Szeptemberben a kollégákkal elmentünk Göteborgba a GIJC-re, a világ legnagyobb és legkeményebb oknyomozó újságírói konferenciájára.

Ezen ott szokott lenni a világ oknyomozó újságíróinak a krémje. Ha valaki azt szeretné, hogy világ korrupt politikusainak a java fellélegezzen, ide kellene egy bombát elhelyezzen. Ezt tudták a szervezők is, nagyon szigorú biztonsági intézkedések voltak, csomagátkutatások a bejáratnál, folyamatos kitűző-viselési kötelezettség, lezárt szárnyak a szállodában, átprogramozott liftek, amelyek csak adott emeleteken álltak meg, ha nem volt kártyád hozzá, s hasonlók.

Az esti programokon is rendőrök és biztonsági emberek tucatjai ügyeltek a biztonságra, és görcsösen ragaszkodtak ahhoz, hogy minden menekülési útvonal szabadon maradjon.

Sajnos a konferencia nyitóelőadása is arról szólt, hogy biztonság szempontjából mennyire nehéz helyzetben vannak a világon az újságírók, főleg azok, akik kellemetlen ügyekkel foglalkoznak. Van, akiket megölnek, bebörtönöznek, másokat agyonperelnek, vagy több tucatnyi rohamrendőrt küldenek a hatóságok egy szerkesztőségre. Olyan országokban is, ahol elvileg demokrácia van. Az utóbbi időben divatos lett, hogy kormányok kémprogramokat vetnek be újságírók ellen.

A kivetített térképen látszik, hogy Magyarország sem kivétel sajnos. Nem vicces, hogy a magyar „nemzeti” kormány méregdrága izraeli kémprogramot telepíttet annak a fotósnak a telefonjára, aki az adriai kiruccanásaikat dokumentálja?

Megmaradt az agyamban egy olyan történet is, amikor nem sikerült feltelepítsék a kémprogramot az újságíró telefonjára, mert nem akart semmiképp rákattintani a linkekre, ezért megkörnyékezték a külföldön tanuló fiát, és annak telefonjára telepítették a kémprogramot. Egy vízumproblémát jelző kamu-SMSbe rejtették a linket, amire rákattintott a gyerek. Az aljasság minden formájára képesek manapság a korrupt kormányok, csak hogy sakkban tartsák a számukra kellemetlen újságírókat.

A konferenciának két fontos célja van. Az egyik az, hogy az emberek találkozhassanak, ismerkedhessenek, személyes barátságokat ápolhassanak. Számomra a legfontosabb eredménye ennek a konferenciának az, hogy megismerhettem Alex Nedeát a Recordertől, az egyetlen olyan újságírót a környékünkön, akinek az anyagait irigyelem. Sajnos, nem mélyíthettük el a barátságunkat, egyrészt mert mindketten magányos fajta emberek vagyunk, másrészt nem volt időnk, mert el kellett jönnöm a konferenciáról már az első nap után.

A másik fontos célja a konferenciának, hogy az újságírók előadásokon vegyenek részt és tanulhassanak. Én első nap bemelegítésére két olyan előadást választottam, amely a mesterséges intelligencia használatáról szólt. Egy lány arra használta az AI-t, hogy különféle cikkekből kiválogasson pár kulcsszót, ami a cikk témáját leírja, majd ezeket összesítette. Arra volt kíváncsi, hogy milyen témájú cikkeket írnak az Al Jazzeerán Svédországról.

Egy másik előadáson az újságírói társadalom egyik legnagyobb keresőguruja, Henk van Ess mesélte el, hogyan használta a mesterséges intelligenciát arra, hogy egy határokon átnyúló törvénytelen urna-hazavivős temetési bizniszt feltérképezzen. Ő arra kérte a Chat GPT-t, hogy kulcsszavakat keressen neki, amivel a Google keresővel megtalálja majd azt, amit keres. Például: „találj nekem egy olyan kifejezést, melyre ha rákeresek, megtalálom, hogy ki foglalkozik urna-hazaszállítással Németországban”.

Vagy „milyen kulcsszavakkal keressem meg az egyetlen céget Udvarhelyen, aki temethet a temetőkben”. Sajnos én inkább ezzel voltam kénytelen az előadás felétől arrafelé foglalkozni, mert felhívtak otthonról, hogy édesanyám eltávozott erről a világról. Ezért az én göteborgi beszámolóm itt véget is ér, sajnos csak ennyit tudtam tapasztalni a világ legnagyobb oknyomozó újságírói konferenciáján töltött bő fél nap alatt.

The post Így használd a mesterséges intelligenciát: ezt tanultam a GIJC-n fél nap alatt appeared first on Átlátszó Erdély.

A panaszok

Olvasóink kértek meg, hogy foglalkozzunk az udvarhelyi temetkezés kérdésével. Panaszuk az volt, hogy bár több temetkezési cég is van a városban, gyakorlatilag mégis csak egyetlenegy céggel, a Somoraival lehet temetkezni, amely persze szolgáltatásait az összes cégnél magasabb áron ajánlja. Az egyházak összejátszanak a céggel, kötelezik a híveket, hogy a sírásást és hantolást ezzel a céggel végeztessék, és azt is ajánlják az elhunyt hozzátartozóinak, hogy egyúttal minden tartozékot is onnan vegyenek meg. Ha véletlenül a hozzátartozók ragaszkodnak ahhoz, hogy más céggel temettessék el az elhunytat, az egyház alkalmazottai agresszíven tiltakoznak ellene, sőt, akár meg is alázzák őket. Van, akinek az egyházi alkalmazott azt mondta, hogy menjen más temetőbe temetkezni, ha más céggel akar temettetni. Az egyházak visszaélnek a hozzátartozók kiszolgáltatott helyzetével, és kötelezik őket, hogy az általuk kiválasztott szolgáltatót vegyék igénybe.

Míg régen a temetés időpontját a pap határozta meg, egyeztetve a hozzátartozókkal, most ez Somoraitól függ, mert annyi a temetése, hogy teljesen be van táblázva. Előfordult, hogy három napot tolták valakinek a temetését, hogy férjen be.

Ezek, és ehhez hasonlóak voltak a panaszok. Nekiálltam leellenőrizni őket.

A kedvezményezett cég drágábban temet

Első körben egy hozzátartozó barátjának álcázva magam körbejártam a cégeket, hogy megnézzem, ki mennyiért temet. A lehető legegyszerűbb temetés árát vizsgáltam, hogy lássuk, tényleg drágább-e a Somorai.

Az Örök nyugodalom céghez mentem először. A hölgy készített egy árajánlatot. 1590 lej a koporsó, 380 a padmoly, 2550 a sírásás és a hantolás. Ez összeadva 4520 lej.

Másodikként Somoraihoz mentem, ott 2445 lej volt a legolcsóbb koporsó, 2900 a sírásás-hantolás, és 400 a padmoly. Ez összesen 5745 lej. Tehát csak ezt a három tételt vizsgálva 1200 lejjel drágább a Somorai, ha a többi apróbb részletet nem is számoljuk.

A Tempusnál nem tudtam tételekre szedetni az árat, mert ott csomagok voltak, 3500 lej volt az alap temetési csomag, ebben benne volt koporsó, szállítás, ellátás, öltöztetés, sírásás, hantolás, padmoly, minden.

Ez azt jelenti, hogy szinte fele annyiért temet a Tempus, mint a Somorai. Kérdés, nyilván, hogy mennyiért temetne, ha temethetne is, és nem lenne Somorainak kizárólagossága a környék legtöbb temetőjében.

A Somorainál említem az ügyfélszolgálatos hölgynek, hogy csak érdeklődni jöttem, megnézem, hogy kinél mekkorák az árak. Erre rákérdez, hogy hol lesz a temetés, és mikor mondom, hogy Udvarhelyen, egyből vágja is rá büszkén, hogy Udvarhelyen ők temethetnek csak. Ezzel tudtomra adja, hogy nincs is értelme más cégeknél körülnéznem. Aztán hozzáteszi, hogy Bethlenfalva kivételével, mert ott más is temethet.

Mikor érdeklődőn visszakérdek, hogy miért csak ők temethetnek, akkor azt mondja, hogy szerződésük van az egyházakkal. Többedik visszakérdezésre azt is elmondja, hogy valójában nekik a monopóliumuk csak a sírásásra van, s mástól is lehet venni tartozékokat, például koporsót, de csak ők tudnak temetni.

A katolikusok szerint a koporsót is a Somoraitól érdemes vennem

Teszek egy kört az egyházaknál is, mintha egy Vásárhelyen elhunyt személy itteni temetéséről érdeklődő hozzátartozó lennék.

A katolikusoknál kezdem, a Szent Miklós plébániánál kopogok be. Egy kedves és segítőkész hölggyel beszélgetek, aki elmondja, hogy a temetkezésekkel foglalkozó kolléga most a búcsúval van elfoglalva, de megpróbál ő kiszolgálni információkkal. 350 lej a 25 éves sírhely-bér azoknak, akik ehhez az egyházközséghez tartoznak, 800 lej azoknak, akik nem ehhez a plébániához tartoznak. Van egy 250 lejes temetkezési díj is, amit ki kell fizetni, ebből 50 lej a harangozás, 50 a ravatalozóhasználat, és 150 lej a temető-karbantartás.

Az időpontkérésről azt mondja, hogy náluk ezt Somoraiék intézik, és ők szokták megmondani, hogy mikorra tudják vállalni a temetést, velük kell ezt megbeszélni. Kérdem, hogy nem az a cég, akit mi megfogadunk? A sírásást és mindent Somoraiék végeznek, mondja, csak rajtuk keresztül lehet temetkezni. Akkor nem lehet az, hogy mi megfogadunk egy céget, akit akarunk? Hát nem, mondja együttérzően.

Ekkor megérkezik a temetkezésekkel foglalkozó kolléga, Karcsi. Teljes nevén Faludi Károly. Megerősíti a hölgy által mondottakat, és elmondja, hogy Somorai a temető gondnoka, ezért csak ő temethet. Koporsót vásárolhatok máshonnan is, mondja, de érdemes lenne, hogy egy céggel dolgoztassak, s mindent onnan vegyek. Nekem lenne könnyebb, hogy ne kelljen annyifelé fizessek, s Somorainak koporsója is van, meg el is hozza az elhunytat, meg minden. Nem akar rábeszélni, mondja, de nekem az az érzésem, hogy épp megpróbált rábeszélni.

Végül is mindegy, mondja, hogy a többi szolgáltatást kitől veszem, de a lényeg az, hogy „a ravatalozótól arrafelé csak a Somorai”. „Azért mondom, hogy kerüljük el a kellemetlenséget, mert itt még más temetkezési vállalat is van, és ezt nem fogja így önnek elmondani. S akkor fog kezdődni a cirkusz.” A hangjából azt érzem, hogy volt itt már cirkusz bőven. „A temetőgondnokságot a Somorai cég lássa el. Sírt ő ás, testet ő visz oda, ő takarja be a sírt.” Más nem, fejti ki határozottan.

Ez miért van, kérdem. „Azért, mert a plebániának a tulajdona a temető. Magántulajdon. Az egyháznál az egyháztanács olyan, mint az országban a parlament. Ők hoznak döntéseket. Ők egyöntetűleg, szavazás alapján kiadták a Somorai cégnek.” Aztán helyesbít:„A Somorai gondnokság. Nem cég, gondnokság.” Itt már eléggé ingerült Faludi. Nem miattam, érezhetően, hanem ennek a témának a múltja, a régi feszültségek törnek elő belőle.

