Elindult végre régi tervünk, az Átlátszó AirDay, a saját készítésű podcastunk. Az első adásban azzal a témával foglalkozunk, amely a múlt év végén az Átlátszó Erdélynek köszönhetően komoly vihart kavart: a Márton Áron Főgimnázium számos volt diákja számolt be arról, hogy a gimnázium volt tanára, Orbán Zsolt húsz éven át szexuálisan kihasználta őket. 

Arról is írtunk még decemberben, hogy nyomoz a rendőrség az ügyben, és hogy hogyan reagált az első sokkból felocsúdva az önkormányzat, a tanfelügyelőség, a Romániai Magyar Pedagógusszövetség. Az akkori igazgatónő interjút ígért, majd eltűnt, később jött a hír, hogy lemondott a pozíciójáról. Így számos kérdés maradt bennünk.

Kíváncsiak voltunk például arra, mi történik azokkal a tanárokkal, akiket felelősség terhel azért, hogy húsz éven keresztül senki nem tett semmit. Meghívtuk a beszélgetésbe Zsombori Gabriellát, az új igazgatót, illetve Sógor Enikőt, a város alpolgármesterét, aki maga is pszichológus végzettségű. Az adásban szó esik arról, 

• milyen védelmi és prevenciós rendszert tervez a városháza minden szeredai iskolai számára, vagy akár a város határain is túl; 
• hogy a Márton Áron bizonyos osztályaiban további resztoratív köröket tartottak (annak a Szabó László „Alexnek” az osztályában, aki saját maga is nyilatkozta, hogy többször közeledett diáklányokhoz);
• hogy az iskolapszichológus 2012-ben már jelentett Orbán Zsoltról valamit az akkori igazgatónak, Varga Lászlónak. 

Kiderül továbbá, hogy még nem került semmi abba a ládába, amit az iskola azért helyezett ki a folyosóra, hogy a diákok és a felnőttek akár névtelenül is tudják jelezni a problémákat  (és a jó dolgokat is).

Mindenképp hallgassátok végig a podcastot, mert az utolsó húsz percben az igazgatónő nem állta meg, hogy ne vágja a fejünkhöz, hogy az abúzusokat feltáró cikkeink megírásakor nem vettük figyelembe, mit okozunk a mostani diákoknak. A diákok szerinte az érzelmi abúzus mindenféle formáját megtapasztalják, mert az „erdélyi magyar közösség” zaklatja őket. Vagyis minket tett felelőssé azért, hogy annak a tágabb közegnek, amely húsz éven át hallgatott a csíkszeredai és más iskolai abúzusokról, néhány tagja most sem tud viselkedni.

Arra, hogy az iskolai döntéshozók hatékonyabban azonosítják majd be a felelősöket, az ad reményt, hogy a Márton Áron jogi és válságkezelési képzést kap. A városháza közbenjárására krízishelyzetet feloldó foglalkozásokat fognak tartani a Babeș-Bolyai Tudományegyetem szakemberei valószínűleg mind diákok, mind pedagógusok számára. Az iskola pedig szeretné meghonosítani a jogi ismereteket opcionális tantárgyként.

Az igazgató azt ígéri, hamarosan egyértelműbben el fognak határolódni Orbán Zsolttól, és hitelt fognak adni a túlélők szavainak. Azt azonban még nem tudja, mit tenne, ha Orbán Zsolt meggondolná magát, és visszamenne tanítani. 

Az Átlátszó AirDay több podcastcsatornán is hallgatható. Hallgassátok, és iratkozzatok fel a csatornáinkra, hogy ne maradjatok le egyetlen adásról sem.

Az anyagok, amelyekről szó volt a beszélgetésen:

Szexuálisan és érzelmileg is számos diákját kihasználta a csíkszeredai sztártanár

Lányok a nyílt titkok csapdájában: a hallgatás az egész közösséget behálózta

Ez történt, mióta felfedtük a Márton Áron Főgimnáziumban történt szexuális visszaéléseket

The post Nehezen ocsúdik a Márton Áron Gimnázium az Orbán Zsolt-botrányból appeared first on Átlátszó Erdély.

