A jogbiztonság nemcsak a kommunista diktatúrában volt hiánycikk: a harminc éve lezáratlan ingatlan-visszaszolgáltatási folyamatban keltenek újabb hullámokat háborús bűnökért 70-75 éve kiszabott ítéletek. Tíz-tizenöt éve lezárt visszaszolgáltatási pereket nyit újra a román állam függetlenül attól, hogy van-e esélye megnyerni azokat. Örökösök rehabilitációs pereket kezdeményeznek vagy vesznek fontolóra, szintén függetlenül attól, hogy van-e esélyük megnyerni.

A magyar kisebbséghez tartozó örökösök ügyvédei visszaállamosítást és intézményi nacionalizmust látnak a lezárt visszaszolgáltatások felülvizsgálatában, de hasonló történik a Regátban is, ahol nem magyarok az elítélt örökhagyók és a visszaigénylők. Több ezer olyan ember lehet, akiket háborús bűnökért ítéltek el, de ezt még az örököseik se tudják róluk. Néhányról pontosan tudják, a bíróság mégis helyt adott az örökös ingatlanigényének, aki esetleg már rég el is adta a kapott erdőt.

Románia nem döntötte el, hogyan nézzen szembe a múltjával:

mind a három hatalmi ág nagyon hezitálva érvényesíti az állampolgároknak a múltból származtatható egyik jogát, a második világháború után államosított ingatlanok visszaszolgáltatását.

• Az ezt szabályozó törvényeket a parlament 15 év alatt hozta meg, és időnként még most is módosítja őket.
• Maga a visszaszolgáltatás nehézkes, éveken át tartó közigazgatási folyamat, amely gyakran még hosszabb bírósági eljárásba torkollik.
• Több ezer ilyen per zajlik jelenleg is az országban. A perek lassúsága és a tulajdonhoz való jog megsértése miatt a strasbourgi Európai Emberjogi Bíróság több száz esetben ítélte el Romániát.

Az ingatlanok lassú visszaszolgáltatása az USA 2020-as országjelentésében is külön fejezetet kapott, 30 évvel a rendszerváltás után. A késlekedés különösen a nemzeti és vallási kisebbségi közösségeket sújtja, emeli ki a jelentés: a felekezetek több mint 4400 visszaigénylését nem sikerült rendezni tavaly őszig.

A korrupció és helyi politikusok visszaélései mellett a visszaszolgáltatások lezárásának egyik nagy akadálya, hogy Románia képtelen volt telekkönyvezni az ország teljes területét, bár a kormány már kétszer is meghosszabbította ennek határidejét, áll az Egyesült Államok jelentésében. Az erre kapott közel 313 millió euró uniós támogatás ellenére a 3181 település közül még csak 111-ben végeztek minden tulajdon felmérésével és bevezetésével a digitális telekkönyvbe.

Az erdővisszaszolgáltatások ötöde illegálisan történt, állapította meg 2014-ben a Számvevőszék. Addigra a 6,3 millió hektárnyi erdős területből már csak 3,2 millió hektár volt az állam központi tulajdonában. Az ezt kezelő Romsilva tavaly 1585 visszaszolgáltatási perben vett részt, a vitatott tulajdonú erdők pedig 459 ezer hektárt tettek ki, válaszolta megkeresésünkre az állami erdőgazdálkodási vállalat.

Hogy másfajta földterületekből és épületekből hányat és mekkora területet szolgáltattak vissza természetben, azt maga az Országos Tulajdonvisszaszolgáltató Hatóság (ANRP) sem tudja. Mi több, a hatóság szerint Romániában nincs is erre vonatkozó nyilvántartás, válaszolta az Átlátszó Erdély kérdésére. Az ANRP azokat az ügyeket intézi, ahol a helyi hatóságok nem tudták magát az igényelt ingatlant visszaadni, ezért az igénylő pénzbeli kártérítést kért. Az ANRP-hez több mint 106 ezer ilyen igényt nyújtottak be. Ezek közül a kártérítési ügyek közül a hatóság idén májusig valamivel több mint 67 ezret oldott meg.

Nemcsak hogy rendezetlen a kártérítési ügyek mintegy 40 százaléka, de a megoldottaknál is óriási a korrupció kockázata az ingatlanok túlértékelése miatt. Az ANRP a megoldott kártérítések töredékét tudta 2019-ben újraértékeltetni: 195 problémás ingatlan közül 190-nek az értékét becsülték túl közel 360 millió euróval.

A háborús bűnért elítélteknek és utódaiknak nem jár semmi

A visszaszolgáltatások zavarosában kicsi, de egyértelmű tisztázásnak tűnt az a szabály, hogy háborús és emberiesség elleni bűnökért elítélt, így vagyonelkobzással is sújtott személyek és örököseik nem jogosultak visszakapni a kommunista rezsim 1945. március 6-i hatalomra jutása után államosított ingatlanjaikat. A kitétel viszont csak 2007. április 3-án lépett életbe, amikor már nagyon sok épületet és földterületet visszaadtak az igénylőknek, vagy épp a visszaszolgáltatás eltérő szakaszaiban tartottak.

A későn jött szabályozás együtt a levéltárak lassú és csak fokozatos megnyitásával ahelyett, hogy tiszta vizet öntött volna a pohárba, nagyon bizarr bírósági pereket eredményezett. A perek kimenetele nem jósolható meg előre. Mivel egzisztenciális döntéseket, életterveket meghatározó vagyontárgyak tulajdonjogát döntik el, ez a bizonytalanság senkinek sem használ.

[irp posts=”27151″ name=”Kommunista kirakatper: így lett Bánffy Dániel háborús bűnös”]

Az egyik leghosszabbat, a Bánffy-ügyet azután kezdtük megismerni, hogy elolvastuk a visszaállamosítás alapját képező 1952-es háborús ítélet ügyiratát, és megírtuk, miért tekinthető tipikus koncepciós pernek. Kíváncsiak lettünk, mégis

hogyan határozhatta meg közel hetven évvel és egy rendszerváltással később kiterjedt erdős területek sorsát.

A 2006-tól 2018-ig húzódó bírósági eposz tucatnyi perből állt össze. 2005-ben Bethlen Anna, Bethlen Zsuzsanna és Szentkuti Éva 9323 hektárnyi erdőt igényelt vissza a Kelemen-havasokban. A három, már akkor is idősebb hölgy nagymamája Bánffy Marianne volt, az igényelt erdők volt tulajdonosának, Bánffy Dániel bárónak a nővére. Bánffy Dániel a mezőgazdasági miniszteri tisztséget töltötte be az 1941-44 közötti magyar kormányokban.

Bánffy Dániel közvetlen utódaival ellentétben a három nővér Romániában élt a második világháború után, megtartotta román állampolgárságát, így vissza tudta igényelni Bánffy Dániel személyes ingatlanvagyonát. Mivel az erdők három különböző településhez tartoznak, a helyi visszaszolgáltatási bizottságok helyett a megyei szintű bizottság döntött, amelynek mindig az illető megye prefektusa az elnöke.

