Húsvétkor jelent meg az egyik, számomra nagyon kedves udvarhelyi ismerősöm oldalán a következő bejegyzés:

Ebben haverom kifogásolja a női szobor fütyijét, és kalapáccsal rendezné az ügyet. Nem érzem úgy, hogy ez egy nagyon magasszintű műalkotás, amiért ki kellene állnom, de azt sem érzem, hogy valamire vezet kalapáccsal nekimenni egy szobornak, és határozottan azt érzem, hogy ez manipuláció.

Nem is Hollandia, nem is „Anya”, csak hazugság, hazugság, és orosz propaganda

Gyorsan megkerestem az eredeti posztolást, ami megvágva és átalakítva ismerősömhöz eljutott. Ez Vitéz Gróf Molnár-Gazsó János oldalán látott napvilágot. A bejegyzésben a vitéz gróf azt állítja, hogy „Hollandia. A szobor neve: anya.” Majd azt sejteti, hogy miközben a harmadik világháború itt a nyakunkon, bezzeg ezek a nyugatiak mikkel foglalkoznak. A képen egy felirat van: „Ez ma az EU értékrendszere.”

Ki ez a Vitéz Gróf? Oldaláról egyből látszik.

Egy 41 ezer követővel rendelkező influenszer, aki Horthy Miklós jogutódjának képzeli magát. A Horthy által alapított, és azóta betiltott vitézi rend beképzelt jogutódjának főkapitánya, főguruja, főbohóca.

Csakhogy, míg Horthy ténylegesen részt vett egy rendszer, egy ország építésében és bukásában, utódja tevékenysége látszólag kimerül abban, hogy szép csajokat, gyönyörű tájakat és állatokat, oroszpárti és nyugatellenes mémeket posztolgat Facebook-oldalára.

És szigorú képeket posztol magáról, hol katonai ruhában, fegyverrel a kezében, hol pedig (nem tudni, milyen, hol szerzett) kitüntetésekkel megpakolt tengernagyi uniformisba vagy báli ruhába öltözve, hatalmas kereszttel a nyakában.

Fordított képkereső (reverse image search) segítségével rákeresek az általa megosztott tökös menyecskés képre, hogy lássuk, honnan lopta. Mert, hogy jogtalanul használja azt a fotót, az holtbiztos.

A keresésből kiderül, hogy a képen lévő szobor az angliai Oxford város Summertown bevásárlónegyedében van. Nem Hollandiában, mint állította. És nem az a címe, hogy „Anya”, hanem az, hogy „Woman of our times”, azaz „Mai idők nője”. Tehát semmi nem igaz abból, amit állított.

Vitéz Gróf nem kispályás manipulátor. Hollandia azért szól jobban, mint Anglia, mert az angolok ugye kiléptek az EU-ból, hogyan lehetne az EU-t és az EU értékrendszerét szidni egy angliai szoborért? És az anyasággal gúnyolódni sokkal csúnyább dolog, mint a mai női szereppel.

Rövid keresés után az is kiderül, hogy Femmy Otten alkotása régebbi, a fotók keltezése alapján 2017-es, vagy még korábbi. 2017-ben még harmadik világháborút még senki nem emlegetett. Tehát az a Vitéz Gróf által spekulált gondolat, hogy ni, bezzeg mit csinál a Nyugat, mikor itt a világháború a nyakunkon, puszta huncutság, semmi alapja nincs. Mert nem 2023 húsvétján foglalkozott ezzel a szoborral a nyugati világ. Csak Vitéz Gróf foglalkozott most vele, csak ő tudja, hogy milyen érdekből. Nyilván Vitéz Gróf nem tudott a szobor alkotásakor, 6 évvel ezelőtt ujjal mutogatni, hogy ni, mivel foglalkozik a romlott Nyugat, mert egyrészt nálunk akkor még nem volt téma ez a megosztó genderkérdés, másrészt nem volt ez a háború sem, és Vitéz Gróf sem volt még oroszpárti influenszer.

Az udvarhelyi kalapácsos haverrel ott kommentekben szépen megbeszéljük, hogy nyugi, az igazság valahol középen van. Mert tény, hogy a kérdéses szobor Angliában van, de a művész tényleg holland, és Hollandiában is van hasonló szobra. És az is érthető, hogy sokakat zavar a fütyis nő, főleg azért, mert a gender-kérdés, ami már a csapon is folyik, megosztja a közvéleményt. Ezt így szépen megbeszéljük, s úgy döntök, hogy nem olyan jelentőségű a téma, hogy foglalkozzak vele.

Az aranyozott orosz giccsanya három gyerekkel üti ki a háromkezű, fütyis nőt

Nem telik bele két nap, megjelenik egy másik, számomra kedves udvarhelyi ismerősöm oldalán egy bejegyzés, amiben összehasonlítanak két szobrot: egy orosz aranyozott anyaszobrot, melyen egy háromgyerekes terhes anyuka hősként áll egy játszótér melletti parkocska közepén, és a már ismert háromkezű, fütyis nyugati nő angliai szobrát.