A reformátusok a kezembe nyomják Somorai névjegykártyáját

A reformátusoknál egy nagyon kedves, mosolygós, de egyben határozott és szigorú idősebb hölgy siet segítségemre.

A belvárosi református temetőben nem lehet sírhelyet bérelni, tele van a temető. A sírhelymegváltás idegeneknek, azaz azoknak, akik nem tagjai a gyülekezetnek, 1250 lej, erre rájön 520 lej a temetőfenntartási díj és a harangozás. Az 1250 lejben benne van egy 10 lej/éves temető-karbantartási díj, amit sírhely megváltásakor előre kell fizetni 25 évre, ez hozzáadódik a sírhely 1000 lejes árához.

Amikor a sírhely áráról és a temetési időpont egyeztetéséről kérdem, a hölgy automatikusan mondja: „A Somorai temetkezési vállalkozóval van szerződésünk, csak vele lehet, mással senkivel.” Közben elvesz az asztaláról egy Somorai-névjegykártyát, meglebegteti párszor előttem magyarázat közben, majd a kezembe adja. Mondom neki, hogy „de hát ha már van egy szerződés egy másik céggel?” „Az hozza a ravatalozóig, leteszi és elmegy. Itt nem temethet senki a temetőben, csak Somorai egyedül.” – mondja a hölgy mosolygósan, de szigorúan. „Van szerződés, és a szerződés tartalmaz feltételeket.”

A katolikusokhoz hasonlóan a reformátusoknál is javasolják, hogy érdemes mindent Somoraira bízni: „Ő mindent elintéz.” Ezt kétszer is ajánlja nekem a hölgy. Az időpontot is Somorai adja, mondja, hozzá kell fordulni. „Mikor azt mondják maguk, hogy jövő héten hétfőn vagy kedden van a temetés, akkor Somorai azt mondja, hogy kedden egy órakor van hely, vagy három órakor van hely. Mert ő temet a katolikusban is, az unitáriusban is, ugye, és ő tudja megmondani, hogy melyik időpont szabad. S akkor tetszenek szólni nekünk, s a lelkésszel egyeztetünk.”

Az unitáriusok az egyetlenek, akik nem Somoraihoz küldenek időpontot foglalni. Ott a hölgy, aki szintén nagyon kedves és türelmes, a lelkészhez irányít időpontfoglalásért. De a temetést náluk is csak Somoraiék végezhetik.

Azt is elmondja, hogy az unitáriusoknál 400 lej a sírhelybérlés 25 évre az unitárius félnek, és 600 lej a nem unitárius házastársnak. Van egy sírmegnyitási díj is, 100 lej. És pár éve van egy temető-karbantartási díjuk, 10 lej évente. Ebben benne van a szemétdíj, a kaszálás és mindenféle karbantartás.

Nemcsak a városban, hanem a környező falvakban is

Az egyházaknál való látogatásom tehát megerősítette, hogy forrásaim információi hitelesek voltak, az udvarhelyi egyházak egyetlen vállalkozót engednek temetőjükben temetni. Időközben, a témával foglalkozva kiderült, hogy nemcsak a városban ez a helyzet, hanem a teljes környéken. Falun is ugyanez zajlik, azzal a megjegyzéssel, hogy van egy-egy falu, ahol nem Somorai a kiválasztott, hanem valamelyik másik cég.

Bethlenfalván, Kadicsfalván és Oroszhegyen az Örök nyugodalomnak van egy szóbeli megállapodása, de nincs kizárólagossága. Máréfalván és Fenyéden a Tempus van hasonló helyzetben. Az összes többit ellenben a Somorai uralja kizárólagossági szerződésekkel. Itt nálunk is a völgyben, Keményfalvától kezdve Zetelakán át fel Varságig, mindenütt a Somorainak van exkluzivitása. Ezt tavasszal hallottam. Azóta picit változott a helyzet. Bethlenfalvát bevállalta ingyen kaszálásra a Tempus, de az egyház nem kötött vele exkluzivitási szerződést, ott bármelyik cég temethet.

Az, hogy a piacról kitúrt cégek két-három kisebb-nagyobb faluban temethetnek, még nem elég ahhoz, hogy fenntartsák magukat és az alkalmazottaikat. Csak a várostól távol eső kis falvak „szabadok”, ott senkinek nem éri meg igazán temetni, a távolság és a kis elhalálozási szám miatt, ezért ott tudnak még labdába rúgni a monopólium miatt hátrányos helyzetbe került cégek. De ez sem igazán segít a másik két cégen. A legtöbb temetés városon van, és azt a piacot teljesen kisajátította Somorai.

Teljes csőd most temetkezési vállalkozónak lenni Udvarhelyen

Mindkét vállalkozás, az Örök nyugodalom és a Tempus is arról panaszkodik, hogy mínuszba mennek, többe kerül fenntartani a vállalkozást, mint amennyit hoz.

Abbahagyni sem könnyű most, mert az elmúlt évek a befektetésekről szóltak. Hűtőházat kellett építeni, balzsamozó termet olyan környezetben, ahol nincs 50 méteres körzetben lakóház. El kellett járni egy sor engedélyt, szakembereket kellett szerezni, meg kellett felelni az új, sokkal szigorúbb törvénynek. Ezek a befektetések még nem térültek meg. És ha ez a Somorai-egyeduralom megmarad, akkor nem is lesz miből megtérüljenek.

Rigó Mihály, az Örök nyugodalom ügyintézője elmondja, hogy nekik tavaly 50 temetésük volt, ezeknek 90%-a vidéken, a várostól távol lévő „szabad temetőkben”. Etéd, Atyha, Oklánd, Bencéd, ilyenek. Ez heti egy temetés, nem elég a fenntartáshoz. De ha holnaptól újra temethetnének, akkor is nehéz lenne a piacot visszaépíteniük. Ez a jelenlegi helyzet, hogy az egyházak azt közlik a hívekkel, hogy a cég nem temethet, azt sugallja a híveknek, hogy valami gond van a céggel vagy az engedélyeikkel. Ez egy hatalmas imidzs-rombolás a cégnek.

A Tempus tulajdonosa, Kraft Helmut panaszolja minden egyes alkalommal, mikor beszélünk, hogy ha ez így folytatódik, be kell, hogy zárjon. Az a havi 1-2 temetés, ami becsúszik náluk, az arra sem elég, hogy az alkalmazottak bérét állni tudja, nemhogy még a befektetések is megtérüljenek. Nagyon veszteséges a vállalkozás jelenleg, a kialakult helyzet miatt, a tulajdonos kétségbe van esve.

Barabás Zoltán, az Örök nyugodalom tulajdonosa nem tűnik épp annyira kétségbeesettnek, mert náluk több lábon áll a vállalkozás. De ha nem foglalkoznának kandallógyártással és koporsókészítéssel is, már rég csődbe mentek volna, mondja, csak a temetkezésből. Rajta is látszik, hogy roppantul zavarja ez a kialakult helyzet, és próbál is tenni azért, hogy ez megszűnjön.

Cég harcol a jogaiért

Az Örök nyugodalom megpróbál jogi úton is harcolni ez ellen a monopolhelyzet ellen. De nem könnyű ez a harc. Az egyházakkal egyik szerv sem akar szembeszállni.

A román hatóságoknak nehezen megy számonkérni az egyházakat, megszokták, hogy az ortodox egyház, és ebből kifolyólag minden egyház tabu, számonkérhetetlen. A választott magyar elöljáróink pedig szintén nem akarnak szembemenni az egyházakkal, mert választások előtt a pap szokta kihirdetni a szószékről, hogy kire kell szavazni.

A harc nehéz, de muszáj volt belevágni. Megpróbáltak panaszt tenni a fogyasztóvédelemnél, de ott azt mondták, hogy cég nem tehet panaszt. Megegyeztek az egyik felháborodottabb hozzátartozóval, hogy tesz ő feljelentést, annak reményében, hogy a hatóság kijön, kivizsgálja az ügyet, és figyelmezteti az egyházakat és Somorait, hogy biztosítani kell a szabadpiacot. Erre kijött a fogyasztóvédelem karácsony és újév között, és őket, a temetkezési céget büntette egy figyelmeztetéssel, mert nem tudták teljesíteni a hozzátartozóval kötött szerződésüket. Hogy a szerződés teljesítése miért nem sikerülhetett nekik, azzal már nem foglalkozott érdemben a hatóság.

Aztán leveleket küldtek ki az egyházaknak és a helyi tanácsnak. Az egyházak nem válaszoltak. A tanács válaszolt, hogy az egyházakhoz kell fordulni, és hogy ők egy átiratban kérték az egyházakat, hogy mindhárom céget egyenlően engedjék be a temetőkbe.

De ez gyakorlatilag semmit nem változtatott a helyzeten.

Az egyházakhoz helyileg is küldtek ki levelet, minden faluba. Összesen 57 levelet küldtek ki, plusz egyet Gyulafehérvárra. Két hónap után ismét küldtek egy sor levelet, amiben kérték a temető rendszabályzatát is. Semmi válasz nem jött, kivéve egy, Oroszhegyről.

Miután az egyházak nem válaszoltak, a versenyhivatalt is értesítették. A versenyhivatal válaszolt, azt írta, hogy ők nem tudnak eljárni az ügyben. De írtak egy szép hosszú megható dumát, hogy a törvények szerint ezen a területen is szabadpiac van, a fogyasztók előnyére. És hogy értesítették az egyházakat erről, hogy a temetők működési szabályzatának megírásakor ezt tartsák szem előtt.

Ennek következtében sem javult a helyzet, csak annyi változott, hogy az egyházak kiakadtak. A református egyháztól felhívták őket, és leordították a fejüket, hogy hogyan képzelték el, hogy feljelentik őket. Hogy ezt szépen is le lehetett volna rendezni. Erre ők azt válaszolták, hogy próbálkoztak már szépen lerendezni, de hiába. A katolikusok is visszajeleztek, azt mondták, hogy kapun belül azt csinálnak, amit csak akarnak.

Igaza volt az egyik ellenőrző hatóság emberének, mondja Rigó Mihály, a cég ügyintézője, mikor azt mondta nekik, hogy ez az egyházi szféra olyan, mint a Vatikán, a román törvények nem vonatkoznak rájuk.

„Ha édesanyám meghal, nem tudom eltemetni”

„Ha meghal valakim, Somoraival kell eltemettetnem, pedig hivatalos temetkezési vállalkozó vagyok, minden engedélyem megvan” – panaszkodnak a cégtulajdonosok, ügyintézők.

Ilyen és ehhez hasonló mondatokat mondanak a cégek tulajdonosai és ügyintézői.

Az a kellemetlen, hogy ha meghal valamelyik jóbarátuknak a rokona, és az hozzájuk fordul, nem tudják elvállalni a temetést. Több ilyen eset is volt. A barátjuk meghalt, ingyen eltemették volna, de nem tudták, mert csak Somorai temethet.

Nemrég az egyik alkalmazottuknak halt meg az anyósa. Nem tudták elvállalni a temetést, de adtak neki koporsót. Az emberük elment a Somoraihoz, hogy elintézze a temetést. Mikor ott kiderült, hogy van már koporsója, a hölgy felcsattant, a megrendelőlapot szembevágta vele, hogy akkor az ügyintézést is csinálja az, akitől a koporsó van.