De kit lőttek le a végén?

Ezt a kérdést tették fel leggyakrabban Cristian Mungiu rendezőnek a múlt hét végén Ditróban, ahova rögtön a bukaresti bemutató után elvitte legújabb, Cannes-t is megjárt filmjét, a R.M.N.-t. Az akció csúcspontja ugyanis, amikor az egyik főszereplő, Matthias Auner a film utolsó másodperceiben elsüti a puskát, amely addig már fenyegetően sok helyen megfordul a személyes és csoportkonfliktusok által sűrűn átszőtt közösségben.

A filmbéli Récfalván egy friss konfliktus kerül előtérbe: Srí Lanka-i pékek érkeznek a munkaerőhiánnyal küzdő pékségbe. Abba a közösségbe, amelynek tagjai a minimálbér itthon vagy elvándorlás dilemmájával küzdenek. 

A jól ismert román-magyar konfliktus folyamatosan, de a háttérben zajlik bevett szilveszteri vagy hokiszurkolói rituálékkal, évszázados folklórral, vegyesházasságok és vegyes nyelvismeretek élő hagyományában. A romákat épp csak említik, a német kultúra épp némán hal ki a faluból, miközben a récfalviak megélhetési, generációs és nemi szerepek állította csapdákban vergődnek.

Ditrón is mindenki tudta, hogy a torockói helyszíneken életre kelő, fiktív Récfalva egyik alapsztorija az, ahogy ők fogadták a Ditrói Pékség vendégmunkásait 2020 elején. Épp ezért fokozott médiaérdeklődéssel és érezhető feszültségben indult a R.M.N. vetítése a Kőrösi Csoma Sándor Művelődési Házban. 

Ott, ahol két éve szintén a kamerák előtt próbálta meg a ditrói közösség kibeszélni a problémát. A Migránsmentes Ditrót akarunk Facebook-csoport idegengyűlölete ott kapott olyan gazdasági nyelvet, amelyen el tudták beszélni a munkaerőhiány vs kizsákmányolás történetet, és el tudtak indulni a megoldáskeresés racionális útjain.

A megértés és akadályai

A ditrói közönség ezúttal a Kit lőtt le Matthias Auner? kérdéssel tudott elindulni, és racionális magyarázatokat keresett a főszereplő tettére. Ebben két nagyon fontos segítséget kapott, amely akadályként is működött az azonnali megértésben. 

Az egyik az, hogy Cristian Mungiu nem állt elő saját megoldással, nem rágta a szájukba, mit gondoljanak a személyes történetről: kit lőtt le Matthias, hogyan láthatta előre a nyolcéves fia az egyik tragédiát, amitől elnémult, miért távolodott el tőle a felesége, miért egyedül a németet, Matthias anyanyelvét mellőzi a szeretője a legintimebb pillanataikban.

A másik a kétnyelvűség volt. A film után az kapta a legnagyobb tapsot, hogy Mungiu elmondta, még a stáblista is szándékosan kétnyelvű, és hogy a románul jól tudó polgármester szándékosan magyarul szólalt fel. Épp azért, mert addig mindenki románul kérdezett, hangsúlyozta Puskás Elemér. 

A közönség értette, hogy mindkettő a helyi és az erdélyi közösség elismerésének jele, és fel is szabadult a nyelvi korlátok alól: akinek kérdése vagy megoldása volt a filmmel kapcsolatban, az szabadon fogalmazta meg.

Míg a film következetes feliratozása mindenkinek segített megérteni a franciául, németül, angolul, románul vagy magyarul elhangzó mondatokat, a vetítés utáni közönségtalálkozó szintén következetes kétnyelvűsége mindenki számára átélhetővé tette, mennyi türelem és koncentráció kell ahhoz, hogy egyáltalán meghallgassuk és próbáljuk megérteni a másikat.