A kísérő szöveg hasonló üzenetű: „Anya szobor Oroszország. Ugyanaz Hollandia. Nyugat közel a célhoz, irányítható robotok világa.” Az elején az összehasonlítás világos manipuláció. A második felével már könnyebben egyet tudok érteni, de elfeledték hozzátenni, hogy Oroszországban sem rózsásabb a helyzet, sőt. Míg Nyugaton (mint a világon bárhol) megpróbálnak irányítani, az oroszoknál megmérgeznek vagy bezárnak, ha ellenszegülsz az irányításnak.

A kép forrására rákeresve mit ad Isten, kibe botlunk? Hát Vitéz Grófba:

Aki épp azt ecseteli, hogy a két szobor pontosan megmutatja, hogy mit képvisel Oroszország és a Nyugat.

Ha gonosz akarnék lenni, azt mondanám, részben egyetértek Vitéz Gróffal, az aranyozott szobor pontosan mutatja, mit képvisel Oroszország. Sokatmondó az, hogy egy ország aranyozott szobrot állít egy anyának és gyerekeinek, miközben értelmetlen hódító háborúba küldi lemészárlásra a gyerekeit.

És egyébként is, hogy a közép-oroszországi Tyumen városkának egy kis parkjában mit gondol egy szoborállító, jó esetben semmi köze ahhoz, hogy mit gondol a világhatalmi pozícióját fitogtató ország vezetője. Mint ahogy az angol városkában szobrot állító művész sem egyeztetett ejsze az EU vezetőségével ezzel kapcsolatban. De ez nem fontos, csak az, hogy szidjuk az EU-t, és az emberek lájkolják Vitéz Gróf oldalát, és szubszkrájboljanak rá. És ez működik is.

A „csatolt áru” manipulációs technika

Mikor második ismerősömnél is meglátom az anyaszobros megosztást, akkor döntök úgy, hogy megírom ezt a rövid kis anyagot. Mert úgy érzem, hogy itteni ismerőseimet manipulálják odakintről. Egy olyan technikával, amit én „csatolt áru” technikának nevezek. Tünde kollégám szerint ezt hivatalosan non sequitur érvelési hibának hívnak. Ez arról szól, hogy veszünk egy tetszőleges témát, ami az emberekben kemény érzéseket ébreszt, és határozott véleményt alakít ki. Például az anyaság és az anyasággal való csúfolkodás kérdését, vagy a gender-témát, vagy ha lehet, mindkettőt egyben, mint most. Erre egy olyan emberben, aki erősen érez a kérdésben, de nem gondolkodik a manipuláción, és nem figyel oda a csatolt árura, születik egy érzés. Például meg akarja védeni az anyaságot. Vagy úgy érzi, hogy elege van már ebből a Nyugatról erőltetett gender-izéből, ami mostanság nagyon téma. És akkor ő állást foglal ebben a kérdésben egy like-kal, egy hozzászólással vagy egy megosztással. Közben nem biztos, hogy észreveszi, hogy a csatolt áru miatt ő gyakorlatilag azt az üzenetet adta tovább, hogy a háborúban Oroszországnak van igaza, és a Nyugat a hibás.

Ez itt a nagy átverés, amit Budapestről exportálnak nekünk Székelyföldre rengeteg csatornán. És az emberek egy része beveszi. Elmegyek gyümölcsész találkozóra, és ahelyett, hogy a gyümölcsökről beszélnénk, a háborúról beszélünk. Asztalszomszédom, akivel eddig mindig a Florina almáról beszéltünk, most magyarázza határozottan, hogy Oroszországnak joga van letámadni Ukrajnát, és Amerika a hibás, mert befolyással és pénzzel terjeszkedett Ukrajna felé és felvásárolta a fél országot. Igen? S akkor Romániának joga lenne tankokkal bevonulni Székelyföldre és szétbombázni itt mindent, és embereket lemészárolni, azért, mert Magyarország próbálta itt terjeszteni befolyását, és pénzt pumpált ide a régióba, illetve ingatlanokat vásárolt? Hát mégsem így gondoltuk, ugye?

Az emberek nem érzik a háború súlyát, nem érzik a perzselt szőr és a rothadó vér szagát. Mert már olyan rég volt háború vidékünkön, hogy lassan mindenki kihalt, aki emlékezne arra, milyen, mikor elveszíted fiadat a fronton, vagy a „felszabadító” orosz katona megerőszakolja a lányodat. És így, emlékek és személyes élmények nélkül könnyen beveszi az ember a manipulációt, és nekiáll drukkolni valamelyik félnek, mintha csak egy focimeccset nézne. Így jutunk oda, hogy nagy autonómiaharcosok drukkolnak egy hódító hatalomnak, érvként akár tökös nőket és aranyozott anyákat is felhozva.

Jeleztem kommentben a hazugságot és a manipulációt ismerősömnek, aki megosztotta az anya-összehasonlítást. Mire még egyszer beléptem volna, hogy elolvassam a reakciókat, az illető letörölte, vagy láthatatlanná tette a bejegyzését.

Kelet és Nyugat is kulturális nagyhatalom, de miért nálunk méregetik a hídra festett farkukat?