Maros megye prefektusa azzal utasította el az erdők visszaszolgáltatását 2006-ban, hogy az igénylők nem közvetlen örökösei Bánffy Dánielnek. A három nővér beperelte a Maros megyei bizottság döntését, ügyvédjük pedig sikeresen érvelt azzal, hogy a hazai örökösödési és visszaszolgáltatási törvények szerint az ingatlanokat azoknak az örökösöknek kell visszaadni, akik igénylik.

A területileg illetékes szászrégeni bíróság gyorsan, 2007-ben igazat adott az örökösöknek. Az ítélet fellebbezés után, 2008-ban vált jogerőssé. A megyei visszaszolgáltatási bizottság viszont soha nem hajtotta végre, nem adta ki a tulajdonlevelet a kért erdőkre, így a telekkönyvi hivatal sem tudta bejegyezni a tulajdonosváltást.

Ehelyett a prefektúra folyamatosan perújrafelvételt kezdeményezett, hogy a birtoklevél kiállításának elodázását mindig azzal indokolhassa, hogy a kérdéses terület peres eljárás alatt áll. Érdeklődésünkre a család marosvásárhelyi ügyvédje, Rózsa József órákat mesélt a mintegy tíz perújrafelvételi kérelem tartalmáról. A 2010-es évektől a prefektus mindig kérte a per áthelyezését is, mivel a környékbeli bíróságok folyamatosan megalapozatlannak találták a perújrafelvételt.

Az egyikben 2014. októberében a visszaigénylő örökösök magyar nemzetiségével érvel: azért kell máshol kérni a perújrafelvételt, áll a beadványban, mert az örökösök magyar nemzetiségűek,

Maros megyében pedig magyarok is élnek, az ide tartozó bíróságokon dolgozó bírák ezért gyaníthatóan nem pártatlanok.

Azzal is érvel, hogy az erdélyi magyarság politikai képviseletének Marosvásárhelyen van a központi székhelye, és az örökösök az RMDSZ-ben és állami hatóságokban is magas beosztású pozíciókat töltenek be. (Ez tényszerűen akkor sem volt igaz, és most sem az.) A kérvény szerint az is befolyásolja a Maros megyei bírák pártatlanságát, hogy az RMDSZ egyes honatyái élénken érdeklődnek a visszaszolgáltatások kimenetele iránt.

A bírósági eljárások egyre szaporodtak és szövevényesebbé váltak, az évek során több tíz kilónyi iratcsomót eredményeztek. A család közben nemcsak az évekig tartó pereskedés, hanem az erdők helyrajzi felmérésének a tetemes költségeit is viselte. Közben rendszeresen felszólításokat küldött a prefektusi hivatalnak, hogy hajtsa végre az ítéletet, és állítsa ki a birtoklevelet.

Látva a hivatal szándékos időhúzását, az örökösök 2009 nyarán a kormányhoz, 2011-ben az államelnöki hivatalhoz fordultak, hogy sürgesse meg az ítélet végrehajtását, de csak formális ígéreteket kaptak, miszerint figyelemmel követik az ügyüket, hogy minden a törvényeknek megfelelően zajlódjon.

Időközben Bánffy Dániel egyenesági unokája, Bánffy Farkas Magyarországról a Fehér megyei Fugadra költözött az ott visszakapott Bánffy-kastély közelébe. Erdészeti technikussá képezte magát, hogy ő maga vehesse kézbe a család Fehér megyében visszaigényelt és visszakapott kisebb erdőit, szántóit. Azok jövedelméből rendszeresen juttatott a környékbeli falvak közösségi kezdeményezéseinek finanszírozására is.

2014-ben végül a prefektúra azzal kérte a 2008-as ítélet felülvizsgálatát, hogy a volt Securitate levéltárát őrző CNSAS archívumában olyan, 1952-es perre bukkantak, amelyben Bánffy Dánielt háborús bűn vádjával ítélték nyolc év kényszermunkára és vagyonelkobzásra. (Bánffy akkor már évek óta Magyarországon élt, a román hatóságok nem tettek semmit a kiadatása érdekében.)

Erről sem ő, sem a családja nem tudott, csak arról az 1946-os ítéletről, amellyel a Kolozsvári Népbíróság felmentette Bánffyt a háborús bűn vádja alól. Akkor nem találták bizonyíthatónak, hogy a bevonuló magyar katonák azért tartóztattak le és kínoztak helybéli román lakosokat, mert Bánffy Dániel állítólagos üdvözlő beszéde felhergelte őket.

A Legfelső Bíróság áthelyezte az ügyet az ország déli részében lévő Giurgiu város bíróságára. Azt nem lehet kideríteni, hogy a beadvány hosszú érveléséből mi volt az, ami meggyőzte a bírákat az áthelyezés szükségességéről, az erről szóló döntést ugyanis nem kell megindokolniuk. Giurgiu bírósága 2016. októberében újratárgyalást rendelt el. 2018 márciusában alapfokon, júliusban pedig Giurgiu megye törvényszéke már jogerősen eldöntötte, hogy a 2007-es ítéletet megváltoztatja.

Azaz az örökösök jogerősen elveszítették a csak papíron visszakapott 9323 hektár erdő tulajdonjogát,

amely visszaszállt az államra. Az örökösök ügyvédei rengeteg dokumentummal gondolták bizonyítani, hogy a kommunista rezsim már 1948-ban államosította a Bánffy-erdőket, hogy a háborús bűnről szóló 1952-es per kommunista kirakatper volt, és hiába volt vagyonelkobzás a járulékos ítélet, akkor már nem volt amit elkobozni Bánffy Dánieltől, és jegyzőkönyv sem bizonyítja, hogy az állam akkor vette volna birtokba a Bánffy-erdőket.

Volt alkalmunk betekinteni a 2018-as ítélet indoklásába. Ebben a bíróság azzal érvel, hogy a családnak egyrészt külön rehabilitációs perben kellett volna igazolnia Bánffy Dániel ártatlanságát, másrészt azért kell elfogadni az 1952-es ítélet vagyonelkobzásra vonatkozó részét, mert az nem történhet meg, hogy egy ítéletnek ne legyen semmilyen jogkövetkezménye. A jogkövetkezmény pedig jelen esetben az, hogy Bánffy örökösei nem igényelhetik vissza a báró ingatlanjait.

Az örökösök nem tartották méltányosnak, hogy a romániai bíróság 2018-ban egy 1952-es koncepciós per alapján semmissé nyilvánított egy 2008-as jogerős döntést, ezért ügyüket 2019-ben tovább vitték a strasbourgi Európai Emberjogi Bíróságra. Strasbourg viszont nem fogadta be a perüket, tudtuk meg Bánffy Farkastól. Időközben az állam újabb perekkel államosítja vissza azokat a kisebb szántókat és erdőket is, amelyeket a család Fehér megyében kapott vissza, és ahol a fiatal Bánffy Farkas gazdálkodott.

Az örökösök arra a kérdésre nem válaszoltak, hogy terveznek-e rehabilitációs pert indítani annak érdekében, hogy a bíróság semmisítse meg Bánffy Dániel háborús bűnösségét és vagyonelkobzását kimondó, 1952-es ítéletet.