Két éve meghalt az édesanyjuk, meséli Barabás Zoltán és Lajos, az Örök nyugodalom tulajdonosa és adminisztrátora, és Somoraiékkal kellett eltemettessék, mert nem akartak cirkuszt.

Ez a cirkusz szó folyamatosan visszaköszön, miközben a cégvezetőkkel, az elhunytak hozzátartozóival és az egyházak felelős embereivel beszélgetek. A cirkusz az, amit az egyházak és Somorai a hozzátartozókkal leművelnek, és a hozzátartozókra meg a másik két cégre kenik. A hatalmi pozícióban lévő egyházak, és a monopolhelyzetben lévő Somorai hatalmukkal visszaélve megszüntetik a szabadpiacot, de a klienseknek úgy állítják be, mintha a konfliktust a másik két cég generálná azzal, hogy nem akarják megérteni, hogy nincs itt helyük, és nem akarnak megszűnni már egyszer. Vagy a hívek, akik nem akarják megérteni, hogy nem illik szóba állni azokkal, akiket az egyház kisemmizett.

A fő áldozatok: a megfejt hozzátartozók

Hogy egy cég be fog csődölni és egy másik pénzt fog veszíteni az egyházak és Somorai kis összeesküvése miatt, ez szomorú, és igazságtalan, de ennek a témának a közérdekűsége nem ebben rejlik. A fő áldozata ennek az ügynek nem a két cég, hanem mi vagyunk. Mi mindnyájan, akik halandók vagyunk, és halandó hozzátartozóink vannak.

Négy éve temettem el édesapámat, még élénken emlékszem rá, hogy milyen kalandokon mentem keresztül akkor, meg is írtam egy részét. Most is végigkísértem pár ügyet, és elbeszélgettem a hozzátartozókkal.

Felháborító érzés, hogy kiszolgáltatott vagy, és ezzel valakik visszaélnek, esetenként akár meg is aláznak. De megtehetik, mert minden az ő oldalukon áll, főleg az idő. Mert te éppen gyászolnál, van pár napod, hogy elbúcsúzz a családtagodtól, de közben szervezkedned is kell. Nincs időd, hogy hülyékkel vitatkozz. Nincs időd, hogy kiharcold az igazad, mert ott a temetés a nyakadon, és a temetés nem maradhat el csak azért, mert te az igazadért harcolsz. Mit szólna a rokonság, ha nem lenne temetés, vagy ha a temetés nem lenne a legkegyeletteljesebb csak azért, mert a te igazságérzetedet bántják a visszaélések?

Ezt az egyházak is tudják, és a temetkezéssel foglalkozó összes gazdasági szereplő. Hogy a legtöbb hozzátartozó ilyenkor a gyászával van elfoglalva, érthető módon, és az elhunyttól való búcsúzkodással, és nem akar belemenni még egy háborúba is. Ezt a kiszolgáltatott helyzetet használják ki ellene. Hogy ilyenkor az ember inkább kiad párezer lejjel többet, és inkább nyel kettőt, de hallgat. Aztán pedig, ha lejárt a temetés, akkor inkább kettőt legyint és megpróbál felejteni, de nem áll neki utólag kiharcolni az igazát.

Zsolt esete Karcsival

Zsoltot egy nagyon nyugodt, békés, laza embernek ismertem meg. Világot látott ember, háromlaki életet él, Csíkszeredában, Budapesten és Görögországban vannak a főhadiszállásai.

Zsoltnak idén júniusban meghalt az édesanyja. Idős édesapja össze volt törve, Zsoltra maradt a feladat, hogy eljárja a temetéssel kapcsolatos kálváriát. Elment az Örök nyugodalomhoz, hogy megrendelje a temetési szolgáltatást. Ott említették neki, hogy gond lesz az egyháznál, ha velük köt szerződést, de Zsolt úgy gondolta, lazán megbirkózik ennyivel. Fel is ment a nagy katolikus hegyre, elintézni az elintéznivalókat.

És ott jött a hidegzuhany. Faludi erősen kitámadta. Nem számított ekkora támadásra.

A beszélgetés finomabban indult, meséli Zsolt, de folyamatos nyomásgyakorlással. Már-már elhatározta, hogy visszamondja a céget, és átmegy Somoraiékhoz, hogy ne legyen ebből probléma. De ekkor Karcsi bedurvult, és olyan hangnemben kezdett el vele beszélgetni, amit megengedhetetlennek érzett. Ekkor váltott ő is hangnemet, ekkor kezdett el ragaszkodni az igazához, és döntötte el magában, hogy még csak azért sem megy át Somoraihoz. Összevesztek.

Másnap Zsolt már úgy ment Karcsihoz beszélgetni, hogy én is mentem vele.

Rakja le a halottat a temetőkapuban, mert nem engedik be

Faludi már azzal kezdi a beszélgetést, hogy addig nem lehet semmit intézni, amíg nem megy el Zsolt Somoraiékhoz. Zsolt megkérdi, hogy miért kezdi megint ezzel, tegnap nem letárgyalták? Erre Karcsi sértődötten mondja a már betanult szövegét: „Elmondtam önnek. Az egyháztanács itt olyan, mint az országban a parlament. Ő hoz döntéseket és törül el. Mert ez magántemető. És addig a testet a temetőbe bevinni nem lehet, amíg ön nem veszi fel a Somorai gondnoksággal a kapcsolatot.”

Egy nappal korábban Faludi azt mondta Zsoltnak, hogy az általa felfogadott cég beviheti a holttestet a ravatalozóig. Most ellenben nagyon ragaszkodik ahhoz, hogy nem engedi be a kapun az elhunytat, ha nincs szerződés kötve a Somoraival. Zsolt felveti, hogy akkor le kell tegye az édesanyja holttestét a kapuban, ha nem engedik be, amire Karcsi határozottan reagál: „Hát akkor le tetszik tenni. Akkor le tetszik tenni. Mert ezen a kapun belül, addig, ameddig nem rendezi a dolgokat, nem lehet. Hát aztán…”

Zsolték családjának volt érvényes, megváltott sírhelye. Idén év végén járt volna le a bérlet, de a temetés pillanatában még érvényes volt. Zsolt szerette volna megújítani előre, további 25 évre, ahogy ez szokás, és ahogy az egyház el is várja. „Nem, addig nem fizeti ki, amíg nem rendezi a dolgokat a Somorai céggel. Addig nem lehet a testet behozni, amíg… mondom, az egyháztanács megbízta a Somorai gondnokságot. Gondnokság!”

Faludi veri a vasat, még párszor elhangzik, hogy nem lehet bevinni a testet a kapun, mert ez magánterület. Zsolt állítja, hogy ez közhasznú terület. Erre Karcsi ingerülten vágja vissza: „Ez nem közhasznú terület, tetszik tudni, a néptanácsnak van magánterülete, temetője, kint a Marin Preda háta mögött, oda lehet vinni az elhunytat. Ott eltemetheti. Ott az dolgozik, aki akar.” Zsoltnak nem tetszik a gondolat: „Nem, ide fogjuk hozni, mert itt vannak a szülei is, a testvérei is.”

Megy tovább a vita a családi sírhely bérletének megváltásáról, amit Faludi továbbra is megtagad, amíg Zsolt nem fizet a Somorainak. Zsolt próbálja magyarázni, hogy ez két külön dolog, a sírhelyet az egyháztól bérli az ember, és semmi köze a temetkezési szolgáltatáshoz, amit egy cégtől bérel.

Közben átjön a könyvelőnő is, akit Faludi azért hívott át, hogy bebizonyítsa Zsoltnak, hogy ez magántemető. Egy nagy lecsó lesz a beszélgetés. A könyvelőnő mondja Zsoltnak, hogy amíg sírhelye nincsen, addig nem tud itt temetkezni. Zsolt mondja, hogy most akarja rendezni a sírhelyet. Erre Faludi kétségbeesetten magyarázza a könyvelőnőnek, hogy „De nem, addig nem rendezheti. Ha kifizeti, akkor azt fogja mondani, hogy… Nem, egyszer beszéljen a Somorai gondnoksággal.” Zsolt ismét felhívja a figyelmüket, hogy a bérleti szerződésük ki van fizetve, még érvényes. Erre a könyvelőnő: „Semmi gond azzal, de a temetést így is, úgy is kell rendezze a Somorai gondnoksággal.” „A Somorai gondoksággal kell rendezni a temetést. Itt másképp temetés nem lehet” – vágja rá nagyon határozottan Faludi. Még egyszer elhangzik, hogy rakja le a testet a kapuban.

Zsolt felrója, hogy itt kötekednek már harmadik napja. Erre Faludi visszavág: „De ön az, aki kötekedik. Mert nem akarja elfogadni, hogy ez magánterület.” Hogy ki az, aki kötekedik, nehéz eldönteni. Érdekes kívülről figyelni ezt a harcot, amint a nagy mafla hatalom az érdekeit védve és a hatalmát fitogtatva összecsap a kiszolgáltatott, gyászoló kisemberrel.

Az egyház alkalmazottai azt mondják, hogy Zsolt menjen az általa felfogadott céghez, és mondja meg azoknak, hogy rendezzék ők Somoraival a temetést. Mert a cég a hibás, hogy bevállalta a temetést, mikor tudta, hogy nincs joga itt temetni. Mert nem kapott felhatalmazást a plebániától. De miért kellett volna felhatalmazást kapjon a plebániától, ha egy hivatalos, minden szerv által engedélyezett temetkezési cég, kérdi Zsolt.

A könyvelőnő is kezdi bizonygatni, hogy a temető magántulajdon, az egyház tulajdona. Zsolt kéri, hogy beszélhessen az egyházzal. „Itt vagyunk” – mondják neki. Itt nagyon szépen kibontakozna a kérdés: ki is az egyház? De nincs idő kibontani. Zsolt azt kéri, hogy a felettesükkel beszéljen. Azt mondják neki, hogy leírják a telefonszámát, és majd ha a főesperes hazajön, behívja egy beszélgetésre. Azt nem mondják, hogy ez órák, napok vagy hetek múlva fog bekövetkezni.

Zsolt mondja, hogy „jól van, de ettől függetlenül holnap temetés van, azt le kell jártassuk”. Faludi visszavág, hogy „addig nem, amíg ön ezt le nem rendezi.” Majd picivel később határozottan leszögezi, kétszer is elismételve, hogy: „Itt holnap nem lesz temetés.” Majd azt is hozzáteszi, a teljes kép kedvéért, hogy a kapun nem fog bebocsátást nyerni.

Zsolt úgy jön ki a plébániáról, egy nappal a temetés előtt, hogy azt mondták neki, hogy másnap nem lesz temetés.

És mégis lesz temetés

Zsoltot délután behívatja a főesperes. Elbeszélgetnek. A főesperes bocsánatot kér az alkalmazottak viselkedéséért. Megengedik a temetést. De nem szeretnék, hogy ez az eset precedenst teremtsen, mondja a főesperes.

Egy precedensről már hallottam, ami jóval a Zsolt esete előtt történt. Rigó Mihály mesélte, az Örök nyugodalom ügyintézője, hogy volt már egy cigány család, akinek sikerült kiharcolnia, hogy velük temettessen. Mikor az egyháznál akadékoskodtak, ők rácsaptak az asztalra, és hirtelen lehetett bárkivel temetni, meséli. Többet nem akart mesélni a részletekről, de aztán utólag megtudtam mástól, hogy az illető család a P betűvel kezdődő nevű nagyon ismert udvarhelyi család volt, és az érv, amivel sikerült meggyőzni az egyházat, valahogy így hangzott: „a beledet kiengedem, te!”

