Szék híres a sós talajáról, a középkorban végig bányászták itt a sót. Az újkorban bezárt vagy beomlott bányák helyén kisebb tavak keletkeztek, de nem ezek vonzzák most a turistákat. Kolozsvár felől a nagy kiterjedésű nádas, Szamosújvár felől a nagy és édesvizű Csukás-tó jelenti az attrakciót a turistáknak és a biológusoknak.

Mindkettő védett terület, és ugyan Szék is keresi bennük a kitörési pontot, nem igazán találja. A nádast valójában telibe kakálja, és ezt a hatóságok nagyjából lesz@rják. Hogy érthetőbb legyen, miért matatunk a széki kakiban, ismerjük meg röviden a falut.

Szék éves ünnepe gyásznap: augusztus 24-én tartják a Bertalan-napot annak emlékére, hogy 1717-ben a tatárok teljesen feldúlták a falut, lakosainak zömét megölték. Bertalan-napon a pusztításra és az újrakezdésre is emlékeznek. A sóbányákkal tudták újrakezdeni, de Szék jövedelmét és városi rangját biztosító sóbányászatnak leáldozott az 1800-as évek elején. Száz évvel később vendégmunkásként alapozták meg a jövőjüket a fiatalok, miközben a falut éppen felfedezték a népzenekutatók. A lányok cselédként szolgáltak a gazdagabb kolozsvári családoknál, a fiúk a hóstáti gazdákhoz szegődtek el.

Szék ma is gazdag falu: tucatjával építették az emeletes házakat az elmúlt évtizedekben. 1990-től sokan magyarországi építkezésekre vagy háztartásokba jártak dolgozni, és Magyarországon értékesítették a széki asszonyok kézimunkáit. A 21. században Kolozsvár is sikerrel versenyzik a széki munkaerőért, és a falu lakossága tíz évente tíz százalékkal csökken.

Míg Szék közismerten büszke a hagyományaira, és a turizmust is inkább ezekre építi,

a környéken két furcsaság miatt is nevezetessé vált. 

Egyrészt 32 éve választja meg Sallai Jánost polgármesterré. Sallai úgy szerez még mindig kényelmes többséget a faluban, hogy másfél évtizede köztudott, 1989 előtt a Securitate besúgója volt.

1984-ben szervezték be, hogy jelentsen a Szék községbeli „nacionalista magyarokról” és népzenéért és néptáncért odalátogató magyarországi turistákról. A feladatra több jelölt közül Sallai János bizonyult a legrátermettebbnek, összegzi a tartótisztje a szekus dossziéban. A fiatal Sallai pontos információkkal látta el a kommunista titkosrendőrséget, ’89 májusában szolgálataiért 300 lej fizetséget is kapott. A kifizetésről az általa aláírt nyugta is tanúskodik a dossziéjában.

Ezt is szóba hoztuk, amikor másodjára beszélgettünk Sallai Jánossal. Ugyanolyan válaszokat adott, mint amikor a fejlesztések vitatható oldalaira kérdeztünk rá: először tagadta a hivatalos dokumentumokban rögzített tényeket, majd olyan változatokkal állt elő, amelyek egymásnak – legalábbis részben – ellentmondanak. Konkrétan: 

• nem volt besúgó, nem kapott érte fizetséget, a dossziéja kreálmány, amivel az RMDSZ le akarta mondatni a polgármesteri tisztségről;
• valamit aláírt, „hogy védem a hazámat meg ilyesmi”, hogy a középiskola és a katonaság után haza költözhessen, és otthon, Széken kapjon munkát – de nem jelentett senkiről;
• nem akar ő már erről mondani semmit.

Azért mondja ki jogerős bírósági ítélet is, hogy besúgó volt, mert nem vállalta a CNSAS indította perben a fellebbezéssel járó ügyintézést és költségeket, mondta nekünk Sallai. Sőt: bánja is, hogy nem fellebbezett. Ehhez képest az ítélet szövegéből kiderül, hogy az öt évig tartó per során végigjárta az összes bírósági fokozatot, és kétszer még alkotmányossági kifogást is emelt, de mindenhol veszített.

Bár Sallai kihangsúlyozta, hogy a választóinak is mindig az igazat mondja, mi nem tehetünk mást, mint hogy közreadjuk a válaszait, de figyelmeztetjük az olvasókat a mintázatra, amellyel a polgármester keveri a tényeket a szemenszedett hazugságokkal.

Sallai János 2008-ig az RMDSZ színeiben nyerte sorra a választásokat. Akkor derült ki a besúgói múltja, azóta függetlenként töretlen a községvezetői karrierje. Az RMDSZ egyszer próbált riválist indítani vele szemben, aki elbukott, de az RMDSZ tanácsosai mindig többségben vannak az önkormányzatban. 

Jó a kapcsolat Sallai és a helyi RMDSZ között: „Nem volt mindig ilyen, de miután vesztett vele szemben az RMDSZ, ez lett a modus vivendi, a morális megközelítést felülírta a realpolitik” ‒ nyilatkozta Csoma Botond megyei RMDSZ-elnök az Átlátszó Erdélynek négy éve, amikor mi is foglalkoztunk Sallai múltjával.

A megyei RMDSZ-esek jönnek kampányolni és Bertalan-napot ünnepelni, a község pedig szállítja a szavazatokat a Szövetségnek az országos és európai választásokon.

A másik 21. századi furcsaság, 

hogy a falu vezetésében ugyan nem volt politikai törés az elmúlt 30 évben, és a faluban sok az építkezési vállalkozás, a polgármesteri hivatal mégsem vágott bele hosszú távú fejlesztésekbe uniós alapokból. Ellentétben például az uniós pénzekből mintafaluvá fejlesztett, szintén Kolozs megyei Kalotaszentkirállyal.

Azt, hogy Szék jómódú és takaros település képét mutatja, a falu polgármestere helyi és néhány országos forrásból oldja meg, amelynek megszerzéséhez gyakran RMDSZ-es lobbi szükséges. A Szövetség most is ezzel kampányol: csak akkor jut pénz a magyar településekre, ha az RMDSZ bekerül a kormányba. 

„A közös kampány egy dolog, a pénzszerzés egy másik” ‒ jegyezte meg Sallai, amikor felkerestük azok miatt a helyi fejlesztések miatt, amelyek súrolják vagy át is lépték a törvénytelenség határát.

A polgármester ugyanis egyes falufejlesztési ötleteibe szakmai felmérés és engedélyek nélkül vágott bele, más részüknél egyenesen nyomozás indult. 

Ebben a cikkben azokat nézzük meg, amelyeknél a polgármester nem fárasztotta magát tervezéssel és mindenféle engedélyekkel; a következőben azt, miért indultak nyomozások egyértelműen szükséges beruházásoknál.

Engedélyek és korlátok nélkül

A kétezres évek folyamán Szék szomszédságában közel négyezer hektárnyi élőhelyet vettek fel a Natura 2000-es természetvédelmi területek listájára. Ezen belül a falut délről határoló széki nádast természetvédelmi rezervátummá nyilvánították.

A rezervátum sok mocskot és törvénytelenséget nyelt le a székiektől és a polgármesteri hivataltól. A nádas melletti széki sós fürdő két medencéje a védett területen helyezkedik el. A medencéket nem felügyeli senki, csak saját felelősségre lehet ott fürdeni. De legalább ingyenes.

Vízügyi, környezetvédelmi és építkezési engedély nélkül épült. Nemcsak a strand vize folyik bele a nádasba, hanem az is, ha valami szivárog a mellé ácsolt fabudikból.

Sallai János polgármester úgy emlékszik, 2011 körül kezdte kiásatni a kisebbik medencét abban a reményben, hogy gyógyfürdőt vagy egész gyógyközpontot lehet majd odaépíteni. Állítása szerint azt sem tudta, hogy a rezervátum területén ásták ki a medencéket. A fürdő területét évekkel a strandépítés után vette önkormányzati tulajdonba, telekkönyvezés nélkül pedig a hivatal nem is engedélyezhette a saját építkezését.

Ha a Google-térképet rávetítjük a védett terület hivatalos térképére, akkor egyértelmű, hogy a fürdő a rezervátum területén fekszik, annak a déli csücskében.

Ötven éve védett terület

A széki nádas két hektárját 1974 legvégén nyilvánította természetvédelmi területté egy Kolozs megyei rendelet. 2001-ben, amikor Sallai János már kilenc éve polgármester volt, a helyi tanács az egész nádast védetté nyilvánította. A védett nádast egy 2004-es kormányhatározat 505 hektárra bővítette, derül ki a Füzes medencéjének madárvédelmi leírásából, amelyre a Natura 2000-es adatbázisban bukkantunk.

Ekkor alakították ki az egy kilométer hosszú tanösvényt és a pavilonokat a nádasban, vele szemben pedig, az út túloldalán azt a faházat, ahol elvileg meg lehetne tudni, miért természetvédelmi terület a nádas, de évek óta zárva van.

A Szék környéki élőhelyeket az uniós csatlakozásunkkor nyilvánították Natura 2000-es védett területté. Ezen a már közel négyezer hektáron, amelynek része a nádas, tizenegy különböző ‒ erdős, réti és vizes ‒ élőhely található. 

A védett területet kijelölő szakemberek tanácsára csatornákat ástak a nádas peremén, hogy árvízkor, olvadáskor a faluból ide vezessék a vizet, idézte fel a polgármester, aki szerint „amikor régen nagy eső volt, akkor a fő utcában a házak vízben álltak”. A beavatkozás sikeres volt, de helyi forrásaink szerint a polgármester túloz az árvízveszéllyel. Emlékeik szerint a 2010-es árvízben alig egy tucat ház sérült meg, nem pedig 200, ahogy azt Sallai állítja.

A falu szennyezi leginkább a nádast

Sallai János polgármester évtizedek óta szemet hunyt afelett, hogy a falusiak egy része egyenesen a patakba engedi a szennyvizét. Abba a patakba, amely közvetlenül a nádasba folyik. Erről a saját szemünkkel győződtünk meg, amikor végigjártuk a faluban a patakot. A parton épült házak alól több tucatnyi cső vége bukkant ki a mederben. 

Emiatt az egész falu központja bűzlött, mesélte maga a polgármester. A patak medrét szerinte csak a nagy esők mossák át, az év többi részében mocsaras, zöld víz áll benne. Hogy ne a bűz és az árvíz váltogassa egymást, azt a polgármester drága, illegális és környezetromboló módon gondolta megoldani: engedélyek nélkül kibetonozta a patak medrét. A központban le is fedte, hogy biztosan ne jöjjön ki a szag vagy a víz. Ott tartják keddenként a piacot.

A betonplacc új arculatot is adott a falu központjának, próbált meggyőzni az ötlet zsenialitásáról a polgármester és az alpolgármester, miközben autóval körbevittek a faluban. A patakmedert régóta megerősítették beton támfalakkal itt-ott, ezeket kijavították és kibővítették, és mélyítették a patak medrét, magyarázta Sallai. Szerinte a falusiak nagyon hálásak a munkálatokért, és várják, hogy a patak minden szakaszát lebetonozzák.

A betonmeder viszont gyorsítja a vízfolyást, az alsóbb szakaszokon fokozza az árvízveszélyt, kipusztítja az élőlényeket, és nyáron fokozza a hőséget a parton, írják a jó és rossz vízgazdálkodási gyakorlatokat gyűjtő környezetvédők a Patakrevitalizáció oldalon. A széki patak menti fákat is kivágták a betonozás során, erősítették meg helyi forrásaink.

Nemcsak a természetesebb partszakaszokon bukkantak elő a szennyvizet odaeresztő csövek, hanem az újonnan betonozott részeken is. Látszott, hogy a betonlapokban megcsinálták a csövek helyét. Vagyis a polgármester nemcsak elnézte, hanem ezzel ösztönözte is az ott lakókat, hogy lefolyóként használják a patakot.

A polgármester kötelessége, hogy akár büntetésekkel is, de rávegye a lakosokat, hogy emésztőgödröket építsenek, és abba gyűjtsék a szennyvizet, ne a nádasba folyó patakba. Ezt maga az Apele Române vízgazdálkodási hatóságnak a Szamos-Tisza régióját felügyelő igazgatója szögezte le az egyik válaszában, amelyet az Átlátszó Erdélynek küldött.

Helyi forrásaink szerint a félrenézésért cserébe a polgármester szavazatokat szerzett magának az önkormányzati választásokon. Sallai szerint ez alaptalan vád, amelyből az ellenzék hangját hallja ki, de azt elismerte, hogy nem büntette a falu lakóit azért, mert a pisi-kakit a patakba engedték. Hogy miért nem? Sallai János erre is kétféle választ adott:

„Felszólítjuk, megszólítjuk, ahol erősen látszik, vagy jelentik, de én úgy érzem, nem azért van itt polgármester, hogy járjon házról házra, büntetgesse a lakosságot ezért vagy azért, mert ez elfajul, és akkor mindenkit kéne büntetni.”

A polgármester nem mindig ilyen jámbor a székiekkel. Ha szennyezésért nem is, de kerítésjavításért igenis bírságolt a hivatal, ráadásul jogtalanul, tudtuk meg közvetlenül a megbírságolt lakostól. A munkáját engedély nélküli kerítésépítésként jegyzőkönyvezte és bírságolta a hivatal, amely aztán vissza kellett fizesse a bírság összegét. Az illető ugyanis beperelte a hivatalt a jogtalan büntetés miatt, és nyert.

Másrészt Sallai abban is ellentmondott saját magának, hogy csatornahálózat nélkül nem mondhatja a lakóknak, hogy ne a patakba eresszék a szennyvizet. Széken az emeletes házak és az építkezési vállalkozások magas száma is mutatja, hogy tudnának emésztőgödröket építeni. Az önkormányzatnak pedig van szippantós autója, amivel „pár lejért” kitisztítják az emésztőgödröt, és elviszik a tartalmát a termőföldekre, mondta maga Sallai. 

Vagyis van alternatíva a csatornahálózat vs patak hamis dilemmára. Bár a szippantást se veszik igénybe mindenhol: maga a polgármester mondta el azt is, hogy több háztartás emésztőgödréből az ürülék belefolyik a patakba. Egyébként készül a csatornázás, de maradjunk még kicsit a pataknál.

Engedély nélkül olcsóbb?

Romániában minden folyóvíz medre és partmenti biztonsági sávja az Apele Române vízgazdálkodási hivatal közvetlen felügyelete alá tartozik. Bármilyen beavatkozást ennek az árvízvédelmi szakhatóságnak kell jóváhagynia. Azokról a munkálatokról kiváltképp tudnia kell, amelyeket egyenesen az árvizek ellen terveznek. 

Ehhez képest a hivatal Szamos-Tisza igazgatósága nemhogy nem engedélyezte, de nem is tudott arról, hogy Széken kibetonozták a patakot, válaszolta kérdésünkre a hivatal, és ellenőrzést ígért. Azt is elárulta, hogy két vízgazdálkodási engedélyt is kiállított széki munkálatokra: a községi utak modernizálására és bicikliút építésére. 

Azaz a polgármester nagyon jól tudta, hogy vízfolyást érintő munkálatokhoz vízgazdálkodási engedélyt kell igényelnie. De Sallai szerint ez olyan drága és hosszú folyamat, hogy nem is érdemes nekifogni. A patakpart nincs telekkönyvezve, így nem is adták volna meg az engedélyt a beruházásra, magyarázkodott a polgármester, aki szerint azért törvényes mégis a beruházás, mert a helyi tanács is megszavazta.

Annyi biztos, hogy a patakpart és a község területének zöme nincs digitálisan telekkönyvezve, holott jópár falu a környéken ezt már meg tudta oldani a telekkönyvek nyilvános térképe szerint. A telekkönyvezés az építkezési engedélyhez szükséges, amelyet ezek szerint a hivatal nem állított ki a saját építkezéséhez. A hidrológiai engedélyt és szaktanulmányt végül enélkül is igényelte a hivatal, mert a szakhatóság utólag kötelezte rá.

A közbeszerzési portálról tudjuk, eddig mi mennyibe került. A patak kibetonozására Szék másfél millió lejt költött 2020 és 2022 között. A munkálatokat a helybéli Filep Sándor két vállalkozásának fizette ki. (Jegyezzük meg a nevét, a következő cikkben jelentősebb szerepben bukkan fel.) Mivel szakengedély nélkül csinálták, a vízgazdálkodási hatóság idén augusztusban 40 ezer lejre bírságolta a polgármesteri hivatalt, és kötelezte, hogy utólag váltsa ki a hidrológiai engedélyt. (Felszólította a hivatalt, hogy az engedélyezésig hagyja abba az épp zajló betonozást, de ennek a hivatal még legalább két hétig nem tett eleget: akkor is épp betonoztak, amikor az ellenőrzés után ott jártunk.)

Ha sürgősen kifizetik, akkor csak 20 ezer lej a büntetés összege, préselte ki magából az információt Sallai. Szeptember elején megrendelték a vízgazdálkodási szakvéleményt 12 600 lejért egy erre szakosodott cégtől, illetve a hidrológiai tanulmányt az Apele Românétől 2552 lejért. 

Bár a polgármester szerint a betonozás volt a legolcsóbb és leggyorsabb megoldás (és nem értette, hogy miért neveztem környezetrombolónak, hisz a falu központjába több díszfát is ültettek közben), az egyértelműen látszik, hogy engedéllyel olcsóbb lett volna, mint anélkül. Ráadásul amíg hiányzik a szakhatóság engedélye, addig bármilyen árvízkárért a polgármesteri hivatal viseli a közvetlen felelősséget, áll az Apele Române válaszában, amelyet az Átlátszó Erdélynek küldött.

Ami tiszta vizet önt a nádasba, de drága: a megkésett csatornázás

A széki csatornázást és szennyvíztisztító állomást évekkel ezelőtt kezdte tervezni a Compania de Apă Someș közműcég nagy uniós pályázatából. A pályázat több tucat Kolozs és Szilágy megyei településre terjed ki, ahol az ivóvízhálózatot bővítik, és több faluban ebből építik ki a szennyvízhálózatot. A széki csatornázás három másik mezőségi falu vízhálózatával és részben csatornázásával szerepel ugyanabban a kivitelezési szerződésben. 

A munkálatok értéke közel 65 millió lej. A széki önkormányzat önrésze 150 ezer lej volt a projektben, de ezt még nem kellett befizessék, tudtuk meg Sallai Jánostól.

A beruházás jóváhagyását elvileg közviták előzték meg 2016 szeptemberében. A közműcég 2016 októberében tette közzé a környezeti hatástanulmányt, és 2016 decemberében kapta meg a környezetvédelmi engedélyt. A Környezetvédelmi Ügynökség szerint a  hatástanulmányt az önkormányzatok szervezte közvitákon ismertették, ahol egyetlen lakos sem mondott véleményt.

„Ó Istenem, milyen közvitát?! Mondom, elkezdtem még 2006-ban, hogy szeretném, és azóta folyik”, reagált nevetve Sallai, egyértelművé téve, hogy tulajdonképpen nem egyeztettek a lakókkal. (A 2000-es évek eleji napi sajtóban láttuk, hogy már akkor szerette volna bevezetni a vizet, csatornázást és gázt előcsatlakozási alapokból.)

A széki szennyvíztisztító tervét 2019 októberére készítették el a közműcég megrendelésére, az engedélyt 2020 szeptemberében bocsátotta ki a megyei tanács. A kivitelezési szerződést 2021-ben írták alá egy bukaresti és egy kolozsvári céggel. A munkálatokat 2023 tavaszára kellett volna befejezni, de csak 2024-re sikerült, és az egész rendszer messze áll a működéstől. Ennek a lassú bürokrácián túl legalább három helyi oka van:

• az ülepítő tervezésekor elfelejtkeztek a talajvízről;
• kihagytak a rendszerből pár tucatnyi házat;
• a lakosság ellenáll, és ezt Sallai nem fogja leépíteni.

A víz, a gravitáció és az ellenállás

A Compania de Apă Someș közműcéggel, a munkálatok megrendelőjével még év elején kezdtünk intenzív levelezésbe. Így derült ki, hogy a munkával is megcsúsztak, mert úgy tervezték meg a szennyvízülepítőt, mintha soha nem jártak volna a helyszínen.

A szennyvíztisztító állomást logikusan a falunál alacsonyabb helyre tervezték, a Kolozsvárra vezető országút mellé, a nádasba bevezető pallóval szemben. Csakhogy a kivitelezők az alap kiásásakor szembesültek azzal, hogy egyrészt odagyűlt a víz, és nem tudtak betonozni, másrészt a négy méter mélyen talált vizes-agyagos réteg nem fogja stabilan tartani az ülepítő medencéket. Megoldásként 12 méter mélységig betonoztak az ülepítő teljes felülete alá.

Az új ülepítő mellett van a hagyományos sóskút, amelyet ugyan rég nem használnak, de idén is látszott benne a víz a felszín közelében. A telephelyet csak a megyei út választja el a széki nádastól, ahol talajszinten rendszeresen meggyűl a víz, ettől is egyedi ez az élőhely. Azaz egyszerű terepszemle megkönnyíthette volna a tervezést a talajvízzel. 

Az ülepítőhöz vezető egyik csatornavezetéket is a tervekhez képest utólag, Sallai János javaslatára helyezték át a megyei út mellől egy utcával lejjebb, hogy az úttól lejjebb épült házaktól ne kelljen felpumpálni a szennyvizet a vezetékbe, hanem a kerteken át, szabadesésben folyjon, magyarázta a polgármester.

Ő mondta el azt is, hogy emiatt néhány helyen magánterületen ásták be a vezetéket. (Közművezetéket azért kell közterületen lefektetni, hogy meghibásodás esetén a karbantartók háborítatlanul hozzá tudjanak férni.) A házaktól akár száz méter is lehet az egyéni csatlakozás a csatornához. 

