéval a kezében. Nem halad sokat, a Szorgalom szövetkezet épülete előtt megáll, és hosszasan, percekig bámulja a kirakatot.

Még mielőtt átmennék a Kőrösi Csoma Sándor utcába, ahol újabb ingatlanok érintettek, belépek a polgármesteri hivatalba. Megvizsgálom a hirdetőtáblát, hátha találok rajta valami közérdekű információt erről a PUZ-ról. Nem találok semmit, találok ellenben egy érdekes hirdetést.

A hirdetésben az áll, hogy a kommunizmus alatt visszaélésszerűen elvett ingatlanok tulajdonosait nincs amiből kárpótolják, mert nincs a városnak rendelkezésre álló java.

Kérem a kapunál, hogy beszélhessek valakivel a város részéről erről a tervről. Átküldenek az alig tíz méterre lévő információs irodába. Zseniális dolog ez az információs iroda, ami a földszinten van, az utcáról nyílik és az ember a legtöbb baját ott el tudja intézni, nem küldözgetik feleslegesen az épületben. Más polgármesteri hivatalokban is be lehetne vezetni.

Nekem nincs szerencsém, mert a rendezési terv dossziéját, ami hosszú időn keresztül odalent volt, a közmeghallgatás lejártával visszaküldték az urbanisztikai osztályra, így nem tudom odalent tanulmányozni. De kedvesen felirányítanak az urbanisztika osztályra, a kapus néni is nagyon segítőkész, útba igazít.

Az urbanisztikai osztályon is készségesen segítenek, azonnal előveszik a dossziét. Megengedik, hogy kiterítsem a térképet, hogy fellapozzam és végigfotózzam a rendezési terv írott részét, ami copy-paste-elt semmitmondó unalmas általánosságokkal van kitömve. Mikor pedig mondom, hogy szeretnék valakivel elbeszélgetni az ügyről, készségesen a főépítészhez irányítanak, aki azonnal fogad.

Birtalan Csilla főépítészt a térképen lebontásra kijelölt házakról kérdezem. Úgy érzem, fel volt készülve a kérdésre, határozottan jelenti ki: „Ilyen nincs. Nem arról van szó, hogy bontásra van feltüntetve. Van egy szabályozás a központban. Nyilván, amikor egy szabályozást elfogadunk, akkor az érint különböző ingatlanokat. Ez nem azt jelenti, hogy bontják, hanem azt jelenti, hogy szabályozzák.”

Tehát ne bontásnak nevezzük, hanem szabályozásnak. Nekem aztán tényleg mindegy. A térképen az a szó szerepel, hogy „desfiinţare”, és mindenki bontásról beszél. A főépítész határozott pozitivitásában: „Mikor egy környezetet fejlesztesz, vannak olyan ingatlanok, amelyek abba a környezetbe, abba a városképbe nem illenek bele, és mikor az ember rendezési tervet készít, akkor igyekszik, hogy összhangban legyen a környezet. Nyilván, ezek nem olyan helyzetek, amelyeket egyik napról a másikra meg lehessen oldani. Ez hosszabb folyamat. Ahhoz, hogy bármit is el lehessen kezdeni, és bármit lehessen csinálni, előzőleg meg kell a szabályozást alkotni. Ez egy folyamat, nem azt jelenti, hogy bármi is jóvá lenne hagyva.”

Kérdésemre, hogy a Csíki utcai lakók számára mit jelent az, hogy a telkük vége átkerült a piros zónába, azt feleli: „Semmit. Annyit, hogy a piros zóna az nem lakás, hanem szolgáltatás, közintézmény vagy ilyesmi. Azt a határvonalat pár méterrel odébb fogjuk tenni a lakók óhajára, tehát ez a kérdés elvesztette az érdekességét. Az emberek telkéből nem lesz kiszedve semmi, az övezeti szabályozási tervben bennébb lesz húzva a vonal, pedig fáskamra minőségű épületek vannak a rajzon, tehát nem lakóépületek.”

Arra a kérdésre, hogy van-e valamilyen terv már, hogy mi épül oda, hogyan fog kinézni a kulturális központ, azt válaszolja a főépítész, hogy „egyelőre nincs, először csinálod a szabályozási tervet, nem kerülheti meg a szekér a lovakat.