A nyugat-európai és az orosz kultúra is meglehetősen gazdag, és csodálatos. A nyugat-európai és az orosz kultúrában is vannak remek alkotások, és gyönyörűbbnél gyönyörűbb anyaábrázolások. És vannak rondák vagy megbotránkoztatóak is.

De semmi értelme nincs annak, hogy egy közép-oroszországi játszótéri anya-giccset összehasonlítsunk egy nyugati, bevásárlóutcában kiállított, aránylag jelentéktelen kortárs műalkotással, ami nem is anyát akar szimbolizálni. És főleg nincs semmi értelme annak, hogy mi itt Székelyföldön emiatt idegeskedjünk, ebből vonjunk le következtetést, és eldöntsük, kinek van igaza a háborúban.

Hogy az orosz anyasors nem épp olyan aranyozott, mint amilyennek Vitéz Gróf megpróbálja beállítani, azonnal látjuk, ha rákeresünk a „russian mother statues” azaz orosz anyaszobrok kombinációra.

Karddal harcba vonuló nő, fiát gyászoló anya, lehullott fejek, kalapácsot tartó férfi és sarlót tartó nő, kard, kard és ismét kard, ilyen találatok százai jönnek elő. Oroszországban sem lehet könnyű anyának lenni, főleg háború idején. És az is biztos, hogy az orosz központi szoborállítási stratégia nem a kisméretű, aranyozott anyaszobrok állításáról szólt az elmúlt száz évben, sokkal inkább a háború kultuszát dicsőítették hatalmas alkotásokon. A vezetők grandomániája persze semmit nem vesz el az orosz kultúra és művészi élet értékéből, mely mindig gazdag volt és lesz.

Az oroszoknál sem minden csupa aranygiccs, nekik is volt és van megbotránkoztató kortárs művészetük, a fejszével ikonokat összetörő performanszoktól kezdve a Pussy Riot-ig, vagy a hídra festett fütyi-graffitiig. Mert ilyen a művészet, a megbotránkoztatás is egyik alapvető funkciója. Sok alkotás, ami ma klasszikusnak számít, valamikor rendkívül megbotránkoztató volt.

Vitéz Gróf, a művész

Kollégákkal beszélgetve egyetértettünk abban, hogy amit most a vitézi rendek csinálnak, katonaszerű egyenruhába beöltözve, keresztekkel és nem tudni milyen csatamezőn szerzett kitüntetésekkel megtűzdelve, karddal a kézben, akár művészeti performansz is lehetne, vagy egy jól eljátszott cosplay. Sőt, ez a kosztümös játék még a botrányos művészetek kategóriájába is sorolható, mert templomokban meg különféle szent helyeken játsszák.

Hogy ennek közönsége is van, erre bizonyíték Vitéz Gróf negyvenezer követője is. Sőt, az államhatalom is legitimálja olykor.

A mai vitézi rendnek már rég semmi köze Horthyhoz, csak a feltűnési vágyhoz. Ha az egykori kormányzó látná ezt, elsüllyedne szégyenében. A mai fővitézkapitány nem ragad kardot, és vonul háborúba az általa istenített oroszok oldalán, hanem ül a számítógép előtt, mémeket és hazugságokat posztolgat Facebookon. Nagy vitézség.

Egy évtizede cikkeztek a lapok arról, hogy a 007-es Vitéz Gróf Molnár-Gazsó János a cigány és zsidó származású Mága Zoltán hegedűst is a rend lovagjává ütötte. Hogy Mága öt nap után kilépett a rendből, mert ciki lett neki, az volt a paródia csúcsa. De lehet, hogy hamarosan eljön az ideje annak is, hogy egy fütyis nőt is bevonjanak a performanszba és lovaggá üssenek. Természetesen fontos, hogy a fütyis nő magyarul érezzen, és ne nagyon legyen zsidó. Hisz Horthy 1940 októberében Teleki Pál miniszterelnökhöz intézett levelében ekképp határozta meg a rend alapításának célját:

„Alapításánál főleg a fajnemesítés gondolata vezetett. […] Az ősi nemesi inszurrekció ez újabb formájával egy mindhalálig megbízható magyar alakulatot akartam, úgy a kívülről jövő támadás, mint a belső destruktív erők újbóli forradalmi kísérlete esetén örök időkre a főkapitány rendelkezésére állítani. Hogy ez a sereg mindég megbízható legyen, fő a származás és az erkölcsi körülmények tisztasága, az erkölcsi alap, valamint az egészséges vér. A vitéz csak engedéllyel házasodhatik, idegen fajból származót csak akkor veszünk fel, ha 100%-ig magyarul érez, megbízható, és maga kéri a névmagyarosítást. A legbátrabb és legjobban dekorált zsidó is ki van zárva.”

Hab a tortán, hogy Vitéz Gróf Molnár-Gazsó János rendje nem is biztos, hogy annak a vitézi rendnek a jogutódja, amelyet Horthy alapított. Ha a Wikipédiát nézzük, akkor ott a vitézi rend címszó alatt egy másik vitézi rend szerepel, amelynek Hunyadi László a főkapitánya.

És mi a tanulság?