A polgármester azt ígérte, támogatást keres az érintett lakóknak, hogy megterveztessék a csatlakozásukat a csatornarendszerhez, az ugyanis nem lesz olcsó. Erre a szakaszra az önkormányzat fel kell szereljen két, az eredeti tervben nem szereplő nagynyomású pumpát is, hogy a szennyvizet el tudják vinni a tisztítóállomásig, magyarázta Sallai. Azt is említette, hogy pénzhiány miatt a falu más részén sem vitték el mindenhova a csatornarendszert.

Hogy mindez mikorra készül el, azt Sallai nem tudta megmondani. Szerinte a falu 40 százaléka egyébként sem akar majd rácsatlakozni a csatornahálózatra. A polgármester ebben az esetben sem gondolja úgy, hogy köteleznie kellene a lakosokat. Holott a közműtörvény (31. cikk, 14-es bekezdés) szerint mindenkinek kötelező csatlakoznia a csatornarendszerre ott, ahol ezt kiépítették, és tilos tisztítatlan szennyvizet engedni a földekre, felszíni vagy talajvízbe.

Aszfalttangó

A csatornázás előtt a falu összes utcája le volt aszfaltozva, mesélte jogos büszkeséggel Sallai János. A közműcégtől azt az információt kaptuk, hogy minden kivitelezési szerződés szerint a munkálatok során feltört útburkolat eredeti állapotát vissza kell állítani. Ehhez képest a községi utaknak csak egy töredékét aszfaltozták vissza a nyári választásokra, azóta pedig semmit, nehezményezték a széki forrásaink.

Sallai János erre a kérdésre is többféle választ adott. A projektben több mint ötezer négyzetméter aszfalt szerepelt, de csak 2500-at terítettek le, „és azt mondták, tovább nincs pénz”, panaszkodott, és többször dohogott az interjú alatt, hogy „tolvaj világot élünk”.

Azzal a magyarázattal is előállt, hogy az eredeti aszfalt olyan vékony volt, hogy amikor széltében a harmadát feltörték a kanáliscsövek lefektetéséhez, berepedt az egész. Az aszfaltozásra az utcák teljes szélességében pedig nem jutott pénz. Végül 850 méternyi útszakaszt tett rendbe a kivitelező, mondta a polgármester, akivel ő egyezett meg, hogy hol aszfaltozzon. 

A többi utcát most lekövezték, és majd leaszfaltozzák az Anghel Saligny programban nyert tízmillió lejből, reménykedik Sallai. Elmondta, abból a finanszírozásból eddig egy bani sem érkezett a kasszába. Hiába szerződtette már a kivitelezőt az utcák újraaszfaltozására, nem lehet tudni, a kormány mikor utalja rá az elnyert pénzt, mondta a polgármester.

Ehhez képest a munkálatokat megrendelő közműcégtől azt tudtuk meg, hogy a széki polgármesteri hivatallal már 2022 júniusában megegyeztek, és jegyzőkönyvbe is vették, hogy 2500 négyzetméter utat fognak leaszfaltozni, és 49 540 négyzetmétert lekövezni. Vagyis nem menet közben fogyott el a pénz az aszfaltra, hanem eleve ennyit terveztek aszfalttal újraburkolni. A Compania de Apă Someș a bő 300 négyzetméternyi járdafelújítással együtt ezekre TVA nélkül 3,39 millió lejt fizetett ki.

Hogy kerül a szennyvíz a nádasba?

Tisztán, ha beindul majd a szennyvíztisztító állomás – legalábbis a környezetvédelmi engedélye szerint (.pdf, 28-29. o.). Abban ugyanis az áll, hogy az utolsó membrán, amin áteresztik a szennyvizet, még egyes fertőző mikroorganizmusokat is ki fog szűrni. 

A szennyvizet kör alakú medencékben szűrik és centrifugálják a falu szélén álló, négyszögű épületben. A homogenizáló medencéket, a szivattyúkat és az iszaptartályt a föld alá építették. A részben kiszárított kakaiszapot a közműcég szállítja majd a kolozsvári telephelyére, tájékoztatott a cég.

A csövet a megtisztított vízzel a Natura 2000-es terület mellett vezetik végig másfél kilométer hosszan Kolozsvár irányába. A beásott cső nyomán sétáltunk végig tavasszal Szabó Anna ökológussal, és megtaláltuk a helyet, ahol a megtisztított szennyvíz bele fog folyni a nádasba, már a védett területen kívül. 

A tavasszal itt látott ér visszafolyik a nádas védett részéhez, amely a másik végén közvetlenül kommunikál a cegei és a vasasszentegyedi tavakkal. Ezek szintén részei a kiterjedt madárvédelmi területnek. A tisztított szennyvíz a gyakorlatban nem patyolattiszta, magyarázta Szabó Anna, maradnak benne szerves anyagok. Probléma akkor van, ha a szennyvíztisztító nem működik rendesen. Kolozsváron is időnként „megtisztított”, sárga lé folyik bele a Szamosba a közműcég területén.

Figyelembe véve Szék domborzatát és a védett területeket, Szabó Anna is úgy látta, hogy gazdaságosan fektették le a tisztított szennyvíz csövét. A nádas maga is hatékony víztisztító rendszer, lebontja a szennyvíz szerves anyagainak egy részét, magyarázta az ökológus.

Szerves anyagból több is kerül ott a nádasba, ráadásul a védett részbe, és már vagy nyolc éve. A falu előtti nagy kanyarban építette ki a polgármesteri hivatal a sós fürdőt,

a nádashoz közel, a falutól és a luxustól távol.

A polgármester már 2000-ben tervezte, hogy újranyitják „a híres széki sósfürdőt”, írta akkor a kolozsvári Szabadság napilap. A cikkre az adatbank.ro történeti kronológiájában bukkantunk. A polgármester nekünk azt mondta, 2011 előtt csak egy forrás volt ott, és a tehenek jártak végig a mocsaras területen.

Az akkor kiásott gödör mellett 2016-ban ástak ki és padoltak körbe egy nagyobbat, 12 x 27 métereset. A mélységét Sallai olyan 1,8 méterre becsülte. Csővel kötötték össze őket, amit évente takarítanak, mert eldugul az iszaptól. A területen pavilont, öltözőt és két fabudit is építettek. Összesen 11 ezer lejt költöttek a fürdő kialakítására a község költségvetéséből, tudtuk meg a polgármestertől.

A strand ingyenes és fapados: nincs zuhany és édesvíz a területén, a fürdőzők az autójuk tetején palackokban melegített vízzel mossák le magukról az iszapos-sós réteget, mesélte egy helybéli. Az emberek mégis szeretik, mert a sós vizet és a fekete iszappakolást gyógyhatásúnak tartják. 

A fürdőnek nincs hivatalos működtetője, így aztán senki sem ellenőrzi a víz minőségét vagy gyógyhatását. A látogatókat mindössze egy tábla figyelmezteti, hogy a fürdőt saját felelősségre használják.

Tavaly nyár óta már ételt is árulnak a strand mellett egy büfékocsiban. A bódéból hangos zene szól, természetesen nem széki népzene. A helyet a Gya Viva cég bérli az önkormányzattól. Egyik társtulajdonosa büszkén mesélte tavaly ősszel, hogy elsőként ismerték fel a turisztikai potenciált a helyben, és a polgármesteri hivatal kérdés nélkül adta ki nekik az engedélyt ételek és italok forgalmazására.

„A szegények és betegek fürdője”, válaszolta a polgármester a kérdésre, hogy miért ingyenes a fürdő. Majd hosszasan taglalta, hogy mi minden nincs vagy kellene ahhoz, hogy legálisan működjön. Nincs elég víz gyógyközpont kialakításához, és nincs elég fürdőző ahhoz, hogy legalább egy karbantartót tudjanak fizetni. Drága bevezetni az édesvizet, a vízhálózatra és a kanalizálásra csak nehezen adnának engedélyt. Emésztőgödröt sem érdemes ásni oda, mert az is feltelne vízzel, ahogy a medencék, magyarázta a polgármester.

„A szegények és betegek fürdőjéhez” autóval járnak ki, mert bő három kilométerre van a falu közepétől. (A központtól csak pár száz méterre vannak azok a sós tavak, amelyek a középkori sóbányák helyén jöttek létre több száz évvel ezelőtt.) Parkolni a stranddal szemben lehet egy ledózerolt domboldal helyén. Ez már nem tartozik a védett területhez, de a parkoló kialakítására sem kért senki engedélyt, tudtuk meg a megyei útügytől.

A parkoló területe a közbirtokosságé, mondta el Sallai, a domboldalt szerinte a helyiek hordták el építőanyagnak. Az önkormányzat csak kiegyenesítette a domboldalt, és lekövezte a parkolót. Azóta a helyiek egy másik dombról hordják el a földet a polgármester engedélyével, mutatott a helyre maga Sallai, amikor autójával körbehordozott. 

A strand illegális, de a polgármestert nem izgatja

A védett területen történő építkezéshez környezetvédelmi hatástanulmányt és engedélyt kell kérni a Környezetvédelmi Ügynökségtől (APM) is. A széki sós fürdőről a Kolozs Megyei Környezetvédelmi Ügynökségnek (APM Cluj) semmilyen információja nincs, válaszolta kérdésünkre a hivatal. 

Amikor Sallait kérdeztem az engedélyek megszerzéséről, csak legyintett egyet, és vigyorogva mondta: „nem voltak engedélyek”. Három, egymásnak ellentmondó választ is adott arra, hogy miért nem kért engedélyt, és mind a három állítás hamis: 

• szerinte a fürdőt hamarabb építették, minthogy a területe védett státuszt kapott volna;
• azt is állította, hogy az a terület nem védett;
• úgy tudja, a sós fürdőnek csak egy része van a rezervátum területén.

Sallai nem tagadta, hogy nem járt utána az engedélynek, és nem is érdekelte, hogy milyen élővilágot tesz tönkre ezzel: „Benne van [a rezervátumban]? Bontsuk el? Töltsük fel? Ki kell hívni a hatóságokat”, zárta le hevesen a témát, miután többször visszatértem rá.

A helyiek között régen szokás volt, hogy kisebb gödröket ástak, hogy a bennük felgyűlő sós vízben kinyújtóztathassák magukat munka után, mesélte Szabó Anna. Szerinte ez még nem ártott sokat a rétnek, mert nagyon kis helyen történt. 

A fürdő már sokkal környezetrombolóbb

A medencéket egy kis forrás és a sós talajvíz tölti fel. A védett területnek ez a szeglete éppen a sóban gazdag altalaj, az évszakonként változó szikes rét miatt különleges. Tavasszal a talajvíz feltölti a rétet, ilyenkor a rét leginkább lápos, mocsaras élőhely. Csakhogy a medencék elvonják a talajvizet a réttől, ezzel szép lassan halálra ítélik a szikes élővilágát. Az idei tél annyira száraz volt, hogy április elején csak helyenként láttunk vízzel feltelt részeket.

A szikes réten a növények szintenként különülnek el (mint a fenti kép alsó részén). A rövid füves padkarendszerek az ősi szikesek legfontosabb jelzői. A padkák szegélyezik a vöröses szikfoltokat és a kopár vakszikeket (szakkönyvben 31. o.). A helyszínen Szabó Anna sok olyan helyre mutatott, ahonnan ezek a jellegzetességek már eltűntek.

A két fabudiból az emberi ürülék beszivárog a talajba, amely kiváló táplálék egyes fajok számára, mint a nád vagy a csalán. Más fajokra viszont veszélyt jelent, és kipusztítja őket, ilyenek például a sóvirág, a sziksófű, a budavirág, a sziki mészpázsit, a sziki őszirózsa vagy a sziki útifű, írta le a szikes élővilágát Szabó Anna.

A napolaj és más krémek hasonló reakciót váltanak ki a vízi világban. A sós vízben élő rákocskákat nem zavarhatják nagyon a fürdőzők, de a napolaj valószínűleg nekik sem tetszik, mondta az ökológus.

A fürdőtől a nádas fele tartva juhnyomokat láttunk, és a környező dombokon két nyájat is észrevettünk. A juhok nem szeretnek a mocsárban enni, de nyáron a szikes már alkalmas a legeltetésükre. A Természetvédelmi Területek Országos Ügynöksége (ANANP) biztosított arról, hogy a Natura 2000-es területen nincs túllegeltetés. Az állattartás helyben fontos gazdasági tényező, sok ember megélhetését biztosítja, írta a hatóság.

Ki vigyáz a védett fajokra?

A Natura 2000-es területeket kezdetben természetvédő egyesületek felügyelték. A fürdő kiépítésének idején az Ecotransilvania és az Ecochoice egyesületek voltak a védett terület gondnokai. Első megkeresésre, még tavaly novemberben Eliana Sevianu zoológus, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem tanára írta, hogy a széki természetvédelmi terület már nem tartozik a hatáskörükbe, és kérdezzem az ANANP-ot.

A gondnokságot ugyanis 2018-ban országszerte átvette az állami Természetvédelmi Területek Országos Ügynöksége (ANANP). A Kolozs megyei szolgálat csak 2021-től működik, derült ki az ügynökséggel folytatott levelezésből. Vagyis három évig képtelen volt ténylegesen a gondnokságába venni a papíron rábízott területeket. 

2022-ben a Szék körüli élőhelyeket fokozottan védett természeti területté (arie specială de conservare) nyilvánították. De a terület gondnoka még ekkor sem avatkozott be, hogy leállítsa vagy törvényesítse a fürdőzést. Ennek az ügynökségnek sincs tudomása a strandról, és azzal érvelt, hogy a strandot azelőtt építették ki, hogy a ANANP átvette volna a terület felügyeletét. 

De arról is tájékoztatott, hogy amennyiben a védett területen problémát észlelnek, az ANANP-nak és a Környezetvédelmi Őrségnek van joga eljárni. Jelzésemre a Környezetvédelmi Őrségtől február óta csak egy automatikus email érkezett.

Úgy tűnik, jelenleg nincs elég embere a környezetvédelmi hivataloknak a kihágások ellenőrzésére. Valószínűleg nem is lesz, mert a Környezetvédelmi Minisztérium nagy összevonásokra készül. Július 2-án közvitára bocsátotta, hogy:

• vonják össze a Környezetvédelmi Ügynökséget (APM) és a Természetvédelmi Területek Országos Ügynökségét (ANANP) Nemzeti Környezetvédelmi és Védett Területek Ügynöksége (ANMAP) néven;
• egyesítsék a Környezetvédelmi Őrséget, az Erdészeti Őrséget és a Vízügyi Igazgatóságot.

Az így létrejövő új hivatalok lerövidítenék a határidőket és meggyorsítanák az engedélyezéseket, nyilatkozta Mircea Fechet környezetvédelmi miniszter. A miniszter nem pontosította, hogy a védett területek bővítésére vagy a nagy beruházások, építkezések engedélyezésére gondolt-e, amikor az eljárás egyszerűsítéséről beszélt.

Nyitókép: Sallai János polgármester az idei Bertalan-napon. A kép forrása a polgármesteri hivatal működtette Sic Info Facebook-oldal.

The post Valami bűzlik a büszke Széken, de a polgármester mindig elkeni appeared first on Átlátszó Erdély.

Méhes György nevét jelenleg egy alapítvány és erdélyi irodalmi díjak viselik fia, a vállalkozó Nagy Elek jóvoltából. Nagy Elek a kolozsvári magyar irodalmi élet egyik szponzora. Több évtizede tudja, hogy az apja együttműködött a Securitatéval. Azt eddig ő sem tudta, hogy apja őt és testvérét is felhasználta a titkosszolgálatnak írt jelentéseiben.

Méhest először az ötvenes években szervezték be kényszerrel. Jelentéseit haszontalannak ítélte a Securitate, és három év után leépítették. A hetvenes évek közepétől reaktiválták: kényszer nélkül 15 éven át jelentett a romániai magyar kulturális élet színe-javáról a román titkosszolgálat számára.

Nagy Elek kármentésként idén bedobta a közbeszédbe, hogy az apja besúgó volt, de az erdélyi magyar közvélemény eddig ezt nem vette észre.

Kanonizáció autópálya-megbízásokból

Kevés életmű járt be kalandosabb utat az erdélyi magyar irodalomban, mint Méhes Györgyé. Az íróra alapvetően a gyerekkönyvei miatt emlékezett volna inkább a közösség, csakhogy a fia – sokak szerint érdemtelen – kanonizációs hadjáratba kezdett. 

Nagy Elek Budapesten menő vállalkozó lett, és az első Orbán-kormány idején már erős szálakkal kötődött a Fideszhez. Legfőbb érdekeltségei jelenleg a Bizományi Áruházi Vállalat (BÁV) és a Főtaxi, de a Vegyépszerrel gazdagodott meg. Ez a cég állami megbízásokkal autópályákat épített Magyarországon az első Orbán-kormány idején, azonban a 2010-es években csődöt jelentett.

Mára már megszokottá váltak a botrányok az irodalmi finanszírozások és a Kossuth-díj körül. Volt aki Gyurcsánnyal nem akart kezet fogni, volt akivel Sólyom László köztársasági elnök, de évről évre egyre inkább politikai alapon születtek a döntések. Olyannyira, hogy egy magyarországi író, Kukorelly Endre tavaly már egyenesen azt mondta, „szinte kizárólag a kliensek kapnak díjakat, ami botrány. Állítom, hogy még a legsúlyosabb Rákosi- vagy sztálinista időkben is korrektebb volt az állami díjazás, mint napjainkban”.

Azonban 2002-ben, amikor Méhes György megkapta a Kossuth-díjat, nem tekintették természetesnek, hogy a díjazott a politikai kurzusnak is meg kell feleljen. Ezért is váltott ki komoly vitát, amikor kiszivárgott, hogy Nagy Elek Orbán Viktortól kérte 2001-ben, hogy az apja kapja meg a díjat. 

Ekkor még Nagy Andor, Orbán kabinetfőnöke azt magyarázgatta a Vegyépszer elnökének, hogy azért nem díjazták Méhest, mert 2000-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjét, s az „íratlan szabály” szerint ilyenkor nem kaphat még egy magas állami kitüntetést. 2002-ben mégis megadták neki. 

Nehéz volt ezt nem úgy értelmezni, hogy a fiú lobbizta ki a díjat az apának. Vita is kirobbant róla budapesti és kolozsvári folyóiratok hasábjain. Első körben Tóth Sándor, a Méhessel egykorú, kolozsvári filozófus kifogásolta a nem szakmai elismerést: „A Méhes »életmű« a »létező szocializmus« negyven évében, annak szolgálatában, a szocreál jegyében jött létre, a szerzőnek egyetlen igénye volt: fizessék meg érte.”

Méhes mellett Szőcs Géza édesapja, a kolozsvári értelmiséget besúgó Szőcs István és Orbán János Dénes állt ki. Tóth mellett Tamás Gáspár Miklós és Radnóti Sándor szállt síkra, később Fodor Sándor és Demeter Szilárd.

Ahogy az üzletember fiú vagyona nőtt, úgy virágzott ki az apa életműve is. Több könyve, így a Kolozsvári milliomosok című regénye díszkötésben jelent meg az Ulpius-ház kiadásában. 

„Addig itt élt Kolozsváron, és senkit nem érdekelt, amíg a fia el nem kezdett politikai kapcsolatokra szert tenni, és nagyon gazdag nem lett”

– fogalmazott Lexi bácsiról (Kolozsváron így szólították Méhest a hozzá közel állók) Tibori Szabó Zoltán újságíró, akinél a Méhesről eddig megjelent anyagok felől érdeklődtünk. 

2001-ben történt az is, hogy a Nagy Elekkel ekkoriban jó viszonyt ápoló, költőből éppen üzletemberré avanzsáló, később a Fidesz kultúrköreiben nagy karriert befutó Orbán János Dénes monográfiát írt Méhesről. Címe – Bizalmas jelentés egy életműről – utal Méhes önéletrajzi regényére, amelynek Bizalmas jelentés egy fiatalemberről a címe. 

A szakma súlyosan hiányosnak tartja OJD monográfiáját, akinek sem akkoriban, sem ezután nem volt irodalomtörténeti gyakorlata. Többen vetették fel – Urfi Péter le is írta –, hogy inkább a szervilizmusa hajtotta a mű megszületését, mintsem az idős író iránti szakmai rajongása, ahogyan ő állítja a Méhesről írt monográfiájának előszavában. A monográfia és

Méhes önéletrajzi regényének címe annak fényében cinikus választás, hogy 

Méhes György a múlt rendszerben számos bizalmas jelentést írt. 

Nem irodalmi indíttatásból, hanem a román titkosszolgálat, a Securitate megbízásából.

Nem célunk történelmi tanulmányt írni Méhes kapcsolatáról a Securitatéval. Nem állítjuk azt sem, hogy életútját úgy tudjuk bemutatni, hogy minden kétséget kizáróan fel tudjuk fedni az okokat és következményeket. Vannak a történetben hiátusok, kérdések, amelyekre nincs megnyugtató válaszunk. 

Bár Romániában a megfigyeltek és hozzátartozóik, valamint kutatók hozzáférhetnek a volt kommunista titkosszolgálat, a Securitate irataihoz (vagy legalábbis az iratok azon részéhez, melyet átadtak a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanácsnak), meglehetősen kevesen éltek ezzel a lehetőséggel.

Az emlékezetes eseteket (Szilágyi Domokos, Mikó Imre) egy nem erdélyi kutató, Stefano Bottoni dolgozta fel. Fontos munkát végzett Könczei Csilla, aki a Transindexen működő Szekusblogjában dolgozta fel édesapja megfigyelési dossziéját, így derített fényt több besúgó identitására is. Az Átlátszó Erdélyen publikáltuk Frunda György dossziéját, valamint Szép Gyuláét. Viszont a közelmúltunk jórészt feldolgozatlan maradt.