Először az ember álmodik valamit,

s ahhoz, hogy lehessen tervezni, előbb meg kell csinálni a szabályozási tervet. Nem lehet tervezni addig, amíg nem tudják, hogyan fogják tudni szabályozni.”

A főépítész megnyugtatásra játszik, semmi sem végleges, semmi sem biztos, semmi sem tiszta még. „A lényege ezeknek a közmeghallgatásoknak az, hogy megnézzük, mekkora az ellenszenv, hogy állnak hozzá az emberek, mit képzelnek, hogyan képzelnek.”

Szerinte mindenkinek jobb lesz, ha életbe lép a rendezési terv. „Jelenleg a Csíki utcában úgy van leszabályozva, hogy semmit nem lehet építeni, de semmit. Nem tudnak egy fürdőszobát vagy egy kamrát csatolni a meglévő ingatlanjaikhoz.”

Na de mi lesz azokkal a lebontandó házakkal, ha mégsem születik egyezség a tulajdonosok és az építeni vágyók között? „A Kőrösi Csoma Sándor utca elején díszeleg néhány ház, az a cél, hogy azok ne legyenek, de ha nem sikerül megegyezni a tulajdonosokkal, akkor a tervezés kikerüli őket. A polgármester abszolút nem híve a kisajátításnak. Az egyeztetésnek, a közös megegyezésnek a híve.”

A beszélgetésünk vége ismét a megnyugtatás jegyében zajlik: „Ez az első javaslat, ez még sokat változik, míg elfogadják. Addig több közmeghallgatáson, egyeztetésen megy át a terv. Ez egy hosszú folyamat. Minden szabályozási terv egy álom.”

Kijövök a polgármesteri hivatalból, a hotel felé tartok. A szálloda előtti parkolóban delfinek cikáznak a hullámok között. A Bodok szálloda a múlt évszázad hetvenes éveiben épült. A kilencvenes években privatizálták. Tizenhárom éve zárták be. A romosodó épületet egy óriásbannerrel takarták le, hogy ne csúfítsa a városképet.

2011-től az épületet próbálta megvásárolni a város, ez végül 2014-ben sikerült. 2017-ben megpróbálták eladni, hogy egy befektető újítsa fel és üzemeltesse, de a második licitre már nem jelentkezett senki. Idén februárban Kató Béla püspök, Antal Árpád polgármester és Tamás Sándor megyei tanácselnök sajtótájékoztatón jelentette be, hogy a szálloda helyére fog megépülni egy hatalmas kulturális központ, mely a város és a megye legfontosabb kulturális intézményeinek ad majd helyet, illetve itt lesz az ország legjobb akusztikájú terme is.

A parkoló délkeleti oldalán egy szocialista jellegű épület áll. Az emeleten a telekkönyvi hivatal, a földszinten egy vendéglő és egy kávézó található. Az új rendezési terv térképén ezt az épületet is lebontásra jelölték. Nem sikerül találkoznom a földszinti tulajdonosokkal, de a többi érintett beszámolójából megtudom, hogy ők is nagyon tiltakoztak a közmeghallgatáson az épület lebontása ellen.

Illetve azt is felvetették, hogy ha már az új kulturális komplexumban lesznek kereskedelmi felületek, akkor adjanak nekik cserébe a lebontandó épület helyett egy hasonló méretű kereskedelmi felületet az újban. Erre a polgármester azt mondta, hogy jogos a kérésük, emlékeznek a gyűlésen részt vevők, de azt nem mondta, hogy igen, kérésüket teljesítik. Egyikük arra is emlékszik, hogy végül felmerült, nem is kellene az egész épületet lebontani, csak a nagy lépcsőt, mert az áll útjába az új tervnek.

Ha a lebontandó kereskedelmi helyiségek tulajdonosaival nem is sikerült beszélnem, találkoztam a vendéglő bérlőjével és üzemeltetőjével. Dóci Lóránt nagyon reméli, hogy az épületet nem bontják le. Most kezdenek oda jutni, hogy a vállalkozás eléri a nullát, azaz kezd megtérülni a több tízezer eurós befektetés.