Bizonyítottan háborús bűnös, de nem az számít

Ezzel homlokegyenest ellentétes ítéletek is születtek nemrég. A szintén Maros megyei Szászrégen második világháború alatti polgármesterét, dr. Schmidt Imrét nyilvános eljáráson ítélte el háborús bűnösként 1946-ban a Kolozsvári Népbíróság.

A magyar adminisztráció vezetőit érintő csoportos perben tíz év szigorított fegyházbüntetést kapott az akkor 61 éves Schmidt, mert polgármesterként részt vett a szászrégeni gettó létrehozásában és működtetésében annak tudatában, hogy a magyar kormány célja „az ország megtisztítása a zsidóktól”, azaz deportálásuk Németországba. A büntetésből hét évet ült le.

Schmidt lánya a 2000-es évek elején visszaigényelt négy kisebb ingatlant az édesapja örökségéből. Az 1,6 hektáros szántót később a helyi földosztó bizottság adta vissza, egy romos présház felét, illetve a szülői házban lévő két pincelakást peres eljárás után kapta vissza. „Az egyiket, egy 30 négyzetméterest körülbelül tíz éve eladtuk, a másik romos, se ajtaja, se ablaka”, írta le a lakásokat és a telkeket az édesanyjától 2011-ben megöröklő Szabó Kálmán Imre. „Azokból az ingatlanokból semmilyen jövedelmem nincs, csak az adót fizetjük utánuk”, mesélte egykedvűen Szabó.

A 2019-ben indított visszaállamosítási perekből hármat már jogerősen megnyert a család, egy negyedik Vásárhelyen folytatódik, tudtuk meg Henter Józseftől, Szabó Kálmán Imre régeni ügyvédjétől. A pénzügyminisztérium, illetve a Maros megyei prefektúra azzal kérte a visszaszolgáltatási perek felülvizsgálatát, hogy a hatóságok csak 2019-ben értesültek Szabó Kálmán Imre nagyapjának háborús bűnös ítéletéről, miután kikérték a periratokat a CNSAS-tól. Ahol ezek titkos anyagnak számítottak, a CNSAS munkatársai pedig túlterheltek.

A bíróság átiratot kért a CNSAS-tól, hogy a népbírósági per valóban csak 2019-ben került elő. A Tanács megírta, hogy bármikor elküldték volna a periratot a pénzügyminisztériumnak, ha az kérte volna. Az anyag pedig nem titkos, a CNSAS előtt a SRI is kiadta volna, mesélte az ügyvéd. Perújrafelvételt pedig akkor lehet kérni, ha az eredeti perhez képest olyan új bizonyítékot hoz valamelyik fél, amely nem bukkanhatott fel az eredeti per idején.

Ezt a pénzügyminisztérium nem tudta bizonyítani, és úgy veszítette el az általa indított pereket, hogy Schmidt Imre háborús bűnössége nem játszott bennük szerepet. (Egyébként az 1946-os csoportos per annyira volt titkos, hogy az ítéletet 2007-ben publikálta az Elie Wiesel Intézet és a Romániai Zsidók Egyesülete, és 2008-tól online is olvasható.)

Az egyik pert a Maros megyei prefektúra kérésére áthelyezték az ország déli részén lévő Craiovára, de ott is győzött az eljárásjogi érvelés, miszerint a népbírósági per és ítélet nem számít újnak attól, hogy a pénzügyminisztérium csak 2019-ben kérte ki. A prefektúra a többi pert is megpróbálta áthelyezni Erdélyből a Regátba, de nem járt sikerrel. Az a feltűnő viszont, hogy ugyanazzal a dokumentummal kérvényezte, mint 2014-ben a Bánffy-per áthelyezését, csak átírta az ügyek számát, a peres feleket és a 75 évvel ezelőtti háborús bűnös ítéletre vonatkozó részeket.

A kopipéjszt magyarozás a rendes ügymenet része?

2014-ben az RMDSZ feljelentette a Diszkriminációellenes Tanácsnál Vasile Oprea prefektust, mert az áthelyezési kérvényben azzal érvelt, hogy a térségben élő magyarok puszta jelenlétükkel veszélyeztetik a Maros megyei törvényszék bíráinak pártatlanságát. Év végén Victor Ponta le is váltotta a két másik székely megye prefektusával együtt, de nem egyértelmű, hogy az intézményi magyarozás miatt.

A következő évben Lucian Goga prefektus is aláírta az ugyanezt tartalmazó kérvényt, még három évig maradt tisztségben. 2020-ban Cristina-Mara Togănel prefektus és Nagy Zsigmond titkár is hasonló tartalmú kérvényt nyújtott be a Szabó Kálmán elleni perben. A prefektúra jogászait annyira nem érdekli a kérvénynek ez a politikailag legveszélyesebb része, hogy nem képesek frissíteni azt a tíz éve elavult információt sem, hogy az RMDSZ központi hivatala Vásárhelyen volna. Nem frissítik azoknak a tíz éves cikkeknek a listáját sem, amellyel a visszaszolgáltatások miatti helyi ellenségeskedést vélték bizonyítani.

Ráadásul a román hatóságok először Szabó Kálmán tíz éve elhunyt édesanyját akarták beperelni, mesélte Henter József. Az ügyvéd persze azt sem érti, hogy a pénzügyminisztérium mihez kezd majd másfél hektár gazos, senki által nem művelt területtel Szászrégen külterületén, az erdő alatt, ha megnyeri a még folyamatban lévő visszaállamosítási pert.

Az állam már így is több ezer lej ügyvédi díjjal tartozik az elvesztett perek miatt, most még egyet indított Szabó Kálmán anyai örökségének egy részéért. Szabó épp aznap, amikor beszélgettünk, vette kézhez a bírósági értesítést, hogy az állam ezúttal az örökösödési eljárást támadja meg.

Az Urmánczy-erdők és a maroshévízi Urmánczy-kastély egyik örököseként már megszokta, hogy az állam minden lehetőséget megragad az értékes, főleg az erdőbirtokok visszaállamosítására. A család Maroshévíz környékén visszakapott erdőit az állam azzal kéri vissza 2017-től, hogy a tulajdonrészeket az örökösök rosszul osztották el egymás között. Azok a perek még alapfokú ítéletig sem jutottak.

Ahogy a jelenbéli tulajdonviszonyok, úgy Romániában a múlt is ingatag terület,

és okozhat meglepetéseket. Egyrészt előreláthatatlan, hogy melyik bíróság milyen alapon fogad el vagy utasít el bizonyítékként a múltban keletkezett dokumentumot, legyen az telekkönyvi bejegyzés, jegyzőkönyv valamely ingatlan államosításáról vagy épp a kommunista rezsim által lefolytatott kirakatper.