Méhes György nevét jelenleg egy alapítvány, valamint több irodalmi díj is viseli: a pénzdíjas életmű- és debütdíj, de az Erdélyi Magyar Írók Ligájának tehetségkutató pályázatát is Méhes Györgyről nevezték el. Ezért is látjuk szükségesnek, hogy részletes cikkben foglalkozzunk Méhes és a Securitate évtizedeken keresztül tartó kapcsolatával.

Nagy Elek tudta, hogy az apja besúgott, de ez nem zavarta a kultuszépítésben

Méhes esztétikai megítélése természetesen nem célunk, bár megjegyezzük, hogy életművét a rendszerváltás után az irodalomtörténet és a kritika jórészt figyelmen kívül hagyta. Alig vagy egyáltalán nem jelentek meg kritikák a rendszerváltás előtt írt vagy újonnan kiadott műveiről. Annak ellenére sem, hogy a fia komoly tőkével megtámogatott kanonizálási hadjáratba fogott. Két éve például azt jelentették be, hogy a Méhes György Alapítványba egymilliárd forintot fektetnek be. 

Ráadásul Nagy Elek úgy építi apja irodalmi kultuszát, hogy tudta, hogy apjának rendszeresen jelentenie kellett a Securitaténak. A Krónikának nemrég adott interjúban azt állította, a korban normálisnak számított, hogy időről időre megjelenik a kommunista titkosszolgálat egy író irodájában.

Hetekkel az említett interjú előtt már jeleztük Nagy Eleknek, hogy szeretnénk beszélgetni vele az apja besúgó múltjáról. Csak a Krónikás interjú után fogadott, mintegy két órát szánt ránk vállalata székhelyén, Budapesten. Hiába érveltünk amellett, hogy az ő érdekét is szolgálja, hogy rögzítsük a beszélgetést, nem volt hajlandó beleegyezni ebbe. Így kénytelenek vagyunk azokra a részletes jegyzetekre hagyatkozni, amelyeket a beszélgetés közben készítettünk.

Az üzletember elmondta, hogy az apja úgy mesélte neki, hogy senkiről nem vallott semmi kompromittálót. Ő maga azonban sosem kérte ki sem az apja, sem a saját dossziéját, de most már mindenképp meg fogja tenni, ígérte. Mivel a dosszié tartalmát nem ismerte, így számos konkrét kérdésben nem tudott véleményt alkotni. Mindazonáltal az édesapjáról megosztott emlékei szintén fontos adalékokat szolgáltatnak Méhes jelleméhez és a történet megértéséhez.

Az mindenképpen Nagy Elek felelőssége, hogy a szembenézés hiánya miatt várhatóan számos fiatal és idős író áll majd morális dilemma előtt. Ők komolyan el kell gondolkodjanak azon, akarnak-e olyan díj birtokosai lenni, amelynek névadóját a Securitate másfél évtizeden keresztül olyan becsben tartotta, hogy esetenként ajándékokkal lepte meg a születésnapján, és aki nyugdíjasként, mindenféle kényszer nélkül a kortársaira terhelő információk tömkelegét adta át a kommunista titkosszolgálatnak.

Purifikáció és önkritika a második világháború után

Ahhoz, hogy Méhes György történetét megértsük, vissza kell mennünk 1945-ig. Akkor indultak a Romániai Demokratikus Arcvonal Észak-erdélyi Végrehajtó Bizottságának úgynevezett purifikációs hullámai: meg akarták tisztítani a közigazgatást és a sajtót a fasisztának tartott elemektől. 

Az ekkor még saját – Nagy Elek – néven hírlapíró Méhes is célkeresztbe került, és a hatóságok elvárásainak megfelelően többször kénytelen önéletrajzban elmondani, mit is csinált ő a háború éveiben. Ezek az önéletrajzok fellelhetőek a dossziéban, a Securitate ugyanis a beszervezéskor igyekezett mindent összeszedni az előéletéről.

1949-ben, évekkel a kommunista hatalomátvétel után írt egyik önéletrajzában azt meséli, hogy bár 1937-ben jogot végzett, tanulmányai végére rájött, hogy kicsit sem érdekli a jogi pálya, sokkal inkább a színház, és segédrendezőnek állt a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. 

Ösztöndíjjal ment ki Budapestre, ahol a Nemzeti Színháznál dolgozott, de ennek hamar vége szakadt. Ő maga úgy magyarázta az okokat, hogy egyrészt bírálta Német Antalnak, a Nemzeti akkori igazgatójának egyik rendezését, másrészt a román katonai attasé jelezte, hogy hadkötelessége okán nem fogják meghosszabbítani az útlevelének érvényességét. Harmadrészt György Lajos, a Vatikán politikai exponense, aki az erdélyi ösztöndíjak fölött diszponált, megvonta a támogatást, de az önéletrajzból nem derül ki, hogy miért. 

Hazajött Kolozsvárra, az Ellenzéknél, majd a Keleti Újságnál írt színházi témájú cikkeket, míg 1938 november elsején besorozták a román hadseregbe. Mivel ügyvéd édesapja decemberben meghalt (Méhes hosszas betegségről ír, azonban a dossziéban egy informátor megjegyzi, hogy sikkasztási ügybe keveredett, és véget vetett az életének), egyetlen, családfenntartó fiúgyerekként Méhes kérvényezte, hogy mentsék fel a hadkötelezettség alól. 1939. március 14-én tért vissza a családjához.

Ebben a „purifikációs” önéletrajzában írja a kommunista párt által elvárt önkritikával, hogy a magyar hadsereg 1940-es erdélyi bevonulása után, ’42-’43-ban nyolc-tíz, a fasiszta rendszert támogató cikket publikált. (A háború után csak két ilyen írást talált meg a könyvtárban a Securitaténak az anyagok után kutató tisztje.) 

De amikor a német hadsereg ’44 tavaszán bevonult Magyarországra, ő világnézeti válságba került, és rájött, tévedés volt kiszolgálnia a rendszert. Egy korábbi, ’45-ös önéletrajzában még azt írta, már ’43 tavaszán, amikor a külpolitikai újságírásba tanult bele, kezdett tisztán látni, de megírta a rendszert támogató cikkeit, hogy ne kerüljön ki a frontra.

Bár jogilag nem tartották büntethetőnek, és nem került bele a Népbíróság nagy sajtóperébe, az Újságírók Tisztogató Bizottsága 1945 márciusában négy évre eltiltotta attól, hogy az akkor már a Világosságnál dolgozó Méhes aláírja a cikkeit. Fizetésének bruttó 25 százalékát be keltett szolgáltassa a Népvédelem Egyesületnek. Az indoklás szerint Méhes a Keleti Újság hasábjain a „fasizmust kritika nélkül elfogadta”. Kiemelik, hogy bár ő maga nem volt a szélsőjobboldal aktív tagja, de annak nézeteit „könnyelműen támogatta”.

Az újságírószakszervezet álláspontja szerint 1944 márciusa után Méhes maga is rádöbbent arra, hogy tévedett, és felajánlotta szolgálatait a Béke-Pártnak. Erre ugyan nem került sor, de a szakszervezet értékelte a gesztust. Enyhítő körülményként említik, hogy 1944 szeptemberében, a tordai harcok idején, miután a fasiszta szerkesztők távoztak a Keleti Magyar Újságtól, Méhes kvázi átállt, és Magyarok és románok címmel megbékélést sürgető cikket közölt – emiatt a Gestapo is behívta.

Méhes 1945-ben elfogadta a névtelenséget és a fizetéslevonást, és a A Világosság napilapnál dolgozott technikai szerkesztőként. (A technikai szerkesztőnek elsősorban a tördelés volt a dolga, de előzetesen a szedőkkel is egyeztetnie kellett, illetve részt vett a szerkesztőségi értekezleteken is.) Ezzel meggyőzte a Magyar Népi Szövetséget, amely ’46 tavaszán kérte, hogy engedjék el a további büntetését. A Legfelsőbb Tisztogatási Bizottság júliusban ezt jóvá is hagyta, Méhes pedig teljes jogú tagjává válhatott az újságíró szakszervezetnek.

Az, hogy a háború utáni tisztogatást ennyire könnyen megúszta, annak is köszönhető, hogy kiállt mellette Garay Ödön. Garay tagja volt a kommunista párt alá tartozó Népvédelmi Egyesületnek, és azt mondta, az 1944-ben zászlós rangú Méhes szabotázsakciókat szeretett volna szervezni a visszavonuló német csapatok ellen. 

Már a háború előtt is ismert baloldali értelmiségi és aktivista, Jordáky Lajos is mellette tanúskodott, mondván, neki többször is hasznos információkat szolgáltatott, sőt felajánlotta fegyveres szolgálatait is. Dr. Becski Irén (Brassai Viktor, a nácik által kivégzett kommunista mozgalmár felesége) a purifikációs meghallgatáson elmondta, hogy amikor elmenekült Kolozsvárról, Nagy gondjára bízta a holmijait és lakását, aki ezeket megőrizte. 

Az első beszervezés

Beszervezése 1953-ben merült fel, és meg is történt még ebben az évben, május 8-án. A  Securitate jellemzésében nem tartják megbízhatónak vagy elkötelezettnek, hanem inkább gyávának és opportunistának. 

Számos érvet hoznak fel emellett, például nem akart beállni a kommunista pártba mindaddig, amíg azt hitte, hogy az amerikaiak fel fogják szabadítani az országot, vagy Iuliu Maniu veszi át a hatalmat. Amikor azonban kiderült, hogy erre nincs esély, szeretett volna belépni, de akkor már nem vették fel. (A felesége azonban párttag volt.) Megjegyzik, hogy az újságíró kollégák szerint Méhes nyíltan kiáll a szocializmus mellett, és nagyon óvatosan nyilvánul meg közéleti kérdésekben, de azért valójában a régi rendet szeretné vissza. 

A Belbiztonsági Minisztérium egyébként azért szervezkedett, hogy több információt kapjon George Sbârceáról, akivel Méhes a szervek szerint nagyon jó viszonyban volt. A magyarul is kitűnően beszélő Sbârcea izgalmas figurája volt a kolozsvári 20. századi intellektuális életnek: zeneszerzőként tevékenykedett, de művészettörténeti, esztétikai munkái is vannak. Újságíróként is dolgozott, 1942-ben például interjút készített Adolf Hitlerrel, amiben igencsak jó színben tüntette fel a német diktátort. 

Méhessel rendszeresen tartották a kapcsolatot, a Secu iratai szerint Sbârcea gépelte Méhes kéziratait. A román szerző a Szép város Kolozsvár című könyvében megemlékezik arról, hogy a háború utáni Kolozsváron sok munkát kipróbált, Méhes segítségével még a Világosságban is közölt cikkeket. 

Sbârceának kalandos élete volt a háború előtt is. Erősen szovjetellenes, jobboldali nézeteket vallott, 1938-ban még De Gaulle is kitüntette. Nem csoda, hogy a háború után a titkosszolgálatok aktívan érdeklődtek iránta. A Népbíróság háborús bűncselekmények miatt 15 év börtönre ítélte, raboskodott például Jilaván meg Enyeden is, de Méhes beszervezésének idején már szabadlábon volt. A feljegyzésekből az tűnik ki, hogy azt vizsgálta a Securitate, Sbârcea vajon nem az angoloknak kémkedik-e.

Az iratok szerint Méhes beszervezése viszonylag könnyen történt, a „Literar”, azaz „Irodalmár” konspiratív nevet kapta. (Később a „Literar” helyett következetesen a „Literat” nevet használták.) 

A Securitate számos olyan vádat hozott fel ellene, amelyekről nehéz eldönteni, mennyire valósak. 1953. március 24-én részletesen leírják a tervet, hogyan akarják beszervezni: kényszer hatására. Beviszik a Securitate székházába, és felajánlják, hogy nem muszáj viselnie a tettei következményeit, amennyiben informátornak áll. 

Egy Fehér Kálmán nevű ügynök például azt állította róla, hogy jelentett a Gestapónak a német megszállás után (Méhes a kihallgatáson ezt tagadta). A „Barna” fedőnevű azt mondta, hogy a negyvenes években az író a magyar titkosszolgálatokat látta el információval. A Securitate azzal is sarokba szoríthatta Méhest, hogy a Fehér Kálmán nevű ügynök szerint rendszeresen hallgatta a Szabad Európa rádió magyar adását.

Nem tudni, ebből mi igaz, és mi nem, Méhes mindenesetre tagadta, hogy így tett volna. A Gestapóval kapcsolatban például azt mondta, akkor rendelték be, amikor ő Jordáky Lajos tanácsára próbálta a Kelet Népét „demokratikus irányba” lavírozni, és az újságban a románok és magyarok megbékéléséről írt cikket. 

Nem tudni, hogy mindezekkel a vádakkal végül szembesítették-e. A dossziéban mindössze egy kihallgatási jegyzőkönyv található, melynek nem jegyezték fel a dátumát, csak azt, hogy augusztusban történt, valamikor az ötvenes években (feltehetően az 1953. áprilisi beszervezésének lehet ez egy torz lenyomata). 

Elképzelhető, hogy a kihallgatásnak volt egy hivatalos és egy nem hivatalos része. Egy, a beszervezés után kelt dokumentumban az áll, hogy több mint hat órán keresztül vallatták Méhest, aki aztán mindenféle fenntartás nélkül fogadta el, hogy besúgó legyen. Nagy Elek felidézte, hogy apja azt mesélte neki, hogy órákon keresztül vallatták, és fizikai erőszakot is alkalmaztak vele szemben.

Méhes ebben az időszakban nem volt túl aktív a jelentéseiben. Ez részben azért lehetett, mert betegség gyötörte (valamilyen fekéllyel küszködött), így a Securitate csalódottan zárja ki a hálózatból 1956 júniusában. 

A jelentést író tiszt megjegyzi, hogy Méhes semmilyen használható információt nem szállított, George Sbârceáról sem volt módja már ekkoriban jelenteni, ezért nem látja indokoltnak a kötelékben tartását. Ugyanakkor szerinte nem kell szankcionálni sem, mivel a titkosszolgálat megbizonyosodott róla, hogy „valamiféle jóakarattal” végezte a munkáját. 

Méhes a három év alatt mindössze három jelentést adott le, ezek George Sbârceáról és egy bizonyos Kereki Juliannáról szóltak. Utóbbi azért került a Securitate látókörébe, mert levelezett az Angliába szökött fiával. Ezek a jelentések sajnos nem részei annak az iratcsomónak, amit a CNSAS-tól megkaptunk.

Fontos megjegyezni, hogy az 1956. március 19-én kelt jelentésében Ioan Pestrițu hadnagy igencsak súlyosan fogalmazott. Méhes akkori tartótisztje felsorolta, hogy mi mindennel lehetett volna megzsarolni az írót 1953-ban: készpénznek veszik például, hogy a magyar kémelhárításnak dolgozott a két világháború között, hogy kapcsolatban állt a Gestapóval 1944-ben, és míg a Gestapóval kollaborált, többször átlépte a román-magyar határt. 

Az ezredes jelezte, milyen hibákat követett el a Méhest kihallgató tiszt: például nem fejtegette, hogy Méhes titkosírás-iskolát végzett Budapesten, vagy hogy pontosan milyen viszonyban állt a magyar titkosszolgálattal. (Méhes bevallotta, hogy egy kávézóban találkozott néhányszor egy Pogány nevű tiszttel, aki állítólag a magyar hírszerzés feje volt Kolozsváron, és elbeszélgettek erről-arról, de az író állítólag akkor még nem tudta, hogy kivel is beszél pontosan, és Pogány milyen szerepet töltött be.) 

Pestrițu hadnagy felrótta, hogy a kihallgató nem kérdezett tovább, és új kihallgatást javasolt. Ez valószínűleg nem történt meg, néhány hónap múlva elengedték az írót a Secu kötelékeiből.

Húsz évig figyelgetik, mielőtt újra beszervezik

A következő majdnem két évtizedben megfigyelik Méhest, viszonylag kevés dokumentumot tartalmaz az iratcsomó. Beindul Méhes írói pályafutása, számos darabját mutatja be a színház annak ellenére, hogy első, szimbolista drámája csúfos bukás volt. A következő évtizedekben regényeket publikált, de ezek sem hoznak sikert. A Napsugár külső munkatársa volt, és a kolozsvári színháznak dolgozott, ez biztosította a megélhetését, illetve románból is fordított.

Klasszikus értelmiségi pályának mondható ez a hatvanas évekből. Időről időre valamelyik ügynök jelenti róla, hogy panaszkodik a cenzúrára, mondván, most írt egy új történelmi drámát, de tart tőle, hogy nem fogják bemutatni, mert „nem ezek” ízlése szerint íródott, de más cinikus beszólását a rendszerre is feljegyezték ekkoriban.

Volt darabja, amit betiltottak, volt, ami csodával határos módon átment a szitán, erről ő maga vall egy interjúban, amit 1997-ben adott. Azonban van olyan darabja is, ami nem csak a cenzor figyelmét kelti fel, hanem a titkosszolgálat is nagyon komolyan veszi.

Méhes megfigyelési dossziéja 1974-ben kezdődik. A „Barna” fedőnevű ügynök jelentése A peleskei nótárius című előadásról szól, amit Méhes ugyan a saját neve alatt jegyez, de az eredetijét Gvadányi György gróf írta, és egy kuruc-labanc konfliktust dolgoz fel. „Barna” részletesen elemzi, hogyan írta át a szöveget Méhes, felhívja ezekre a tartótisztje, Florin Oprea figyelmét. Oprea őrnagy a kolozsvári magyar értelmiségi körökre „szakosodott” szekus tiszt, számos dossziéban jelenik meg a neve a ‘70-es és ‘80-as években. „Barna” megjegyzi, Méhes tapasztalt irodalmárként nagyon jól tudja, hogy

a dráma a magyar nézők nacionalista érzelmeire fog hatni.

A jelentés felkelti a tiszt figyelmét, Oprea elküldi a pártnak a kapott információt, és egy másik besúgóval is ellenőrizteti az előadást. A „Dója” fedőnevű ügynök megerősíti, hogy tényleg tele van nacionalista beütésű mondattal a szöveg, sőt elmondja, hogy beszélt egy Bíró Levente nevű színésszel, aki szintén nemtetszését fejezte ki emiatt. „Dója” is igen részletes, látszik, hogy nem csak azt jelenti, amit mindenképp muszáj. Megjegyzi például, hogy egy Jere nevű hölgy, aki az urológiai klinikán tornatanár, a színházból kifelé menet azt mondta: „Ez a darab megmozgatta a szívem, éreztem, hogy ismét magyar vagyok”. 

1975-ben ismét Méhes és a színház kerül fókuszba, ezúttal a Nagyenyedi két fűzfáról jelenti a „Schmidt” fedőnevű ügynök, aki egyébként színész volt, és fontos szerepet játszott a darabban, hogy a turnékon sokan kérdik, vajon hogyan engedélyezhették ezt az előadást, hiszen tele van nemzeti érzelemmel. 

Annak a korban komoly következményei lehettek, ha a Secu a pártnak elküldött egy-egy veszélyt, felforgatást jelző esetet. Méhest valószínűleg az mentette meg a következményektől, hogy 1974-ben reaktiválták. 

A második beszervezés már sokkal gördülékenyebb

Méhesnek az ötvenes évekből nem maradtak fent a jelentései, a kommunista titkosszolgálat eleve érdektelennek titulálta ezeket. A hetvenes évek közepétől azonban ez megváltozik. Méhes – aki ebben az időben már nyugdíjas, befutott író – elkezdi megbízhatóan szállítani az  információkat. Az elsőt Semlyén Istvánról írja 1974. június 4-én, aki köré írócsoport alakult.

A Securitate irata szerint a második beszervezés már nagyon simán ment. 1974-ben ugyanis Méhes kérelmezte, hogy turistaként ellátogasson Kelet-Németországba. (A feljegyzések szerint másodjára kérte. Néhány évvel azelőtt visszautasították, mert nem volt valutája.) 

A Securitate lecsapott az alkalomra, és felajánlotta az írónak, hogy amennyiben ügynökük lesz, megkaphatja a kiutazási engedélyt. Méhes ezt elfogadta.

A reaktiválásáról szóló, 1975 május-júniusában pozitívan véleményezett dokumentum szerint 1956-ban Méhest „betegség és lehetőségek hiánya” miatt építették le. (Ez új információ, ugyanis az első beszervezése, majd leépítése után még csak annyit említenek, hogy fekélye volt, és néha gyógyfürdőbe utazott.)

Méhes körülbelül két hónapot töltött feleségével külföldön. Járt Kelet-Németországban és Ausztriában. Egy 1975-ös jellemzésben az áll, hogy nagyon hasznos, lojális ügynöknek bizonyult, értő anyagokat szállított a diaszpórában élő „nacionalista elemekről”, sőt saját rokonáról is, aki Stuttgartban fogadta. Mivel megbízhatónak bizonyult, ráállították a kolozsvári magyar értelmiségre.

Hogy mi történhetett Méhessel, amiért viszonylag könnyen, mindenféle kényszerítés nélkül kezdett együttműködni a Szekuval, nem tudni. 

Nagy Elek nem emlékszik különleges nyomásra

Jobban meg szerettük volna érteni, miért adta be a derekát az idősödő író, ezért rákérdeztünk Nagy Eleknél, hogy érezte-e akkoriban, hogy az apjára nyomás nehezedne. Az apátia volt általánosságban érezhető a teljes magyar értelmiségen, válaszolta Méhes fia. 

„A hatvanas évektől érezték, hogy egyre komorabb minden. Jól emlékszem a Szabédi-öngyilkosságra (1959 áprilisa – szerk.megj.), amikor apám hazajött Bukarestből, és sokk-szerű állapotban volt. De ezek ilyen idők voltak. A hatvanas években fordult át Kolozsvár román többségűvé, egyre-másra épültek az új negyedek, felszámolták a Hóstátot, majd épült a többi. Állandóan az volt az érzésünk, hogy nincs mit tenni, azt láttam, hogy az idősebbek sem tudják” – mondta.