Nem mindent kell elhinnünk, amit valaki el szeretne hitetni velünk. Egyik oldalról sem. A jelen és a jövő politikájának egyik legfőbb eszköze a manipulálás. Mikor valaki olyat ír, amire úgy érezzük, hogy ez a szívünkhöz szól, és teljesen egyetértünk vele, akkor ne ereszkedjünk bele az egyetértés langymelegébe, hanem gyúljon ki az agyunkban a felkiáltójel! Próbáljunk meg józanon, emberként gondolkodni, és kiszűrni, hogy egy-egy politikai influenszer miért próbál megetetni minket egy-egy maszlaggal, és próbáljunk meg átlátni hazugságaikon, aljas manipulációs technikáikon. Ne hagyjuk magunkat átverni! És ne verjük át barátainkat, ismerőseinket olyan tartalmakat terjesztve, amelyek manipulatív átverések, és egy véres háborút próbálnak legitimálni.

/// Frissítés 2023.04.15

Egy londoni olvasónk jelezte, hogy április 14-én, miután már feltöltöttem az anyagot, a Reuters Fact Check oldalán írtak arról, hogy leellenőrizték a hírt, miszerint Oxfordban felavatták ezt a szobrot, és hamisnak találták. Egészen pontosan nem találták a helyi sajtóban nyomát annak, hogy felavattak vona ott egy ilyen szobrot. A Reuters azért kezdett el kutakodni a szobor után, mert az előző napokban a neten sok olyan hír kapott szárnyra, hogy Oxfordban egy ilyen szobrot avattak, és sok felháborodott ember osztotta meg az információt, hasonlóan Vitéz Grófhoz, vagy az udvarhelyi felháborodott ismerőseimhez.

A Reuters azt is állítja, hogy a Hágában 2017-ben kiállított, majd elköltöztetett szobor neve nem „Woman of our times”, hanem “And Life Is Over There”, ami magyarul úgy szólna, hogy „És az élet odaát van”, vagy „És ott vége van az életnek”, hangsúlyozástól függően.

Hogy mi igaz mindebből, s mi nem, lassan nem lehet már tudni. Mindenki úgy manipulál, ahogy az érdekei megkövetelik. A Reuters vizsgálatát sem tartom túl mélyremenőnek, és nem magyarázza, hogy ha csak most, az elmúlt héten kezdtek el álhírek terjedni arról, hogy Oxfordban van egy ilyen szobor, akkor hogyan lehet régebbi képeket és írásokat találni erről a szoborról, melyek Orfordra utalnak, például itt és itt.

Nem érzem akkora súlyúnak ezt a témát, és időm sincs annyi, hogy most heteket áldozzak arra, hogy teljesen biztosra leellenőrizzem, van-e ennek a szobornak Orfordban példánya, vagy nincs, és azt minek hívják. Ettől függetlenül egyértelmű, hogy adott érdekcsoportok, többek között Vitéz Gróf, manipulációra használják a szobor fotóját. Az egész történet tanulsága még mindig ugyanaz, amit fentebb is írtam: Nem szabad semmit elhinni, amit valaki nagyon el akar hitetni velünk. Egyik oldalról sem.

/// Frissítés 2023.04.16

Több olvasónk is jelezte, hogy intenzíven fut a neten egy újabb változata ennek a képnek, melyre politikusok vannak rámontírozva.

A szoborban, és politikai célokra való felhasználásában rejlő lehetőségek határtalanok.

The post Így szivárog át az orosz propaganda és a fütyis nő Erdélybe appeared first on Átlátszó Erdély.

Felújított vagy restaurálás alatt álló műemlékházak sora, turisztikai útmutatók és leírások fogadják a Verespatakra érkezőt. Közelebbről az is feltűnik, hogy az épületek nagy része üresen áll, a folyamatban levő felújításokat pedig rég abbahagyták: a leponyvázott vagy kitámasztott épületeken valójában csak az idő vas foga rág; időnként néhány helyi is besegít, akik éjjelente ezt-azt ellopnak az elhagyatott házakról, így gyorsítva a pusztulást.

„Keserű látni az elhagyott, pusztuló házakat: ellopják az ablakokat, ajtókat, a padlót. És azok lopják el, akik a Goldot támogatták. Éjjel jönnek a szomszéd házba is: ha a Goldé is a ház, akkor sem fogadható el sem a lopás, sem az, hogy tönkreteszik a település arculatát” – vázolta a sorsukra hagyott házak helyzetét Zeno Cornea helybéli aktivista.

A helybéliek csak Goldként emlegetik a Gold Corporationt, invazív kampányának emlékét ma a vállalat által felvásárolt házakra, középületekre rögzített feliratok, szlogenek, turisztikai útmutatók őrzik: „Singura solutie mineritul” (Egyetlen megoldás a bányászat), „Nu vrem sa cersim, vrem sa muncim” (Nem koldulni, dolgozni akarunk).

A vállalat az iskolát is megvásárolta, amelyet 2012-ben terveztek befejezni, de máig sem készült el. A „régi iskola” leponyvázott falán felirat: A bányászatból építjük a jövőt.