Másrészt megjósolhatatlan, kikről derül ki ezután, hogy háborús bűnösként ítélték el. Bánffy Dániel rokonai sem tudtak az 1952-es ítéletről addig, amíg a prefektus nem hivatkozott rá az egyik perújrafelvételi kérelmében. Nem tudni, Romániában hány háborús bűnös ítélet született, erről nem készült kimutatás, de több ezer lehet, árulta el nekünk Kovács Szabolcs történész, aki a háború utáni Kolozsvári Népbíróság működéséből írta a mesteri dolgozatát.

A népbíróságokat felállító Lucrețiu Pătrășcanu igazságügyi minisztert is bíróság elé állították az ‘50-es évek elején. A per során született vallomásában azt állítja, 1948-ig mintegy 1800 személyt ítéltek el háborús bűn címén, tudtuk meg Kovács Szabolcstól, aki szerint a szigorúbb tisztogatás csak ezután kezdődött az igazságszolgáltatásban.

Ezeknek a hivatalosan is politikai pereknek minősített ügyeknek az iratait pedig nem a bíróságok vagy igazságügyi minisztérium őrizte levéltárban, hanem a Securitate, a román kommunista rezsim titkosrendőrsége gyűjtötte össze a bíróságokról, és így kerültek a rendszerváltás után a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) levéltárába, tudtuk meg a történésztől. Ott pedig csak egyéni kérvény alapján lehet kutatni, illetve kikérni őket.

Az sem garantálja az előre látható és jóhiszemű bírói ítéletet, ha valakiről ország-világ tudja, hogy háborús bűnös volt.

Ez derül ki a moldvai zsidóság és a holokauszt kutatójának, Bogdan Constantin Dogarunak 2019-ben az országos sajtóban megjelent cikkéből. Dogaru történész, a Vrancea megyei levéltárban dolgozik.

A bírósági dossziékat összesítő portálon látta meg, hogy lakhelye, Panciu bírósága visszaszolgáltatott 183,86 hektár erdőt Șerban Alexianunak Străoane község területén. Șerban Alexianu annak a Gheorghe Alexianunak a fia, aki Transznisztria kormányzója volt 1941-1944 között, és mint ilyen, több százezer zsidó és mintegy 11 ezer roma ember haláláért felelős.

Gheorghe Alexianut még az első körben, Ion Antonescu marsallal együtt ítélte halálra és vagyonelkobzásra háborús és emberiesség elleni bűncselekményekért a Bukaresti Népbíróság. 1946. június 1-én végezték ki. Fia megpróbálta rehabilitálni 2006-ban, de ez oda vezetett, hogy a Bukaresti Táblabíróság Antonescu marsall egész körének perét felülvizsgálta, és a vádak egy része alól fel is mentette Gheorghe Alexianut, a büntetését viszont helybenhagyta. Hazai és nemzetközi felháborodás, illetve ügyészségi fellebbezés nyomán a Legfelső Bíróság 2008-ban jogerősen elutasította az 1946-os ítélet felülvizsgálatát, és megtagadta a volt kormányzó rehabilitálását.

Emiatt például a fővárosi bíróságok nem is hagyták jóvá, hogy a fia visszaigényelhesse apja ottani ingatlanjait. De ez nem akadályozta meg a bírót Panciuban, hogy 2008-ban megítélje az erdőt Șerban Alexianunak, majd a prefektúra fellebbezése ellenére 2009-ben jogerősen kimondja a visszaszolgáltatást.

Șerban Alexianu utána eladta az erdőt, az már a harmadik tulajdonosának birtokában van, árulta el az Átlátszó Erdélynek Dogaru, aki 2018-tól követi az ügyet. Akkor felvilágosítást kért a panciui bíróságtól, de azóta sem kapott, viszont megírta a helyi sajtóba, hogy a Vrancea megyei prefektúra nem fárasztotta magát felfolyamodással, így vált jogerőssé a visszaszolgáltatás.

Annak a cikknek a hatására nyújtott be 2018-ban felülvizsgálati kérelmet a prefektúra, amit első körben a panciui bíróság elutasított. A Vrancea Megyei Törvényszék viszont már elfogadta, és teljesen megváltoztatta a 2009-es ítéletet az erdő visszaszolgáltatásáról.

Maga Dogaru dupla törvénysértést sejt a 2008-2009-es ítéletek mögött,

mondta. Amellett, hogy háborús bűnért elítélt személy örökségét tilos visszaszolgáltatni, Alexianunak nem lehetett tulajdonjogi alapja sem, hogy erdőt igényeljen vissza. A Vrancea megyei levéltárban dolgozó kollégái ugyanis még az első, 2008-2009-es per során kiderítették és közölték a prefektúrával, hogy a transznisztriai kormányzó Gheorghe Alexianunak nem volt erdeje Vrancea megyében. Az ő apjának voltak közel száz hektárra rúgó birtokrészei, de azokat elkobozta az Economia bank nem törlesztett adósságok fejében még 1919 előtt, Gheorghe Alexianunak pedig nem sikerült később visszavásárolnia.

Bogdan Dogaru elmondta, hogy még Eugen Teodorovici mandátuma során utasította a pénzügyminisztérium a prefektúrákat, hogy vizsgálják meg a háborús bűnösként elítéltek utódjainak birtokba helyezését. Dogaru kutatóként kérte a belügy- és a pénzügyminisztériumot, ossza meg vele is, hogy hány helyen és hol bukkantak ilyen esetekre, de a minisztériumok azt válaszolták, hogy központilag ezt ők nem tartják nyilván, kérdezze meg egyenként a prefektúrákat. Dogaru maga nem tudta eldönteni, hogy ezt az információt

tényleg nem tartja nyilván egy központi szerv, vagy igen, csak titokzatoskodik.

Mindenesetre ő nagyobb transzparenciát szeretne látni ezen a téren.

Mi is megkérdeztük az állam tulajdonosi jogait gyakorló pénzügyminisztériumot, hogy megbízott-e külön személyt vagy bizottságot azzal, hogy felülvizsgálja háborús bűnösök örököseinek történt visszaszolgáltatásokat, és ha igen, a felülvizsgálat milyen eredményt hozott. A minisztérium azonban cikkünk közléséig nem válaszolt.

Frissítés, 2021. 06. 29., 8:45: A pénzügyminisztérium hetekkel cikkünk megjelenése után válaszolt. Valóban nem tartják nyilván, hány háborús bűnös ítélet miatt indítottak eddig visszaállamosítási pert, ebből hányat nyert meg, illetve veszített el a minisztérium. Az ott dolgozó közalkalmazottak feladata a legálisan állami tulajdonba került vagyonelemek központi nyilvántartása és jogi státusának ellenőrzése függetlenül attól, milyen módon kerültek az állam tulajdonába, válaszolta a minisztérium.

Hozzátette, hasonló kötelezettségük van a helyhatóságoknak is: az önkormányzatoknak, a prefektúráknak az állami tulajdonjogot ugyanúgy védeniük kell a bíróságon, ha egy vagyonelem törvénysértő módon került ki állami tulajdonból. Függetlenül attól, milyen törvény megszegésével került ki onnan.