Nagy Elek szerint evidens volt, hogy ha a Securitate kéri, akkor jelenteni kell: „Apám mondta, hogy ez így működik, ez ellen nincs mit tenni, arra kell vigyázni, hogy az ember ne mondjon semmi terhelőt”. A vállalkozó úgy emlékszik, hogy a hetvenes évek második felében

Oprea őrnagy „körülbelül kéthetente” látogatta meg az apját annak irodájában,

és ő maga is gyakran látta. Az apja azt mondta, ő a Securitate tisztje, „aki a magyar írókhoz szokott járni”.

Méhes tartótisztje 1974 végéig az az Eugen Velea kapitány volt, aki többek között Doina Cornea megfigyelését is irányította. Florin Oprea 1975 elejétől vette át a kapcsolattartást Méhessel.

Nagy Elek nemrég a Krónikának adott interjúban már beszélt Oprea látogatásairól. Kérdésemre, hogy mit ért azon, hogy az őrnagy az írókhoz szokott járni, azt mondta, határozott emléke van arról, hogy az apja és Fodor Sándor író beszélnek arról, hogy jelenteniük kell Opreának, és úgy emlékszik, „Kányádi Sándorról is ezt mondták”. Megjegyzendő, hogy a nyilvánosságban még nem jelent meg arról információ, hogy Fodor vagy Kányádi besúgó lett volna.

„Valahogy tudtuk, hogy ez így működik, ha kérik, akkor jelenteni kell. A másik út a mártíromság lett volna” – mondta Nagy Elek. Ennek ellentmond több más ügynök tapasztalata, például Szép Gyuláé, aki miután dolgozni kezdett, már nem volt hajlandó jelenteni, és nem érték repressziók: intézményvezetői funkciókat is kapott.

„Literat” akcióba lendül 

Méhestől első körben azt kérték, mutassa be a Securitaténak részletesen a kolozsvári drámaírók világát. Ezt ő részletesen meg is tette, majd ugyanilyen részletesen mutatta be a Kántor Lajos köré szerveződő irodalmi kört.

Laikus szemmel is látszik, hogy Méhes ezúttal komolyan vette a feladatát, és operatív értékű jelentéseket adott le. Beszervezői már a hetvenes évek közepétől rendkívül értékesnek ítélték az információit. 

Méhes nem hiába kapta meg az útlevelet: külföldi utazásairól a következő években rendre jelentenie kellett. Az első, 1975-ös utazása előtt le kellett mennie Bukarestbe, hogy a külföldi hírszerzésre szakosodott ügyosztály (U.M 0920) kiképezze és instruálja. 

Méhes németországi és franciaországi útjáról nagyon részletes jelentéssel tér haza: unokatestvére, Löwenstein Réka ismeretségi köréről, illetve néhány, Romániából és Magyarországról kivándorolt személyről. A jelentés több mint nyolc oldalon keresztül taglalja, kikkel és milyen körülmények között találkozott.

Például megemlít egy Világi Kató nevű nőt, akiről Löwenstein azt állította neki, hogy magyar ügynök. Említést tesz egy bizonyos Frank Weberről is, aki Löwenstein szerint a CDU jobbszárnyához tartozik, és aki „ellenséges érzelmeket táplál a szocialista országokkal szemben”. 

Megemlít egy bizonyos György Erwint, aki Kolozsváron még György Endre néven élt, és aki az NSZK-ban jól menő pszichiáter lett. Róla Löwenstein azt állította, hogy „egy szocialista állam kéme”, és ezt úgy tudták meg, hogy őt behívták a rendőrségre. Méhes felkeresi a lakásán György Endrét, és egy mini kémjátszmát játszik le vele. György megkérdi, nem akarna-e a Deutsche Wellénél dolgozni, Méhes a kérdést tesztnek értelmezi, amellyel a kérdező felméri, milyen a viszonya Romániához, és természetesen visszautasítja az ajánlatot. 

Nem ő az egyetlen gyanús elem, például felhívja telefonon egy Kolozsvárról disszidált, Veress Miklós nevű orvos. A találkozó nem történik meg, de később valaki figyelmezteti az írót, hogy vigyázzon Veressel, mert vagy Románia, vagy Magyarország ügynöke. Ez már Méhesnek is sok, megjegyzi, hogy az emigránsok általában nagyon bizalmatlanok egymással, és valószínűleg ezért látnak folyton ügynököt egymásban. 

Bár ez az első külföldi útja, rendkívüli szakszerűséggel összegez minden találkozást. Részletesen beszámol arról, ki kicsoda, hol dolgozik, és kiről feltételezik, hogy ügynök, ki viseltetik ellenségesen Románia iránt. 

Azt nem tudni, mennyit hallgat el a beszélgetésekből, de egészen biztosan már itt van olyan, amivel okozhatott kellemetlen perceket román állampolgároknak. Egy jelentés végén például szót ejt egy bizonyos Friedler Gerdáról, aki Romániában született, és a brassói német nyelvű gimnázium igazgatónője volt, mielőtt kiköltözött volna Freiburgba. 

Méhes beszámol arról, hogy a nő megkérdi, igaz-e, hogy éheznek Romániában. Hozzáteszi, a nő azt mondja, az itthon maradt rokonoktól kapott ilyen „dezinformációt”. Ezzel Friedler rokonai a Securitate figyemébe kerülhettek.

Közben pedig őt magát is megfigyelik – 1981 júliusában a „Luky” fedőnevű ügynök az Írószövetségben zajló választásokról jelenti Méhes álláspontját.

Egyáltalán nem vigyáz arra, hogy ne kompromittálja azokat, akikről jelent

Méhes több mint száz fennmaradt jelentésében megjelenik az erdélyi magyar értelmiség színe-java. Az első olyan jelentés, amely nagy valószínűséggel kompromittálhatta azt, akiről szólt, az 1975 októberében született. Itt Méhes Könczei Ádámról írt: 

„A Korunk folyóiratnak van egy alkalmazottja, aki szervezeti munkával foglalkozik. Alacsony, sovány ember, szemüveget visel. Azt hiszem Könczei Ádámnak hívják. Ez a fiatalember provokatív módon, nacionalista tónusokban beszél nyilvánosan. A buszon hangosan beszél arról, hogy az országban megszüntetik a magyar iskolákat, és úgy hallottam, hogy különböző szerkesztőségekben is odamegy emberekhez gyűlöletet és elégedetlenséget szítani.

Egy alkalommal hozzám is odajött, és arról beszélt, hogy a Kolozsvári Állami Magyar Színháznak turnét kellene szerveznie Moldvában a csángók között, pont az én darabommal, és azt mondta, hogy ezeknek a csángóknak nincs biztosítva a joguk, hogy magyarul beszéljenek.”

Könczeit ekkor már közel két évtizede zaklatta a Securitate. A folklórkutatót elbocsátották állásaiból, élete utolsó tizennégy évében szerkesztő és lapterjesztő volt a Korunknál. Méhes jelentésének végén a tartótisztje megjegyzi, hogy Könczeit egy évvel korábban már megrótták a Korunk vezetőségének jelenlétében.

Viselkedése felbújtásnak minősült, mivel azelőtt a Györgyfalvi negyedben hatvan aláírást is gyűjtött a célból, hogy ottani szülők magyar osztályba írassák gyerekeiket. Velea ismételt figyelmeztetést helyez kilátásba a főszerkesztő jelenlétében, és előrevetíti, hogy amennyiben Könczei nem tanúsít megfelelő viselkedést, úgy a rendőrségnek kellene eljárást indítania ellene nacionalista agitáció miatt. 

Méhes más esetekben sem ódzkodik attól, hogy buzgón felhívja tartótisztje figyelmét az „ellenséges elemekre”. 1976-ban például egy kovásznai szanatóriumban összefut egy részeg munkással, aki olyanokat mond, hogy Antonescu idején sokkal jobb volt minden. Az író nem rest ezt jelenteni, hozzátéve, hogy az illető megrögzött reakciós. Annak rendje és módja szerint a tiszt továbbítja is a Prahova megyei szerveknek a jelentést. 

Egy másik példa arra, hogy Méhes képes volt elindítani a szervek fantáziáját: 1976 márciusában leírta, hogy a kolozsvári színház irodalmi titkára megemlítette neki, hogy Mircea Micu román író drámát készül írni Avram Iancuról. „Teljesen ellentétes a párt vonalával. Mondhatni legionárius szellemben” – írja Méhes. Ezen a tartótisztje meglepődik, mert Micut megfelelő attitűdűnek ismerték. Micu 2010-ben halt meg, nem tudni, hogy a múlt rendszerben érte-e retorzió.

Méhesnek alapvetően az irodalmi körökről kell jelentenie

Panek Zoltánt két jelentés is negatív színben tünteti fel: először 1976-ban egy bukaresti találkozón állítólag Széles Anna színésznőt szidta, amiért hozzáment Florin Piersic-hez. 1977-ben Méhes egy, a saját irodájában szervezett találkozón arról beszélt Florin Oprea őrnagynak, hogy Panek kifakadt Huszár Sándorra, amiért az nem akart találkozni vele. Banditának nevezte Huszárt, és azt mondta róla, hogy „a rendszer játékát játssza”. 

1977-ben Kántor Lajosról is terhelőt mondott: beszámolt arról, hogy felkereste egy Farkas István nevű, kitelepült kutató azzal, hogy olyan folyóiratot szeretne átadni Kántornak, amely a dák-román kontinuitáselméletet cáfoló tanulmányt tartalmaz. Méhes a folyóiratot ugyan nem, de a tanulmányt megszerezte fénymásolatban. A „Rusz Péter” fedőnevű ügynök (vagyis Szőcs István) kapta a feladatot, hogy azt jobban szemügyre vegye.

Másik érdekesség, hogy 1977 júliusában Oprea megbízta Méhest, hogy gyűjtsön véleményeket Balogh Edgárról. Balogh egykori pártfogója volt az írónak, 1944-ben az ő közbenjárására alkalmazták a Világosság laphoz. Az egykori antifasiszta ellenálló ekkor már évtizedek óta kiesett a rendszer kegyeiből, maga is megfigyelés alatt állt.

Méhesnek jó a viszonya Baloghgal, így mentesül azon feladat alól, hogy ő is nyilvánosan diszkreditálja Balogh véleményeit, de a Securitate rááll arra, hogy minél jobban terjedjenek róla azok a negatív vélemények, amelyeket Méhes összegyűjtött. A cél az volt, hogy aláássák Balogh népszerűségét a romániai magyar közvélemény szemében.

Az iratokból kitűnik, hogy mivel széles és kiterjedt a kapcsolati hálója, Méhest előszeretettel használta a Secu a közvélemény formálására. Gyakran bevetették, ha kényelmetlen figurát kellett diszkreditálni. Ilyen megbízást kapott 1977-ben, amikor Király Károly a Szabad Európa Rádióban a magyarok elnyomásáról beszélt. 

A sort lehetne folytatni: Méhes mindenféle óvatosság nélkül jelentett több mint 15 éven keresztül. A nyolcvanas évek második felére a jelentések megritkulnak, az iratokból az tűnik ki, hogy az író rákkal küzdött ekkoriban. 

Még a legutolsó, 1989 őszén kelt jelentése is terhelő lehet: azt írta Kányádi Sándorról, hogy a Napsugár szerkesztőségében azt mondta, valószínűleg házkutatást tartott nála a Secu, de nem kell félni tőlük, mert Bálint Tibort is bevitték, és vele sem történt semmi.

Kiváló, megbecsült ügynök

Jól jelzi, mennyire megbecsülték, hogy egy 1977-es kérvényben az szerepel, Méhesnek születésnapjára 300 lej értékben vett a Securitate ajándékot. Több más alkalommal is megajándékozták, például szilveszter előtt egy nappal ugyanannyi pénzért „különféle italokat” kapott. 

Egy újabb, 1977-es elemzésben ismét megdicsérték a munkáját, és jelezték, kikre kell ráállnia a továbbiakban: Semlyén István, Ditrói Ervin, Bálint Tibor, Beke György, Kántor Lajos. Az elemzés kiemelte, hogy Méhes remekül tud hatni a külföldi látogatókra, gondolkodásukat pozitív irányba befolyásolja.

Megbízták azzal is, hogy ismerje meg a Mester Zsolt orvos-író köré szerveződő irodalmi csoportot (Lászlóffy Aladár, Fodor Sándor és Panek Zoltán vett ebben részt), hasson rájuk, majd érje el, hogy a kör oszoljon fel. 

Méhes és a Securitate kapcsolata annyira gyümölcsöző volt, hogy az 1979-es titkosszolgálati jelentésben megemlítik, hogy az író „a mi befolyásunk és dokumentációnkra alapozott” drámát írt, amiben a„szektások”, azaz Jehova tanúinak működését leplezte le. Valószínűleg az Istentelen Ábrahám vígjáték ez a darab.

A családját is felhasználta

Méhes sokszor a családja által elmondottakat is átadta a titkosszolgálatnak. Például 1983-ban a fia, Nagy Elek révén megszerzett szamizdat folyóiratot, az Ellenpontokat adta át a szerveknek. (Az írógépen sokszorosított és magánúton terjesztett Ellenpontokból 8 számot Nagyváradon, az utolsót Budapesten adták ki Ara Kovács Attila és Szőcs Géza, Tóth Károly Antal és Tóth Ilona vezetésével. Ezekben feltárták és bírálták a romániai kommunista rezsim kisebbségeket elnyomó politikáját. A szerkesztőket a Securitate meghurcolta, bebörtönözte, végül távozhattak az országból a nemzetközi közvélemény felháborodása miatt.)

1977 novemberében arról számolt be, hogy a Napsugár szerkesztőségében Kányádi Sándor és Fodor Sándor

„azzal dicsekedtek”, hogy meglátogatták Márton Áront.

Mindezt a lányától hallotta, Sárkány-Nagy Erzsébet ugyanis a gyermeklap szerkesztőségében dolgozott. 

1978-ban Kenéz Ferenc és a saját lánya beszélgetéséről számolt be. Kenéz azt kérdezte Nagy Erzsébettől, mi a véleménye Király Károly leveléről, amit a nyugati sajtóban tettek közzé a magyarokkal szembeni jogsérelmekről. Király levelét 1978 elején tették közzé, nagy port kavart a romániai magyar értelmiség köreiben, Király autójára pedig az év közepén ismeretlen tettes rálőtt fegyverrel. Kenéz, aki egyébként párttag, azt mondja, nem „szabad lustának lennünk, és harcolnunk kell”. A jelentés eredményeként Oprea értesítette a pártot, és engedélyt kért további megfigyelésre. 

Méhes leírta a lánya beszélgetését Fodor Sándorral is. Fodor azt mesélte neki, hogy Bajor Andor író „megint nem áll jól idegileg”, és arról beszélt a Napsugár meg az Utunk szerkesztőségében, hogy azért zaklatják, mert magyar.

Sőt 1988-ban arról értesítette Opreát, hogy a lánya találkozott Cs. Gyimesi Évával, aki akkoriban a magyar szakos diákok önkényes kihelyezése ellen tiltakozott, és akit emiatt meghurcolt a titkosszolgálat. Méhes összefoglalója szerint a lányának Cs. Gyímesi azt mondta, hogy erősíteni kell a nemzeti megmaradást a magyar diákokban. Behívta a rektor, aki megfenyegette, de ő nem fél, mert „valakinek fel kell áldoznia magát”.

1987-ben véletlenül találkozott az utcán Makkai László történésszel Budapesten, akinek iskolatársa volt, és akinek akkoriban jelent meg az Erdély történetét feldolgozó monumentális, háromkötetes műve. Méhes leírta, hogy Makkai meghívta egy kávéra, és közben a történész történelemhamisítással vádolta a román felet, illetve Erdélyből kapott fotókat a könyvéhez.

Méhes jelentésének az lesz az eredménye, hogy a Securitate elkezdte keresni, kik és hogyan juttatták el a fotókat a magyar fővárosba, illetve a jelentést  azonnal elküldték az I-es osztályra (belügyi hírszerzés) Bukarestbe.

A lendület kitart

Nem látszik a tizenöt év során, hogy Méhes attitűdjében változások álltak volna be. Alapos jelentéseket írt, a kezdeti, 1-2 oldalas írások a ‘80-as évekre sokkal hosszabbá, részletesebbé váltak. Egyes beszámolóit már-már irodalmi igénnyel írta, több helyen a román-magyar viszonyról szóló elmélkedéseit is beleszőtte. 

Az utolsó jelentéseket eleve írógéppel írták, az oldalakat akkurátusan, tollal utólag átjavította valaki (valószínűleg Méhes, de ezt persze sosem fogjuk tudni teljes bizonyossággal). A tartótiszt, Oprea csak a fejlécet, valamint a jelentések után foganatosított intézkedéseket tartalmazó sorokat írta ezekre az oldalakra, kézzel. Érdekesség, hogy a dosszié egy 1988-ban magyarul írt jelentést is tartalmaz.

Nagy Elek nem érzékeli a problémát

„Azt hiszem, ismertem apám jellemét, és emiatt meg voltam győződve, hogy nem tett semmi olyat, ami vállalhatatlan volna” – mondta kérdésünkre Méhes György fia, hozzátéve, most már mindenképpen ki fogja kérni az iratokat a CNSAS-tól. A vállalkozó azt mondja, a korban természetes volt, és a hetvenes években ők is természetesnek vették, amikor az apja elmondta, hogy jár hozzá a Securitate, de azt csak a kilencvenes évek közepén vallotta be a családnak, hogy neki is jelentenie kellett.

„Azt mondta, fiam, nem az volt a kérdés, hogy aláírsz-e egy együttműködési nyilatkozatot, mert én a családomért bármit aláírok, hanem az volt a kérdés, hogy életben maradsz-e” – emlékszik vissza Nagy Elek. Azt mondja, egy költő barátjával arra jutottak, hogy a rendszerben három típusú író volt: a pártfunkcionáriusok, mint például Lászlóffy Aladár, nekik jelenteniük kellett munkahelyből fakadólag, a második kategória az olyan, mint Méhes, Kányádi, Fodor Sándor, akiket az ötvenes években valamiképpen belekényszerítettek. Nagy azt azonban nem tisztázta, miből gondolja, hogy Kányádi vagy Fodor jelentett. Erről eddig semmilyen bizonyíték nem került elő.

„Ekkoriban nem lehetett ellentmondani, mert mehettél a Duna-csatornába” – sommázta Nagy Elek. A harmadik típusba szerinte „a mártírok tartoznak, vagy Jézus Krisztus”. Azt viszont elismerte, hogy később voltak példák arra, hogy következmények nélkül lehetett nemet mondani a Secunak, de az ötvenes években még nem.

„Nekem többen szóltak, hogy létezik ez a dosszié, azt hiszem, például Szőcs Géza is mondta, de talán olyasmiket is mondtak, hogy semmi súlyos jelentés nincs benne. Azt gondolom, ha apám karakterére és személyiségére gondolok, hogy ez igaz. Lehet, hogy nem akartam ezzel szembenézni, de most már mindenképpen meg fogom nézni” – mondta a vállalkozó.

A legismertebb szerzők, akiket 2002 óta Méhes György életműdíjjal és debütdíjjal tüntettek ki (a teljesség igénye nélkül): Mózes Attila, Farkas Wellmann Éva, Király László, Fekete Vince, Szőcs Géza, Jancsó Noémi, Sántha Attila, Lövétei Lázár László, Potozky László, Farkas Wellmann Endre, György Attila, Láng Orsolya, Varga László Edgár, Nagy Koppány Zsolt, Egyed Péter, Szálinger Balázs, Dimény-Haszmann Árpád, Kali Ágnes, Láng Gusztáv, László Noémi, Egyed Emese, Székely Örs, Sánta Miriám, Oravecz Imre.

A cikk elkészültét a Thomson Alapítvány támogatta.

The post Méhes György ’89-ben még besúgott, 2002-ben Kossuth-díjat kapott appeared first on Átlátszó Erdély.

A Securitate Irattárát Vizsgáló Bizottság (CNSAS) a 2010-es évek elején hivatalból világította át Szép Gyulát. Így derült ki, hogy Szépnek hálózati dossziéja van, vagyis 1989 előtt jelentéseket írt a kommunista titkosrendőrség számára.

A CNSAS 2012 júliusában kérte a bíróságtól, hogy állapítsa meg annak a tényét, hogy Szép Gyula együttműködött a Securitatéval mint politikai rendőrséggel. A kérvény alapján a Bukaresti Fellebbviteli Bíróság 2013-ban mondta ki, hogy Szép Gyula a Securitate besúgója volt. Az ítélet indoklása itt elérhető. 

Annak ellenére, hogy ez egy nyilvános, az interneten bárki számára könnyen elérhető információ, az erdélyi magyar sajtó ezzel egyáltalán nem foglalkozott. 2020-ban az Átlátszó Erdély adott először hírt arról, hogy Szép Gyula együttműködött a Securitate-val. 

Akkor egy nyilatkozat erejéig megkerestük Szép Gyulát, aki felajánlotta, hogy interjút ad nekünk erről az időszakról. Mivel nekünk csak a bíróság indoklása állt rendelkezésünkre, ezzel a lehetőséggel nem éltünk, azonban megígértük, hogy amint a CNSAS-tól megszerezzük a teljes iratcsomót, nagyobb anyagot írunk a témáról, és akkor lehetőséget adunk arra, hogy Szép részletesen beszámoljon erről az időszakról. Ezt az interjút itt lehet elérni.

Akkori anyagunk megjelenése után azonban Szép a Transindexnek nyilatkozott – ebben az interjúban azt állítja, a jelentéseket nagyrészt a Securitate-tisztek diktálták.

