A légszomj mindennél erősebb: a látásod elködösül, a mozdulataid elnehezülnek, az, ami elvileg futás kellene legyen, szánalmas vánszorgássá válik.

Pánik környékez, miközben tudod, nem szabad pánikolnod, mert ilyenkor a légzés gyorsul, a kevés levegő még kevesebb lesz. Lassított felvétellé válik a külvilág, minden újabb mozdulatért, lépésért meg kell küzdened. Bár tudod, hogy nem lenne szabad, ösztönösen letépnéd arcodról a gázmaszkot.

A haditudósító-képzés második napja ez, az elképzelt szituáció pedig a következő: autónkat támadás érte, nem kizárt, hogy harci gázt is bevetettek, így gázálarcban, 15 kilónyi felszerelésben (rohamsisak és golyóálló mellény) mintegy 400 métert kell szaladni egy mezőn a menedékig. Az útvonalon fekete füsttel égő autógumik és vaktölténnyel leadott sorozatok teszik teljessé a káoszt.

Mit keresek itt, a román hadsereg által szervezett, konfliktusövezetekből tudósító újságíróknak szóló képzésen, 20 évvel azután, hogy sikeresen elblicceltem a sorkatonai szolgálatot? Eszem ágában nincsen háborús tudósítónak állni, azzal azonban tisztában vagyok, hogy újságíróként nem mindig áll módunkban megválasztani, hogy milyen körülmények közt dolgozunk.

Nem mellesleg a kiképzés olyan betekintést nyújt a hadsereg mindennapjaiba, amire ritkán nyílik alkalom. A kiképzendő újságírók annak rendje és módja szerint bevonulnak egy kaszárnyába, és gyakorlótéren, a harctéri körülményekhez hasonló viszonyok közt, háborús tapasztalattal rendelkező katonáktól tanulhatnak.

Konfliktusövezetekben mindig rizikós a munka

Több NATO-tagországban van ehhez hasonló képzés, aminek az apropóját az adja, hogy az újságírók és a hadsereg viszonya – főként konfliktusövezetekben – távolról sem feszültségmentes.

Ideális esetben az újságírók önállóan, a fegyveres erőktől függetlenül utaznak, csakhogy a világon nagyon kevés szerkesztőség engedheti meg magának a repülőutat, védőfelszerelést, páncélozott autót, sofőrt, testőrt, tolmácsot.

Így hát marad a kevésbé látványos, de sokkal olcsóbb megoldás: az, hogy az újságíró a konfliktusövezetben jelen levő erők valamelyikével utazva, kvázi a hadsereg vendégeként tudósít a helyszínről.

Bár az újságírók a genfi egyezmények szerint független, semleges félnek számítanak, akiknek a szabad mozgását biztosítani kell, mindig nagy kérdés, hogy ezt a szembenálló felek mennyire tartják tiszteletben. Az, hogy az újságíró az egyik harcoló féllel utazik, semmiképp nem tesz jót ennek a független státusznak.

Szelfiznél? Rossz ötlet

Egy ilyen felállás más tekintetben is gyakran szül feszültséget: a járőröző katonák például nem mindig örülnek annak, hogy újságírót kell magukkal vigyenek. „Nekem egy emberrel többre kell vigyáznom, miközben ha baj van, nála nincsen fegyver” – magyarázta az egyik katona.

Az újságíró ráadásul gyakran nem ismeri a hadsereg eljárásait, rendszerint nincsen az adott terepen tapasztalata, és túlságosan gyakran van meggyőződve arról, hogy neki semmi baja nem eshet.

Külön probléma, hogy rendszerint szigorúan szabályozzák, hogy a fegyveres erők mozgásairól milyen jellegű információt lehet publikálni. A korlátozás nem feltétlenül amiatt van, hogy a hadsereg valamilyen szupertitkos tevékenységet végez: egyszerűen csak nem szeretnék az ellenfelet olyan információkhoz juttatni, mely megkönnyítheti a dolgát.

Szigorúan tilos például az egyes járőrök útvonaláról, felszereléséről, létszámáról információkat közzétenni. Mosolygós szelfit posztolsz magadról, mielőtt járőrözni indulnál és óvatlanul azt is elárulod, milyen irányba indultok? Miközben a lájkjaidat számolod, előfordulhat, hogy a lázadók már készítik is elő a rajtaütést.