„Nem lehet épületeket lebontani a közjóra hivatkozva, mert a közjóban benne vagyunk mi is”

– mondja a fiatal vállalkozó, akiről rövid guglizással megtudom, hogy tavaly üzlettársával együtt elnyerte az év fiatal vállalkozója díjat ezért a vendéglőért. Mikor arról érdeklődöm, mit tud, akarják-e végül bontani vagy sem az épületet, Dóci felteszi a kérdést: „Ha nem akarják bontani, akkor miért beszélünk róla? Ha nincs meg az indíttatás, akkor nem születik meg a téma.”

„Egy kérdésem van csak. Több mint két éve harcolok, hogy megkapjam az építési engedélyt a teraszra, téliesíteni szeretnénk. Az épülethez mi nem nyúlhatunk hozzá, mert műemlékvédelmi zónában van. De lebontani azt lehet, ugye?”

Mikor szóba kerül, hogy ez a rendezési terv és az új komplexum a hatóságok szerint csak egy álom, akkor Dóci határozottan mondja: „Ha benne vagyunk az álmokban, akkor kellene tudnunk róla. S arról is, hogy kellemes vagy rémálomban leszünk benne.”

A Kőrösi Csoma Sándor utca sarkán álló épületen nagy szemek és fülek képei láthatók. Ezt az épületet megvette már a Sapientia Alapítvány, és lebontásra vár. Ez abból is látszik, hogy udvarán az ereszig ér a japán keserűfű, az elhanyagolt területek jellemző invazív növénye. Ez az egyike annak a három háznak, amelyről a főépítész azt mondta, hogy itt díszelegnek, és ezeket nem szeretnék ide. A harmadik ház már a város tulajdonában van, egyetlen egy ház akadályozza csak a nagy tervet, a középső.

„Mi vagyunk egyedül a szálka a hivatal szemében” – kezdi mondanivalóját Józsa bácsi. 81 éves, a felesége 78. Ő már megélt három kisajátítást, meséli. Őt kirakták a házból, a tetőt leszedték fölüle, a golyózáporban, a forradalom alatt épp költözött. Neki is elvették a házát, az édesanyjának is, és a testvérének is. Három házat adtak a városnak városfejlesztés címen. Az öccse, akinek szintén lebontották a házát, kiment Németországba, és ott is maradt. Az édesanyja a tömbházba költözés után pár hónappal meghalt.

Arra a kérdésre, hogy ő hogyan bírná meg a költözést, az feleli, nem tudja, de nem könnyen. S a felesége talán még rosszabbul viselné. „A polgármester kijelentette, hogy hét hónap alatt fel lehet húzni egy házat. De nem ilyen korban, nem ilyen állapotban. Ilyen korban nem tudunk és nem is akarunk, de nincs is miből építkeznünk.”

A házat kölcsönből vették, lakhatatlan volt, hat hónapba telt, míg olyan állapotba hozták, hogy be tudjanak költözni. „Aztán harminc évet kínlódtunk, hogy pontra tegyük,

dolgoztunk rajta, mint a bolondok, mert nem gondoltuk, hogy az életünk utolsó részében ez fog történni.

Ez egy villámcsapás volt számunkra. Nem akarom támadni a polgármestert, de én másképp csinálnám a fejlesztést.”

Tavaly márciusban jött a polgármester a püspök úrral, mint befektetők, hogy megvennék a házat. 60 000 eurót ígért a polgármester a 140 négyzetméteres lakásért. A püspök azt mondta, hogy ők talán picivel többet is tudnak adni, de összeget nem akart mondani, meséli Józsa bácsi.

Utánanézek a szentgyörgyi ingatlanhirdetésekben, 60 ezer euróért lakónegyedben lévő 3 szobás, 65-70 négyzetméteres tömbházlakást lehet venni, nem ultraközponti helyen 140 négyzetméteres magánházat, kis udvarral, pincével.

Rákérdezek arra, amit a polgármesteri hivatalban hallottam, hogy Józsáék túl sokat kérnek a házért, piaci ár feletti összeget. Ezt Józsa bácsi nem tagadja. Azt mondja, nem akarnak innen elköltözni, nekik a ház nem eladó. Ha mégis meg akarják venni, ebben az árban benne van nemcsak az ingatlan, hanem minden, a harminc éves munkájuk, és az elköltözési fájdalomdíjuk is. „Ebben minden benne van, fájdalom, bontás, régi, új. Ha ezt az összeget megadják, én köpök s lépek!”