„Tudtam románul, de nem úgy, ahogy kellett volna ahhoz, hogy ezeket a tájékoztatásokat olyan formába öntsem, ahogy nekik szükségük volt rá. Úgyhogy tollba mondták nekem, én meg engedelmesen leírtam” – mondta Szép, aki nem is értette, hogyan lehet ilyen „nevetséges” beszámolókkal elveszíteni a pert. 

Szép Gyula az RMDSZ megbecsült, államilag kitüntetett kultúraszervezője

Bár az RMDSZ alapszabályzata szerint összeférhetetlenségnek számít, és így az RMDSZ-ben nem viselhet tisztséget az, aki a Temesvári Nyilatkozat 8. pontjának a hatálya alá alá esik (azaz együttműködött a Securitatéval), Szép Gyula közéleti pályafutása zavartalanul folytatódhatott.

A 2013-as ítélet idején már a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója (emiatt az állás miatt lemondott az RMDSZ Művelődési és Egyházügyi Főosztályának ügyvezető alelnöki tisztségéről), de továbbra is szerepet vállalt az RMDSZ két fontos alapítványában.

Szép a mai napig a Communitas Alapítvány alelnöke, az Erdélyi Magyar Televíziót (ETV) és az Erdély FM rádiót működtető Janovics Jenő Alapítvány elnöke. Szép a közelmúltig tagja volt az RMDSZ Szövetségi Etikai és Fegyelmi Bizottságának (SZEFB). 

Alapítója és egyik alelnöke a Kallós Zoltán néprajzkutató hagyatékát gondozó, szórványoktatással és az erdélyi népi hagyományok megőrzésével foglalkozó Kallós Alapítványnak.

Szép munkásságát 1983-ban Kodály-oklevél és -emlékplakettel díjazták, 2002-2005 között a magyar Corvin-lánc ösztöndíjasa volt, 2009-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét, 2018-ban pedig Gróf Bánffy Miklós-díjat kapott az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesülettől (EMKE).

„Végtelen tisztesség, makulátlan évtizedek”

Az EMKE-díj átadásának alkalmából Selmeczi György zeneszerző így méltatta Szép Gyulát:

„(…) Kevesen mondhatják el az erdélyi magyar közélet kortárs szereplői közt, hogy ennyire makulátlan évtizedeket tudhatnak maguk mögött. Ez a végtelen tisztesség persze csakis olyan szerénység és alázat mellett tartható, amely Szép Gyulát mindig is jellemezte.

Aztán: imponáló bátorsága. És itt nem csak arra gondolok, hogy a nagyon kevesek közé tartozik, akik szembe mertek szállni Ceaușescu ostoba és kártékony rendelkezéseivel, hogy mert jogot követelni a jogfosztottság éveiben, hogy mert magyar értéket képviselni, közvetíteni a »lefüggönyözött« korban, amikor a többség csak suttogott. S aki akkor bátor volt, »úgy maradt«! Mert az utóbbi 28 év bizony sok bátorságot követelt, és ő elég bátor volt, hogy a maga útját járja.”

1973-tól tanulmányozzák beszervezés céljából

A hálózati dossziéban található első jegyzék 1973. április 24-én keletkezett, és három korábbi jelentést csatoltak hozzá. Az akkor 21 éves, a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémián tanuló diák családi hátterének, valamint tanulmányi eredményeinek rövid ismertetése után ez a megjegyzés áll:

„Szép Gyulát tanulmányozzuk beszervezés céljából. Három alkalommal vettük fel vele a kapcsolatot, van esély rá, hogy beszervezzük. Az általunk megfigyelt Csortán Márton baráti köréhez tartozik”. 

A jegyzékhez csatoltak is három találkozóról szóló, a tiszt által kézzel írt jelentést. Szembetűnő, hogy Szép már az első találkozón is mintha tudná, miről van szó, mit várnak el tőle, és maradéktalanul teljesíti is ezt. Minden további nélkül árul el olyan információkat a baráti köréről, melyekről ő maga is tudhatja, hogy terhelőek lehetnek.

„A jelölt (vagyis a beszervezésre váró Szép Gyula – szerk. megj.) fontosnak tartotta elmondani, hogy nem szeretné, ha azok a dolgok, melyeket nekem elmondott, az érintett személyek tudomására jutnának, mivel tudja, hogy ez kellemetlen helyzeteket eredményezne. Biztosítottam, hogy nekem is ez a véleményem, és biztosítottam afelől, hogy nekünk semmilyen érdekünk nem fűződik ehhez” – így az egyik jelentés. 

Az évfolyamtársak, akik „más dolgokkal foglalkoznak”

Más hálózati dossziékban gondosan mérlegelik a beszervezés esélyét, a jelölt pszichológiai profilját és kiaknázandó gyengeségeit. Gyakori, hogy a tisztnek valamilyen jutalmat kell kilátásba helyeznie, vagy épp ellenkezőleg: meg kell fenyegetnie a beszervezni kívánt személyt. Szép Gyula esetében ennek az iratokban nincsen nyoma – minden a lehető legsimábban megy.

„Előzetes megbeszélés alapján megszerveztünk egy beszélgetést Szép Gyula diákkal, akit 1972 nyarán ismertünk meg” – így az első, 1973. április 10-én írt jelentés. Szép beszámol arról, hogy az évfolyamon van egy olyan csoport, mely „más dolgokkal foglalkozik”: Pávai István (Pavai Stefan Ferencz), Nemes György, Csortán Márton, valamint Kaszián Lajos (Kaszian Ladislau). 

A jelentés kitér arra, hogy Pávai István „nem megfelelően értelmez” filozófiai kérdéseket. Csortán Mártonnak nagyon kiterjedt az érdeklődése az irodalom, zene és népművészet iránt, és több száz kilométerre is elutazik egy népzenei fesztiválért. Egyes utakra Szép Gyula is elkísérte.

A jelölt jó benyomást tesz

„Negatívumként említette a jelölt, hogy Csortán megbízhatatlan, sok mindent megígér, de aztán nem teljesíti az ígéreteit. Eléggé szétszórt” – így a jelentés, melynek a végén a tiszt értékeli is a találkozót: „a jelölt jó benyomást tett rám, könnyen barátkozik, a beszélgetések során bőbeszédű, jóindulatú és kevésbé kíváncsi. A szolgáltatott adatok – bár operatív szempontból nem értékesek – megerősítést nyertek”.

A következő találkozóra tíz nap múlva, április 21-én kerül sor. Szép elmondja, Csortán Márton magyar kórust szervez, és egyszer azt mondta, hogy miután elvégzi az egyetemet, Szovátán tanárként dolgozó apja nyomdokaiba szeretne lépni. Hargita megyébe szeretne menni tanítani, ahol majd kórust szervezne. 

„A jelölt kiemelte, hogy (Csortán Márton) Kolozsváron is szeretett volna egy ilyen kórust szervezni a magyar kórushagyományok ápolására, azonban nem sikerült. Még nem terjesztettük ki a beszélgetést Csortán Márton irányába, hogy ne kezdjen el gyanakodni” – így a tiszt.

„Felelősségteljes, őszinte és diszkrét”

A továbbiakban Szép Gyula két baptista évfolyamtársáról beszélgettek. Szombatonként szinte sosem vesznek részt órákon, és ha felmerül egyes, szombatra eső órák elhalasztása, akkor ők elsőkként helyeselnek, árulta el Szép. Hozzátette, nem tud arról, hogy „misztikus propagandát” folytatnának.

Ebben a második jelentésben a Securitate-tiszt újból megdicséri Szép Gyulát:

„a beszélgetések alapján megfelelő lenne (…). Jelen pillanatig a szerveinkkel szemben felelősségteljes, őszinte és diszkrét viselkedést tanúsított. (…) Bejárása van az általunk megfigyelt Csortán Márton baráti körébe, és általában az egész évfolyamhoz. (…) Nyílt, könnyen barátkozó, beszédes személyiség, foglalkoztatják a jelen politikai eseményei (…) mindkét találkozón újságot láttam nála, amelyeket el is olvasott (…) úgy gondolom, együtt fog működni velünk.”

Három nappal később, április 24-én tovább mélyítik a már megkezdett beszélgetéseket: Csortán Mártonról többek között elárulja, hogy zeneileg kevésbé felkészült, mivel sok más tevékenysége van, Brassóban irodalommal foglalkozott (a konzervatórium előtt Csortán egy évig Brassóban tanárképzésen vett részt, derül ki).

Az első feladat: Csortán Márton és a körösfői kórus 

„A jelölt elbeszélgetett Csortán Mártonnal a magyar kórushagyományokról. A beszélgetés során Csortán azt mondta, »nekünk aktívabbaknak kellene lennünk, hogy lássa a magyar falvak lakossága, hogy minket érdekel a hagyományok megőrzése«” – áll a jelentésben. Az oldalon a Csortánnak tulajdonított kijelentés dupla vonallal van kiemelve.

Szép beszámol arról is, hogy Csortán felajánlotta neki, vezényelje a körösfői kórust, hozzátéve, nem világos, hogy ezt az ajánlatot milyen minőségében tette. Beszél arról is, hogy egy évvel korábban Csortán lakásán több találkozóra került sor, melyeken régi magyar dalokat énekeltek. 

Ezúttal Szép Gyula feladatokat is kap: „arra kértem, derítse ki, kinek a kezdeményezésére ajánlotta fel (Csortán Márton) a körösfői kórus vezénylését, és hogy kinek tett még hasonló ajánlatokat”. Zárásként a Securitate-tiszt megemlíti, hogy beszélgettek az antiszociális aspektusok megelőzéséről, és „azokról a feladatokról, melyeket ezen a vonalon teljesítenie kell a haza összes polgárának.”

Május 10-én ismét találkozik Szép Gyula a tartótisztjével, ez alkalommal is Csortán Márton a fő beszédtéma. Kiderül, Csortánt senki nem bízta meg azzal, hogy a körösfői leánykórus számára karmestert keressen, ezt ő önkéntes alapon szervezi. Azért ajánlotta ezt fel Szép Gyulának, mert nincsen aki foglalkozzon ezzel, Markos professzor beteg. 

Miközben jelent, őt magát is figyelik

Szép szerint Jagamas János bátorítja Csortánt azzal, hogy foglalkozzon kórussal, több ízben Mérába is invitálta. „A jelölt korábbi beszámolóiból kiindulva arra kértem a jelöltet, járjon utána (precizeze), mégis mi a céljuk, milyen természetűek ezek a tevékenységek, az ajánlatok, melyeket Csortán tesz az évfolyamtársaknak, hogy kizárólag magyar kórusokkal foglalkozzanak” – írta a tiszt.

A jelentés kitér arra is, hogy ezeket az információkat úgy a jelölt profiljában (studiul candidatului) mind a Csortán megfigyelési dossziéjában használják. 

Jellemző a Securitate működésére, hogy miközben Szép Gyulának az évfolyamtársairól kell információkat szereznie, őt magát is megfigyelik. A hálózati dosszié része egy 1973. április 14-i jelentés, melyben egy évfolyamtársa elmeséli, hogy Szép egy Politon nevű könnyűzenei együttes tagja, ahol nem volt különösebb negatív megnyilvánulása, nyugodt ember benyomását kelti.

„A jövőben jobban kell figyelni: barátok, viselkedés, vannak-e nacionalista megnyilvánulásai. Ezt nem ismerem” – áll a jelentésben. Az oldal alján az utasítás: „a forrásnak közelednie kell a diákhoz, meg kell ismernie, mivel foglalkozik, és milyen a felfogása. Kezdetben zenéről beszélgessenek, aztán fokozatosan térjenek át a politikára.”

A beszervezés tervek szerint megy

1973. május 26-án elkészül a beszervezést javasoló átirat, mely szerint Szép Gyula beszervezését a Zeneakadémián tevékenykedő „nacionalista elemek” elfoglaltságairól, elképzeléseiről való információszerzés indokolja. Az átirat kiemeli Csortán Márton és Jagamas János professzor nevét.

Szép Gyulát még aznap, május 26-án beszervezték. A két oldalas, kézzel írott jelentés szerint minden a tervek szerint ment. „A jelölt, az utasításoknak megfelelően, részt vesz a Vasúttársaság (CFR) kórusának a próbáin azzal a céllal, hogy a korábban általa jelzett aspektusokról több információt szerezzen. Egy ilyen alkalom után jelezte Csortán Márton diáktársa kapcsolatát Jagamas János professzorral. Mindkét elem nacionalista megnyilvánulásairól ismert, a jelölt pedig a közelükbe lesz irányítva” – így a jelentés.

Szép Gyula informátori álneve „Suciu” lesz, tartótisztje pedig vélhetően Velea Eugen főhadnagy. (A beszervezést Velea végzi, ahogy a korábbi jelentések egy részét is ő írta alá.) A mellékelt, Szép által kézzel írt beszervező nyilatkozat vélhetően egy, a tartótiszt által diktált sablonszöveg.

Annak merev stílusa, szóhasználata élesen eltér a jelentések informálisabb nyelvezetétől: 

„következetesen harcolni fogok az igazság kiderítéséért, és a törvény szigorú betartásáért. Résen leszek a haza ellenségeivel szemben, őszinteséget és objektivitást tanúsítok az információk szolgáltatásában”.

 Két év alatt 34 jelentés

A Szép kapcsolati körében levő, műveleti szempontból érdekes személyek táblázatában az évfolyamtársa, Csortán Márton, valamint tanára, Jagamas János mellett szerepel Kallós Zoltán nemrég elhunyt néprajzkutató neve is. Szép a Kallós Alapítvány egyik alapítója és egyik alelnöke.

1973 májusától 1975 áprilisáig Szép Gyula összesen 34 jelentést írt. Havonta-kéthavonta találkozott a tartótisztjével a „Știința (Tudomány)” konspirációs házban, egy-egy ilyen találkozón általában több személyről is jelentés született. Ezeket kézzel írta Szép, egyes jelentéseket azonban utólag le is gépeltek.

Az évek során figyelemmel kísérte évfolyamtársát, Csortán Mártont és baráti körét, de többször jelentett egy diáktársáról, a baptista Kovács Editről, valamint tanáráról, Jagamas Jánosról és másokról. 

Élénk érdeklődés Kallós Zoltán iránt

Szép 1973 júniusában arról számolt be, hogy Csortán Márton mesélt neki egy 1972-es mérai útjáról. Csortán ekkor találkozott Kallós Zoltán néprajzkutatóval, aki arról mesélt neki, hogyan gyűjti a moldvai csángó balladákat.

„A régi magyar folklór csodálói nagy szimpátiával tekintenek rá (Kallósra), úgy tartják, ő a csángó folklór megmentője. Nagyon sokat jár Erdély és Moldva falvaiban, ahol a csángók laknak” – ismerteti a Csortán által mondottakat „Suciu”. 

Ez a jelentés élénk érdeklődést váltott ki, ha az oldal alján levő megjegyzéseket nézzük. „Jó anyag” – írta valaki, a tartótisztje hozzátette, a jelzett információkat több megfigyelési dossziéban is kiaknázzák majd.

Jól mutatja, mennyire érdekelhette Kallós a Securitatét, hogy a neve mindig többször alá van húzva, a munkásságáról szóló részek pedig szintén ki vannak emelve.

A lábjegyezetkből kiderül még, a vakáción levő „Suciu” számára külön feladatokat találtak. Az egyik megjegyzés szerint felkeresendő címeket kapott. Ha meglátogatja a Szovátán nyaraló Csortán Mártont, akkor be kell majd számoljon arról, mivel foglalkozik, és hogy beszélgettek-e nemzeti kérdésekről. Kilátásba helyezik, hogy a tanév kezdetekor Kallós Zoltán közelébe irányítják konkrét feladatokkal. A hálózati dosszié a továbbiakban azonban nem tartalmaz Kallós Zoltánról szóló jelentést.

Alvást színlelve olvassa baptista évfolyamtársa levelét

1973 novemberében „Suciut” egy vallását nyíltan gyakorló, baptista diáktársa, Kovács Edit közelébe irányítják. Suciu jelezte, diáktársa viselkedéséről véletlenül tud, de a gyanúsított közelébe tud férkőzni.

„Utasítást kapott arra, hogy kiderítse, ha misztikus propagandát folytat, ha téríteni próbálja diáktársait (…) ” – így az utasítás. 

A továbbiakban Szép beszámolt róla, hogy Kovács Edit magnetofont szerzett, amellyel valószínűleg vallásos énekeket szeretne rögzíteni, hogy gyakran utazik más városokba, gyaníthatóan vallásos összejövetelekre. 1974 áprilisában ezt írja „Suciu”:

„Nemrég egy zenetörténet kurzuson (mely amúgy nagyon unalmas volt) Kovács Edit a szüleinek írt levelet. A forrás, mivel mellette ült, és úgy tett, mintha aludna, a levél nagy részét elolvasta, és azt figyelte meg, hogy szinte minden mondat tele volt tűzdelve vallásos kifejezésekkel. A forrás megjegyezte a levél egy mondatát: »Köszönöm Istennek, hogy segített eddig és vigyáz rám, védelmez«. Megjegyzem, hogy (a megfigyelt) nem vette észre, hogy a forrás elolvasta a levelet.”

Azt nem tudjuk, hogy ez a jelentés milyen következményekkel járt az évfolyamtársa számára. Az mindenesetre kiderül, hogy Kovács Editet megfigyelték, 1974 januárjában figyelmeztetést is kapott misztikus-vallásos propaganda miatt.

„Suciu” azt a feladatot kapta, hogy kövesse továbbra is figyelemmel évfolyamtársát, derítse ki, hogy folytat-e misztikus-vallásos propagandát az évfolyamtársai körében, felvett-e vallásos énekeket a birtokában lévő magnetofonnal, és hogy hova, milyen célból utazik. 

Nem hajlandó együttműködni

Szép Gyula hálózatból való kivezetését 1979 decemberében javasolják. Szép időközben elvégezte az egyetemet, Erdőszentgyörgyre helyezték tanárként, azonban az ottani iskolát felügyelő tiszttel nem hajlandó együttműködni. 

„(…) amikor megkérdeztük, hajlandó-e együttműködni az ottani iskolát felügyelő tiszttel, határozottan nemet mondott. Abban egyeztünk, hogy amikor vakációra vagy a szüleit meglátogatni jön (Kolozsvárra – szerk. megj.) megkeres minket, és konzultálunk ottani műveleti kérdésekről. Két alkalommal keresett fel, és arról számolt be, hogy ott nincsenek olyan problémák, mint Kolozsváron. Amikor felvetettem neki, hogy működjön együtt egy ottani kollégával, határozottan ellenkezett, majd engem sem keresett többet” – írja a Securitate-tiszt, aki ennek fényében javasolja a hálózatból való kivezetését.

Készségesen együttműködő diákból „nacionalista elem”

Nem egészen három év múlva, 1982 júniusában kezdték megfigyelni Szép Gyulát, aki abban az időszakban a székelyudvarhelyi művelődési ház igazgatója. Ami szembetűnő, hogy ebben a közel 400 oldalas dossziéban semmi nem utal arra, hogy néhány évvel korábban a célszemély másfajta kapcsolatban volt az állambiztonsági szervekkel. 

A Securitatét a jelek szerint nem foglalkoztatja, hogyan lett a Kolozsváron készségesen együttműködő diákból néhány évnyi mezőségi és székelyföldi tartózkodás után „nacionalista elem”. Ez azért is különös, mert amúgy a Securitate precízen csoportosítja és a releváns dossziékban megosztja a különféle alkalmakkor, különféle módokon beszerzett információkat.

Úgy tűnik, a Hargita megyei Securitate nem tudta, hogy Kolozs megyei kollégáik évekig jó munkakapcsolatban voltak Széppel. A megfigyelés elkezdését az indokolja, hogy Szép Gyula – konspiratív nevén „Oratorul” (Szónok) – „ismételten az állammal szemben ellenséges, nacionalista megnyilvánulásokba kezdett, gyanús kapcsolatokat tart fenn a Magyar Népköztársaság állampolgáraival, akiktől ellenséges tartalmú anyagokat kap”. A jelentés említi Újhely (vagy Újhelyi) Ildikó magyarországi néprajzkutató nevét, akit nemkívánatos személlyé nyilvánítottak ellenséges tevékenysége miatt, és akivel Szép kapcsolatban áll.

A megfigyelés elkezdését javasoló jelentéshez mellékelt intézkedési terv szerint a „Tőzsér” és „Dobrin” álnevű besúgókat az igazgató mellé irányítják, és tanulmányozzák annak a lehetőségét, hogy más, Szép Gyulához közel álló személyeket is beszervezzenek. Később, a forradalom előtti években egy „Forgács Péter” álnevű besúgó szolgáltatja az információk számottevő részét.

Ezen kívül tervezik lehallgatni a beszélgetéseit (a művelődési házban ezek az eszközök már el vannak helyezve, derül ki), illetve tervezik a célszemély lakásának a lehallgatását, elolvassák levelezését, és az „F” ügyosztály segítségével egyes operatív szempontból fontos helyzeteket meg is örökítenek. A megfigyelési dossziénak a lehallgatásokat tartalmazó része mintegy 200 oldalt tesz ki.

Vidám, igazságszerető és lelkesedik a népművészetért

A megfigyelési dosszié megnyitása előtt, 1978 októberében már felbukkan Szép Gyula neve egy jelentésben: ebben az időszakban Szép Székelyudvarhelyen dolgozik zenetanárként. A jelentés szerint Szép titokban Kolozsvár környéki községekben filmez Magyarországról hozott felszereléssel. Az 1978 novemberében kelt nyomozati jelentés az akkoriban Mezőszengyelen (Maros megye) tanító Szép Gyulát vidám, igazságszerető, a népművészet iránt lelkesedő személyként írja le. Népzenét gyűjt, nincs kompromittáló tevékenysége.