A kulturális miniszter és a parlament UNESCO-bizottsága Verespatakra érkezik egy „félretájékoztató látogatásra” – láthatjuk a 2014 augusztusában aktivisták által készített riportfilmben. A videó, ahogyan sok hasonló felvétel, leleplezi azt a módot, ahogyan a vezető politikusok az RMGC embereivel karöltve próbálták megvalósítani a bányaprojektet.

„Minimális morális kötelességünk kell legyen azokkal szemben, akik százmilliókat fektettek be.” Dorin Dobra, a parlamenti UNESCO bizottság tagja – 2013. augusztus 20.

Sok víz folyt le a Verespatakon a bányaprojekt kezdeményezése óta. A fenti kisfilmben látható aktivisták között olyanok is vannak, akik a Gold-projekt leállítása után folytatták munkájukat Verespatakon, ők ma a Trai cu rost projekt önkéntesei, a Made in Roșia Montană szociális vállalkozás munkatársai, gyermekfoglalkozások koordinátorai.

A videó témája Verespatak felkerülése az UNESCO világörökségi listájára, ahogy ez a téma ma is Verespatakon. A júniusra várható döntésről helyi aktivisták úgy vélik, megnyithat bizonyos anyagi forrásokat, és a turizmus fellendítésében is fontos lehet, de nem biztosítja Verespatak jövőjét.

A verespataki kulturális bányászati táj  megmentéséhez önmagában nem elég sem az arany ciántechnológiás kitermelésének megakadályozása, sem a világörökség részévé nyilvánítás. Csak különféle, hosszútávon is fenntartható projektek biztosíthatják a táj megőrzését és élhetővé tételét.

A 2015-ben indult Trai cu rost (Értelmes élet) helyi és kolozsvári tagjai a környék számára fenntartható turisztikai fejlesztésekben gondolkodnak. Így hozták létre a Trai cu rost weboldalt, ahol a Verespatakon és környékén zajló turizmusról, a helyiek által nyújtott szolgáltatásokról összesítik az információkat.

„Egyelőre a túraútvonalakra összpontosítunk, ugyanis az idelátogatók számára ez állandó szabadidős tevékenységet biztosít” – meséli Costel Zainea, akivel a túrajelzések felújítása közben ismerkedtünk meg Verespatak központjában, a kisbolt előtt. Ez a kisbolt a település alternatív információs központja: nincs  kérdés, amire a nagyon kedves boltos néni ne tudná a választ, vagy ne tudná azt megszerezni.

A nyesőollóval és festékes bödönökkel felszerelt önkéntesek a változó nehézségű túraútvonalakat járták végig, de biciklis útvonalak kialakítására is készülnek, sőt a jövőben a Szénafesztiválhoz (FânFest) hasonló rendezvényt is szerveznének.

„Úgy érezzük, olyan hely ez, ahol megpróbálnánk élni”

A Verespatakért folyó ellenállás során sokak szívéhez közel került a település és környéke: ahogyan a Made in Roșia Montană szociális vállalkozást kezdeményező és cserkészfoglalkozásokat vezető Tică Darie, úgy a bukaresti származású Costel is itt képzeli el a jövőjét.

„Számomra is úgy kezdődött, mint minden nem helyi számára a részvétel a verespataki ellenállásban: hallottam a bányaprojektről, és nem tűnt korrektnek. Először bukaresti aktivistákkal ismerkedtem meg, majd önkéntes lettem a Szénafesztiválon, és közvetlen politikai akciókban is részt vettem.

Megismerkedtem a barátnőmmel, aki műépítész és részt vesz az Adoptă o Casă la Roşia Montană (Fogadj örökbe egy házat Verespatakon) programban, amely évek óta verespataki épületek szakszerű felújítását célozza meg, önkéntes munkával.”

Costel Verespatakon készül letelepedni: úgy gondolja, hogy egy romos ház felújításával a helyi fiataloknak példát tud mutatni, hogy ami régi, azt nem kell teljesen lerombolni, modernné lehet tenni. Asztalosműhely indítását tervezi, de egy olyan vendégházról is álmodik, ahol művészeket, gyermekfoglalkozásokat vezető szakembereket is vendégül láthatnak.

Mit nem jelent Verespataknak az UNESCO?

Verespatak számára szimbolikus fordulópontot jelenthet a felvétel a világörökségi listára. A bányatelepülés jövőjét tekintve megnyugvásra mégsem ad okot, vélik a helyi aktivisták: „Van rá példa, hogy amennyiben a világörökség sérül, az UNESCO Bizottság visszavonja a címet, ahogyan a drezdai Elba-völgyében felépített négysávos autópályahíd miatt is történt” – fejti ki az egyik kolozsvári aktivista. Az UNESCO Világörökség Egyezménye egyféle javaslat az értékmegőrzésére, de az állam döntéseire nincs befolyással.

A világörökség cím Verespatakra mint bányászati tájra, a római galériákra vonatkozik, amelyeket ahhoz, hogy látogathatóak legyenek, ki kellene építeni. A beruházás és a fejlesztés az önkormányzat együttműködése nélkül nem valósulhat meg. A terület ugyanakkor a Minvest Deva állami bányavállalat tulajdonában áll, ezért további dilemma, hogy kinek lesz érdeke a terület turisztikai fejlesztése.