Amíg a kérdéseket és válaszokat egyenként tolmácsolták, addig nemcsak a nézők és a sajtósok figyelme kalandozott el időnként, hanem néha magáé a tolmácsé is. Egyéni és közös erőfeszítést igényelt, hogy megértsük egymást, és a saját bőrünkön tapasztaltuk meg, hogy a gyakorlatban ez a megértés ugyan ritkán teljes, de mindig érdemes megpróbálni. Ha el is tévedtünk a nyelvek hálójában, mindig segített valaki visszatalálni a célnyelv ösvényére.

Mungiu olyan mankókat is adott, hogy ő valós történetekből szokott fikciós filmeket rendezni, de a konkrétumokkal azt igyekszik megmutatni, ami neki a legfontosabb: milyen világban élünk, és hogyan működünk mi mindannyian, hogyan egyensúlyozunk az ösztöneink, indulataink és azok tanult megrendszabályozása, az empátia, egyéni és közösségi belátásaink, szokásaink között. Miközben a felelősség mindig egyéni, sohasem kollektív, mondta ki a rendező.

A kultúra és a művészet feladata szerinte az, hogy eszközöket adjon ahhoz, hogy próbáljuk megérteni egymást úgy Ditróban, ahogy egész Erdélyben és a világban mindenütt, ahol különbözőként élünk együtt, egymás mellett, mert a lelkünk mélyén nincs etnikumunk. És ezt ugyanúgy hangsúlyozza Cannes-ban, mint Bukarestben, Szöulban vagy Ditróban.

Azért a ditrói történetet választotta kiindulásként,

mondta, mert itt az emberek őszinték, és kimondták azokat a félelmeiket, amelyek minden olyan közösségben megvannak, amelyet érint a ki- és bevándorlás problémája. A legtöbb helyen viszont elhallgatják ezeket, és így nehéz beszélni a legalapvetőbb félelmeinkről, amelyek mozgatnak bennünket.

Ha a másiktól való félelem az idegengyűlölet formájában jelentkezik, akkor egy Mungiu-film az idegengyűlölet rengeteg formáját mutatja be, amelyek mind szerepet kapnak az életünkben: a románok, a magyarok, a romák, a Srí Lanka-iak elleni gyűlöletet. Azt a vendégszeretet és ellenérzést is, amely a francia aktivistát fogadja, aki a háziállatokat is megdézsmáló medvepopulációt jött megszámolni Récfalvára.

A ditrói közönség tagjai a film után valóban megkönnyebbültek. Többen is elmondták, azzal ültek be a vetítésre, hogy utána majd meg kell védeniük magukat, az igazukat, mert két éve a központi sajtó az idegengyűlölet melegágyaként pécézte ki Ditrót. A vetítés után viszont úgy érezték, a film egyaránt hitelesen mutatja be, mit éltek át a falusiak, a pékség korábbi dolgozói, a pékséget irányító vállalkozók, a Srí Lankáról érkező pékek.

A tucatnyi megszólaló közül egyetlen egy gondolta úgy, hogy a rendező némi gúnyt is belevitt a falugyűlés 17 perces jelenetébe, amelyben aktuális és évszázados sérelmek, aktuális és évszázados előítéletek, félelmek, vágyak már-már elviselhetetlenül sűrűsödnek össze.

A Ditrói Pékség tulajdonosai, Köllő Csaba és Katalin egyenesen időutazásként élték meg a filmet, válaszolták a kérdésünkre, hogy mennyire találták hitelesnek a történteket és az ő dilemmáikat bemutató részeket. 

Újraélték az akkori feszültségeket azzal együtt, hogy szerintük csak szájhősködés volt, és ők maguk már túlléptek rajta: a pékség kalácsot és üditőt hozott a vetítésre, és még több vendégmunkást a gyáraiba. Termékeiket már nem bojkottálják a faluban, a pékségben az alkalmazottak húsz százaléka vendégmunkás, a hamarosan induló prézligyárukban pedig a negyven százaléka.