A megfigyelés hivatalos elkezdése előtt egy hónappal, 1982 májusában Szép Gyula Segesváron találkozott a városon átutazó Újhelyi Ildikóval. A Bécs-Budapest-Bukarest gyorsvonattal érkező etnográfust Szép az állomáson várta, Újhelyi egy műanyag tasakot és egy kerek tárgyat adott át neki, és beszélgettek pár percig, áll a jegyzőkönyvben.

Az iratcsomóban több jelentést találtunk a székelyudvarhelyi művelődési házban bemutatott Czinka Panna című előadásról Hunyadi András rendezésében, melynek az egyik ötletgazdája Szép Gyula volt. A darab a kuruc-labanc szembenállásról szól, az előadás nagyon nagy népszerűségnek örvendett. „A forrás számára kérdés, hogy miért épp ezt a történelmi pillanatot választották azok, akik a programot kitalálták” – így a jelentés.

Esküvőnek álcázott nemzetközi néptáncfesztivál

Az jelentések rengeteg apró, néha mulatságos, legtöbbször inkább szomorú történetet tartalmaznak arról, hogyan játszották ki a nyolcvanas években a rendszert. Például székelyudvarhelyi fiatalok 1983 júliusában kitalálták, hogy nemzetközi néptáncfesztivált szerveznek. A rendezvényt esküvőnek álcázták: két régi néptáncos „kelt egybe”, a meghívottak pedig a fellépő együttesek tagjai voltak. Az „esküvő” három napig tartott, a rendezvényt japán és magyarországi turisták filmezték.

Egy másik hrabali hangulatú történet 1984 szeptemberében játszódott. Ekkor az Egy bolond százat csinál című darab bemutatójára készültek a székelyudvarhelyi kultúrotthonban. A „Tőzsér” álnéven jelentő informátor szerint megindult a nevetgélés, sokan érezték az iróniát, mivel a pártvezetés épp a megyébe készült látogatni. Ezért az eredeti plakátokat leragasztották, a darab új címe „Kánikula”, de ez sem jó megoldás: ha esik, akkor félő, hogy ez a papír le fog esni a plakátról.

Gőzerővel folyik Székelyföld románosítása

Ebben a periódusban gőzerővel folyt Székelyföld románosítása. Számos jelentés foglalkozik azzal, hogy a helyi magyar elit – köztük Szép Gyula – hogyan fogadja azt, hogy a magyar intézményvezetőket sorra lecserélik, sok esetben magyar nevű (de magyarul nem beszélő) vezetők kerülnek pozícióba. A kolozsvári rádió magyar adását megszüntették, a televízió műsora érdektelenné vált. 

Felmerült, hogy a székelyudvarhelyi városi múzeum teljesíthetetlen pénzügyi tervet kapott, és félő, hogy az intézményt nem tartják majd rentábilisnak, és bezárják. A sepsiszentgyörgyi színházban szándékosan nem osztottak szerepet az ismert és népszerű színészeknek – az lehet a számítás emögött, hogy ha a közönség elmaradozik, ezt a színházat is románná lehet alakítani. 

Száműzi a román kultúrát és a tudományos-materialista tanokat

Egy 1985 júniusában kelt átiratban azt vetik Szép Gyula szemére, hogy folyton azon van, hogy száműzze a kommunista, tudományos-materialista tanokat, a román kultúrát az általa vezetett intézményből. Ezzel párhuzamosan mindent megtesz annak érdekében, hogy a „nemzeti elszigetelődés” szellemében szervezzen rendezvényeket.

Például olyan magyar filmeket néznek videón a „Siculus” klubban, amelyekben Karádi Katalin és Latabár Kálmán szerepel, és ezeknek a filmvetítéseknek a hírét széles körben terjeszti. Kritizálja a magyar intézményvezetők leváltását, az ország gazdasági helyzetét. 

Ezek fényében az a javaslat, hogy Szép Gyulát menesszék a művelődési ház éléről. Ezzel egyben az intézményvezető körüli, „egészségtelen” társaságot is szét lehetne szórni, áll a dokumentumban.

1985 augusztusában részletes jelentés foglalkozik a székelyudvarhelyi kultúrház „Venyige” néptánccsoportjának a turnéjával Szilágy megyében. A jelentés hosszasan sorolja a turnéval kapcsolatos problémákat: a cenzorbizottság elé eleve olyan műsorral készültek, mely nem egyezett azzal, amit elő terveztek majd adni – például mezőségi román népdalokként adtak elő magyar népdalokat. A 90 perces előadásba mindössze négy román népdal fért bele, nehezményezi a jelentés, ráadásul az egyik román dalt az előadás legvégére hagyták, és gyakran elhagyták.

Iszik és nem törődik semmivel

A bemutató szövegek túlnyomó része magyar volt, és nemcsak az előadások után folyt az alkohol, hanem egész nap ittak a társulat egyes tagjai. A társulat vezetői, köztük Szép Gyula is ittasan álltak az nézők elé. Emiatt elég sokat hibázott az együttes, a produkció művészi értéke jóval alacsonyabb volt a szokásosnál.

Szép a művelődési ház vezetőjeként nem törődött semmivel, senkit nem tiltott le az ivásról, és bár tartott attól, hogy rájönnek, nem tartja be a repertoárt, ez nem akadályozta meg abban, hogy minden nap előadják a Nagymajtényi síkon című, tiltott kuruc nótát. 

Szép tudta, hogy lehallgatják. Egy 1983 augusztusi lehallgatási jegyzőkönyv tanúsága szerint azzal dicsekszik, hogy amikor kinevezték, és elfoglalta az irodáját, minden kábelt a kultúrház villanyszerelőjével együtt ellenőrzött, és minden drótot, ami pluszban volt, elvágott. A telefon számára két kábel volt szükséges, ehhez képest hatot találtak – ecseteli. „Miután elvágtuk, fél órán belül itt voltak mind” – utalt a Securitatéra az intézményvezető. A vaskos lehallgatási iratcsomót tekintve mégsem sikerült kicselezni az állambiztonsági szerveket.

Pártfogója segítségével felfelé buktatják

1985 októberétől Szép Gyulát a Hargita megyei közművelődési központba (Centrul Județean de Îndrumare a Creației Populare și a Mișcării Artistice de Masă Harghita) helyezték át. A kultúrbizottság elnöke, Majai (máshol Májai) Adalbert vette pártfogásába. (Egy későbbi beszélgetés során Majai maga sem tagadta, hogy többször kihúzta Szép Gyulát a slamasztikából.)

Majai lényegében bújtatta a volt igazgatót: alkalmazása után azonnal kihelyezte Székelyudvarhelyre (a központ székhelye Csíkszeredában volt). Azt tervezte, hogy csak 3-4 hónap múlva helyezi Csíkszeredába, és így kész tények elé állítja a pártvezetést – számolt be „Aron”. 

Szép áthelyezéséért a helyiek nem lelkesedtek. A felháborodás oka, hogy Majai szolgálati lakást szándékozott biztosítani Szépnek, noha utolsónak érkezett, nincsenek gyermekei, és a várólistán többen is vannak előtte. 

„Székelyudvarhelyen Szép folyton bulikba vitte Majait, ezért olyan jó barátok. Udvarhelyen nem volt jó igazgatónak, így felfele buktatták a megyéhez” – méltatlankodott az egyik magyar nevű muzeográfus egy 1985 novemberében kelt feljegyzésben. 

Akkori feleségének könyvtárosi állást próbáltak szerezni Csíkszeredában. Szép Katalinnak csak egy év munkaviszonya volt, míg az állásra olyan román párttag is jelentkezett, aki 7 év munkaviszonnyal és felsőfokú végzettséggel rendelkezett. Ugyan Szép nyerte a versenyvizsgát, azonban a szakszervezetek megyei tanácsa új versenyt írt ki erre az állásra.

Kuruc dalok és „hülye” feladatok

1986 augusztusában újból turnéra indult a Venyige. Szép Gyula az együttes informális vezetőjeként ezúttal is velük tartott. Egy jelentés azt emeli ki, hogy magyar többségű településeken kuruc dalokat adtak elő, majd Szép utasítására a Nagymajtényi síkon című nótát is elénekelték. Az előadások utáni vacsorán – italozás után – Szép újból elénekelte ezt a nótát.

Egy másik jelentés egy párbeszédet idéz Szép Gyula és a besúgó között. Szép elmeséli, hogy betegszabadságot vett ki, mert az augusztus 23-i ünnepség szervezésében kapott egy „hülye” feladatot.

„Nekem kell megoldanom a hangfelvételt, és undorodom. (…) Hánynom kell, amikor hallom a zenekart” – így Szép, hozzátéve, csak ilyen baromságokkal b.szogatja az a k…a (Maria Cotfaș, a megyei tanács kultúráért és oktatásért felelős alelnöke), aki a lakással is „elintézte”: a lakást az ő egyik román emberének adta, akit le szeretne nyomni a múzeum torkán.

Alkohol, kiskorú lányok, botrányok

A jelentések Szép magánéletére is kitérnek. Azért döntöttünk úgy, hogy ezeket a magánjellegű, Szép Gyulát nem túl pozitív fényben feltüntető részleteket is közzétesszük, mert ezek gyakran bukkannak fel a jelentésekben, túlmutatnak egy-egy görbe estén, rossz perióduson, vagy rosszindulatú ismerősök pletykáin.

Azért is gondoljuk, hogy ezek a részletek a nyilvánosságra tartoznak, mert Szép Gyula évtizedek óta közszereplő, az RMDSZ-ben és az RMDSZ-hez köthető alapítványokban (Janovics Jenő Alapítvány, Communitas Alapítvány) tölt be vezető funkciót, a közelmúltig tagja volt az RMDSZ Szövetségi Etikai és Fegyelmi Bizottságának (SZEFB). Kérdés, hogy ezekkel a funkciókkal összeegyeztethető-e az az életmód, amely ezekből a jelentésekből kirajzolódik. 

Vegyük sorra: első házassága gyorsan véget ért a feleség kezdeményezésére. Szép ivott és gyakran eltűnt, sokat bulizott. Székelyudvarhelyen egy Paci (Szabó László) nevű barátjával diszkót szerveztek. Egy beszámoló szerint előfordult, hogy meztelenül táncoltak, a lakásán pornófilmeket néztek.

A harmincas éveiben járó Szép nagy nőcsábász, kiskorú lányokkal is volt viszonya, hatalmával visszaélve, szemét módon bánt velük – derül ki egy lehallgatott beszélgetésből. 

A megfigyelési dossziéhoz mellékelt lehallgatási jegyzőkönyvek több olyan beszélgetés átiratát tartalmazzák, melyekben Szép terhes barátnői kérik, találjon valami megoldást. (A ‘80-as években az abortusz tiltott volt. A titokban, „házi” módszerekkel végrehajtott terhesség-megszakításokba nagyon sok nő belehalt – szerk. megj.)

A beszámolók szerint két gyermeke is született házasságon kívül: az egyik Kézdivásárhelyen él, a másikról csak annyi derül ki, hogy az anyja Ludason született. Csak az egyik gyermek után fizetett tartásdíjat, a másikat látni sem akarta.

A látszat fenntartására sem hajlandó

1986 novemberében Rațiu Gheorghe ezredes önkritikus átirattal fordult a Hargita megyei Securitate vezetőjéhez: „bár régóta megfigyeljük, nem fektetünk elég hangsúlyt egyes, nacionalista színezetű, vagy immorális megnyilvánulások dokumentálására, annak ellenére, hogy erre több kedvező pillanat is volt” – írta jelentésében. 

A dokumentum kiemeli, hogy ugyan többször is tájékoztatták a megyei pártvezetést, ezek a figyelmeztetések nem voltak elég hangsúlyosak, hogy megakadályozzák Szép csíkszeredai kinevezését, mely helyzet nagyobb mozgásteret és több cselekvési lehetőséget jelent számára.

Egy további jelentés érzékletesen mutatja be, ahogy a demotivált, a látszat minimális fenntartására sem hajlandó Szép vergődött a megyei kultúra élén: egy pártgyűlésen Szépnek a megyei kórustevékenységekről kellett beszámolnia. 

„Más jelentéstevőkkel ellentétben, akik időben elkészítették a jelentéseiket, Szép feltűnő módon a gyűlés kezdete előtt 5-10 perccel firkált valami cetlikre. A jelentésben a célszemély elmondta, hogy az ő megyei kórustevékenysége nagyon gyenge, mivel a művészek demotiváltak a tévéműsorok és a pártvezetést dicsőítő programok miatt. „Miért akartok ti román dalokat énekelni?” A jelenlevők úgy értették, hogy arra utal, felsőbb utasításra kényszerítik románul előadni (a művészeket).”

A későbbi hozzászólók közül többen kritizálták a „hamis optikáját” – számol be „T. P.”, aki azt is sérelmezi, hogy pár hónappal azelőtt azzal kereste meg Szép Gyulát, hogy indítsanak egy programot a megyei kórusok számára, melyben azok román dalokat tanulhatnak. 

„Magyarul az utóbbi 10-15 évben nem írtak kórusdarabokat, azonban vannak friss, nagyon jó román szerzemények”. Szép erre így válaszolt: „míg engedik, hogy magyarul énekeljetek, miért akartok ti román dalokat énekelni?” – így a jelentés, mely kiemeli, hogy a célszemély nem látja el hivatali teendőit. A legtöbbször terepmunka címén a barátaival volt Székelyudvarhelyen.

Néha még a Securitate is visszatáncol

Érdekes példáját is láthatjuk annak, hogy a Securitate visszatáncolt, és felülírt egy korábbi döntést: 1987 márciusában átirat készült Szép Gyulának arról a kérvényéről, hogy a Szovjetunióba mehessen turnézni. 

Az első javaslat, hogy a válasz legyen negatív: „figyelembe véve azt, hogy ezek a turnék jutalomnak számítanak a népzenei együttesek tagjai számára, úgy ítéljük, hogy Szép Gyula kiutazását a Szovjetunióba sem a szakmai tevékenysége, sem pedig a nemkívánatos álláspontja nem indokolják”. Az oldal aljára utólag kézzel írták oda: „az ügyből botrány lett, javasoljuk a kérelem pozitív elbírálását”.

Míg Szép a Szovjetunióban tartózkodott, házkutatást terveztek nála, ugyanis a szervek tudomására jutott, hogy csíkszeredai garzonjában megvan az Erdély története című sorozat, több más, hasonlóan „nemkívánatos” könyv és fénymásolat társaságában. Ezeket Szép magyarországi ismerősei révén szerezte be. 

Dugába dőlt házkutatás: a zárat nem sikerül kinyitni

A jelentés kitér a házkutatás összes mozzanatára: nem sikerült megszerezni a házkulcsot, így a kulcsról másolat nem készült. Az Urbis márkájú zárat szakértő fogja kinyitni, miközben két Securitate-tiszt a lépcsőházban őrt áll. Megnézik azt is, el lehet-e helyezni a lakásban lehallgató-készüléket.

Ha valóban találnak könyveket, akkor a tulajdonos Szovjetunióból való hazatérte után újabb házkutatást kell tartani azzal az indokkal, hogy aranyat hozott az országba eladási szándékkal. Az aprólékosan kidolgozott terv dugába dőlt: a helyszínen zárat nem sikerült kinyitni.

Szép szinte hetente utazik Bukarestbe, onnan hozza a legfrissebben kiadott folyóiratokat és könyveket – tájékoztat „Forgács Péter”. Ezeket a „nem megfelelő” tartalmú anyagokat aztán széles körben terjeszti a megyei értelmiség körében.

A Securitaténak egyébként régóta szemet szúrt, hogy a magyar nagykövetséggel, magyarországi diplomatákkal, állampolgárokkal tartja a kapcsolatot – erről számos jelentést írtak. Az állambiztonsági szerveket az különösen zavarta, hogy a magyar nagykövetség Kodály-oklevéllel és -emlékplakettel díjazta munkáját 1983-ban.

Az egyik jelentés szerint a helyi kulturális döntéshozók által lefújt csíkszeredai régizenei fesztiválra a magyarországi nagykövet is eljött volna, és díjazta volna a fellépőket – árulta el egy kocsmázás során Szép Gyula. 

Már a ‘80-as években is ment a külföldi ügynöközés

A „Forgács Péter” fedőnevű besúgó szerint Szép egy „külföldről irányított szervezet” része, mely információkat gyűjt az erdélyi magyarokról, majd ezeket az információkat külföldre juttatja.

Mint az várható volt, Szép helyzete a Hargita megyei közművelődési központban tarthatatlanná vált. Valószínűleg érezvén ezt, irodalmi titkári állásra jelentkezett a Kolozsvári Magyar Operába. Sikeresen versenyvizsgázott, azonban egy ideig nem tudta elfoglalni az állást, ugyanis nem rendelkezett állandó lakhellyel Kolozsváron.

1988 februárjában aztán indok nélkül tették ki a közművelődési központból, és tanítói állást ajánlottak fel neki a gyimesfelsőloki általános iskolában. A különös döntést még furcsábban indokolták:

„mivel (Szép Gyula) folyton kapcsolatban áll külföldiekkel, és mivel a Gyimeseket minden évben nagyszámú, nacionalista-irredenta nézeteket valló külföldi személy keresi fel, hogy adatokat gyűjtsenek a csángókról, hogy azokat hazánkkal szemben ellenségesen használják fel, javasoljuk megfontolni (Szép Gyula) kinevezését a megyének ebbe a részébe”.

Probléma megoldva: Kolozsvárra költözött

A gyimesfelsőloki tanárkodás azonban nem tartott sokáig: 1989 januárjában Szép Kolozsvárra költözött. „A jelentések hatására a pártszervek ellensúlyozták az ellenséges cselekedeteit. Az utóbbi időben a megfigyelt tartózkodott a nacionalista-irredenta megnyilvánulásoktól” – áll egy kézzel írt feljegyzésben. 

1989 júniusában jóváhagyták a megfigyelési dosszié lezárását. Az erről szóló javaslat szerint a Hargita megyei Securitate tájékoztatja a pártot, emellett átiratot küld a célszemély „ellenséges” tevékenységeinek az összefoglalójával a Kolozs megyei Securitaténak (mivel Szép Gyula a kolozsvári munkavállalásával átkerült ennek a területi struktúrának az illetékességi körébe). 

1989 augusztusában a megfigyelési dossziét mikrofilmre vitték. Az utolsó nyoma annak, hogy Szép Gyula továbbra is foglalkoztatta az állambiztonsági szerveket, 1989 novemberében, a forradalom előtt kevesebb mint egy hónappal kelt. Ekkor két alkalommal is tanulmányozta az iratcsomót a Securitate egyik tisztje, Moldovan Nicolae kapitány (neve és rangja alapján ugyanaz az operatív tiszt, aki javaslatot tett a megfigyelési dosszié lezárására).

Szép Gyulának lehetőséget biztosítottunk a dossziék alapján megfogalmazódott kérdések megválaszolására – a vele készült interjú itt olvasható el. Többek között rákérdeztünk, elmondta-e Kallós Zoltánnak, hogy megemlítette őt a diákkori jelentéseiben, vagy hogy mit szóltak az RMDSZ vezetői, amikor kiderült, együttműködött a Securitatéval.

The post A Securitate Szép Gyuláról: „felelősségteljes, őszinte és diszkrét” appeared first on Átlátszó Erdély.

2013-ban nem keltett különösebb feltűnést a Bukaresti Fellebbviteli Bíróság döntése, mely kimondta: Szép Gyula együttműködött a kommunista titkosrendőrséggel, a Securitatéval. Bár ez az információ az interneten évek óta szabadon fellelhető, és az RMDSZ vezető politikusainak is tudomásuk volt róla, az erdélyi magyar sajtó ingerküszöbét sokáig nem érte el ez a téma.

Az ismert kolozsvári kultúraszervező, intézményvezető és politikus pályája látszólag zavartalanul folytatódott: jelenleg a Kolozsvári Magyar Opera igazgatói tisztsége mellett Szép két RMDSZ-közeli alapítvány, a Communitas Alapítvány alelnöke, az Erdélyi Magyar Televíziót (ETV) és az Erdély FM rádiót működtető Janovics Jenő Alapítvány elnöke, alapítója és egyik alelnöke a Kallós Zoltán néprajzkutató hagyatékát gondozó, szórványoktatással és az erdélyi népi hagyományok megőrzésével foglalkozó Kallós Alapítványnak.

A közelmúltig az RMDSZ Szövetségi Etikai és Fegyelmi Bizottságának (SZEFB) tagja volt, erről a funkciójáról azonban lemondott akkor, amikor 2020 szeptemberében az Átlátszó Erdély ismertette az együttműködést megállapító végzés indoklását. 

Anyagunk publikálása előtt megkerestük néhány kérdéssel Szép Gyulát, aki felajánlotta, hogy interjút ad nekünk erről az időszakról. Mivel nekünk csak a bíróság indoklása állt rendelkezésünkre, ezzel a lehetőséggel nem éltünk, azonban megígértük, hogy amint a CNSAS-tól megszerezzük a teljes iratcsomót, nagyobb anyagot írunk a témáról, és akkor lehetőséget adunk arra, hogy Szép részletesen beszámoljon kapcsolatáról a Securitatéval. 

Akkori anyagunk megjelenése után Szép a Transindexnek nyilatkozott – ebben az interjúban azt állítja, a jelentéseket nagyrészt a Securitate-tisztek diktálták. „Tudtam románul, de nem úgy, ahogy kellett volna ahhoz, hogy ezeket a tájékoztatásokat olyan formába öntsem, ahogy nekik szükségük volt rá. Úgyhogy tollba mondták nekem, én meg engedelmesen leírtam” – mondta Szép, aki nem is értette, hogyan lehet ilyen „nevetséges” beszámolókkal elveszíteni a pert. 

Ebből az interjúból az is kiderült, hogy Szép Gyulának nincsen meg a két – a hálózati és a megfigyelési – dosszié, sőt, ezt az anyagot ő nem is olvasta el teljes egészében. Így elküldtük neki átolvasásra azokat a dokumentumokat, melyeket a CNSAS-tól kaptunk, abban a reményben, hogy így részletesebb válaszokat kaphatunk kérdéseinkre.