Zsolt eredménye azért fontos, mert békés úton született, bicska nélkül. Habár lehet, hogy a békés jelző kicsit túlzás, hisz az ellenséges hangulat végig megmaradt, még a temetés alatt is. Az egyház alkalmazottai folyamatosan lesték a temetkezési cég embereit, keresték munkájukban a hibát, és gyűjtötték ellenük az érveket.

Délelőtt kimentem a temetőbe, lefotózni, hogyan ássák a sírt az Örök nyugodalom sírásói. Ez az első alkalom, hogy ebben a temetőben sírt ásnak, mondták a fiúk.

Egy érdekes jelenetnek voltam szemtanúja: valaki odadobott nekik egy csákányt, s csendben hozzátette: majd rakjátok ide vissza. Nem értettem, mi történik, de a sírásók elmagyarázták: reggel a nagy sietségben otthon felejtették a csákányt, és itt jöttek rá, hogy annyira köves a föld, hogy kellene. Kértek egy csákányt a közelben dolgozó Somoraiéktól. Azt a választ kapták, hogy nem. Később ellenben az egyik munkás mégis odacsempészett nekik egy csákányt. Tehát az emberség, a bajtársiasság nem veszett még ki teljesen az emberekből, van még remény. Úgy tűnik, ez a monopolhelyzetért vívott harc nem mindenkinek a háborúja, csak néhány érdekemberé.

Amíg a sírt ássa a cég, amikor az elhunytat hozzák, és végig a temetés alatt egy egyházi alkalmazott folyamatosan lesi őket, és minden hibájukat számontartja. Nemcsak a papoknak, hanem Somorainak is beszámol róluk, látható kárörömmel. Kívülállóként álldogáltam ott, és figyeltem, hogy mi történik, és azt tapasztaltam, hogy az egyház és Somorai cége teljesen összefonódik, nem lehet már tudni, hogy kié is egyik-másik alkalmazott.

A leskelődő egyházi alkalmazott

Reggeliben, mikor odaérek, készítek egy képet a ravatalozó előtt álló autókról. Normális napokon Somorai autói parkolnak csak itt, egyféle reklámtáblaként. Somorai a temetőben parkolja a feliratozott cégautóit. De most egy Örök nyugodalmas cégautó is van itt, azt fotózom, mikor odajön a már említett egyházi alkalmazott, és azt mondja: „Jaj, ezt ne fotózza, mert ez nem a mienk.” Hogyhogy „nem a miénk”? A kié? Az egyházé, vagy Somoraié? Közben Somorai kiáll az egyik autójával a ravatalozó elől, s beparkolja helyette a másikat.

Amíg ott fotózgatok a sírásóknál, odajön egy idősebb ember, és köszönés nélkül nekem esik, magas lóról kioktat engem, hogy nem jól ássuk a sírt, és hogyan kellett volna ássuk. Mondom neki, hogy nekem semmi közöm a sírhoz, én csak fotózok, de nem akarja meghallani, oktat tovább, hogy ilyen vagy olyan keretet kellett volna csinálni. Megköszönöm neki a leckét. Aztán hirtelen hátat fordít és elmegy, ugyancsak köszönés nélkül. Utánamegyek, mert kíváncsi vagyok, hogy ki az és mit akar. Kiderül, hogy Somorainak, a cégtulajdonosnak az édesapja.

Közben az egyházi alkalmazott folyamatosan leskelődik az ablakból, szemmel tartja a sírásókat, és engem is. Hallom, amint kitörő örömmel számol be Somorainak arról, hogy a konkurens cég elrontott valamit a gyászjelentőn. Szerintem jelentéktelen a hiba, de ő nagyon boldog, hogy kapott valamit.

Délben megszólít, és elbeszélgetek vele. Mikor megtudja, hogy újságíró vagyok, és hogy miket figyeltem meg vele kapcsolatban, akkor elkezd aggódni, nehogy kirúgják őt, ha ezt megírom. Megnyugtatom, hogy nem fogom odaírni a nevét vagy a funkcióját. Nem nyugszik meg teljesen, de az ármánykodást tovább folytatja.

A temetés alatt is talál pár hibát a cég munkájában, és ezeket a pap és Somorai figyelmébe ajánlja, nagy buzgalommal. Például, hogy a keresztet nem vitte senki, pedig kellett volna legyen a cégnek egy alkalmazottja, aki viszi a keresztet. Kérdeztem tőle, miért nem mondta el a szokásokat előre a cégnek, hogy ez ne történjen meg. Jaj, hát a cég kellett volna, hogy tudja a szokásokat. De hát honnan, ha ez az első temetése ebben a temetőben? Kérdem a cég ügyintézőjét, hogy miért nem vitték a keresztet. Azért, mondja, mert azt hitték, hogy azt az egyház embere fogja hozni, mint más temetőkben, ahol ők eddig temettek. Nem lenne egyszerűbb, ha egy temetkezési céget előre informálnának az itteni szokásokról és szabályokról, ahelyett, hogy hibát próbálnának találni a munkájában?

A temetés végül békésen lezajlott, ha eltekintünk attól a két-három hibától, amit az egyházi alkalmazottnak sikerült megfigyelnie a cég munkájában, és attól a részlettől, hogy Somoraiék közben egy munkagéppel mászkáltak a közelben és bele-beleburrogtak a szertartásba.

A titkos temetőszabályzat

Nemcsak a temetkezési vállalkozásokat nem informálják a katolikusok a temetkezési szabályokról, de a híveket sem. A reformátusok és az unitáriusok még annyira sem.

Úgy éreztem, hogy az ügy tisztázása érdekében meg kellene néznem a temetőszabályzatot mindhárom egyháznál, és a szerződést, amit Somoraival kötöttek. Mikor Zsolttal bent jártunk temetést intézni, a beszélgetés végén rákérdek Karcsira, még nem újságíróként, hanem egyszerű katolikus hívőként, a temető ügyfeleként:

– Megnézhetnék egy temetőszabályzatot?

– Van ügyvédünk, Ivácsony József, vele tessék felvenni a kapcsolatot.

– Nem, én…

– Én nem vagyok köteles a főesperes úr nélkül odaadni a szabályzatot.

– Nézze, én béreltem valamikor egy sírt itt önöknél, gyakorlatilag a kliensük vagyok. Szeretném látni a temetőszabályzatot, szerintem nyilvános kell, hogy legyen.

– De akkor nem kérdezte meg.

– Akkor nem kérdeztem meg, most kérdem meg.

– Én ennél többet nem tudok. Van Ivácsony József, az ügyvéd, vele föl lehet venni a kapcsolatot, jogi ügyekben ő képviseli az egyházat.

– Tehát ha én írok neki, vagy felhívom, hogy Jocó, add ide kérlek a temetőszabályzatát, akkor ő ide fogja adni.

– Nem tudom. Ő képviseli az egyházat.

– Az ügyvédek azt szokták mondani, hogy ők nem tudják kiadni a kliensnek a papírjait, hanem a kliens kell, hogy kiadja.

– Mondom, ő képviseli az egyházat. Én nem tudom odaadni. (vállvonogatás)(arcvágás)

– De tényleg nem tudom megnézni a temető szabályzatát?

– Nem.

– De hát a temetőkapura nincs kifüggesztve?

– Nem, az nem tartozik a…

– Nem tartozik az emberekre?

– De tartozik az emberekre, de nincs kifüggesztve. Tessék Ivácsony Józseffel felvenni a kapcsolatot, ő képviseli az egyházat.

Hazamentem. Írtam Ivácsonynak, hogy Szia, az egyháztól hozzád küldtek, kérlek, küldd át a temetőszabályzatot és a szerződést. Ivácsony egy órán belül olvasta levelemet, aztán megint megnyitotta, de azóta sem válaszolt rá.

A főesperes úr nagyon elfoglalt

Az egyházzal ellenben beszélhetett az ügyvéd, mert amikor egy hét után, megunva, hogy nem kapok választ, felmentem ismét a plébániára, már megmutatták a temetőszabályzatot. Persze, akkor sem ment könnyen a dolog. Karcsi eleinte nem akarta. Mikor rámenősebb lettem, akkor azt mondta, meg kell kérdeznie a főesperes urat. Aztán elment megkérdezni. Visszajött, és egyetlen mozdulattal elővette a szabályzatot egy szekrényből. Tehát a szabályzat végig ott volt egy karnyújtásnyira, csak Karcsinak ki van adva, hogy ne mutassa meg a híveknek, ha érdeklődnek iránta.

Ideadta a szabályzatot a kezembe. Kérdeztem: lefotózhatom? Nem tudja, mondta, és ismét elment a főesperes úrhoz megkérdezni. De előtte áthívta a szomszéd szobából a könyvelőnőt, hogy az felügyeljen engem, míg ő odavan.

Karcsi visszajött, és engedélyt adott a fotózásra. Halleluja, végre nyitottak a katolikusok! De az örömöm korai volt, a párbeszéd itt véget is ért.

Kérdeztem Karcsitól, hogy miként tudnék beszélni a főesperes úrral temetőügyben. Időpontot kell kérni, mondja, s amint sorra kerülök, fogad. Mindenkit fogad, csak ki kell várnom a soromat.

De mikor egy óra múlva visszamegyek időpontot kérni, Karcsi azt mondja, hogy beszélt a főesperes úrral, és változott a helyzet. Nagyon elfoglalt, nem tud fogadni. Mert ő azon kívül, hogy plébános, főesperes is. És írásban nyújtsam be, hogy mit szeretnék megtudni.

Van nekem egy jó ismerősöm, aki közel áll az egyházhoz, és mindig letol, mikor rosszat írok az egyházról, hogy miért támadom őket. Ennek az embernek megígértem, hogy mielőtt rosszat írnék az egyházról, szólok neki. Most is említem neki, hogy hogyan jártam, azt mondja, hogy megpróbál közbenjárni. Pár nap múlva jelentkezik, hogy ő megpróbálta, de hiába, a főesperes nem akar szóba állni velem. Ez van.

Megpróbálok írásban kommunikálni az egyházzal, ahogy mondták. Elküldök nekik egy kérést, hogy küldjék át a szerződésüket a Somoraival. A főesperes úr válaszol is, hogy megkapták a levelem, és hogy a temetőbizottság ülése után majd válaszolnak.

Sajnos, azóta sem válaszoltak, ez volt az utolsó visszajelzés a katolikusok részéről.

A reformátusok nyitnak

Elmegyek a reformátusokhoz is. Bemutatkozom, hogy újságíró vagyok, és mondom a hölgynek, hogy meg szeretném nézni a temetőszabályzatot. Ő nem tudja ideadni, mondja, csak a tiszteletes úr.

Pitó Zsolt tiszteletes pontosan akkor lép be az irodába, kedvesen köszönt, és beinvitál egy beszélgetésre. Látszik rajta, hogy nem örül annak, hogy írok erről az ügyről, el is mondja, hogy nem lenne jó ezzel a témával most foglalkozni, de őszinte és egyenes párbeszédet folytatunk, és ezt nagyon értékelem. Minden egyházzal és minden pappal szerettem volna így elbeszélgetni, hogy meg tudjam ismerni az ő álláspontjukat is.

Pitó a múltból kezdi a történetét. Régen a temetőőr ásta a sírokat. Alkalmazott is volt az egyháznál, de céget is kellett nyitnia. Nagyon sok panasz volt a munkájára, az egyház nehezen tudta kezelni a helyzetet.