„Önkormányzati, megyei és állami szintű együttműködés is szükséges a projekt megvalósításához: például, hogy a Minvest Deva állami vállalattól a kulturális minisztériumhoz kerüljön a terület, s így pénzalapot biztosíthassanak a galériák rendezéséhez, gondozásához” – mutat rá Costel.

Több jele is van annak, hogy a helyi önkormányzat nem támogatja az UNESCO-projektet – vélik az aktivisták. Egyrészt az általános városrendezési tervet említik: 2015-ben ugyan a bányaprojektet ellenzők pert nyertek az önkormányzattal szemben, így az RMGC-nek kedvező általános és területi városrendezési terv „érdekellentét fennállása” miatt elvesztette érvényességét. Az új terv azóta sem készült el.

Ennek egyik következménye, hogy nem áll rendelkezésre törvényes szabályozás a helyi építkezési engedélyek kibocsátásához, ami elengedhetetlen egy műemlék besorolású ház felújításához.

A másik aggasztó jel, hogy a bányavidék és a római bányászati emlékek egyik területét (Kirnik és Várhegy – Cârnicul şi Cetate) az állami erdőgazdálkodási alap részévé tették. Ugyan nem beszélhetünk erdőről, inkább 15 éves fiatal fák és cserjék vannak itt, a lépés megnehezíti a területrendezést, a fák gyökerei pedig lassan omlásnak indítják a bányabejáratokat:

„Ha megsemmisül a bányászati táj, megszűnik az UNESCO-védettség is” – összegzi Costel.

Az is kérdés – folytatja egy másik önkéntes –, hogy Verespatak és lakói mennyire állnak készen a nagyszámú vendég érkezésére: szállás, étkezés, megközelítési lehetőségek tekintetében megfelelnek-e majd az igényeknek.

Szellemházak várnak a sorsukra

Ha júniusban Verespatakot világörökségi helyszínné is nyilvánítják, a település sorsát továbbra is bizonytalanságban tartja a Gold Corporation Romániával szembeni kártérítési pere, amelytől többek között a vállalat tulajdonában álló, lakatlan vagy lakott, felújított vagy pusztulásnak indult épületek sorsa is függ.

„Sokan azzal az egyezséggel adták az ingatlanjaikat a Gold Corporationnek, hogy a bányaprojekt indításáig lakhatnak benne. Hogy mi lesz a lakók és a házak sorsa, nem lehet tudni, csak forgatókönyvekben gondolkodhatunk” – fejtett ki a Trai cu rost kezdeményezője.

1.     Ha az állam veszít és kártérítést fizet a bányavállalatnak, akkor az állam tulajdonába kerülnek a házak. Ez esetben árverésre kellene kiírnia őket a házak reális értékének felbecsülését követően (a Gold ennél jóval többet fizetett értük).
2.     Ha a vállalat veszít, továbbra is az ingatlanok tulajdonosa marad.

Mivel a Cioloş-kormány titkosította az eljárást, arról sem lehet tudni, hogy mi zajlik a zárt ajtók mögött, a helyiek így nem tehetnek mást, mint hogy az eredményre várnak.

Sokat javult a hangulat

A hétvégi verespataki látogatásnak kétnapos turistáskodásként vágtunk neki: a Trai cu rost kínálta lehetőségeket szerettük volna kipróbálni. Kiderült, olyan különböző alternatív helyszínei és állomásai is vannak az alakuló turizmusnak, mint a központi kisbolt, a cserkészek szervezte rendezvények, az unitárius istentisztelet vagy a település „élő könyvtára”.

Bár a tehénfejés kimaradt a tervezett tevékenységek közül, találkoztunk a turistaútvonalakat járhatóvá tevő, felújító önkéntesekkel. Szállásadónk ugyan még nem szerepel a Trai cu rost oldalon, azok közé a helyiek közé tartozik, akik kiálltak a Gold ellen. A hostel udvara pedig olyan, mint egy kis bányamúzeum.

„A Trai cu rost jelenlegi szállásajánlata azért érdekes, mert az együttműködők nagy többsége támogatta a Goldot” – meséli Costel.

A helyiek továbbra is gyanakodva figyelik egymást, nem lehet tudni, hogy valójában hányan változtatták meg a véleményüket a bányaprojektről. „Nem mondhatni, hogy a valamikori bányatámogatók ma már alternatív és fenntartható projektekben gondolkodnak” – teszi hozzá.

Szombat este tartotta a helyi cserkészcsapat az éves Fényfesztiválját is. Családias, de életteli közösségi hangulatot találtunk egy hatalmas ház tágas udvarán: gyertyák világították meg a teret, gyerekek rohangásztak, játszadoztak a kifüggesztett hintaágyakban, turisták beszélgettek a tábortűz körül.

A programot szervező Tică évekkel ezelőtt biciklivel érkezett első Szénafesztiváljára, most a település gyerekei számára szervez foglalkozásokat. A ház fele, amelynek az udvarán az esemény zajlott, szintén a Gold tulajdonában van, a másik felét ő vásárolta meg, hogy majd maga is foglalkozhasson szállásadással, rendezvényszervezéssel.