Mivel a pénzügyminisztérium nem vesz részt peres félként az összes ilyen visszaállamosítási perben, illetve a birtoklevelek kiadása és nyilvántartása a prefektúrákon működő megyei földosztó bizottságok feladata, ahol tisztában kell lenniük a visszaszolgáltatási és visszaállamosítási perek aktuális állásával, a minisztérium is a megyei prefektúrákhoz irányított, ha statisztikailag teljesebb képet szeretnénk kapni ezekről a perekről.

Vagyonért ma is rehabilitáltatnák

„Amikor beindultak a NATO- és EU-csatlakozási tárgyalások, a bukaresti politikai vezetés véget vetett Antonescu kultuszának, és explicite felvállalta, hogy Románia részt vett a holokausztban. Így 2000 után már nem rehabilitáltak olyanokat, akiket háborús bűntettek és genocídium miatt ítéltek el” – írja Andrei Muraru történész 2019-es, Felháborító rehabilitációk című tanulmányában.

Megemlíti viszont a filozófus Mircea Vulcănescu esetét, aki Antonescu marsall kormányában a pénzügyminisztérium helyettes államtitkára volt 1941-44 között, és „bizonyíthatóan implikálódott a zsidóknak a román hatóságok általi üldözésébe és kifosztásába”. Rehabilitálására indított eljárást a romániai igazságszolgáltatás 2019-ben utasította el.

Ugyanebben az évben nyújtották be az utolsó jogi rehabilitálási kérelmet is. A román katonák kimondottan lelkesedtek Nicolae Macici tábornok iránt a két világháború között, hősnek tartották, de ő volt az odesszai mészárlás egyik koordinátora is, írja Muraru, ahol mintegy 22 ezer zsidót öltek meg 1941. október 22-24. között. A tábornok manapság Montréalban élő fia perújrafelvételt kért az 1945-ös háborús bűnös ítélet semmissé nyilvánítására, és külön rehabilitálási pert is indított a Bukaresti Katonai Fellebbviteli Bíróságon, amely alapfokon mindkettőt elutasította. Az ifjabb Nicolae Macici mindkét esetben fellebbezett, az ügyekben még nem született jogerős döntés.

Érdekes, hogy a Kanadában élő Macici neve felbukkan még egy bírósági eljárásban. Itt a Megyei Visszaszolgáltatási Bizottság nevében az Olt megyei pefektus pereli a tábornok fiát és még két másik személyt, ami szintén jogtalan visszaszolgáltatásra enged következtetni. Az ügyet tavaly júniusban, majd idén márciusban is felfüggesztették.

A nyitóképen az Istenszéke és a Felső Maros-mente erdői a visszaigényelt Bánffy-erdők közelében. Fotó: Szabó Tünde.

A cikk egyszerűsített angol változata a Balkan Insight honlapján olvasható.

Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép

The post Magyartól elveszik, románnak odaadják? 70-75 éves háborús bűnös ítéletekkel kavarják a 30 éve megoldatlan visszaszolgáltatást appeared first on Átlátszó Erdély.

1952-ben a Román Népköztársaság nyolc év kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélte az 59 éves Bánffy Dánielt. Ő akkor már bő tíz éve Magyarországon élt: eleinte főnemesként és miniszterként a rózsadombi villájában, majd a magyar állam családostól kitelepítette egy jászapáti húsraktárba. A második per és ítélet itt érte, már ha egyáltalán tudomást szerzett róla.

A per ügyirata, a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) archívumában P007028 számon nyilvántartott dosszié sok részlete arról árulkodik, hogy

a volt politikus ellen lefolytatott büntetőeljárás mintaszerű koncepciós per volt:

• jogtalanul indították, hisz 1946-ban ugyanazon vádak alól jogerősen felmentették, újabb bizonyítékok pedig nem kerültek elő;
• egyszer sem tettek valós erőfeszítést Bánffy Dániel meghallgatására, ami azt mutatja, hogy az államnak nem a történtek valódi feltárása volt a célja;
• a perújítási kérelmében az ügyész azt állította, hogy a védelem tanúinak vallomását korábban nem is kellett volna figyelembe venni;
• a vád tanúi bevallották, csak hallomásból tudják, mivel fogadta Bánffy Dániel a Palotailvára bevonuló magyar katonákat, mert ők maguk kevéssé vagy egyáltalán nem tudtak magyarul;
• a védelem tanúit csak azzal a feltétellel hallgatta meg a bíróság, hogy vallomásuk a tényálláson nem változtathat, azt legfeljebb az enyhítő körülmények megítélésénél veszik figyelembe.

Az, hogy Bánffy Dánielt háborús bűnökre történő felbujtás vádjával ítélték kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra,

a mai napig súlyos következményekkel jár:

2018-ban erre az ítéletre hivatkozott a Giurgiu megyei törvényszék, amikor – már jogerősen – úgy döntött, visszaveszi az állam tulajdonába azt a több mint 9300 hektár erdőt Maros megyében, amelyet 2007-ben több évnyi pereskedés után visszaszolgáltattak Bánffy Dániel örököseinek. A két per közötti 11 évben az állam megtagadta az első jogerős ítélet végrehajtását: az erdőt nem telekkönyvezte a Bánffy-örökösök nevére.

A báró unokája, a Fehér megyei Fugadon élő Bánffy Farkas kezeli a kiterjedt család romániai restitúciós pereit és vagyonát (mintegy 800 hektár erdőt és szántóföldet), amely 2018 közepén az öt százalékát sem érte el annak, amit a család visszakövetelt, nyilatkozta a Krónikának. A Kelemen-havasokban összesen 35 ezer hektár erdőt igényeltek vissza.

A 2018-as újraállamosítási ítéletre hivatkozva idén már a Fehér megyei prefektus is sorra nyeri a pereket Bánffy Farkas ellen, ezek alapján érvénytelenítették az általa kezelt kisebb területek (45 hektár legelő, 23,75 hektár erdő, egy 9 és egy 40 hektáros szántóföld) birtokleveleit. Három másik, összesen 35 hektárnyi erdő visszaszolgáltatását is érvénytelenítették, egyelőre alapfokon.

A visszaállamosítást az akkori Maros megyei prefektus, Vasile Oprea kezdeményezte. A Bánffyaknak kedvező, 2007-es jogerős ítélet után Oprea négyszer kért perújrafelvételt a legfelső bíróságon, ötödjére sikerült, 2014-ben, arra hivatkozva, hogy a 9300 hektár erdőt Ratosnya, Gödemesterháza és Palotailva környékén a román állam nem a kommunista államosításkor sajátította ki, hanem az 1952-es bírósági ítélet nyomán kobozta el.

(Mi több, a prefektus azzal az indokkal helyeztette át a pert a Maros megyei Szászrégenből Giurgiuba, hogy Maros megyében magyarok is élnek, és a magyarok a grófok leszármazottaiként 9323 hektár erdőt igényeltek vissza, írja a Krónika. Vagyis a prefektus és az indoklását elfogadó legfelső bíróság veszélyforrásnak tekinti a térségben élő magyar közösséget.)