Mikor ő elment, két cég jelentkezett, hogy átveszi a helyét: a Somorai és a Tempus. Az egyház (itt Pitó felhívja a figyelmem, hogy ez egy magántemető) azt szerette volna, hogy a szemét és a kaszálás kérdése mind egy kézben legyen. Látták, hogy Szombatfalván jól dolgozott Somorai. A presbitérium azt a döntést hozta, hogy neki adják a temetőt.

A konkurens cégek aztán kivizsgáltatták ezt a döntést, feljelentették őket az egyházmegyénél, az egyházkerületnél, a diszkriminációellenes hatóságnál. Pitó érti, hogy a „kintieknek” kérdés, hogy ez így jó-e, de ők, mint a temető tulajdonosai, úgy látják, hogy Somoraiék jól végzik a dolgukat. Ők eddig elégedettek a munkájukkal. Az ötéves szerződés lejártával felülvizsgálják a kérdést, és akkor eldöntik, hogy folytatják-e így vagy nem.

Nem tudnak beengedni 5-6 vállalkozót temetni. Kínos, mikor ottmarad például egy kupac föld valahol, és nincs gazdája. Az elszámoltathatóság teszi szükségessé, hogy egy vállalkozó végezzen minden munkát.

Ez a döntés átment a temetőbizottságon, a nagypresbitériumon, és a mai napig nem bánják.

A reformátusok zárnak

Pitó kérésemre megmutatja a temetőszabályzatot. Egy régi, 1914-es temetőszabályzatuk van, melyet 2008-ban átdolgoztak. A szabályzatuk nagyon szép, kedves és emberséges, de inkább illemszabály-szerű, arról szól, hogy hogyan kell viselkedni a temetőben. Nem tartalmaz semmit gondnokságról vagy arról, hogy ki temethet vagy sem a temetőben. Arról inkább a Somoraival kötött szerződésük szól, mondja a lelkész. Ezt a szerződést nem tudja megmutatni, sajnos, mert az ügyvédnél van, épp újraírják.

Mikor kérdem, hogy lefotózhatom-e a temetőszabályzatukat, a lelkész nemet mond. Ő erre nem adhat engedélyt, írjak egy kérést a presbitérium irányába, s ha ők beleegyeznek, akkor fotózhatom. Mosolyogva mutatom neki, hogy a szabályzat 29-es cikkelyében azt írja, hogy e szabályzatot a hívek előtt megfelelő részletességgel ismertetni kell, és hogy a szabályzat a lelkészi hivatalban mindig a hívek rendelkezésére bocsátandó. Tehát nyilvános. Nem tud nem egyetérteni, de attól még maradjon az a változat, hogy én írok egy kérést a presbitériumnak. Szívesen megteszem, nem akarom saját presbitériuma által keresztre feszíttetni az egyetlen papot, aki emberségesen szóba állt velem.

Megírom a kérést a presbitérium irányába, kérem a temetőszabályzatukat és a Somoraival kötött szerződésüket.

Két hét múlva válaszolnak, hogy az érintett történelmi egyházak részéről egy közös nyilatkozat született ezzel kapcsolatban. És semmilyen egyházközségi okiratot nem szolgáltatnak ki. Küldik a Hargita Népében megjelentetett nyilatkozat linkjét. Mit mondjak erre? Örülök, hogy egyáltalán válaszoltak, és átküldték a nyilatkozatot, nem úgy, mint a katolikusok.

Az unitárius lelkész nem adja a nevét és nem akar nyilatkozni

Bemegyek az unitáriusokhoz is. A hivatalban egy fiatalember ül, kedvesen fogad, és az „esperes” úrhoz irányít. Nem kell sokat keresgélnem, mert amint megfordulok, épp lép be az ajtón a lelkész, volt esperes.

Nagyon kedvesen és mosolygósan kezdünk el beszélgetni. Mond egy fontos gondolatot, ami jól rávilágítana arra, hogy miért fontos az egyháznak, hogy egy cég temethessen, de nem engedi, hogy leírjam. Elkezd azon lovagolni, hogy nem adja a nevét, és megfenyeget. Hogy „ha bármit felhasznál, nekünk is megvan a jogunk, hogy… hogy ezt hogy kezeljük”. Még mindig mosolyogva beszélgetünk, de már nem a temetkezésről, hanem arról, hogy hogyan képzelte azt el, hogy nem adja a nevét, és hogy ha leírok bármit, akkor kezelésbe vesznek.

Hiába magyarázom neki, hogy közszereplő. És egyébként is, ha leírom, hogy az udvarhelyi központi unitárius lelkész, akkor úgyis mindenki tudni fogja, hogy kiről van szó, nem kell a nevét odaírjam. Ragaszkodik ahhoz, hogy neki joga van, hogy ne adja a nevét. Most nevezzem őt Tudjukkinek az anyagban?

Nem akar nyilatkozni nekem, mondja, mert nem akar belekerülni ebbe a slamasztikába. Mondom neki, hogy már benne van, ha nem is ő, de az egyház biztosan.

Mond dolgokat, amiket aztán nem enged, hogy leírjak, közben mosolyogva szívat, hogy nem akarom leírni a valóságot, amit ő mond. De hát hogy írjam le, ha ő nem engedi… Mondom neki, hogy olyat ne mondjon nekem, amit nem szabad leírnom.

Kis kakaskodás hangulata van a beszélgetésünknek, mosolyogva keménykedik velem. Nekem alapvetően nincs ellenemre, hogy egy férfi keménykedjen egy másik férfival, csakhogy én itt nem férfiúi minőségemben vagyok jelen, hanem mint újságíró, aki a város lakosságát képviselem ebben az ügyben, többek között az unitárius hívőket. De ez a lelkészt nagyon nem izgatja, sőt, a hívek szívfájdalmai sem nagyon izgatják, mert lazán kijelenti, ők nem kötelezik az unitárius híveket, hogy ide temetkezzenek. Elmehetnek egy másik temetőbe.

A temetőszabályzatot nem mutatja meg. Adjak le egy kérést a presbitériumnak, s ha az elnökség jóváhagyja, akkor tanulmányozhatom a temetőszabályzatot, ha nem, akkor nem. Kérdem, hogy a temetőszabályzat nem nyilvános? Semmi nem nyilvános, mondja a lelkész, mert ezek belügyek.

Küldök egy kérést a kebli tanácsnak, hasonlót, mint a többi egyháznak.

Augusztus 21-én válaszolnak, hogy nem tudják kérésemet teljesíteni. Nem indokolják meg válaszukat, de gyanítom, hogy indoklásnak azt a két héttel azelőtt megjelent nyilatkozatot szánják, amit át sem küldtek nekem, csak más sajtóorgánumoknak.

A nagy közös nyilatkozat és a nagy ökumenikus összefogás

Miután mindhárom egyháznak az álláspontját próbáltam megismerni, és nem igazán akartak ebben partnerek lenni, úgy érezték jónak, ha összefognak, és egyesült erővel támadnak hátba.

Összeültek, és írtak egy nyilatkozatot. Hogy ez pontosan mikor történt, nem tudhatjuk, mert a nyilatkozat nincs keltezve, nincs rajta dátum. De azt tudjuk, hogy a Hargita Népe augusztus 9-én közölte.

Sajtós szemmel nézve ez aljasság. Az, hogy egy sajtóorgánum kér egy információt, és a neki szóló választ nem neki küldöd el, hanem egy konkurens sajtóorgánumnak, ez annyira aljas csel, hogy még a politikusok sem igazán merik megtenni. És mondanám azt is, hogy a sajtós kollégák részéről sem szép, ha lehoznak egy ilyet, de ebben a helyzetben nem tudom elítélni őket, mert szerintem fogalmuk sem volt, hogy ez a nyilatkozat miről szól, hogy ez válasz az én információigénylésemre. Beszéltem olyan sajtós kollégával, aki megkapta ezt a nyilatkozatot, úgy, hogy még fizettek is volna azért, hogy leközöljék, de nem közölték le, mert nem értették, hogy mi is van, minek apropóján jött ki ez a nyilatkozat és miről is szól. Így, a kontextusból kiemelve ez egy érthetetlen védekezés.

Íme a nyilatkozat:

Ebben a nyilatkozatban bemutatják a gyönyörű helyzetet és a rendet, ami jelenleg uralkodik, illetve a közös egyetértést, ami mind az egyház vezetése, mind a hívek részéről megvan. Ilyen mondatokat írnak bele, hogy: „Gyülekezeti tagjaink elégedettek a döntésünk eredményével. A felmerülő kérdéseket, nehézségeket is a legnagyobb jóindulattal kezeljük…” De akkor miért tapasztaltam én mást? A megalázás manapság keresztény cselekedetnek és jóindulatnak számít? Amikor azt mondják neked, hogy tedd le halott anyádat a temető kapujába, mert nem engednek be a temetőbe, ahol van érvényes családi sírhelyed, akkor az jóindulat?

A 2-es pontban rosszindulatú hírkeltésnek nevezik, ha valaki ezzel a kérdéssel foglalkozik. Ugyanakkor sietnek letisztázni, hogy ők soha semmiféle anyagi juttatást nem kaptak Somoraitól. Én eddig fel sem vetettem, hogy egyáltalán Somorai valamit juttatna vissza a papoknak ebből a monopolhelyzetből származó plusz bevételéből. Soha egyetlen papnak vagy egyházi alkalmazottnak nem említettem ilyesmit, nem is foglalkoztam ezzel a kérdéskörrel. Miért próbálják mégis cáfolni ezt az eddig fel sem merült dolgot?

A legmeglepőbb az egész nyilatkozatban az, hogy a 7. pontban leírják: „az egyházközség tagjainak sem, és egyházközösségen kívüli személyeknek sem kötelező ezen temetőkertekben való temetkezés”. Megteheti manapság egy egyház, hogy azt üzenje a saját híveinek, hogy ha nálunk nem tetszik, menjél máshoz? Túl sok a hívő? Vagy a keresztény szeretet és ökumené nevében szeretnék támogatni a Jehova Tanúit, a Hit Gyülekezetét és a többieket még pár hívővel?

A 8-as pontban azt írják, hogy ha van olyan hozzátartozó, akinek hátránya származott ebből a rendszerből, akkor jelezze. De miért jelezze? Hogy tudják leordítani a fejét? Hogy tudják ötvenszer a képébe vágni, hogy „magánterület”? Hogy tudják azt mondani neki, hogy majd az apját is rakja le a temetőkapuban, ha nem tetszik ez a rendszer? Én saját szememmel láttam, hogyan viselkednek azzal, aki jelzi ezt a problémát: megalázzák. Ez a felhívás az egyházak részéről puszta képmutatás. Kiadnak egy nyilatkozatot, hogy ez van és pont, ebből nem engedünk, majd eljátsszák, hogy ők mégis meghallgatják azokat, akiknek ez nem tetszik.

Hivatkoznak arra, hogy lehet köztemetőbe is temetkezni, nem muszáj egyháziba, de közben azt is leírják, hogy nincs városunkban rendes köztemető. Szóval akkor hol van a választás lehetősége, ha nincs? Megtehetik, hogy nem engednek be valakit felekezeti temetőbe, ha nincs köztemető? Nem. De legalább beszóltak a városvezetésnek, hogy csináljon már köztemetőt.

Jogilag hogy áll a dolog?