A polgármester kijelentette, meséli Józsa bácsi, hogy nem sajátítják ki a házat. De ez a rajz és ez a dokumentáció nem arra vall. Aztán olyat is mondtak, hogy kisajátításra van lehetőség. Fenyegetőznek? Nem tiszta számára, hogy mit is akarnak az elöljárók, nem kommunikálnak egyenesen.

Amikor megkapták a PUZ térképét a postán, szomorúan látták, hogy

a házukon van egy nyíl, amin írja, hogy „Acces principal”,

házuk szaggatott vonallal szerepel rajta, ami a jelmagyarázatban „construcţii existente propuse spre desfiinţare”. Azaz bontandók. És a dokumentáció szöveges részében olyan szakkifejezések vannak, hogy „chiuretare”. Utánanézett ennek a szónak, amit a háza alapjának eltávolítására használtak, ez egy orvostudományban használatos szó. Érdekességből utánanézek én is, a DEX alapján egyértelmű a főleg nőgyógyászati kifejezés, népiesen a „kaparás”.

Józsa bácsinak nem csak ennyi baja van a PUZ előkészítésével. Szerinte felületes munka. Elmeséli, hogy amikor megkapták a levelet a PUZ-ról, a térképpel, az állt benne, hogy a dokumentáció tanulmányozható a városháza információs irodájában. Odament, de a dokumentáció nem volt ott, csak a térkép, amit nekik is elküldtek. Írt egy kérést, hogy bocsássák rendelkezésére a dokumentációt, és heteket várt rá. Aztán megjelent a dokumentáció, amiben aláírás nélküli és hiányos dokumentumok is voltak. Ismét levelet írt, amiben jelezte a panaszait, és kért hozzáférést adott tanácshatározatokhoz, de arra a levélre azóta sem kapott választ.

Józsa bácsi egy halom papírt szed elő, törvények, kormányhatározatok kinyomtatott változatai. Itt-ott ez-az aláhúzva, mutogatja nekem, hogy nem tartották be a törvényes lépéseket a polgármesteri hivatalban. Két órát beszélgetünk, nagyon sok mindent elmond, de olvashatatlan lenne az anyag, ha minden részletbe belemennénk.

Ahogyan a többi érintett lakó, Józsáék sincsenek a városfejlesztés ellen, mondják. De nem szívesen mondanak le nyolcvanévesen a családi fészekről. Józsa bácsi szerint a hotel alatt van 1722 négyzetméter, a parkoló még legalább 500. Arra a területre lehet építeni kulturális központot, és ő nincs ellene.

Ez az a ház, aminek földszintjén Józsáék, az emeletén Bokorék laknak. Bokor Zitával hosszasan beszélgetek telefonon, rengeteg panasza van, de nem szeretné ezeket nyilvánosan vállalni a sajtóban. Egy gondolatát mégis beírom: „Ez nekünk nem egy lakás, hanem egy élettér. 28 éven keresztül alakítottuk ki. Lehet, hogy ez másnak nem számít, de nekünk nagyon. Akkor mennénk bele cserébe, eladásba, ha legalább egy ilyen életteret tudnánk kialakítani valahol.”

Ennyi a történet. Van egy egyébként szép gondolat és egy merész terv, azaz nem is terv, csak álom, és mellette van egy elsietett, az egyik lakó szerint „bullshit-generátorral írt” PUZ, egy rakás embertelenség és ehhez kapcsolódó emberi fájdalom, és van egy maréknyi undorodott, kiábrándult ember, aki harcol az otthonáért.

A feketébe öltözött Damokos Hajnalka, aki bevallása szerint túl sokat kapott az utóbbi időben az élettől, felteszi a kérdést: „A férjemet egy fekete zsákba tették, édesanyámat egy lepedőbe, nekünk csak az a két méter föld marad meg, s mégis ragaszkodunk a házhoz, miért? Mit ér az élet? Semmit! Miért ragaszkodunk, miért harcolunk, ha úgyis csak két métert kapunk? A gyermekeimért harcolok csak. Nagyon kapaszkodok ehhez a házhoz. Azt mondta Kinga lányom: »Hogyha ez így van, akkor miért jöjjek én haza Budapestről? Hát akkor ott maradok. Hát mire? A házamat elveszik, amiért ti, anya, annyit dolgoztatok?« Mondom neki, nem veszik el. De a rajz után csak úgy néz ki, nem?”