„Míg a szakállam és az egészségem engedi, szolgálok”

Köztudott, hogy Pálfi Árpád, a helyi unitárius lelkész jellegzetes alakja volt a verespataki ellenállásnak, aki nem fogadta el a Gold ajánlatát, hogy felújítsák a templomot. Inkább önkéntesekre bízza, akik évről évre minden nyáron besegítenek.

A lelkészről az a hír járja, hogy olyan, mint egy öreg hippi, aki a formaságokkal nem sokat törődik. Gyakran papucsban tart istentiszteletet, mely azonban akkor sem marad el, ha ő az egyedüli részvevő. A templom leghűbb látogatói az ortodox vallású Zeno Cornea és kutyája, Bobi, ami jó példája annak, hogyan alakította át a bányaberuházás a közösségi viszonyokat: miközben családokat és barátokat szakított szét, új szövetségek és barátságok is kialakultak.

„Bobi hiányzott a legjobban ma a templomból. Egyedül is elmegy megnézni a harangozást, felmegy az orgonához is a mise alatt” – meséli  büszkén Cornea, aki pálinkafőzés miatt ezúttal nem tudott résztvenni a kétnyelvű istentiszteleten.

Pálfi tiszteletes egészen ünnepi hangulatban fogadott, tudott róla, hogy tordai vendégei is lesznek. Harangozás közben, ahogy mindig, felhívta a családtagjait, de még a híveit is, akiket az istentiszteletre várt: „Így szoktam, harangozás közben telefonálok, hogy lássák, dolgozom” – magyarázza viccesen.

Bobi nélkül is különleges volt a vasárnapi alkalom, hiszen különböző felekezetű helyi, kolozsvári, tordai és magyarországi vendégek egyaránt részt vettek rajta. Olyan is akadt, aki vállalta az orgona megszólaltatását.

Zeno Cornea azt is elmagyarázta, miért választja feleségével és lányával együtt a helyi ortodox templom helyett az unitáriust:

„Az unitárius pap volt az egyetlen, akit nem tudtak megvenni, azért járok hozzá. Ez az a templom, ahol azok gyülekeztek, akik meg akarták menteni Verespatakot: a verespataki ellenállás központja.”

A személye iránti tisztelettel a tiszteletes is tisztában van, s bár büszkén említi, hogy múlt héten is interjút adott, a humora most sem hagyja el:

„Én voltam az egyetlen bátor, az 56-os. Mármint kilóra, kalappal. Mert kinyitottam a templom kapuit” – mondja, aztán felidézi, hogyan vették körül a Gold emberei a templomot az ökumenikus istentiszteleten, amire az ellenállás jegyében került sor.

Szimbolikus helyszín a templom udvara is: innen hantolták ki az első halottat, akit a Gold Corporation projektje miatt vittek magukkal a leszármazottak. A kihantolásra érkező egyháziak Kolozsvártól Tordáig minden településről hoztak egy kis földet és azzal földelték be a sírhelyet, ahol most kopjafa emlékeztet az elhunyt megbolygatott nyugalmára.

„Több mint háromszáz halottat hantoltunk ki, elszórtuk mindenfelé őket – a halottakat is megvásárolták” – fogalmaz Pálfi.

Egy hónapja nyugdíjba vonult ugyan, vasárnaponként mégsem fog elmaradni a kétnyelvű istentisztelet. „Kértek a híveim, hogy ne hagyjam itt őket, mert nem lesz, aki eltemesse őket” – indokolja a pap a település melletti több mint négy évtizedes kitartását.

Hiába a siker, hatalmas a veszteség

Zeno Corneát épp borotválkozás közben találtuk otthonában. Egész délelőtt pálinkát főzött a feleségével, most komótosan borotválkozik: műanyag pohárban kevés víz, abban öblíti a borotvát. Nincs víz, mondja, a szárazság miatt, így a szomszédból kell hozniuk.

„Vegyél valamit magadra” – szól a felesége. „Fázol?” – kérdez vissza Cornea ironikusan, de megadja magát, és a kikopott, „Salvati Rosia Montana!” feliratú pólóra rávesz egy felsőt.

A szűkös konyhában beszélgetünk Corneával, aki a verespataki ellenállás egyik  helyi hangadója volt. Korábban a bányában dolgozott topográfusként, innen az alapos helyismerete. A konyhában a kisméretű tévé műanyag csipkével van leterítve, a falon az utolsó vacsora képe. A távirányítókat műanyag zacskóba csomagolták, hogy megóvják a rongálódástól.

Cornea apja is a bányában dolgozott, ahogy általában a helyi férfiak. 48 évesen halt meg szilícium-mérgezésben, hét gyermeket hagyott maga után. Cornea akkor tizennégy éves volt.
„A bányának velem legyen vége – búcsúzott tőle halálos ágyán az apja –, ne adja az Isten, hogy a bányában dolgozz.”