Egy ügyvéd ismerősöm segítségével megnézzük, mit ír a 102/2014-es temetkezési törvény, amire az egyházi vezetők is hivatkoznak nyilatkozatukban.

Ez a törvény kimondja, hogy:

„Art. 2
(1) Oricine are dreptul la o înmormântare decentă şi la aducerea ultimului omagiu la locul de veci al decedatului.
(2) La stabilirea locului de veci şi organizarea serviciilor funerare, persoanele în drept şi prestatorii serviciilor funerare sunt obligaţi să colaboreze între ei, să ţină cont de voinţa exprimată pe timpul vieţii de către defunct sau, în lipsa acesteia, vor ţine seama de apartenenţa religioasă a defunctului.”

Tehát mindenkinek jogában áll hogy tisztességes temetésben részesüljön. A temetkezési hely kijelölése során az érintett személyek és a temetkezési szolgáltatók együtt kell működjenek, figyelembe véve az elhunyt végakaratát vagy végakarat hiányában az elhunyt felekezeti hovatartozását. Tehát kizárni valakit az egyházi temetőből, ha ő oda akarta, hogy temessék, törvénytelen.

„Art. 5
(3) În localităţile în care nu există cimitire comunale şi unele culte nu dispun de cimitir propriu, persoanele decedate care au aparţinut respectivelor culte vor fi înhumate potrivit ritului propriu în cimitirele existente în funcţiune, excepţie făcând cimitirele existente în funcţiune ce aparţin cultelor mozaic şi musulman.
(4) De prevederile prezentului articol beneficiază şi persoanele fără apartenenţă religioasă.”

Azokon a településeken, ahol nincs városi temető, az egyházi temető köteles befogadni mindenkit.

Az egyházak keverik a temetőgondnokságot a temetkezési szolgáltatással

„Art. 17
(1) Cu privire la înmormântare sunt obligate să dispună următoarele persoane:
a) persoana care s-a angajat prin contract că se va îngriji de înmormântare;
b) persoana stabilită prin testamentul defunctului;
c) în lipsa testamentului, soţul/soţia persoanei decedate, care a trăit în aceeaşi locuinţă cu persoana decedată în ultima parte a vieţii;
d) altă rudă apropiată a decedatului, până la gradul al IV-lea inclusiv.”

A törvény felsorolja (17. §) a temetéssel kapcsolatos intézkedések, döntések meghozataláért felelős személyeket. Ezek között nem szerepel a temetőt működtető entitás (pl. egyház). Tehát nem az egyház kell, hogy meghozza azt a döntést, hogy a hozzátartozó melyik temetkezési céggel dolgoztasson.

„Art. 21
(1) Serviciile funerare constau în: primirea comenzii pentru înmormântare, transportul persoanei decedate, pregătirea pentru înmormântare, aşezarea pe catafalc şi organizarea ceremoniei de ultim rămas bun, coborârea sicriului în mormânt, deschiderea şi închiderea mormântului, exhumarea şi reînhumarea, incinerarea, preluarea urnei şi aşezarea acesteia în nişa specială, predarea urnei.”

A törvény 21. paragrafusa tételesen felsorolja a temetkezési szolgáltatásokat. Ezekbe beletartozik a sír kiásása, a koporsó leengedése és az elhantolás is.

Ez itt valószínűleg a legnagyobb jogi tévedés az egész történetben, az egyházak részéről. Ők azzal érvelnek, hogy megválaszthatják, hogy kinek adják oda a gondnoki feladatot, kire bízzák rá a temetőt. Ez igaz. Csakhogy a gondnoki feladatok azok a temető karbantartásával kapcsolatosak, pl. fűnyírás, utak karbantartása, falevelek összetakarítása, szemétszedés, stb.

A sírásás, a koporsó leeresztése és a hantolás nem temető-karbantartási feladatok, hanem temetkezési szolgáltatások, melyeket egy temetkezési cég végez és a hozzátartozó fizeti.

Az egyház, mint temetőtulajdonos megszabhatja, hogy mennyibe kerül egy sírhely bérlése a temetőjében, és eldöntheti, hogy ebből a pénzből kinek adja ki a temető-karbantartási munkálatokat. De nem szabhatja meg a hozzátartozónak, hogy kitől rendelje a temetési szolgáltatásokat. Egy szabadpiacon nem mondhatja meg nekem, hogy melyik szolgáltatót válasszam az én pénzemen a sírásásra. Nem mondhatja meg, hogy csak a legdrágább szolgáltatót választhatom, amelynek az árában benne van egy rakás csatolt áruként hozzáadott költség is.

Kétszer fizetett temető-karbantartás

Amint azt már összehasonlítottuk, Somorai jóval drágább a másik két szolgáltatónál. Hogy azért van-e ez, mert minőségileg különböznek a szolgáltatások, vagy csak azért, mert Somorai rátesz az árra, monopolhelyzetét kihasználva, nehéz lenne megmondani. Mert a minőségi különbségeket elég nehéz lenne számokban kifejezni és összehasonlítani. De egyértelmű, hogy a Somorai árába bele vannak számolva az egyházaknak nyújtott szolgáltatások, amiből a legnagyobb tétel a temetőkaszálás és a temető gondozása, ezt egyik pap el is ismeri.

Falvakon, ahol nem szednek temető-karbantartási díjat, és az emberek egyre kevésbé kaphatóak arra, hogy közmunkával, karbantartsák a temetőt vagy évente többször megkaszálják, érthetően nagy terhet levesz a pap válláról, hogy odaígéri a temetőt egy vállalkozónak, aki kaszálja, gondozza, és cserébe temetési kizárólagosságot kap. De városon, ahol temető-karbantartási díjat szednek a sírhely bérlésekor, gyanús, hogy kétszer fizettetik ki a hívekkel ezt a díjat. Azért mondom, hogy gyanús, mert az egyházak ezt nem erősítették meg, hisz nem álltak szóba velem. De minden jel arra utal, hogy a hívő duplán fizeti ezt ki.

A hívő kifizeti egyszer az egyháznak, mikor a sírhelyet megváltja, temető-karbantartási díj formájában. Ezt az összeget az egyházak nem fizetik ki kaszálásra Somorainak. Ezt a közös nyilatkozatuk 2. pontjában le is írják, hogy ők nem fizetnek a cégnek a temetőgondozásért. Somorai az exkluzivitásért cserébe kaszálja és gondozza ingyen a temetőket. Azaz nem ingyen, mert azt a pénzt ráterheli a kuncsaftra, azért kerül nála párszáz lejjel többe a sírásás vagy bármilyen szolgáltatás. Így mindenki jól jár, az egyházak is, akik beszedik a pénzt, de nem kell kiadniuk, Somorai is, aki exkluzivitást kapott, és ebből kifolyólag kérhet annyival többet, hogy még marad is.

Magántulajdon?

Az anyag készítése közben legalább 500-szor hallom ezt a szót. Ez a szó a legfőbb érv ebben a témában. Még a nyilatkozatukba is beleírják. Habár egy jogban jártas ismerősöm szerint az egyházi temető nem „magánterület”, hanem egyházi köztemető, az egyházak kitartanak amellett, hogy ez magántulajdon, és kész. Mikor valaki az egyház részéről kiejti ezt a szót, úgy gondolja, ezzel a vita le van zárva. De számomra nincs. Két probléma is felmerül ezzel kapcsolatban.

Egy: még pár évvel ezelőtt háromféle tulajdon létezett a mi vidékünkön (nem jogilag osztályozva, hanem közvélemény szempontjából): magántulajdon, állami tulajdon, és egyházi tulajdon. Az utolsó kettő számított köztulajdonnak. Az állami tulajdon volt a románok által lenyúlt köztulajdon, az egyházi tulajdon volt a magyarságnak megmentett köztulajdon. És politikusaink, közszereplőink leglátványosabb törekvése az volt, hogy az elrománosított köztulajdont visszamentsék magyar köztulajdonná, azaz államiból egyháziba. A magyar állam is főként úgy támogatta az erdélyi magyar közösséget, hogy az egyházat támogatta, vagy az egyházon keresztül támogatta. Most pedig kiderül, hogy az egyházi tulajdon az magántulajdon. Tehát akkor az, ami zajlott az elmúlt években olyan néven, hogy a magyarság tulajdonát visszaszerezzük és támogatjuk, az egy rejtett magánosítás, privatizálás?

Kettő: oké, magántulajdon, de kinek a magántulajdona? Abból, ahogy az egyházi alkalmazottak odavágják a híveknek azt, hogy magántulajdon, az ember azt hinné, hogy ez az egyházi vezetés magántulajdona, de semmiképpen sem a hívek magántulajdona. Mert az egyházi alkalmazottak használják a hívek ellen ezt a szót. De mi az egyház, ha nem a hívek közössége? Kié az egyház?

Kié az egyház?

Előkapartam a különféle egyházak statútumait, alapszabályzatait.

A katolikusok egyházi törvénykönyve, a Codex Iuris Canonici nagyon tisztán meghatározza, hogy

Tehát az ember keresztséggel az egyház tagjává válik.

A Magyar Református Egyház alkotmánya azt mondja, hogy:

Tehát elvileg teljes jogú egyháztag mindenki, aki konfirmált, reformátusként él, fizeti az egyházi adót és van szavazójoga egy egyházközségben.

A Magyar Unitárius Egyház Alaptörvénye szerint

Az unitárius egyház szintén közösségként definiálja magát, és tagjainak tekinti mindazokat, akik az egyházközség tagjaiként teljesítik kötelességeiket és élnek jogaikkal.

Ha az egyház az egyháztagok közössége, akkor elvileg az egyházi tulajdon egy közösségi tulajdon, nem a vezetők magántulajdona. Még akkor is, ha jogilag magántulajdonként szerepel a terület, mégis köztemető van rajta. Ha magántulajdon is, akkor ugyanannyira magántulajdona akármelyik egyháztagnak, mint amennyire az egyházi alkalmazottnak. Még akkor is, ha az egyházi alkalmazott sokkal hangosabban üvölti azt, hogy „MAGÁNTULAJDON!”

Addig nyújtózkodj, amíg a koporsód tart

Egy ügyvéd ismerősöm fogalmazta meg a fentebbi gondolatot, miközben erről a témáról beszélgettünk, és azt is ő mondta: az egyházak ezzel a viselkedésükkel megtagadják a kegyeleti jogot. Ami a temetkezési törvény szerint alapvető joga minden embernek.

Meg vagyok győződve, hogy nehéz egy temetőt fenntartani. Hogy nem könnyű úgy csinálni, hogy mindenkinek jó legyen. Hogy ezer meg ezer sérelem, panasz gyűl fel a földkupacokat otthagyó gondnokok vagy a részeges sírásók ellen az évtizedek során. Biztos vagyok benne, hogy az egyházaknak nem könnyű a helyzetük, s próbálják ők is a legjobb megoldást megtalálni, ami nem egy könnyű feladat. Megértem, hogy szívesen letennék a vállukról ezt az adminisztratív terhet. De nem fog ez könnyen menni. Ezt a helyzetet nehéz lesz úgy megoldani, hogy jó is legyen, és törvényes is legyen, de meg fog kelleni oldani, és nekik fog kelleni megoldani.

Megértem, ha most az egyházi vezetők sértődöttek lesznek, mert ők mennyit dolgoztak azon, hogy ezt a rendszert felépítsék, amit most mások könnyen kritizálnak. Talán igazuk is van. De talán annak is igaza van, aki azt mondja, hogy ez így embertelen és törvénytelen.