Damokos Hajnalka szemében könnycsepp csillog, arcán mégis mosoly ragyog, mikor elbúcsúzik, és visszamegy az optikába. Csodálom, hogy tud még mosolyogni.

Kató Bélát telefonon keresem, nagyon kedvesen és készségesen válaszol, de mikor mondom, hogy a sepsiszentgyörgyi kulturális központtal kapcsolatban lennének kérdéseim, szomorúbbá válik a hangja. „Hát, felteheti a kérdéseit, de nem fogok tudni semmit mondani abban a kérdésben, az teljesen le van állva. Most marad, halad minden ügy. Nekünk nincs most ahhoz közünk.”

Érzem, hogy hiába kérdezném a pénzekről és a felvásárlásokról. De szeretném, hogy ha van valamilyen terv vagy látványterv az épületről, akkor legalább mutassuk meg az olvasóinknak, mert lehet, hogy akkor valamennyire értelmet nyer az itt lakó emberek áldozata. Mert az éremnek másik oldala is van, és elképzelhető, hogy egy más szemszögből tényleg érdemes megépíteni ezt az épületet annak ellenére, hogy egy-két tucatnyi embernek fájdalmat okoz, vagy alapvető demokratikus jogokat sért.

A világban minden nagyszerű építészeti csoda áldozatokkal és adott szintű szenvedéssel volt megkenve, semmi sincs ingyen. Ezért kérdem püspök urat a tervekről. „Nincs semmi terv, semmi nincs, semmi, semmi, sehol semmi. Megállt ott a folyamat. Megállt.” Ezt az utolsó szót már nagyon elkenődött hangon mondja Kató. „Aztán hogy lesz-e új, vagy mikor lesz, vagy ki lesz benne, fogalmam sincs, a vírus most elvitt mindent. S egyébként is az egy hosszabb történet lett volna valamikor. De a városnak az ügye elvileg. Mi ebbe próbáltunk besegíteni, de most nem tudunk ebben részt venni. Szerettünk volna ebben segíteni, de egyelőre minden megállt.”

Antal Árpád polgármester derűlátóbb, építkezni szeretne.

Arra a kérdésemre, hogy az embereknek tényleg van-e miért félniük, vagy csak a polgármesteri hivatal szúrta el a kommunikációt, azt válaszolja, hogy az önkormányzat is hibázott. Elkészült a városrendezési terv, és ebbe a tervező betett néhány olyan dolgot, ami sajnos az ő figyelmét is elkerülte. Ő is a közmeghallgatáson szembesült ezzel. Meghallgatva az emberek panaszait és sérelmeit, gyakorlatilag lefújta ezt a városrendezési tervet.

Tehát

lesz egy új városrendezési terv,

annak később lesz egy újabb közmeghallgatása. A polgármester bízik benne, sőt, biztos benne, hogy az emberek mostani félelmeire ez az új terv megnyugtató választ ad majd.

Antal is azt mondja, amit Kató: nincs még semmiféle tervük az épületről. Csak egy tanulmányuk van, amely felméri a szentgyörgyi kulturális intézmények igényeit. Épületterv előtt meg kell, hogy legyen a területrendezési terv, aztán meg kell hirdetni a közbeszerzést az épület tervére, meg kell versenyeztetni, és akkor lesz majd egy terv.

Mivel még mindig nem értem, hogyan tudták szétkürtölni, hogy itt fog megépülni az ország legjobb akusztikájú terme, mikor még terveik sincsenek róla, a polgármester rövidre zárja: igen, ez a tervük. Az álom szót, amelyet oly sokat hallottam ennek az ügynek a kapcsán, Antal már egyetlenegyszer sem használja.

Azt sem értem, hogy ha nincs még tervük, honnan tudják, melyik házat kell lebontani, és melyik kert végét lecsípni. Antal megnyugtat, egyetlenegy házat akarnak csak lebontani, a többit nem feltétlenül. A vendéglő és a telekkönyvi hivatal épülete nem zavarja az építendő kulturális központot, mondja.