A képzés helyszíne a szászvidéki Nagysink / Grossschenk / Cincu: a falu mellett, Brassó és Szeben megye határán terül el a hatalmas, mintegy 20 ezer hektáros gyakorlótér. Az út mellett található laktanyában spártai kényelmű szállást kapunk: a konténerekből összerakott tömbökben levő szűk szobákban emeletes ágyak és egy-egy kis szekrény áll, székek, asztalok nincsenek.

Nem rúgnak ki senkit, ki-ki maga adja fel

A szomszédos konténerekben a különleges egységek, az 52-es „Băneasa-Otopeni” zászlóalj kilenc katonája lakik: velük fogunk gyakorlatozni.

Kezdetben kíváncsian méregeti egymást a két társaság – ők még sosem láttak ennyi újságírót, mi még sosem láttunk különleges egységekben harcoló katonákat –, azonban a hangulat már az első nap, sörözés közben oldódik. Egy hét múlva már patakokban folyik a hazai pálinka, és mindenki együtt bulizik manelére.

Az állig felfegyverzett, marcona arcok civilben szerény és jófej fiúk, akik büszkén viselik a „special forces” kitűzőiket, de egyáltalán nem kérkednek a munkájukkal.

A különleges egységeket az különbözteti meg a többi alakulattól, hogy tagjaik testileg-lelkileg rendkívül megerőltető, két hónapig tartó „felvételin” esnek át, mielőtt elkezdenék a tulajdonképpeni kiképzést.

Erre a felvételire amúgy bárki, akár civilek is jelentkezhetnek, de rendszerint kevesen abszolválják.

„Mi innen nem rúgunk ki senkit. Ki-ki maga jön rá, hogy nem neki való ez az élet” – mondja sejtelmesen az egyik kiképzőtiszt.

Nők jelenleg nincsenek a romániai különleges egységek kötelékeiben. Nem azért, mert nőket nem vesznek fel, hanem azért, mert a felvételin a nőktől ugyanazt várják el, mint a férfiaktól, és eddig még egyik női jelentkező sem tudta teljesíteni a fizikai próbákat. Igaz, az egyik katona két olyan női jelentkezőről is tud, akinek majdnem sikerült bekerülni.

Csapatmunka a siker kulcsa

Azok, akik a hírhedt „hell week”-et is teljesítik, elkezdhetik a tulajdonképpeni kiképzést. Csak azután válhat valaki a különleges erők teljes jogú tagjaivá, miután sikerrel abszolvál egy bizonyos számú modult: a mindenféle harci technikák mellett egy sor fegyver és eszköz kezelését is megtanulják, emellett pedig mindenki szakosodik egy-egy területen.

Egy csoport kilenc főből áll, és minden csoport rendelkezik például elsősegély nyújtására, műholdas kommunikációra vagy akár robbanóanyagokra szakosodott taggal. Így a csoportok képesek önállóan dolgozni, és ellenséges területen, mostoha körülmények között is küldetéseket végrehajtani.

A kiszámíthatatlan helyzetek és az egymásrautaltság miatt nagyon fontos a csapatmunka. Az újoncoknak a kiképzés során időről időre kérdőíveket kell kitölteniük, megjelölve azokat a kollégákat, akikkel a legszívesebben dolgoznak együtt. A legkevesebb szavazatot kapó, vagyis legkevésbé kedvelt jelölt kiesik, függetlenül attól, hogy egyébként más területen hogyan teljesít.

A velünk gyakorlatozó katonák többször teljesítettek szolgálatot Afganisztánban, jelenleg a Resolute Support misszióban vesznek részt, melynek célja az afganisztáni fegyveres erők – hadsereg és rendőrség – kiképzése és támogatása.

Kiképzőikre támadnak az afgánok

Bár a misszió résztvevői közvetlenül nem harcolnak, és minden intézkedés elvben az afgán hatóságok feladata, egyáltalán nem nyugis küldetés ez. Afganisztánban nem igazán működik az államapparátus, és mindent átsző a korrupció: a fegyveres erők felszerelése gyenge, a katonák nem mindig kapnak fizetést, emiatt aztán nem túl lelkesek, és gyakran dezertálnak.