Kétségtelen számomra, hogy pár évvel ezelőtt jó szándékkal született az a döntés, hogy Somorai kezelje a temetőket. Biztos vagyok benne, hogy az egyházak részéről az volt a cél, hogy rend legyen a temetőben. De amivé fajult ez a dolog, hogy az irodákban megalázzák a híveket, hogy teljesen lekorlátozták a szabadpiacot, hogy kijelentik a híveknek, hogy akinek ez nem tetszik, hagyja a hozzátartozója holttestét a temetőkapuban, vagy temetkezzen máshova, ez már nem a jószándékról szól.

Az sem jószándékról tanúskodik, ahogy velem viselkedtek. Miért nem állnak szóba, és miért nem mondják el a véleményüket vagy a fájdalmaikat, ha a lelkük tiszta? Nekem kötelességem meghallgatni őket. De ha ők csak azt akarják bebizonyítani a híveknek, hogy öntelt, párbeszédre nem hajlandó hatalmi szervek, és beszélgetés lezárva, akkor én hiába próbálom győzködni őket, hogy mondják el a saját fájdalmaikat is.

Mindhárom egyháznál azt próbálják sugallni nekem, hogy ez egy kamu történet, s nem is a hívek panaszkodnak, hanem csak a Somoraival konkurens cégek, akiknek fáj, hogy elesnek a pénztől. Az igaz, hogy a cégeknek is fáj. De ha a hívek soha nem panaszkodtak, akkor az irodai alkalmazottak miért vannak olyan jól felkészülve érvekkel és előregyártott szövegekkel a panaszkodó hívek leültetésére? Miért van benne a szókincsükben a „cirkusz” szó, és miért feltételezik mindig, hogy cirkusz lesz abból, ha az ember megkérdezi, miért is kell Somoraival temettessen? Miért tudják kívülről, és miért fújják egységesen, hogy akinek ez nem tetszik, menjen köztemetőbe temetkezni? És miért mondják a panaszkodó híveknek, például Zsoltnak azt, hogy eddig soha senkinek nem volt ezzel problémája, miért pont ő kezdi a cirkuszt?

Miért nem értik meg, hogy az az ezer-kétezer-háromezer lej, amivel a Somorai drágábban temet, az egyeseknek számít? Másoknak az számít, hogy a választási szabadságuk megmaradjon. Megint másoknak pedig az, hogy ne legyenek hülyének nézve vagy megalázva.

Az egyházak megtehetik, hogy hatalmi helyzetből, fittyet hányva a törvényekre, azt mondják, hogy ők csak egy céget engednek be a temetőbe. De mit szólnának hozzá, vázolom fel a párhuzamot a névtelen unitárius lelkésznek, ha holnap egy magasabb hatalom, pl. az állam kitalálná, hogy ezentúl csak egy egyházat engednek működni az országban. Mert az az állam magánterülete. Tartozékokat, például gyertyát lehet venni más egyháztól is, de szertartásokra csak az ortodoxokat lehet igénybe venni. Hogy legyen rend. És ha valakinek panasza van erre, akkor az állam ezt elintézi egy legyintéssel, hogy „ugyan már, csak ezek a konkurens egyházak nyafognak, mert elesnek a pénztől”. Mit szólna ehhez akármelyik történelmi magyar egyház?

És mit mond minderről Somorai?

Semmit.

Írtam a cégnek egy levelet, hogy szeretnék erről a témáról beszélgetni a tulajdonossal, vagy egy cégvezetővel, bárkivel. Egy hölgy válaszolt kedvesen, hogy továbbítja kérésemet a cégvezetőnek.

Két hét után egy jogász válaszol a cég nevében, hogy nem tartják időszerűnek nyilatkozni az ügyben.

A szép és rendezett jövő

Rigó Mihály, az Örök nyugodalom ügyvivője veti fel a kérdést, miért nem lehet úgy megoldani a temetkezési rendszert, mint ahogy a síremlékes működik. Hogy minden cég lefizet év elején egy összeget, és ezért bemehet akármikor a temetőbe. De Rigó nem tud arról, amit forrásaim mondtak, hogy most az következik, hogy Somorai a sírkőkészítés piacát is átvegye, és monopolhelyzetet szerezzen azon is. Idősebb barátom, aki most építteti a síremlékét, igazolja ezt, hogy az egyháznál megmondták, kivel kellene dolgoztatni. Somorait említették, s még egy másik céget, mint lehetséges opciók. Elbeszélgetek egy sírkőkészítő vállalkozóval is, ő is visszaigazolja ezt. Az anyag így is nagy terjedelme miatt ennek a sírköves dolognak nem járok utána ebben a cikkben, talán majd egy másikban, ha durvul a jelenség.

Az anyag írása során többen is jelzik, hogy mennyire szabályozódik, korlátozódik minden ebben a temetkezési iparágban. Lassan minden a pénzről szól. Míg régen a barátok, rokonok, falustársak ásták ki a sírt az elhunytnak, és ugyancsak ők engedték be a koporsót a sírba, ma már köteles vagy erre szakcéget fogadni. És szinte minden másra. Ha így folytatjuk, hamarosan eljön az a pillanat is, amikor nem vihetünk majd virágot a temetőbe a hozzátartozóink sírjára, vagy nem gyújthatunk meg mi egy gyertyát a síron, hanem egy céget kell megfogadnunk, aki ezt megteszi helyettünk, jó pénzért. És nyilván, ha lehet, csak egy cégnek legyen engedélye erre a városban, mert az egyházaknak könnyebb lesz, ha az a cég elszámoltatható, és rend van a temetőben.

Beszélgetésünk alatt az egyik nevét nem vállaló pap mondja: menjek, mondjam meg az önkormányzatnak, hogy csináljanak ők is egy temetőt és gondoskodjanak róla. Ez a gondolat visszaköszön a papok közös nagy nyilatkozatában is. Én ezennel az üzenetet átadom: polgármester urak, a papok üzenik, létesítsenek köztemetőket, mert az egyházak úgy érzik, túl sok a panaszkodó hívük, és szeretnének megszabadulni tőlük.

A mi történetünk nagy valószínűséggel nem ér itt véget, hisz az egyházak nagyon makacsok ebben a temetőkérdésben, nem fogják könnyen eltemetni a csatabárdot, ha nem Somorai ássa hozzá a sírt. De attól, hogy ők lezárták a témát a nyilatkozattal, párbeszéd nélkül, mi nem zárjuk le. Ha van neked is negatív temetési tapasztalatod, kérlek, oszd meg velem az ufo@atlatszo.ro címen, vagy Facebook-messengeren, akár névvel, akár névtelenül.

The post Rakd le halott édesanyádat a temetőkapuban appeared first on Átlátszó Erdély.

2019-ben a Pro Economica pályázatot hirdetett meg 3-5 csillagos szállodák építésére. „A pályázati felhívás célja a célterületen élők szülőföldön maradásának és boldogulásának támogatása a foglalkoztatottság és a vonzó turisztikai lehetőségek, szolgáltatások körének bővítése által” – fogalmazták meg a pályázat célját. 1,5 és 7,5 millió euró közötti összegeket lehetett pályázni, összesen 75 millió lejt szándékoztak szétosztani.

Végül minden pályázat nyert, tehát mindenki, aki pályázott, kapott (volna) pénzt. Csakhogy volt pályázó, aki visszamondta. Így végül 9 luxusszálló fog megépülni Székelyföldön magyar kormánypénzből.

Van-e rá igény? Vagy másra kellene inkább költeni ezt a pénzt?

Mikor erről a témáról beszélek ismerőseimmel, ez a leggyakrabban felmerülő kérdés, ezen vitáznak az emberek a legtöbbet. 

Egyik ismerősöm azt mondja, hogy Székelyföldön nagyon alacsony a szállodák kihasználtsága, és nem lesz jövedelmező a projekt. A másik azt, hogy igen, de a székelyföldi vendéglátás silány minősége miatt kevés a turista, és emelni kellene a szintet. 

Egy kollégám szerint nem létszükséglet a 4 csillagos szálló, és lenne sok olyan iskola, kórház, bármi, amire el lehetne költeni ezt a pénzt. De egy másik ismerősöm szerint létszükséglet egy adott szférának, mert mikor egy nagyobb luxusra vágyó vendégük jön, akkor Bálványoson kívül sehova sem tudják küldeni. 

Én, aki egész életemben sátorral jártam nyaralni, nem tudom megítélni vagy átlátni, hogy mekkora szükség van 4-5 csillagos wellness szállodákra, mivel fog járni, ha az eddigi 1 helyett 10 ilyen lesz Székelyföldön. Egy szaktanulmány talán segített volna ebben. Lehet, hogy felmérték az igényt, de a Pro Economicától semmiféle információt nem lehet kiszedni. Már annak is örülök, hogy egyáltalán válaszoltak egy levelemre, még ha nem is azt, amit kérdeztem.

Lukács Csaba kollégám a Magyar Hangtól, akivel párhuzamosan dolgoztunk ezen a témán, olyan felosztásban, hogy én inkább helyszíneltem, ő pedig inkább rendszerszinten vizsgálta a kérdést, konferencián találkozott ezekkel az emberekkel. Azt mondja, hogy nem volt semmiféle tudományos háttere az egésznek. Még a gyergyói egyetemmel sem egyeztettek, amelyik a turisztikai szakember-utánpótlást biztosítja. Ráadásul a befektetők javának, a bálványosi és a szovátai kivételével, nincs is tapasztalata szállodaüzemeltetésben.

Lehet, hogy tényleg csak az volt a céljuk, hogy megdobják az itteni barátaikat egy-egy nagy adag pénzzel? Vagy tényleg hatalmas igény van Székelyföldön ennyi luxusszállóra? Még nem látom át, addig még sok van, amíg meglátjuk, mekkora forgalmat bonyolítanak majd ezek a szállók. Ezért ebben az anyagban inkább csak arra szorítkozom, hogy megnézzük, kik mit építenek.

Titkolózásból jeles

Ahhoz, hogy átlássuk az egészet, írtam a Pro Economicának, és megkérdeztem tőlük néhány alapdolgot. Például mi volt a megfogalmazott célja ennek a pályázatnak? Vagy miért érezték úgy, hogy erre szükség van? Kik nyertek és mekkora összegeket? Vagy olyan részleteket, hogy melyik szállóban hány szoba, hány férőhely lesz, hány csillagos lesz, mi lesz egy-egy szálló helyi specifikuma, vagy az új hiánypótló tevékenység, amit az a szálloda hoz be a környékre, vagy milyen turisztikai csomagajánlattal állnak elő. Mert a pályázatban alapfeltétel volt, hogy a szálloda tevékenysége hiánypótló legyen, és ajánljon turisztikai csomagokat.

Kozma Mónika ügyvezető igazgató kedvesen válaszolt, de adatot egyet sem küldött, arra hivatkozva az alapítvány oldalán évek óta fent van a nyertesek listája, és hogy „a részletes adatokat, lévén, hogy üzleti érdekekről beszélünk egy elég szoros piaci versenyben, nem gondolom, hogy az Alapítvány dolga lenne a nagyközönség tudomására hozni.” Azt írta, az információkért keressem az érdekelteket. Nem sok, de annak is örülök, hogy egyáltalán válaszolt, értékelem ezt.

A Pro Economica oldalán nagy nehezen találok egy cím nélküli, egy „lista_sz-01” kódnév alá elbújtatott táblázatot, ami érdekesen sorolja fel a nyerteseket. Csak kódszámok, furcsa infók, sem egy projektnév, sem egy leírás, sem egy településnév, sem egy szállodanév, semmi. Az egyetlen használható infó a cégnév és az összeg.