Az egyetlen ház, amit biztosan le szeretnének majd bontani, az a Józsáék és Bokorék háza, erre szeretnének megoldást találni. De ott sem a kisajátítást látja járható útnak. Azt meg akarták vásárolni, meséli, úgy mentek oda, hogy tudták, a földszint eladó. Csakhogy az eladó háromszorosára emelte az árat, mikor megtudta, hogy kinek kellene és mire. Erre bizonyítéka nincs a polgármesternek, csak az tudná ezt tanúsítani, akiktől ők is értesültek az eladási szándékról.

Antal határozottan kijelenti, kisajátítások nem lesznek az ügyben.

Ő 12 éve polgármester, az alatt semmit nem sajátítottak ki magánemberektől ebben a városban. Ha a tulajdonosok eladják az ingatlanokat, és a város meg tudja vásárolni, akkor lebontják. De az új városrendezési tervben ez már egyáltalán nem is szerepel, hogy ezeket az ingatlanokat le kellene bontani. Tehát ezek a félelmek gyakorlatilag meg kellene, hogy szűnjenek.

„Én el is mondtam a közmeghallgatáson, hogy én már azt hittem, hogy ezek a reflexek eltűntek, és a kommunizmus okozta traumákat kineveltük. Mert ha egy ilyen városrendezési tervet Svédországban hirdettek volna meg, akkor senkinek nem jutott volna eszébe, hogy jaj, akkor most ki akarja valaki semmizni az embereket. De itt ezzel kellett szembesülnünk, és

ez nekem is nagy tanulság volt, hogy sokkal jobban oda kell minden kis részletre figyelni.

Mert vannak ezek a régi reflexek és ezek a traumák, amik nincsenek még begyógyulva.”

Arra a kérdésre, hogy milyen felállásban társulna a város, a megyei tanács és a Sapientia Alapítvány, a polgármester azt válaszolja, hogy az alapítvány kellene, hogy finanszírozza azokat a részeket, amelyeket a román közbeszerzési törvénnyel minőség szempontjából tönkre lehet tenni. Például a hangosítás, vagy belső építészeti dolgok.

„Ha mi tényleg azt akarjuk hogy ez az ország legjobb terme legyen, azt ha mi most bevisszük a román közbeszerzési törvénybe, akkor kicsi a valószínűsége annak, hogy minőségben egy világszínvonalú termet tudjunk létrehozni, 21. századi technikákkal. Mert az épületet felépíti a város és a megye, de a belső finom dolgoknál nagyon nem mindegy a minőség, ezt a Sapientia alapítványnak kellene finaszíroznia. Ebből lesz egy társulási szerződés, ami nyilvános lesz, és a Sapientia Alapítvány a magyar államtól szerez erre forrásokat.”

A kulturális központ előtt a városrendezési tervnek kell elkészülnie, azután forrásokat kell szerezniük. Ideális esetben, ha 2021 elején elindul a tervezés, a közbeszerzés és az elsődleges dokumentációk megszületnek 2021-ben, és tudnak még pályázni is uniós pénzekre, akkor valószínűleg 2025-ben készülne el maga az épület.

Elképzelhető, hogy száz év múlva ezen a helyen olyan kaliberű épület fog állni, mint például ma a vásárhelyi Kultúrpalota. Turisztikai látványossága és dísze lesz a városnak a Kató Béla Kultúrközpont, rajta tábla fog emlékeztetni a vállalkozó püspökre. Az előtte elhaladó utcát már nem December 1-nek fogják hívni, hanem Antal Árpád utcának, az utcanévtáblán a név alatt pedig az fog szerepelni, hogy „városépítő polgármester”. A cikkben panaszosként szereplő emberek ükunokái pedig büszkén fogják mesélni, miközben sörüket iszogatják a komplexum valamelyik kultúrkocsmájában, hogy „az én ükapám nagyapja volt az utolsó, aki nem akarta eladni a házát, hogy lebontsák.”

Vagy nem.

Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép

The post Álmok harca Sepsiszentgyörgyön: a püspök és a polgármester merész álma az ott lakók rémálma appeared first on Átlátszó Erdély.