Annak megállapítására, hogy a 2014-es perújrafelvétel és a 2018-as ítélet indoklása egy 1952-es formális vagyonelkobzással mennyire helytálló, több szálat is meg kell vizsgálni:

• hogy a hivatkozás az 1952-es perre és ítéletre volt az egyedüli különbség a négy sikertelen és az utolsó, sikeres perújrafelvételi kérelem között;
• hogy a Giurgiu megyei törvényszék 2018 júliusában egyáltalán miért tartott irányadónak egy 1951-52-es kirakatpert;
• hogy mikor és milyen körülmények között fosztotta meg vagyonától a román állam Bánffy Dánielt;
• hogy miből látható laikus szemmel is az 1951-52-es per koncepciós jellege.

Kezdjük a legutolsóval: az Átlátszó Erdély kikérte és megkapta a CNSAS-tól a per ügyiratát (itt megtekinthető). Ebben az ügyész azzal vádolta a Bánffy-család losonci ágához tartozó bárót és két alkalmazottját, hogy 1940 őszén, a magyar hadsereg erdélyi bevonulásakor uszító beszédeket mondott Palotailván, minek következtében

„gyűlölet támadt az együtt élő lakosság ellen, románokat tartóztattak le, kínoztak, és utasítottak ki”.

Az 1946-os periratok ennél részletesebb leírást tartalmaznak. Abban az ügyészség azt rója fel, hogy az impériumváltással érkező magyar katonákat szeptember elején Bánffy Dániel, illetve fűrészüzemének mérnöke, Páter Ernest és az ő felesége, Páter Ida fogadta a település központjában, a báró és Páter Ida pedig azt mondta a katonák és az összegyűlt helyiek előtt, hogy a románok kiszúrtak a magyarokkal, megalázták őket, húsz évnyi román uralom alatt kiszipolyozták ezt a tartományt, de most eljött a bosszú és a visszafizetés ideje – azaz a magyar lakosságot a román ellen hergelték.

A nagyobb hatás kedvéért – jegyzi meg a vádirat – Páter Ida el is sírta magát, és megpuszilta a magyar tiszteket. Páter Ernestnek azt róják fel, hogy a katonaság bevonulásakor a Bangra üzem udvarán tartott hasonló szellemű beszédet az ott összegyűlt tömegnek: eleget szenvedtünk 22 évig, és eljött a bosszú ideje. 

A beszédektől feltüzelt magyarok csapatokba verődtek, és a magyar katonákkal együtt még aznap elkezdtek románokat letartóztatni és bántalmazni. A vádirat kilenc letartóztatott személyt sorol fel, akiket bevittek a gyár udvarára, sorba majd falhoz állították őket, hogy azt higyjék, le fogják őket lőni. Másfél óra múlva katonák vették körül őket, oszlopokba rendezték és elmasíroztak velük Valea Ilvei településre (ilyen néven nem sikerült mostani térképen beazonosítani). [Ez nem település, mint ahogy a vádirat sugallja, hanem a Marosba ömlő Ilva patak völgye, pontosította Bánffy Farkas. Frissítve: 2019. 06. 28.]

Éjfélre értek oda, a területen már sok magyar katona és civil tartózkodott, és felsorakoztatták őket, háttal a Marosnak. Egyiküket, Vasile Cifet kivették a sorból, pár száz méterre lévő szigetre vitték, ahol magyarok várták lapáttal, kötéllel, vedrekkel. Vasile Cifet ingujjra vetkőztették, és miközben ő kegyelemért könyörgött, folyamatosan ütötték. Két vádlott lökdöste, és mivel Cif azt hitte, fel fogják akasztani, megszökött és eltűnt a sötétben. Rálőttek, de nem találták el.

A többiek kezét hátrakötötték, és a kezüknél fogva felakasztották őket a környező fákra. Ha elájultak, vizet locsoltak rájuk. A bántalmazások után, reggel visszavitték őket a Bangra gyár udvarára, ahol bezárták őket egy szobába, és ismét megverték őket. A bántalmazások nyomán két személy meghalt. Mikor a többieket másik településre szállították (nem derül ki, hova), két nevesített vádlott és más, azonosítatlan személyek azt kiáltották feléjük, hogy vizet se adjanak nekik, és akasszák fel őket.

A vádirat szerint a bántalmazások később is folytatódtak: szeptember 26-án behívták Pavel Croitorut az üzem irodájába, ahol az egyik vádlott, Buta Ferenc és a perben nem szereplő Poitinger Ferenc kövekkel és fával ütötte. Ezeket a tetteket és az ilyen tettekre történő uszítást

az ’50-es évek romániai jogrendje háborús bűntettként könyvelte el, amelynek büntetése automatikusan vagyonelkobzással járt.

Az uszítás vádját helybenhagyó 1952-es bírósági ítélet végrehajtási rendeletében azonban egyáltalán nem szerepel Bánffy Dániel vagyonának elkobzása. Ez egyrészt erősíti az egész per kirakat jellegét, másrészt jelzi, hogy a román hatóságok nemcsak azt tudták, hogy nincs akit letartóztatni, mert Bánffy évek óta nem járt az országban, hanem azt is, hogy nincs amit tőle elkobozni. Földbirtokai és kastélyai nagyon is az országban voltak, de azokat a román állam évekkel korábban kisajátította:

• egyrészt az 1945-ös földreform kisajátított minden, 50 hektárnál nagyobb birtokot, és minden földbirtokos számára csak egyetlen kastélyt vagy udvarházat hagyott meg lakóhelyként;
• másrészt az 1948-as alkotmány kimondta, hogy az erdők (ahogy az altalajkincsek, források, folyó- és állóvizek, stb.) az állam tulajdonát képezik.

Az adminisztratív hanyagság nem egyedül abban nyilvánul meg, hogy a végrehajtási rendelet nem mond semmit a vagyonelkobzásról vagy egyáltalán a Bánffy-birtokok akkori jogállásáról.

A bíróság se 1946-ban, se 1951-52-ben nem tartotta fontosnak, hogy helyesen vagy legalább következetesen tüntesse fel Bánffy és Páterék nevét. A házaspárt hol Paterként, hol Páterként, hol Peterként említik az iratok, Bánffy Dániel neve pedig  Bamfi Danielként, Bánfyként, Banfiként, Bandiként és Banfiiként is szerepel. [Páter Ernest csak az iratokban használta Ernestként a nevét, egyébként Ernőként volt ismert, mondta el Bánffy Farkas. Frissítve: 2019. 06. 28.]

Ki volt Bánffy Dániel?

Az 1893-ban Nagyenyed közelében, Fugadon született Bánffy Dániel 1917 és 1940 között erdélyi birtokain gazdálkodott, kiterjedt erdői mellett Palotailván fűrészüzemet működtetett, átépíttette a fugadi Bánffy-kastélyt, nyaralót építtetett Maroshévízen a tágabb családnak. Az 1940-es impériumváltáskor az Erdélyből behívott 35 politikus egyikeként került be a magyar Országgyűlésbe, ahol társaival megalakította az Erdélyi Pártot. December 30-án földművelésügyi miniszterré nevezték ki, a tisztséget több, egymást követő kormányban 1944. március 22-ig, a német megszállásig töltötte be.