Bár maga az egyik legelszántabb ellenzője volt a ciántechnológiás aranykitermelésnek, nővére nem tartott ebben vele.

„Megbocsátok, de nem felejtem el. Mondtam neki: a szívemnek kedves maradsz, de már nem annyira”

– idézi fel, hogyan adta el tudtán kívül nővére a Goldnak a házat, amit együtt vásároltak az anyjuknak, hogy közel élhessen hozzájuk.

Miközben elítéli a nagyvállalat eszközeit, amelyekkel rászedte az embereket, meg is érti, hogy sokan bedőltek neki, hiszen – magyarázza – nagyon jó stratégiákat alkalmaztak.

„Átlátszó zacskóban vitték a pénzt az eladott házakért, hogy közben a szomszéd is lássa, miről marad le. A felvásárolt épületeket elkezdték bontani, hogy az, aki ellenállt, érezze, nincs maradása, itt minden pusztul. Háromszáz embert alkalmaztak csak azért, hogy fel-alá járkáljanak bányászruhában, és hogy legyen, aki mellettük tüntessen.”

Cornea optimistább Costelnél, ami a közösségi hangulatot illeti. A helybéli szerint ugyanis mára az emberek belátták, hogy becsapták őket, rájöttek, hogy a bányászat nem Verespatak számára az egyetlen megoldás, hanem a befektetők és a megvesztegethető politikai vezetők számára.

„A fiatalok látják, hogy becsapták őket, hogy nekik csak a lapátmenedzser szerep maradt volna a bányában, és hogy a kulcsfeladatokat PRC (pile, relaţii, cunoştinţă – kapcsolatok, ismeretségek) alapon osztották volna ki” – értékeli a helyzetet.

Cornea érezhetően azzal a ténnyel szemben a legkritikusabb, hogy hazájának természeti kincsei idegen kézbe kerülhettek volna, hogy az árulók, azaz a befektetést támogatók, a „Iancu-indulót” és román himnuszt énekelték, miközben egy kanadai cégnek akarták minimális nyereségért eladni az aranyat, a római kori emlékeket elpusztítva, amelyek szerinte meghatározóak román nemzeti identitásában.

„Most is folyik kicsiben az aranylopás, de legalább a mi románjaink teszik és nem külföldi befektetők” – magyarázza cinkos mosollyal.

„Ha újra lenne egy fenyegető projekt, ezúttal egy román cég vagy maga a román állam kezdeményezésével, nem tudom, hogy Romániában hányan mennének újra utcára: ha már nem az idegenekkel szembeni ellenszenv motiválná az ellenállást, hanem a természet-, az értékvédelem, a korrupcióellenesség, nem lenne ekkora az összefogás” – véli Costel, aki szerint ennek oka a térség monarchiabeli elnyomottsága, az aranylelőhely miatti hatalmas korabeli adók és az öröklött idegengyűlölet.

Costel szerint a település számára az a tudás és világszemlélet lehet nyereség, amit főleg a helyi fiatalok szereztek a különböző akciók, beszélgetések vagy a Szénafesztivál rendezvényei során.

„A fiatalokban is él a nemzeti érzékenység, de nem az, ami a gyűlölet felé hajlik: sokuknak vannak német vagy magyar rokonaik, felmenőik is. De találkoztam olyan fiatallal is, akinek van magyar rokona, mégis erősen él benne az idegengyűlölet. A fiatalok legalább jobb belátásra téríthetőek, az idősek már nem” – fejti ki Costel, aki már barátai között is számon tart olyan helyi fiatalokat, akikben korábban erős ellenszenv élt a magyarokkal szemben, nem személyes tapasztalat alapján, hanem mert így tanulták.

A Verespataktorkán (Gura Roșiei) élő roma közösséggel szemben még erősebbek az ellenérzések, mondván, ők semmit nem dolgoznak, és segélyből élnek. Helyzetükkel azonban senki sem foglalkozik, azért sem, mert ennek az állapotnak a fenntartásához fűződik a hatalom érdeke.

A jelenlegi polgármester, aki mindenben készségesen segítette a bányavállalatot, négyévente éppen a legsérülékenyebb közösségekre tett nyomással tartja meg a hatalmát: „a romákat azzal fenyegeti, hogy visszatartja, elvágja a segélyt, ha nem rá szavaznak, Vartopban (Vârtop), ahol sok a mezőgazdász, különböző befektetéseket folytatott, hogy így nyerje meg a választóit, és biztosítsa a következő mandátumát.”

Verespatak megmaradása a legnagyobb civil összefogással elért eredménye Románia elmúlt harminc évének. De Verespatak nemcsak a hatalmi visszaélések elleni kiállás szimbóluma, hanem kulturális örökség és élő közösség is, amit emberi kapcsolatok és hatalmi viszonyok szőnek át és alakítanak, egyelőre úgy tűnik, továbbra is egymásnak feszülő érdekek és meggyőződések mentén.

Jakab Villő Hanga

Adományozd a jövedelemadód 2%-át az Átlátszó Erdély Egyesületnek!

The post Patthelyzet Verespatakon: az ellenállás győzött, a szembenállás maradt appeared first on Átlátszó Erdély.