A dossziékat részletesen bemutató anyagunk itt érhető el, alább pedig Szép Gyula válaszai olvashatóak.

A hálózati dossziéban szerepel, hogy a Securitate 1972 nyarán „ismerkedett meg” önnel. Vissza tud emlékezni, hogyan történt ez az ismerkedés?

Nem tudom pontosan, talán egy kicsit későbbre emlékszem, de vegyük figyelembe, hogy ez 50 évvel ezelőtt volt. Igen, megkerestek az egyetemen, és megkértek, hogy másnap menjek be, mert valami hazafias érdekből kellene velem szóba álljanak. 

Arról beszéltek, hogy ők nagyon szeretnék, ha segíteném a munkájukat. Néhány kollégáról, tanárról fognak megkérdezni. És talán ennyi is volt az első találkozóm. Utána időnként hívtak, a dossziéban van amelyik megjelent. 

Szerintem többször hívtak, mint aminek nyoma van. Többnyire ők írtak, vagy nem is írtak semmit, csak megjegyeztek valamiket. Tudták jól, hogy kik az én ismeretségi köröm, kollégák, tanárok. Megpróbáltam minél nagyobb badarságokat mondani, hogy itt jártunk, ott jártunk, ezt énekeltük, azt énekeltük.

Nagyjából erről szólnak a jelentések. Aztán rákattantak néhány emberre, róluk muszáj volt írni. Ők diktáltak, annak alapján, amiket beszélgettünk. 

Még a beszervezése előtt ebben a dossziéban van három jelentés. Gondolom, ezek az előkészítő találkozók alkalmával születtek.

Jó, annyi van a papíron, igen.

Tudna mesélni erről a beszervezése előtti időszakról?

Nekem ez összefolyik, nem emlékszem pontosan. Hogy mikor íratták meg velem ezt a papírt (a beszervezési nyilatkozatot – szerk. megj.) nem tudom, egy darabig ez nem született meg. Aztán írattak velem olyan papírokat is, melyek szerintem itt nem jelennek meg. Beszélgettünk, és egyszer csak azt mondták, ezt írjuk le. 

Megfenyegették?

Igen, hogyne. Mutatták, ott az a nagy vasajtó, bezáródhat. Inkább az egyetemmel fenyegettek, hogy aki nem végzi a hazafias munkát, nem segíti a nem tudom mit, akkor nem sikerül a vizsgája, nem kerül állása.

A transindexes interjúban is említette, hogy voltak fenyegetések. A dossziéból azonban nem ez derül ki. A tiszt többször is kiemeli, hogy nagyon meg vannak elégedve azzal, ahogy ez az egész halad, ön segítőkész, nyílt, látszólag szívesen mesél ezekről a dolgokról.

Hát, egy nagy színjáték lehetett nyilván. Az látszik, hogy mennyire nem mondtam semmi lényegeset nekik. Volt, amit becsempésztek, hogy én azt mondtam volna valakiről, hogy irredenta. De ezeket a kifejezéseket nagyjából ők mondták, ők diktálták.

Én csak meséltem nekik teljesen gügye dolgokat, hogy itt voltunk, ott voltunk, hogy szép a zene, és a Kodály-módszer milyen hasznos. Nagyon sok csúsztatás van ott részükről.

Miért lett volna ez érdekük? Logikusan belegondolva egy állambiztonsági szolgálatnak az lenne az érdeke, hogy minél pontosabb információkkal rendelkezzen. Miért találna ki a szekustiszt dolgokat, és miért adná azokat valaki más szájába?

Hát mert ki kellett pipálni a penzumot, sokan voltak, nekik hétről hétre szállítaniuk kellett az információkat, saját munkájukat igazolták ezzel. Nagyon sokszor nem volt téma, amiről írni lehetett volna, de valamit mégis le kellett írni, lássák, mit csinált egész nap. Arra is gondoltam, hogy felteszem ezt az egész iratcsomót az internetre. Nevetség tárgya az egész. 

A Transindexnek adott interjúban azt is mondja, diáktársai tudták, hogy önt néha behívják.  Tehát már akkor is beszélt erről.

Igen, édesanyámnak is elmondtam.

Érdekes, hogy az egyik első találkozáskor viszont a tiszt megjegyzi, hogy ön azt kérte, hogy a Securitate ne árulja el azt, hogy itt volt, mert ez önnek kínos lenne.

Lehet. Lehet hogy azt mondtam, vagy lehet hogy azt csak ő írta. Két közeli barátomnak – egyikkel szobatárs is voltam – is elmondtam ezt, el is meséltem hogy mit kérdeztek, mit mondtam. Azért is mondtam el nekik, hogy tudják, hol vagyok, mert féltem, hogy történik velem valami.

Milyen érzés az, amikor ön tudja, hogy hamarosan menni fog a Securitate-tiszttel találkozni, ugyanakkor ott van a barátai között, zajlik az élet, beszélgetnek, és tudja, hogy erről kell majd mondjon valamit?

Rossz érzés, de nem tudtam elkerülni. Egyszerűen féltem. 

Amikor készültem erre a beszélgetésre, megtaláltam egy 2014 márciusi rendezvényéről szóló beszámolót a Maszol.ro-n. Itt ön beszélget Kallós Zoltán néprajzkutatóval többek között arról, hogy Kallóst hogyan zaklatta a Securitate, hogyan zajlott a házkutatás, mi történt vele. Nem érezte azt, hogy mondania kell valamit? Beszélgettek Kallóssal arról, hogy ön is jelentett róla?

Nem, mert nem tudtam erről a jelentésről. (Szép itt arra utal, hogy ő nem olvasta el ezeket az iratokat, a megfigyelési dossziét mi küldtük át neki, hogy legyen lehetősége felkészülni erre a beszélgetésre. – szerk. megj.)

Nem hiszem, hogy érdemes lett volna akkor bármit is mondani. Bárki megnézheti azt, hogy mit mondtam Kallós Zoltánról, vagy mit diktáltak nekem róla. Annyit írtam, hogy Kallós Zoltán a csángó kultúrával foglalkozik, ez nem volt titok. Ezt mindenki tudta. 

Azzal nem lettek okosabbak a szekusok, hogy én is elmondtam, hogy Kallós jár gyűjteni és foglalkozik a csángó magyar kultúrával. Nem akarok ezzel védekezni, de én nem láttam akkor, hogy mi van leírva, mi van megjelenve. Tehát én most tudom ezeket ennyire részletesen.

Annak idején, az ön az átvilágításakor (a CNSAS hivatalból világította át Szép Gyulát 2012-ben, amikor a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója lett, ekkor találták meg a hálózati dossziéját – szerk. megj.), gondolom, megkapta ennek a dossziénak a másolatát. 

Nekem nem kellett. Nekem elküldték a vádiratot, ami rólam szólt, a második részét (a megfigyelési dossziét – szerk. megj.), a többivel az ügyvédem foglalkozott Bukarestben.

És például Csortán Márton évfolyamtársával beszélt ezekről a jelentésekről?

Igen, persze, tudott róla. 

Azért kérdem, mert én beszéltem Csortán Mártonnal. Ő azt mondta, nem tud arról, hogy önnel beszéltek volna erről. 

Én beszéltem Marcival. Akkor rögtön nyilván nem futottam Marcihoz, hogy figyelj ide, de tudtam, hogy én védem Marcit. Azokkal, amiket mondtam róla, én csak a védelmét erősítettem, mert ő nagyon rajta volt a listájukon. Én meg vagyok győződve arról, hogy én mindenkit inkább védtem, mint rosszat tettem nekik.

Igen, nagyon sokan érvelnek ezzel. Csakhogy ezeket a látszólag ártalmatlan információkat adott esetben arra használták, hogy más információkat ellenőrizzenek velük. Nagyon nehéz megmondani, hogy egy teljesen ártalmatlannak tűnő dolog mikor válik terhelővé valaki számára. Hogy ennek a történetnek súlya is volt, elég ha megemlítem, hogy Csortán Mártont az egyetem elvégzése után a Zsíl-völgyébe helyezték, míg ön Maros megyében kapott állást.

Szerintem Marci sokkal jobb helyre került, mint én. Petrozsénybe került, én meg egy mezőségi román faluba, ahol csak 6 magyar gyermek volt a faluban, egyosztályos elemi iskola volt magyar. Marci nagy kórust vezetett Petrozsényban, országos híre volt. Ő később végzett, mert ő megismételte valamelyik évét. Tehát nem egyszerre versenyeztünk.

Térjünk vissza arra a jelentésre, amelyben azt írja le, hogy Kovács Edit nevű évfolyamtársa egy órán levelet írt ön mellett. Alvást színlelve olvasta, hogy mit ír, és erről számolt be a jelentésben.

Nem emlékszem erre. A Transindexnek is mondtam ezt, nem nagyon hiszem, hogy ez lehetett volna. Ennek ellenére azt vállalom, hogy olyasmiket írtam le, hogy egyházi érzelmekről írt, vagy valami ilyesmit.

Igen, fohászkodott. Itt a levéltitok megsértése is bejön…

Hát ezzel nyerte is meg a CNSAS a pert ellenem, ez volt az egyedüli olyan dolog talán, hogy bűncselekmény. Én ilyesmire nem emlékszem. Öten-hatan voltunk egy csoportban, a szakórákon zongoráztunk, énekeltünk több szólamban, nem lehetett lefeküdni a Vermesi, vagy Terényi, vagy Jagamas óráin. Nem életszerű dolog. Lehet, hogy hazudtam, mondtam valamit, csak hagyjanak békén. Csak ezzel tudom magyarázni a szöveget, ami ott van.

A vége ennek a korszaknak az, hogy elvégzi az egyetemet, majd a katonai szolgálat után kihelyezik Ludas mellé. Van még egy átirat, ahol – ha én jól értettem – felajánlja, hogy a tartótisztjével azért tartja a kapcsolatot Kolozsváron.

Ez hazugság. Láttam, olvastam, de ezt én nem mondtam. Befejeztem az egyetemet, elvittek katonának, azután Mezőszengyelre kerültem. Nem volt hol, nem volt mikor találkozzunk. Ez mindig úgy ment, hogy az egyetem környékén megkerestek, holnap tízkor, holnapután ötkor találkozzunk, nem volt mobiltelefon, nekem semmilyen telefonom nem volt. Ez teljesen mellébeszélés részéről, nem volt hogy. Ezért csodálkozom, hogy négy évre rá, ’79-ben… 

Igen, ’79-ben javasolják a hálózatból való kivezetését. 

Nekem az utolsó írott jelentésem ’75 januárjában volt. Lehet, hogy találkoztunk még, ennek nincsen nyoma, de már annyira nem mondtam, amit hallani akartak, hogy értelmetlen lett az egész. Amikor kicsit biztonságban kezdtem magam érezni, akkor le sem szartam őket.

A Securitate-iratcsomó második része a megfigyelési dosszié, ez 1982-ben kezdődik, amikor ön a székelyudvarhelyi művelődési ház igazgatója. Tudott arról, hogy megfigyelik?

Lehet, hogy nem azonnal, kezdetben csak sejtettem, de hamar megtudtam. Én ’78-tól beálltam a táncházmozgalomba, a népi kultúrával kezdtem el foglalkozni. A tanári állásom mellett elkezdtem rockzenélni egy rövid ideig, és aztán jött a táncház-mozgalom.

Egyértelmű volt, hogy nekem ott a helyem, és akkor elkezdtem hangszert is tanulni és szervezni a táncházakat. Így utólag belegondolva azok, akik ott voltunk, már biztosan a jegyzéken voltunk. Hogy követtek? Nem tudom, hozzám mint a kultúrház igazgatójához minden héten egyszer bejöttek a legmagasabb rangú szekustisztek, és megkérdezték, hogy mi lesz, hogy lesz.

A megfigyelési dossziéból kiderült, mert összeszámoltam, tíz besúgót állítottak rám, de ezeknek csak egy része jelentett. Volt egy ilyen, hogy Szabó József volt az első titkár Udvarhelyen, de nem tudnék évet mondani. Egyszer lehívott a parkba Székelyudvarhelyen, és ő mondta, hogy vigyázzak, mert nagyon figyelnek és nem tud megvédeni. Én azt kérdeztem, hogy mit csináljak. Nem csinálok semmit.

Tehát egyszerűen romlott a helyzet, amikor igazgató lettem, a teljes költségvetésünket biztosították, de aztán ’83-’84-re önellátók kellett legyünk, miközben azt is megszabták, hogy 80 százalékban román műsoraink kellett legyenek. Én egy 99 százalékos magyar városban mindent elkövettem, hogy jó román műsorok legyenek.

Minden évben lementem Bukarestbe, elhoztam a Nemzeti Színházat. A Marosvásárhelyi Színház román tagozatát minden évben legalább egyszer, de inkább kétszer hívtam, hogy legyen román nyelvű előadás. Az előadásokon volt egy sor román, de hát a közönség szintén magyar volt. Én most verhetném a mellem, hogy aztán ott olyan magyar és székely voltam, hogy csak. Dehát én csak a dolgomat végeztem. Nekem magyaroknak kellett műsort csinálni. 

Miért kötöttek bele a Czinka Pannába?

Hát ez volt a baj, semmi nem volt benne. Megszereztem a zeneanyagot és a szöveget, és bemutattuk, persze egy kicsit népies formában, nem szimfonikus, hanem kuruc zenekarral. A sztorit mindenki ismeri, hasonlít Jókai Szeretve mind a vérpadig című regényéhez. Czinka Panna szerelmes lesz Ócskay Lászlóba, de mivel az áruló lesz, megöli. És kuruc dalok vannak benne. Ez annyira zavarta őket, hogy minden előadást letiltott a kultúrbizottság.

De én is makacs voltam: gyertek, mondjátok meg, mi a baj? Nem kaptak semmit, engedték egyszer-kétszer játszani. De akkor a Securitate akkora nyomással ment rájuk, hogy le kellett állítsák. Talán 15-20-szor tudtuk bemutatni. Nyilván a hangulata, a jelmezek, a Rákóczi-féle szabadságharc mint téma volt a gond, ez már a rossz időszak volt, ami a román kommunizmust illeti. Szabadságharc, tudja a fene. Én se értem különben, mert ismert dalok voltak. 

Szintén több jelentés készült arról, hogy a Venyige néptánccsoporttal voltak turnézni Szilágy és Szatmár megyében. Ott többek között az az egyik probléma, hogy a műsor, amit elküldtek jóváhagyásra, végül nem stimmelt azzal, amit bemutattak.

Csúsztatás volt. Kiküldték a kultúrbizottság román alelnöknőjét Udvarhelyen megnézni a műsort, indulás előtti nap. Azt mondtuk, hogy a ruhák már be vannak pakolva a buszba, és akkor civilbe fogunk táncolni. Megmondtam mindenkinek, hogy szöveg nincs.

És akkor mondtuk, hogy Dansuri de campie. Mezőségi táncok. Dansuri de pe Mures, de pe Olt, stb. de ezek tulajdonképpen mezőségi, Maros-menti, székelyföldi táncok voltak. Mindenki meg volt győződve hogy ez román.

Pusztán a zenéből nem jöttek rá…

Most se jön rá, aki nem jártas a népzenében, néptáncban, amikor egy kalotaszegi legényest hall, hogy ez magyar vagy román. Mezőségen aztán annyira ugyanaz, hogy ugyanaz a zenekar játszott a románoknak és a magyaroknak is. 

A turnéval kapcsolatban az is elhangzik, hogy nagyon komoly ivászatok folytak. Volt olyan is, hogy ittasan álltak színpadra, nem olyan volt az előadás, mint ami kellett volna legyen – így az egyik jelentés. Erre vissza tud emlékezni?

Ezt, hogy ittasan álltunk volna színpadra, nem igen hiszem. Viszont minden településen volt kínálás utána. És ivászat is volt, szinte minden faluban megvendégeltek, mert elég ritkán volt székelyföldi együttes azokon a vidékeken. Én nem mondom, hogy nem történhetett meg egyik-másikkal, hogy ittasan szerepelt. Azért nem hiszem, hogy legalábbis én ittas állapotban léptem volna fel, mert számok között én végig szövegeltem is.

Több jelentés született a bukaresti magyar konzulátussal való kapcsolatairól, arról, hogy onnan könyveket kap. Tudni lehet, hogy emiatt meggyűlt a baja a hatóságokkal. 

Igen, gyakran jártam a magyar konzulátusra a Kodály kitüntetés után, több attaséval összebarátkoztam. Többször hívtak a rendezvényeikre, minden alkalommal kaptam tőlük könyveket, lemezeket, folyóiratokat. Ezeket aztán szétszórtam az ismerősök között Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen.

1987 decemberében, a brassói felkelés után mentem hazafele a nővéremék kocsijával, amelynek csomagtartója dugig volt töltve a könyvekkel és folyóiratokkal. Felsőboldogfalván megállított a rendőr. Három autóval kísértek be, egy napot tartottak a rendőrségen, míg minden folyóiratot egyenként átlapoztak, röpcédulákat keresve. Ezután átvittek Csíkszeredába, szétszedték a lakásom, elvitték a könyveim nagy részét, majd órákat töltöttem a rendőrségen.

A jelentések beszámolnak egy meghiúsult házkutatásról is.

Komikusnak tűnik most ez a jelentés, ahogy részletezték a lakásomba való bejutás lehetőségeit. Talán nem is sikerült nekik, holott az ajtózárom abban az időszakban el volt romolva, csak be kellett volna tolni az ajtót. 

A jelentések egy részét telefonlehallgatások képezik. Azokat olvasta?

Igen, igen.

Ezekben bőven kitérnek a magánéletére is. Nekem ez nagy dilemmám, hogy akkor ezzel kell-e, lehet-e, foglalkozni. De rákérdezek.

Persze, nyugodtan.

Olvasóként én azt éreztem, hogy a ’80-as évek második felében, ’85-’87 táján eléggé padlót fogott. Volt egy olyan periódusa, amikor nem volt jól, volt egy sor kapcsolata, házassága tönkrement.

Vegyük sorjába. Ez igaz, a házasságom előtt voltak kapcsolataim, de a házasságom nem emiatt ment tönkre. Én először ’85-ben házasodtam, a rá következő hónapra ki is rúgtak az állásomból. Engem kötelező módon áthelyeztek Csíkba, bár Udvarhelyen több állást ajánlottak fel.

Ugyanakkor a feleségem hiába volt sok nyelvet beszélő, egyetemet végzett irodalmár. Egy román középiskolást vettek fel Csíkszeredába könyvtárosnak, nem őt. Ez egy rossz periódus volt. Nem hiszem, hogy az lett volna a gond, hogy italoztam, vagy hogy lettek volna kapcsolaton kívüli gyerekeim.

Azért gondolhatja, hogy annyira figyelve voltam, hogy ha ez valós lett volna, akkor odacsaptak volna rám. Tehát nekem a házasságaim előtt született Marosludason egy fiam, Szép Róbert. Természetesen kapcsolataim voltak, huszon-harminc kevés éves voltam. Harminchárom éves voltam, amikor először megházasodtam.

Ez a házasság elég rövid volt, ezután házasodtam össze a jelenlegi feleségemmel. Ha annak lenne valós alapja, ami ott elhangzott, akkor az nem maradt volna ilyen lehallgatás szinten.

A volt felesége mondja, hogy kiderült, önnek két házasságon kívüli gyereke van, akiről ő nem tudott. 

Mondom, házasságaim előtt született Róbert fiam. Másról nem tudok.

Számomra, kívülállóként a legmegrázóbb telefonbeszélgetés az volt, amikor egy ‒ gondolom fiatal ‒ nő vagy lány mondja azt, hogy volt terhességmegszakításom Tusnádon, de hogy ez nem sikerült, és akkor csináljon valamit. Erre emlékszik?

Nem. Megvan a jegyzőkönyv?

Meg.

És erre ők lejegyezték, és nem csaptak le rám. Nem tudom, mit kezdjek ezzel az információval. ’85-ben házasodtam össze Galamb Katival, ’86 nyarán lett a válás, de akkor már együtt voltam a jelenlegi feleségemmel. Nem nagyon tudom, ezt hova tegyem. Kapcsolataim voltak, de a házasságaim előtt.

Voltak kiskorúak is a kapcsolatai között?

Biztos nem. Erre nem is volt szükségem, jól voltam.

Van egy olyan beszélgetés is, amiben valaki azt meséli el, hogy volt egy ilyen történet, hogy egy lánynak felajánlották egy tévéssel együtt, hogy akkor szerepelhet a műsorban, hogy ha lefekszik önökkel.

Mi közöm volt nekem a televízióhoz? Nem, szó sincs róla. Ha így van, ahogy mondja, szöveg szerint, akkor biztos, hogy hazugság, semmi valóságalapja nincs, nem volt nekem erre kompetenciám. Valóban jó kapcsolatom volt a bukaresti televíziósokkal, Csáky Zolival. Konkrétan Csáky Zoltán neve van ebben az iratban. Őt kellene akkor kérdezni. Szó sincs róla. Csáky Zolival, Simonffy Katival, Boros Zolival jó kapcsolatban voltam, a táncháztalálkáknak és a kalákáknak a montázsára is sokszor felhívott Bukarestbe. 

Hogyan értesült arról, hogy előkerült a CNSAS irattárában a dossziéja?

Egy törvényszéki idézést és egy vádiratot kaptam. (Romániában a Securitate Irattárát Kezelő Bizottságnek nincsen jogában megállapítani valakiről, hogy együttműködött a Securitate-val. A bizonyítékokat egy bíróságnak továbbítják, ez a testület hoz döntést – szerk. megj.) Az átvilágítás akkor indult, amikor talán 2010-ben főigazgató lettem a Kolozsvári Magyar Operánál.