Románia 1944. augusztus végi kiugrása után, szeptemberben Bánffy haladéktalan fegyverszünetet követelt Budapesten Erdély érdekében. A nyilasok elfogták, halálra ítélték, végül barátai szöktették meg a fogházból. Nem sokkal később a Vörös Hadsereg is letartóztatta. A magyarországi kommunista hatalom 1951-ben telepítette ki családjával együtt egy jászapáti húsüzembe. Később balesetet szenvedett, lebénult, 1955-ben hunyt el Budapesten.

Tehát Bánffy már a Vörös Hadsereg 1944-es bevonulásakor sem tartózkodott Erdélyben. A periratokból kiderül, a román hatóságok jól tudták, hogy Magyarországon él, a neki szóló idézéseket rendre a dési néptanács kapujára tűzték ki.

1951-ben azért vádolták meg ismét Bánffy Dánielt,

illetve egykori faipari vállalkozásának, a Bangra Részvénytársaságnak mérnök gondnokát és feleségét, mert a főügyész 1950 júliusában kérte az 1946-ban ugyanezen ügyben Kolozsváron született felmentő ítélet törlését. Akkor 24 személyt helyeztek vád alá, közülük kettőt ítéltek el; 1951-ben már csak és célzottan a „felbujtókat” vádolták meg.

Bánffy Dániel egyik pernél sem volt jelen, egyszer sem volt védőügyvédje, a teljesen hiábavaló idézéseken kívül az ítéletvégrehajtási rendelet az egyedüli irat a perben, amely akar valamit Bánffy személyétől: letartóztatni és a jilavai börtönbe zárni.

1946-ban mai fogalmaink szerint villámgyorsan zajlott le a per: szeptemberben állította össze a vádiratot az ügyész, a kolozsvári táblabíróság pedig október 4-én, illetve 8-án tárgyalta úgy, hogy 8-án már ítéletet is hozott. Bánffy Dánielt elég egyszerű indokkal mentette fel: jóval több tanú mondta, hogy Bánffy Endre [korábban Andrásnak fordítottuk a periratokban szereplő Andrei-t, Bánffy Farkas szerint mindig is az Endre nevet használta – frissítve: 2019. 06. 28.] vagy épp mindketten üdvözlőbeszéddel fogadták az 1940-ben Palotailvára bevonuló magyar katonaságot, mint ahányan azt, hogy Bánffy Dániel tartotta a beszédet. (Az 1951-52-es eljárás során már Páterék is azt állították, hogy Bánffy Dániel mondott üdvözlőbeszédet.)

Az 1946-os bíróság szerint az 1940. szeptember 11-i bevonulás éjszakáján követte el a magyar katonaság a román lakosok elleni atrocitásokat helyi magyarok közreműködésével (a második, 1951-52-es perben Páterék azzal érveltek, hogy csak pár nappal a bevonulás után, és nem a településre be-, majd tovább vonuló reguláris hadsereg, hanem a később érkezett kémelhárítási egységek követték el, akik nem hallhatták a bevonulókat üdvözlő beszédeket), viszont a helyi agresszorok közül csak kettőt tudott a tanúvallomások alapján biztosan beazonosítani, őket el is ítélte.

Felmentette azokat a vádlottakat is a felbujtás vádja alól, akikkel mindkét per a legtöbbet foglalkozik: Páter Ernest mérnököt és a feleségét is arra hivatkozva, hogy a tanúvallomások alapján biztosan felidézhető szavaik nem voltak alkalmasak háborús bűntettekre való felbujtásra. Szavaikat a bíróság azért sem tartotta pontosan felidézhetőnek, mert ügyvédjük bebizonyította, hogy

a vád ellenük valló tanúi nem vagy alig értettek magyarul, információik a beszédekről hallomásból, másodkézből származtak.

Ugyanez derül ki a vád három tanújának 1952 márciusában rögzített vallomásából is, ezek már csak a beszédekre koncentrálnak. Egybehangzóan állítják, hogy a magyar katonák 1940. szeptember 7-én vonultak be Palotailvára.

Az alkalomból beszédeket tartottak a fűrészüzem kapujánál a község lakosai és a településre érkezett katonák előtt, mondja vallomásában Alexandru Radu erdész, aki szerint az elején Bánffy Dániel és Bánffy Endre szólalt fel, de nem tudja megmondani pontosan, melyikük volt az első. Utánuk következett Páter Ida, de egyikük beszéde sem volt uszító, jegyzi meg az erdész. A katonák egy része a községben maradt, egy része továbbment.

Érdekes, hogy az erdész fenntartja az 1947. márciusi vallomását is, amely szerint Bánffy báró is ott volt a kínzások kezdeményezői között, de ő ezt csak hallomásból tudja, és nem is tudja megmondani, ki volt ennek az információnak a forrása.

Először Bánffy Endre beszélt, utána Bánffy Dániel, majd a többiek, vallotta Grigore Cif földműves, a vád másik tanúja 1952-ben. „Én nem nagyon ismerem a magyar nyelvet, és nem emlékszem, miről beszélt Bánffy Dániel báró. Bánffy Endre beszédéből azt jegyeztem meg, hogy azt mondta, 22 évig élt az erdőben a románoktól való félelmében. Szerintem a bárónak ez az állítása nem igaz, mert neki az erdőben, Zsirka völgyében volt a háza, mert szenvedélyes ivó volt, ami több alkalommal is megnyilvánult, amikor a községbe jött, berúgott. Arra nem emlékszem, hogy Páter Ernest vádlott beszélt volna, arra emlékszem, hogy Páter Ida beszédet tartott, amelyben azt mondta, hogy 22 évig szenvedett a románok miatt. Nem tudtam megérteni, pontosan mit szenvedett el, mert nem tudok jól magyarul” – áll Grigore Cif vallomásában.

Ő is fenntartja marosvásárhelyi vallomását, miszerint a beszédek tartalmát azok elmondásából ismeri, akik akkor mellette álltak, ugyanis megkérdezte őket, hogy mit mondanak a felszólalók.

A magyar hadsereg bevonulásakor Bánffy Endre, Páter Ida és Eftimie román pópa tartott beszédet, állította 1952-es vallomásában Pavăl Croitoru munkás. Szerinte is arra panaszkodott Bánffy Endre, hogy a románok miatt kellett az erdőben élnie és csak puliszkát ennie, és szerinte sem volt ez igaz: ott volt a háza az erdőben, mivel részegessége okozta szégyen miatt a testvére, Bánffy Dániel inkább ott tartotta az erdei házban. A beszéde viszont nem volt uszító, állítja Croitoru. [Bánffy Endre és Dániel nem testvérek voltak, hanem másodfokú rokonok, pontosította Bánffy Farkas. Frissítve: 2019. 06. 28.]

A tanú szerint Bánffy Dániel is tartott beszédet, de ő addigra elment a helyszínről, így azt sem tudja, Páter Ernest beszélt-e. Páter Ida beszédét viszont hallotta, ebből az üdvözlésre emlékszik és arra, hogy üldözték a románok, mást nem értett belőle. Fenntartja 1947-es vallomását és azt a vélekedését, hogy minden a bárók és a fűrészüzem vezetésének tudtával történt. Ezt arra alapozza, hogy a letartóztatásokat és kínzásokat végrehajtó civilek és katonák a gyár irodájában gyülekeztek, onnan indultak el, illetve oda hívták be a nem sokkal később letartóztatottakat.