De nem is ez a legnagyobb probléma, hanem az, hogy a lázadók néhány éve beszivárognak a fegyveres erők kötelékébe, majd miután a NATO erői kiképezik és felfegyverezik őket, kiképzőikre támadnak. Az 52-es zászlóalj 2016 májusában két katonát vesztett egy ilyen támadásban, egy további katona pedig megsebesült.

„Nehéz megbízni ezek után az afgánokban. Elővigyázatosak vagyunk, igyekszünk személyesen is megismerni azokat, akiket kiképezünk, azonban előfordul, hogy megfenyegetik a családjukat. Ha végrehajtják a támadást, tudják, hogy legalább a családjuk biztonságban van, a lázadók valamennyi havi járadékot is biztosítanak számukra” – fogalmazott az egyik katona.

Az 52-esek nem kérkednek kalandjaikkal: kérdéseinkre tényszerűen válaszolnak, nem igyekeznek kiszínezni ezeket a történeteket. Időről időre előkerülnek a sztorik arról, hogy milyen februárban merülni a Fekete-tengerben, vagy úgy járőrözni, hogy közben tudják: mesterlövész van a közeli háztetőkön.

Felszerelést saját zsebből vesznek

Örülnek, ha gyermekeket látnak maguk körül, mert akkor kevésbé valószínű, hogy a közelben pokolgép várja őket. Noha ennek az ellenkezője is megtörténik: egyszer egy kiskamasz derekára volt ráerősítve a bomba, emlékeznek vissza.

Szó esik arról is, hogy a román hadsereg ugyan biztosít felszerelést, ez azonban nem igazán megfelelő. Ezért a katonák rendszerint saját pénzből vásárolnak könnyű és relatíve nagyobb biztonságot nyújtó, kevlár-betétes golyóálló mellényt, jobb rohamsisakot, vízhatlan bakancsot vagy az afgán telek idején is meleg, jó minőségű hálózsákot.

Noha kívülálló számára az életük romantikusnak tűnik, az elejtett félmondatokból világossá válik, hogy családra, magánéletre kevés idő jut. Fél évet eleve Afganisztánban töltenek, a fennmaradó idő nagy részében itthon különféle képzéseken vesznek részt.

Az egyik katona gyermeke három hónapos lett, mire hazatért Afganisztánból, az ilyenkor járó pihenőszabadságot azonban nem élvezhette: már másnap jelentkeznie kellett egy képzésre, ahol korábban oktatott.

„Kérdem, mi újat tanulhatok azon a képzésen amit én korábban oktattam? Nem számít, meg kell legyen a látszám, ezt mondták” – meséli.

Ennél valósághűbb nem lehet

De vissza a kiképzésre: a hét csúcspontja az a 24 órás gyakorlat volt, melyben a körülményekhez képest a lehető legélethűbben eljátszodtunk egy afganisztáni kiküldetést és őrjáratozást. Bár az elképzelt afganisztáni „előretolt helyőrség” a laktanyától nagyjából tíz percre volt, a szervezők kitettek magukért.

A társaságot először busszal elvitték Torda közelébe, a kiképzés helyszínétől 130 km-re lévő aranyoslónai katonai reptérre, ahonnan a légierő C-27 J Spartan szállítógépével tettünk egy kört. A nagysinki gyakorlótér fölé visszaérve a minket kísérő különleges egységek ejtőernyővel elhagyták a gépet, majd a Spartan visszatért Aranyoslónára. Ezzel kvázi megérkeztünk Afganisztánba.

Innen négy IAR-330 Puma SOCAT helikopterrel folytattuk az utat: Aranyoslónáról visszarepültünk a gyakorlótérre. És bár helikopterrel utazni valószínűleg a legnagyobb királyság a világon, a szervezőknek gondjuk volt rá, hogy ne szokjuk meg túlságosan a jót: a táborig az utolsó kilométereket egy szakadt teherautó platóján, régi ejtőernyőkön kuporogva, portól fuldokolva tettük meg.

Tengernyi unalom, pár percnyi pánik

Ebben a táborban vártuk, hogy napnyugta után járőrözésre induljunk. Mi történik egy ilyen táborban? Akárcsak a valóságban, egyáltalán semmi: ki-ki keres egy valamennyire árnyékos helyet, ott leheveredik, és várja, hogy történjen valami. Pozitív dolgokra igyekszik az ember gondolni, például arra, hogy Afganisztánban ennél sokkal de sokkal melegebb lehet.