Egy korábbi interjúban arról is beszélt, hogy erről szólt Markó Béla akkori RMDSZ-elnöknek. Ezt a beszélgetést fel tudja idézni?

Felkértek, hogy vállaljam el a Művelődési Főosztály vezetését. Valamennyi időre rá megkerestem Markó Bélát, és elmondtam neki, hogy én nem ismerem a dossziémat, de létezhet olyan irat, amiből kiderülhet, hogy nekem ott jelentéseim vannak.

Markóval mi nagyon rég ismerjük egymást, mindenki tudta, hogy engem szétszedett a Securitate Székelyföldön. Azt is elmondtam, szívesen visszaadom a felkérést.

Nem tudom, hogy mire gondolt Markó Béla, ők valószínűleg azért tudták, hogy én mit tettem le az asztalra a székelyföldi éveim alatt, és utána az Operánál is, meg a táncházmozgalomban. Amikor bepereltek, akkor szóltam Takács Csabának (a Communitas Alapítvány elnöke – szerk. megj.), hogy remélem, megnyerem a pert, de addig is felmondok Communitas alelnöki funkciómból. Akkor azt a választ kaptam, várjunk még.

Miután ezt a pert elvesztette, még volt egy harmadik kör, beszélgetés is az RMDSZ-közeli alapítványokban való szerepvállalásáról?

Nem volt ilyen. A Communitas-alelnökségem, mert az mégiscsak egy kulturális terület, azt felelősen csinálom, amennyit elvárnak tőlem. Tájékoztattam minden főnököt, akinek beszámolni tartoztam, hogy ez van.

Amikor már rég el volt veszítve a per, 2015-ben felkértek, hogy a Janovics Jenő Alapítvány (RMDSZ-közeli alapítvány, az Erdély Televízió és az Erdély FM rádió működtetője – szerk. megj.) elnöke legyek. Mondtam az alapítóknak, hogy nem én kellene legyek, de ragaszkodtak hozzá.

Van ez a púp a hátamon, amivel élek, de figyelmeztettem, tájékoztattam, nem bújok az ujjam mögé.

The post Szép Gyula nem tudott róla, hogy Kallós Zoltánról is jelentett a Szekunak appeared first on Átlátszó Erdély.

Nehezen lehetne kijelenteni, hogy az RMDSZ következetes lenne a soraiban jelenleg is politizáló egykori besúgókkal, valamint Securitate-alkalmazottakkal. Míg a nagysármási lista vezetője mögül azonnal kifarolt, a szervezet Etikai Bizottságában, valamint háttéralapítványaiban részt vállaló Szép Gyula nem mondott le. Ahogy a nagybaconi Simon András is zavartalanul kampányolhat az RMDSZ színeiben, noha Securitate-altisztként, majd milicistaként tevékenykedett 1989 előtt.

Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép

Mindezt annak ellenére, hogy az Alapszabályzat világosan fogalmaz: az RMDSZ-ben nem viselhet tisztséget az, aki a Temesvári Nyilatkozat 8. pontjának a hatálya alá esik, vagyis kommunista aktivista volt, vagy a Securitate tisztje.

Sallai János széki polgármester-jelölt újabb példája annak, hogy mennyire rugalmasan áll hozzá saját elveihez az RMDSZ, ha érdekei úgy kívánják. Sallait a bukaresti fellebbviteli bíróság 2013-ban minősítette a Securitate besúgójának (az ítélet indoklása itt elérhető), miután a CNSAS 2008-ban megállapította róla ugyanezt.

Besúgó múltja miatt lépett ki az RMDSZ-ből

Sallai 1993 óta Szék község polgármestere, 2008-ig az RMDSZ színeiben politizált. Ebben az időszakban öt alkalommal nyert mandátumot. A szervezetből épp amiatt kellett kilépnie, mivel együttműködött a Securitatéval.

A 2008-as választásokon az RMDSZ és az MPP is állított ellenjelöltet, azonban Sallai függetlenként nyert. A következő, 2012-es választáson az MPP valamint az PDL állított ellenjelöltet, azonban Sallai újból magasan nyert. A 2016-os választásokon az EMNP és az MPP állított ellenjelöltet, ismét eredménytelenül. (ezt a bekezdést javítottuk és kiegészítettük az Állandó Választási Hatóság adataival – szerk. megj. 14:50, 16.09.2020)

Bár most újból függetlenként indul, a Facebookon megosztott kampányfotókból úgy tűnik, a megyei kampánystáb és RMDSZ-es politikusok társaságában járja a község utcáit. Plakátja és szórólapja megtévesztésig hasonlít az RMDSZ-es kampányanyagokra.

Sallai a maga során nem rest viszonozni az RMDSZ szívességét: saját Facebook-falán az RMDSZ jelöltjeinek kampányol, de Szijjártó Péter buzdítása, hogy mindenkinek az RMDSZ-re kell szavazni, szintén elérhető ott.

Morális megközelítés helyett realpolitik

Csoma Botond, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke szerint jó a kapcsolat Sallai és a helyi RMDSZ között. „Nem volt mindig ilyen, de miután vesztett vele szemben az RMDSZ, ez lett a modus vivendi, a morális megközelítést felülírta a realpolitik” – így Csoma.

„Azt láttuk, hogy Széken az embereket nem igazán érdekelte Sallai állambiztonsági múltja. Politikai ellenfelei tematizálták ezt a kérdést, ennek ellenére 30 éve polgármester” – tette hozzá Csoma. A politikus nem tud arról, hogy az RMDSZ máshol ennyire nyíltan kampányolna egy olyan polgármesternek, mely nem a szervezet színeiben politizál.

Hegedüs Csilla, az RMDSZ szóvivője ezt a választ küldte kérdéseinkre: „Sallai János független polgármesterjelöltként nyerte meg a választásokat, most is függetlenként indul. Az RMDSZ nem jelölte őt polgármesterként, amióta megszületett a jogerős bírósági döntés. Az RMDSZ a tanácsosok kampányában dolgozik.”

Elköteleződéssel, lelkesen gyűjtött információkat

A bukaresti fellebbviteli bíróság indoklásából az derül ki, hogy Sallait 1984-ben szervezték be, és azt a feladatot kapta, hogy „Creţu” álnéven jelentsen a Szék községbeli „nacionalista magyarokról”, valamint az odalátogató magyarországi turistákról. A beszervezéssel megbízott altiszt azt is elárulja, hogy több jelölttel is próbákoztak, de Sallai bizonyult a legrátermettebbnek a feladatra.

„Jelentett a községbeli fiatalok irredenta tevékenységéről, elkötelezett a rendszer iránt, nagy lelkesedéssel gyűjt információkat egyes, ellenséges magatartást tanúsító személyekről” – így a jellemzés.

Egy községbeli lakos megfigyelési dossziéjában megtalálták „Creţu” jelentéseit, melyek többek között arról szólnak, hogy a megfigyelt kőből kereszteket készít annak ellenére, hogy nincsen engedélye sírkövek készítésére. Ugyanerről a személyről azt is elárulja, hogy gyakran fogad magyarországi turistákat.

Egy másik alkalommal „Creţu” arról jelentett, hogy egy széki lakos Magyarországon egy villa építésén dolgozott, és hazatérve arról beszélt, hogy jól lehet keresni a magyarországi építőtelepeken. A tartótisztje arra utasította, tudja meg, hogy ez a személy hozott-e Magyarországról ellenséges tartalmú anyagokat, hogy beszél-e a nyugati politikai helyzetről, és hogy látogatják-e magyarországiak.

Fizetségben is részesült

„Creţu” munkájával nagyon meg volt elégedve a Securitate: tartótisztje 1985 decemberében azt írta, hogy az információk ellenőrzése során teljes mértékben használhatóak voltak az értesülései, azokból az derült ki, hogy őszinte, és kötődik a Securitatéhoz. „Az informátor pontosan megjelenik a találkákon, és törekszik a feladatait megoldani” – áll a jelentésben.

1987 májusában ez a bejegyzés született Sallairól: „az átadott információk operatív szempontból megfelelőek voltak, más forrásokból sikerült ellenőrizni azokat, bizonyítva az őszinteségét, korrekt hozzáállását és a Securitatéhoz való kötődését”. 1989 májusában szolgálataiért 300 lej fizetségben is részesült „Creţu”, vagyis Sallai János. Az iratcsomóban az általa aláírt nyugta is megtalálható.

Nyitókép: Szék független polgármestere, Sallai János kampányol. Fotó: a Kolozs megyei RMDSZ Facebook-oldala

Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép

The post Realpolitik: besúgóval kampányol az RMDSZ appeared first on Átlátszó Erdély.

Simon András nagybaconi polgármester, Sallai Imre nagysármási alpolgármester mellett egy harmadik RMDSZ-tisztségviselő neve is megtalálható a Securitatéval történt együttműködést kimondó bírói ítéletek listáján, melyet a CNSAS, a Szekuritate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács tett közzé a honlapján.

Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép

Szép Gyula, az RMDSZ egykori művelődési és egyházügyi ügyvezető alelnöke jelenleg a Szövetségi Etikai és Fegyelmi Bizottság (SZEFB) tagja. Épp abban a bizottságban ül, melynek feladata a Szövetség bármely szintjén felmerülő etikai problémák kivizsgálása.

Az RMDSZ alapszabályzata 116. cikkelyének b) pontja világosan fogalmaz: összeférhetetlenségnek számít, és így az RMDSZ-ben nem viselhet tisztséget az, aki a Temesvári Nyilatkozat 8. pontjának a hatálya alá esik.

És noha a Temesvári Nyilatkozat csak kommunista aktivistákról és Securitate-tisztekről beszél, a Maros megyei RMDSZ nemrég így nyilatkozott a besúgó Sallai Imre kapcsán:

„az RMDSZ nem támogat és nem jelöltet olyan személyt, aki 1989 előtt együttműködött a titkosszolgálatokkal”.

[irp posts=”30027″ name=”Besúgó az RMDSZ nagysármási listavezetője”]

Az RMDSZ-elnökök tudtak a múltjáról

Úgy Markó Béla, mint a jelenlegi szövetségi elnök, Kelemen Hunor számára jelezte, hogy annak idején „hívogatták” – nyilatkozta az Átlátszó Erdélynek Szép Gyula. Hangsúlyozta, hogy nem tartja magát besúgónak, és hogy az RMDSZ Művelődési és Egyházügyi Főosztályán betöltött ügyvezető alelnöki tisztségéről még az ítélet megszületése előtt lemondott.

“Szép Gyula 2011 óta nem tölt be vezetői tisztséget az RMDSZ-ben. Amióta Kelemen Hunor az RMDSZ elnöke, Szép Gyula semmilyen olyan választott vagy kinevezett politikai tisztséget nem töltött be, amelyhez szükséges lett volna a saját felelősségre tett nyilatkozat arra vonatkozóan, hogy együttműködött-e vagy sem a politikai rendőrséggel. Az RMDSZ nem nyomozó hatóság, és kapacitása sincs arra, hogy mindenkinek a múltját kivizsgálja” – nyilatkozott megkeresésünkre Hegedüs Csilla, az RMDSZ szóvivője, hozzátéve, a Szövetségi Etikai és Fegyelmi Bizottsága tagjának lenni nem politikai tisztség.

[wp_ad_camp_1]

Bár közvetlen politikai tisztsége jelenleg valóban nincsen, a Szövetségi Etikai és Fegyelmi Bizottság mellett Szép Gyula több RMDSZ-hez köthető – és RMDSZ által finanszírozott – civil szervezet vezetésében vesz részt.

Például az RMDSZ által kezelt kormánytámogatásokat kiosztó Communitas Alapítvány alelnöke, a Communitas Művelődés Szaktestületének elnöke, továbbá az RMDSZ televízióját, az ETV-t működtető Janovics Jenő Alapítvány elnöke.

Emellett 2010 óta a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója. Számos erdélyi magyar művelődési szervezetben tölt be vezető funkciót, művelődésszervező tevékenységéért egy sor díjat és kitüntetést kapott.

[irp posts=”29852″ name=”Ex-milicista a polgármestere? Az RMDSZ diszkréten félrenéz”]

Baptista kollégájának a levelezéséről jelentett

Cikkünk publikálása idején csak a Bukaresti Fellebbviteli Bíróság 2013-ban született ítéletének az indoklása áll rendelkezésünkre, mely kimondja: Szép Gyula együttműködött a Securitatéval.

A dokumentumból az derül ki, hogy a Gheorghe Dima Zeneakadémia Muzikológiai és Zeneszerzési Fakultásának pedagógia szakán tanuló egyetemistaként írta alá a beszervezési nyilatkozatot 1976-ban. (Az indoklásban ugyan 1986 szerepel, de a kontextusból és Szép önéletrajzából egyértelműen kiderül, hogy az elírás.) Azt a feladatot kapta, hogy „Suciu” álnéven jelentsen az akadémián tanuló „nacionalista elemekről”.

> Az ítélet indoklása megtekinthető itt >>

Az indoklás szerint több ízben jelentett egy baptista felekezethez tartozó egyetemista kollégájáról, akiről azt írta, hogy vallási hovatartozásából „nem csinált titkot”. Miután utasítást kapott arra, hogy több információt szerezzen, Szép egy alkalommal úgy tett, mintha aludna, titokban azonban megfigyelte, amint a lány levelet ír szüleinek, és jelentette, hogy az írás minden mondatában előfordultak vallásos kifejezések.

Később „ellenséges” magatartása miatt megfigyelték

Beszámolt arról is, hogy egy ízben a baptisták államhoz való viszonyáról beszélgettek, megjegyezve, hogy „a baptista egyház hozzáállása nem megfelelő”, mivel egykedvűen szemlélik az állam sorsát. Egy másik jelentése arról szólt, hogy egy kollégája a romániai társadalmi-gazdasági helyzetet Nyugathoz hasonlította. Ez a jelentés indokot szolgáltatott ara, hogy kollégáját ne engedjék turnézni Olaszországban, Franciaországban és Belgiumban.

[wp_ad_camp_2]

Később azonban nem működött együtt a Securitate-tiszttel abban az iskolában, ahova kihelyezték, így 1979-ben informátorként lemondtak róla és 1982-től megfigyelték, mivel az állammal szemben ellenséges magatartást tanúsított. Súlyosbító körülmény volt kapcsolata egy nemkívánatos személynek nyilvánított magyarországi etnográfus hölggyel.

Szép Gyula teljes iratcsomójának a megtekintését nemrég kérvényeztük, azt jóváhagyta a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS). Időpontunk november végére szól, így a jövőben jelentkezünk részletes beszámolóval Szép Gyula és a Securitate viszonyáról.

A nyitóképen Szép Gyula szerepel, forrás: YouTube

Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép

The post Baptista diáktársáról jelentett a Securitaténak, most az RMDSZ Etikai Bizottságában ül appeared first on Átlátszó Erdély.

Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép

„Az RMDSZ nem támogat és nem jelöltet olyan személyt, aki 1989 előtt együttműködött a titkosszolgálatokkal” – áll a Maros megyei RMDSZ sajtóirodája által ma kiadott közleményben, amely minden valószínűség szerint a mi kérdéseinkre született válaszul.

Felfedeztük ugyanis, hogy Sallai Imre jelenlegi nagysármási alpolgármester, az RMDSZ nagysármási szervezetének elnöke és egyben az RMDSZ tanácsosi listájának a vezetője a kommunista rezsim idején információkat szolgáltatott a kommunista titkosszolgálatnak.

A Securitatéval való együttműködéséről 2014 októberében jogerős bírósági határozat is született, ami teljes egészében elérhető a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) oldalán. Mivel az informátori dosszié nem áll rendelkezésünkre, az indoklás alapján csak elnagyolt képet alkothatunk arról, pontosan miben is segítette a Securitate munkáját Sallai.

Buldozer álnéven jelentett Nagysármás lakóiról

Az indoklásból kiderül, hogy Sallai 1984. augusztus 22-én írt alá írásos kötelezettségvállalást. Buldozer lett az álneve, és feladatul Nagysármás lakóinak a megfigyelését kapta. A dossziéban nincsen nyoma annak, hogy együttműködése lezárult volna. Magát a dossziét a forradalom után közel egy évvel, 1990. november 19-én szüntették meg.

[wp_ad_camp_1]

Az indoklás szerint Sallai több jelentést írt egy olyan hölgyismerőséről, akit az Egyesült Államokban élő nővére arról próbált meggyőzni, hogy kössön házasságot egy amerikai állampolgárral, és így vándoroljon ki. Ezeket a jelentéseket a Securitate hasznosnak ítélte, és felhasználta az operatív munka során: megtalálták az ismerőse megfigyelési dossziéjában.

Bár Sallai már 2012-ben fennakadt a CNSAS átvilágításán, úgy tűnik, ez nem akadályozta meg abban, hogy 2016-ban közéleti szerepet vállaljon Nagysármás alpolgármestereként, illetve képviselőjelöltként.

[irp posts=”29852″ name=”Ex-milicista a polgármestere? Az RMDSZ diszkréten félrenéz”]

Az RMDSZ nem tudott róla

Hogyan fordulhat elő az, hogy bár az RMDSZ alapszabályzata szerint nem vállalhat tisztséget a szervezetben az, aki együttműködött a kommunista titkosszolgálattal, Sallai a második olyan RMDSZ-politikus, aki bizonyíthatóan együttműködött a Securitatéval? – kérdeztük Hegedüs Csilla RMDSZ-szóvivőt. Ráadásul ez az információ (a Sallaira vonatkozó bírói döntés) régóta nyilvános és szabadon elérhető.

[wp_ad_camp_2]

„A Maros megyei RMDSZ-nek eddig nem volt tudomása arról, hogy Sallai Imre együttműködő volt, és ügyében évekkel ezelőtt már végleges bírósági ítélet is született. Tekintettel arra, hogy Maros megyében 1232 helyi tanácsosjelölt indul az RMDSZ színeiben, nem volt módunk minden egyes nyilatkozatot ellenőrizni. Ettől eltekintve, ez a mi mulasztásunk, vállaljuk ennek a felelősségét” – áll a válaszban.

A közlemény kitér még arra is, hogy a leadott jelöltlistákat már nem lehet módosítani, mert véglegesek, a bíróság azokat jóváhagyta. Sallai Imre lemondásában azonban jelezte, hogy amennyiben a bejut Nagysármás önkormányzati tanácsába, lemond a tanácsosi mandátumáról.

Címlapfotón Sallai Imre (balra) Ioan Mocean nagysármási polgármesterrel. Mocean a PNL jelöltje, megválasztása esetén Sallait illetné az alpolgármeteri tisztség. Fotó: zi-de-zi.ro

Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép

The post Besúgó az RMDSZ nagysármási listavezetője appeared first on Átlátszó Erdély.

Múlt héten publikáltuk Simon András baconi polgármester káderlapját, melyből kiderül: mintegy 8 évet húzott le 1975 és 1983 között a Belügyminisztériumnál először Securitate-altisztként, később milicistaként. A polgármester egy percig sem tagadta a múltját, sőt. Szívesen mesélt ezekről az évekről, és büszke is rájuk:

„Rólam tudta az egész Bacon község, sőt mi több az egész megye is, hogy én ki voltam. Merem mondani, hogy büszke vagyok arra az időszakra. Nagyon büszke. Hogy én úgy tudtam szolgálni az emberek sorsát, a székely nép sorsát, ahogy szolgáltam, kiemelkedően, odaadóan” – nyilatkozta az Átlátszó Erdélynek.

[irp posts=”29739″ name=”A Szekunál sofőr, a milíciánál ellenzéki: erre büszke a baconi polgármester”]

Valóban tudtak Simon András múltjáról?

Simon az interjúban azt állította, az RMDSZ tisztában volt rendszerváltás előtti pályafutásával akkor, amikor megválasztott polgármesterként RMDSZ-taggá vált.

Ezeket a kérdéseket küldtük el Hegedüs Csilla RMDSZ-szóvivőnek:

1. Valóban tudtak-e a Simon András múltjáról?

2. Ha igen: hogyan egyeztethető ez össze az RMDSZ alapszabályzata 116. cikkelyének b) pontjával, miszerint az RMDSZ-ben nem viselhet tisztséget az, aki a Temesvári Nyilatkozat 8. pontjának a hatálya alá esik, vagyis kommunista aktivista volt, vagy a Securitate tisztje?

3. Ha nem: indul-e fegyelmi eljárás Simon András ellen? Illetve indulhat-e polgármesterjelöltként az RMDSZ színeiben az idei önkormányzati választásokon?

Tamás Sándor szerint nincsenek adatok

„Amint Tamás Sándor, az RMDSZ Háromszéki szervezetének elnöke már közölte önnel, a volt titkosszolgálat levéltárát átvilágító országos bizottság (CNSAS) által kiállított igazolás értelmében Simon Andrásról, Nagybacon polgármesteréről nincsenek olyan adatok, hogy együttműködött volna a volt politikai rendőrséggel. Ez az átvilágítás azelőtt történt, mielőtt Simon Andrást az RMDSZ színeiben polgármesterré választották 2016-ban” – válaszolta Hegedüs Csilla.

[irp posts=”29762″ name=”Az ex-milicista polgármester községében a csend az úr”]

Összefoglalva: hiába derülnek ki új információk egyik polgármesterük pártállami múltjáról, és azokat hiába erősíti meg maga az érintett, az RMDSZ továbbra is egy régi, hiányos dokumentumok alapján elvégzett átvilágítást tart a maga szempontjából mérvadónak. Annak dacára indítja Simon Andrást újabb mandátumért, hogy azzal megsérti a saját alapszabályzatát.

Címlapfotó: kampányújság címlapja a 2019-es lenökválasztási kampány idején. Forrás: az RMDSZ Facebook-oldala

Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép

The post Ex-milicista a polgármestere? Az RMDSZ diszkréten félrenéz appeared first on Átlátszó Erdély.