A Páter-házaspár története

az ügyben azért válik fontossá, mert míg a végig távollevő Bánffy Dániel 1952-es elítélésével a bíróság csak példát statuálni tudott, addig a Marosvásárhelyen élő Páteréket bebörtönözte, és mint politikai elítéltekre rájuk nem vonatkozott az 1953-as amnesztiarendelet sem.

Mivel ténylegesen volt vesztenivalójuk, 1946-ban és 1951-ben is ügyvédet fogadtak, aki eljárásbeli érvekkel is megpróbálta védeni őket, amelyek még inkább rávilágítanak az 1951-52-es per kirakat jellegére.

(Perújrafelvételt jogerősen lezárult büntetőperekben csak a vádlott kérhet, az ügyészség nem, érvelt ezzel a büntetőjogi elvvel a Krónikában Rózsa József ügyvéd, a Bánffy-örökösök képviselője bő hatvan évvel később, amikor a Maros megyei prefektus felújította a 9323 hektárnyi erdőt visszaszolgáltató polgári pert.)

A főügyész az 1950-es újratárgyalási kérelmét azzal indokolja, hogy 1946-ban a bíróság nem annak alapján kellett volna döntsön, hogy a tanúvallomások ellentmondtak egymásnak, hanem csak a vád tanúinak kellett volna hitelt adjon,

akiknek a vallomása összhangban van a vádlottak provokatív viselkedésével, politikai álláspontjával és társadalmi státusával:

Bánffy Dániel „földesúr, a sovén kizsákmányoló osztály tagja”, Páter Ernest a Bangra gyár vezetésének tagja, Páter Ida a „sovén fasiszta Nőszövetség lelkes vezetője” volt. Igazságtalannak tartja, hogy megússzák két ember halálát és többek megkínzását azok, akiket a vád tanúi egyértelműen felbujtóként azonosítottak, és akiknek a szavaiból kiderült, hogy ellenséges érzelmekkel viseltettek az 1940-ig regnáló román hatalommal szemben, áll az ügyész indoklásában.

A Páter házaspár ügyvédje az 1951-ben indult eljárás elején technikai érvekkel szeretné elérni, hogy ha már újratárgyalják az 1946-ban lezárt ügyet, akkor ők is hozhassanak új bizonyítékokat. Ezek az érvek azt is mutatják, hogy maga az 1950-es perújrafelvétel sem lehetett teljesen jogszerű:

• időközben eltörölték azt az 1946-os törvénycikkelyt, amely alapján perbe fogták, majd felmentették őket;
• a helyette érvénybe lépett jogszabály bonyolultabb és szigorúbb, ami a bűncselekmény megállapítását és a kiszabható büntetést illeti (ezért kéri, hogy a felrótt cselekményeket sorolják más büntetőjogi kategóriába);
• és legfőképp: az akkori eljárási szabályok nem rendelkeztek az újratárgyalás módjáról (ezért kéri, hogy a tárgyalás eljárásai érvényesüljenek, azaz hallgassák meg a vád tanúit – ne csak az írásba adott vallomásaikat vegyék figyelembe – és védeleméit is).

1951-ben a bíróság csak azzal a feltétellel volt hajlandó meghallgatni a védelem új tanúit, hogy vallomásuk nem cáfolhatja a vádakat, az általuk mondottakat a bíró legfeljebb enyhítő körülményeknek tekinti.

A vádlottak felmentési kérelmében a tartalmi védekezés, vagyis a vádlottaknak kedvező tényállás rögzítése mellett sokatmondó az utolsó bekezdés, amelyben a vádlottak és az ügyvéd – az összes addigi ideológiai frázissal és hűségnyilatkozattal együtt – épp csak ki nem mondják,

de tulajdonképpen körbeírják, hogy ez az egész újratárgyalás koncepciós per:

az igazságügyi törvény ugyan nem szabályozza, hogyan kell egy ilyen perújítást lebonyolítani, és főként a vádlottak bűnösségéről nem rendelkezik – érvelnek, de ha a kolozsvári táblabíróság úgy találja, hogy köti őt valamennyire a legfelső bíróság újratárgyalásra vonatkozó rendelete, és ezért el kell, hogy ítélje a vádlottakat, ebben az esetben kérik, hogy minősítse át a terhükre rótt cselekedetet álhírterjesztésre, és csak a minimális büntetést szabja ki, annak végrehajtását pedig függessze fel. Vagyis explicite feltételezik, hogy amiatt nyilvánítják őket bűnösnek, hogy a legfelső bíróság újratárgyalást és ezzel kvázi kötelező ítéletet rendelt el.

Kérelmüket a kolozsvári táblabíróság nem hallgatta meg, és az ügyet ítélethozatal céljából a bukaresti törvényszék illetékességi körébe utalta. A végkifejlet 1952 második felében már Bukarestben zajlott. Páteréket megfosztották a szabadlábon védekezés lehetőségétől, a jilavai börtönből vitték át őket a tárgyalásokra, ahol hivatalból kirendelt ügyvéd védte őket. Az iratokból ekkor derül ki, hogy tulajdonképpen ők sem tudnak jól románul: a bukaresti törvényszék tolmácsot kért az igazságügyi minisztériumtól.

1952. december 3-án Páter Ernestet három, Páter Idát négy év szigorított fegyházra és tíz évnyi polgári jogvesztésre ítélte, Bánffy Dánielt pedig nyolc év kényszermunkára és tíz évnyi polgári jogvesztésre. Mindhárom vádlott esetében teljes vagyonelkobzást rendelt el, sőt perköltségként száz-száz lej megfizetésére kötelezte őket.

A dosszié utolsó irata a legfelső bíróság büntetőjogi részlegének 1953. április 16-i ítélete, amelyben az ötfős bírói tanács elutasítja Páter Ida perorvoslati kérelmét. A bíróság ezt két nappal korábban tárgyalta Páter Ida jelenlétében, ekkor az ügyész alaptalannak nyilvánította a kérelmet, a hivatalból kirendelt ügyvéd pedig nem indokolta a kérelmet, mert nem talált a törvénynek megfelelő indokot az 1952-es ítélet megsemmisítésére. Az elutasítás mellett a bíróság 50 lej perköltség megfizetésére kötelezte Páter Idát.

Azt bizonyára az ítéleteket kimondó bírák sem gondolták, hogy egyszer majd ezekre hivatkozva tagadja meg a román állam a Bánffy-erdők visszaszolgáltatását. A jelenkori perek furcsaságait újabb cikkekben igyekszünk feltárni. A visszaállamosító ítéletekkel szemben a Bánffy-örökösök Strasbourgban készülnek fellépni.

The post Kommunista kirakatper: így lett Bánffy Dániel háborús bűnös appeared first on Átlátszó Erdély.