Közönség ≠ közösség

A vendégmunkások viszont továbbra is a közeli Gyergyószentmiklóson laknak, tudtuk meg az egyik távozó nézőtől, aki maga is gyergyói, nem ditrói. Szerinte és Köllőék szerint is azért jött el kevés ditrói a vetítésre, mert szégyellik magukat. A közönségnek mintegy a felét a helyi és környékbeli értelmiség, gyergyószentmiklósi filmes egyetemisták és érdeklődők, vagy épp hazalátogató elszármazottak tették ki.

Mindössze négyen-öten tették fel a kezüket, amikor a vetítés után Mungiu arra volt kíváncsi, a nézők közül hányan vettek részt a két éve ugyanitt tartott falugyűlésen. Valószínűleg emiatt is indult könnyebben a beszélgetés, és a megkönnyebbült köszönetnyilvánítás után a megszólalók többsége inkább azt igyekezett értelmezni, hogy kit lőtt meg Matthias, és kikkel nézett utána szembe.

Vagy ha ezt nem lehet eldönteni, akkor azt szétszálazni, milyen egyéni, családi és közösségi válságok halmozódtak Matthias-ra, hogy puskával indult bűnbakot keresni. A pszichológus számára egyszerű a képlet, mondta a közönségben helyet foglaló pszichológus. Igen, de mi belülről éljük meg a helyzeteket, amelyekben döntenünk kell, és azok egyáltalán nem egyszerűek, válaszolta a rendező, aki fontosabbnak tartotta, hogy minden nézőpont és érvelés elhangozhasson, és a hízelgés és elhallgatás helyett megtörténhessen az, amit a pszichológus említett: a kibeszélés terapeutikus hatása.

Így aztán volt, aki szerint Matthias-ra az ütött vissza, hogy elveszítette a harmóniát a természettel, és volt, aki a migráció és multietnikus környezet kiváltotta globális és helyi konfliktusok forrását ironikusan a medvékben jelölte meg. 

Olyan is volt, aki seperc alatt felvázolta: a traumatizált Matthias azért nyúl az erőszak valamelyik formájához, mert a nyelvek és konfliktusok kavalkádjában neki tulajdonképpen nincs nyelve, amelyen meg tudná fogalmazni a problémákat, amelyek között folyamatosan őrlődik.

Ezzel hatékony kerülőúton indultak el a ditrói közönség tagjai, hogy szembenézzenek magukkal és a közösséggel. Ditró még nem igazán dolgozta fel a bő két éve történteket, emiatt is ült be kissé nehéz szívvel a filmre, vallotta be a polgármester. De mindenképp nyugodtabb lélekkel távozik, mondta Puskás Elemér.

Őt szintén kerülőúton, a megjelent választóin keresztül kérte meg Cristian Mungiu, hogy szervezzen még vetítéseket és utána beszélgetéseket a faluban. Ezekre, ha hívják, ő máskor is szívesen eljön, ígérte a rendező.

A stáb Ditró után Kolozsváron és Marosvásárhelyen, azaz olyan helyeken mutatta be a filmet, ahol magyar és román közösségek élnek együtt, épp mint a fiktív Récfalván. Míg a nagyvárosi bemutatókra a helyi kulturális elit sereglett, amelynek tagjai számára nem okoz mindennapi gondot az interetnikus együttélés, most szombaton, június 11-én olyan közönség látja majd a filmet és beszélget a stáb tagjaival, akik számára mindennapos az ebből adódó konfliktus: a pataréti romák.

A Radio Pata egyenesen Patarétre viszi el a filmet és a stábot, ahova meghívták a zsuki kenyérgyárban dolgozó, több mint 300 Srí Lanka-i péket, és várják azt az ötven Srí Lanka-i vendégmunkást is, akik kolozsvári építkezéseken dolgoznak.

The post A R.M.N. film után a kétnyelvűség kapta a legnagyobb tapsot Ditróban appeared first on Átlátszó Erdély.