Így, a Facebook-feed unott pörgetése közben éri a tábort az első támadás: a kezdeti fegyverropogás után felharsan a riasztás, amikor mindenki arccal a földre kell hasaljon. Innen két perc múlva szabad felállni, miközben a bunker felé rohanunk, körülöttünk már javában zajlik a tűzharc a tábort őrző gyalogság és a közeli erdőben bújkáló fegyveresek között. Pár percig tart az egész, utána újból síri csend.

Napnyugta után aztán járőrözni indulunk: a konvojunk három román gyártású BTR-80-as (B33 Zimbru) páncélozott szállító járműből áll. A szovjet mérnökök által a `80-as években tervezett járműveknél mintha külön szempont lett volna, hogy az amúgy is szűk utastér a lehető legkényelmetlenebb legyen: a menetirányban elhelyezett fémpadon ücsörögve sehogy sem fér el az ember lába, a mindenhonnan kiálló kütyükbe rendszeresen beveri a fejét, miközben a földutakon dülöngél – még szerencse, hogy kötelező viselni a rohamsisakot.

Kilátás nincs, de legalább az ágyú csődöt mond

Ráadásul látni sem lehet sokat: a periszkópokon elvben valamennyire kilátni, de sötét van. Mivel ellenséges területen járunk, arra utasítanak, hogy minden nyílást tartsunk állandóan zárva – így a levegő is gyorsan elfogy.

Újságírói szempontból az egyedüli említésre méltó esemény az, amikor a 14,5 milliméteres ágyú néhány lövés után csődöt mond. Együttérzéssel gondolunk azokra a katonákra, akik nemrég még ezekkel a járművekkel járőröztek Afganisztánban. Jó hír, hogy a B33-asokat mostanra amerikai MRAP-okra cserélték, a velünk utazó katonák szerint azok másik dimenziót jelentenek.

Bár a mi konvojunk szerencsésen hazaér, az utánunk következő kör nem ennyire szerencsés: a lázadók sikeresen rajtaütnek a járőrön, és túszul ejtenek négy újságírót. Őket az éjszaka folyamán többször is vallatják az afgán lázadóknak öltözött katonák. A lányok a fiúknál sokkal jobban bírták a stresszt, és ez általában is érvényes, árulják el az 52-esek.

Másnap reggel őket akciófilmbe illő rajtaütéssel szabadítják ki: a helikopterrel érkező különleges egységek pár másodperc alatt kiiktatják a túszejtőket, majd a épület bejárati ajtaját berobbantva hozzák is ki a kék „Press” feliratú mellényükről messziről felismerhető kollégákat.

Mit ér mindez éles helyzetben?

Egy hét alatt megszoktuk a mozgást rohamsisakban és golyóálló mellényben, megtanultuk és gyakoroltuk lőtt sebek ellátását, valamint végtagokon a szorítókötés alkalmazását, a sziklamászást és szikláról való ereszkedést. Utászok megmutatták, hogyan robbantanak TNT-t, megtanultunk térképpel és iránytűvel tájékozódni, vízre szert tenni ott, ahol nincsen víz, megkóstoltuk, milyen ízű az a szárított étel, amit a különleges alakulatok visznek magukkal.

Megnéztük a különleges erők által használt fegyvereket, célba lőttünk pisztollyal és gépkarabéllyal, utaztunk helikopterrel és szállítógéppel, járőrözés közben kipróbáltuk az éjjellátó berendezést, van némi fogalmunk arról, mi történik túszejtéskor, és megtanultuk, hogy engedély nélkül soha, de tényleg soha nem hagyjuk el a páncélozott csapatszállítót.

Éles helyzetben mire lehet jó mindez? Az egyik 52-es katona mosolyogva megnyugtat: „ha velünk vagy, és baj van, úgyis arccal a földre fektetünk”.

Bárcsak soha ne lenne baj.

A címlapfotón gázmaszkokat próbálnak fel a képzés résztvevői. Fotós: Roxana Davidovits/MAPN

The post „Ha baj van, úgyis hasrafektetünk” – újságírók golyóálló mellényben appeared first on Átlátszó Erdély.