Hogy akárki megtudja ebből, hol épülnek négycsillagos szállók, elő kell fizetnie egy cégadatbázisra, egy hétig azt kell bújnia, és közben telefonálgatnia körbe-körbe, hogy az illető cég hol épít szállót. De ha megnézem a Pro Economica nyerteslistáit, mind hasonlóak, úgy el vannak dugva az infók, hogy ne lehessen könnyen átnézni vagy értékelni őket. 

Az is nehezíti az átlátást, hogy egyszerre három valutában számolnak keverve. A pályázat kiírásában euróban adják meg a kérhető összeg alsó és felső határát, lejben adják meg a teljes keretösszeget, majd a nyertesek kihirdetésekor forintban adják meg a nyert összeget.

Írtam a cégeknek is, vagy a tulajdonosaiknak. Nem kérdeztem tőlük semmi olyat, ami titok kellene, hogy legyen. Hány szobájuk, hány férőhelyük lesz, hány csillagos lesz a szálló, mi lesz a sajátossága, a különlegessége, ki lesz a célközönsége, mennyibe kerül, és ebből mennyit ad a Pro Economica. Mikor lesz kész és mikor nyitják meg, mennyibe kerül majd egy szoba, és szeretnének-e még mondani valamit a szállóról vagy magukról. Ennyi.

A 9 szállóból 7 nem válaszolt egyáltalán, 1 megpróbált egyezkedni, de aztán elfeledett tovább kommunikálni, és egyetlenegy, a szentgyörgyi válaszolt érdemben. Ő sem küldte el a kért adatokat, de küldött egy pár filmet és újságcikket, amiből meg tudtam találni, ami érdekelt, sőt még annál többet is. Köszönöm nekik.

Hogy a többiek miért nem válaszoltak, nem értem. Többek között olyan emberek, akikről tudom, hogy jó fejek, például a testvérem volt osztálytársának a testvére. Látom, hogy tizenkétszer nyitotta meg a levelemet, mégsem válaszolt. Ez a politikai hovatartozásos mocsok, ez a végtelen polarizálódás elbolondítja az embereket. Most valószínűleg valaki okosnak gondolja magát, hogy kiagyalta ezt a zseniális döntést, hogy ne válaszoljanak. Mert ezzel aztán sokat értek el. Azt nem írom meg, amit ők szerettek volna, hanem csak azt, amit nem biztos, hogy szeretnének, de elő kell kaparnom azért, hogy helyettesítsem a hivatalos adatokat.

Nézzük sorra az épülő szállodákat. Hogy ne legyen harag, hogy ki kerül előre és ki hátra, a sorrendet az alapján állítottam fel, hogy ki mennyi pénzt kapott a Pro Economicától.

465 000 004 forint, B the Hotel, Sepsiszentgyörgy

Az egyetlen a kilenc szálló közül, amelyik már működik, vendégeket fogad. 2022. július 28-án adták át.

Egy volt munkásszállóból alakították ki. A blokk-jellege még most is erősen megvan, hiába próbálták egy picit felturbózni. És a környezete is olyan lepukkant lakótelepi.

De ha kintről nem is sikerült látványosan dobni az épületen, bent már teljesen más a helyzet. Az az érzése az embernek, hogy teljesen más világba került. Az uralkodó fekete, ami időnként érdekes fényekkel vagy ízléses fehér felületekkel találkozik, nem csak eleganciát, hanem intimitást is ad.

Érdekesek a fényjátékok a folyosón. Vagy nagyon látványosak a kontrasztosan megvilágított mohás falak a vendéglőben. Nagyon furcsa hangulatuk van, nem örülnék, ha a házamban lennének, de itt határozottan a luxus érzetét keltik. Úgy összességében „a lakberendező nagyon ott volt” hangulatot áraszt a hotel belseje.

Ehhez hozzáadódik az, hogy jó tágasak és kényelmesek a szobák (Lukács Csaba le is tesztelte, és igazolja ezt), a videók szerint 34 négyzetméteresek.

45 szobájuk van, ebből 3 apartman, egyszerre 90-100 személyt tudnak elszállásolni. 

A szálló kliensei között fontos helyük van a futballvendégeknek. Az országos babérokra törő Sepsi OSK-nak itt van az egyik főhadiszállása, például a sportolók itt töltik el közösen a meccsek előtti éjszakát. A vendégek elszállásolásában is fontos szerepe van. Lukács Csaba mikor itt aludt, akkor a szállóvendégek java a focihoz volt köthető, és az alkalmazottak is megerősítették a labdarúgás fontos szerepét a szálloda életében. 

Én csak a vendéglőjét teszteltem le, az ágyait nem. Jólesett, amit ettem, és nem is volt megfizethetetlenül drága.

A személyzet nagyon rendben volt, és még a kommunikációs osztályuk is jól vizsgázott, ők voltak az egyetlenek, akik használható információval szolgáltak ki.

Az üzlet a Compact SRL cégen fut, a tulajdonos Boér Lehel. Róla szentgyörgyi forrásaink azt mondják, hogy ügyes, talpraesett vállalkozó, a DEPO építőanyag-lerakat működtetésével kezdte kicsiben, majd önerőből nagyra nőtt. Egy adott ponton elérte azt a szintet, hogy érdekessé vált a helyi politikai vezetők számára. 

Most már eléggé elfogultan össze van fonódva a helyi és a magyar politikával, de jó ember maradt. A megnyitón, amin Kelemen Hunor is részt vett és beszédet mondott, Boér elmondta, hogy Antal Árpád, Szentgyörgy polgármestere ajánlotta neki a Pro Economicás pályázatot.

728 167 523 forint, Küküllőmezői házikók

Ez kakukktojás a nyertesek között, mert itt nincs kompakt szállodai egység, csak különálló házikók. Nem tudom, ez jogilag tekinthető-e szállodának, de gondolom, hogy igen, ha a Pro Economica elfogadta a 3-5 csillagos szállodák számára kiírt pályázatba. Ejsze nem csak a tulajdonosok két szép szeméért vették be.

Hogy kik a tulajdonosok, részben kiderül, ha elmondom, hogy ez a komplexum a nép körében úgy ismert, hogy „Verestóy varsági házikói”. Habár a terület nem Varságon van, hanem még Zetelakához tartozik, de ott van a Varság kezdetét jelző székely kapu előtt nem sokkal. 

A Küküllő Mező Camp nevű cég 75%-os tulajdonosa Verestóy Attila. Régen a szenátor kezdte el ezt a bizniszt, Isten nyugtassa, elhunytakor az azonos nevű fia örökölte meg a részét. A maradék 25% Gergen Barna nevén szerepel, aki egyben az ügyvezetője is a cégnek. Valamikor társtulajdonosként szerepelt a cégben a szenátor két bizalmasa is, Benedek Árpád Csaba és Ladányi Kinga, mindketten ismert szereplői az udvarhelyi közéletnek. 2020-ban adták át mindketten a 2,5%-ukat Gergennek, így lett neki az addigi 20%-ról a mostani 25%.

Gergen Barna nagyon érdekes figura. Sokat tudnak mesélni róla udvarhelyi forrásaim. Mindent nem írok le, onnan kezdem, hogy „Székely Robi idején a Híradónál volt gazdasági igazgató. Ott tanulták meg a könnyű pénzszerzést. Amíg az újságírók nem kaptak fizetést, ők helikoptereztek, autókat, elektromos bicikliket vettek maguknak a cégre” – mondja egyik forrásom. Más forrásaim megerősítik ezt az információt, sőt átküldik a feljelentést is, amit a cég utólagos vezetése tett a régi vezetők ellen.

Ilyenek szerepelnek benne, mint egy lízingr vett Audi A8-as, amit Székely csak úgy magával vitt, miután távozott a cégtől, egy havi 5900, majd 5100 lejért bérelt BMW X3, amit Gergen használt, vagy három bicikli, amelyek közül egyiket 25 202 lejért vásárolták 2013-ban (Gergen bicikliőrült, teszi hozzá egy forrásom). Meg sokszázezer lejes ok nélküli átutalások a saját cégeikre, s hasonlók.

„Akkor már a magyar alapítványi pénzeket költötték nagyüzemben”, mondja egy cégen belüli forrásunk. A feljelentés megtörtént, de végül nem vonták őket felelősségre, mert a cég csődbe ment, s a csődbiztos nem tartotta fenn a panaszt.

Gergennek Pro Economicás múltja is van. Ügyvezetője annak az Investar Property cégnek, amellyel 2,4 milliárd forintos támogatás nyert el az alapítvány „Mezőgazdasági termeléshez – és mezőgazdasági termékek feldolgozásához kapcsolódó beruházások támogatására” kiírt pályázaton, amiből megépítették Székelyföld legnagyobb, és Erdély második legnagyobb szárazáru-raktárát és logisztikai központját az Elan Trio (Merkúr áruházak, Szuper üzletek, C+C áruház) számára.

Hogy hogyan lehet ráhúzni egy nagyáruház raktárát a mezőgazdasági termelés és feldolgozás kaptafájára, nagy kérdés (fogadjunk, hogy a helyi termelők támogatása dumával), de Gergen rátermettségét bizonyítja, hogy neki sikerült. Vagy az is lehet, hogy nem annyira az ő tehetsége volt a siker oka, hanem az, hogy az Elan Triót birtokló Ráthonyi családnak (Reál üzletlánc, Traubisoda) akart kedveskedni a magyar kormány egy nagy raktárral.

Természetesen a Merkúr üzleteiben nem lett hirtelen sokkal több a helyi termelők által előállított zöldség (nemrég a Székely Falat szalámija is eltűnt a polcokról, az egyetlen termék, amiért a Merkúrba jártunk), de legalább van nagy raktáruk, ahova el tudják pakolni a sok importárut. Ahogy Verestóy házikói sem fognak négycsillagos szállónak kinézni, de legalább van pénz a befejezésükre, és még egy új biciklire is talán.

Ugyanis a szenátor halála után valamennyivel elfogyott a pénz, és az építkezés állt mostanáig. Varsági forrásaink szerint tavaly fogtak neki ismét a munkának.

Van még egy érdekes részlete az ügynek. Helybéli forrásaink szerint ez a terület, ahova Verestóy elkezdett építkezni, a PUG szerint olyan zóna, ahova nem szabad építkezni, mert gyakorlatilag a zetelaki víztározó árterülete. De hogy-hogy nem, arra az időszakra, mikor a szenátor az engedélyt megkapta, felfüggesztették ezt a tiltást, kiadták az engedélyt, majd visszajött a tiltás. Így most a szomszéd területekre a tulajdonosok nem tudnak építkezni. 

A telekkönyvi hivatalnál találkoztam véletlenül múlt héten Kozma Lajossal, Zetelaka alpolgármesterével, aki erre azt mondta, hogy úgy volt ez, hogy a régi PUG-ban nem szerepelt a tiltás, mert a tónak más szintjéhez (talán a lefolyóhoz, de nem biztos, hogy jól emlékszem) viszonyították a védelmi zónát. Verestóyék kikérték az engedélyt, majd utána megváltozott a PUG, mert a tónak most már a gátjához viszonyítják a védelmi zónát, vagy valami hasonló. Ezért nem lehet most már oda engedélyeket kiadni.

Én hiszek Lajosnak, mert kedves nekem az ember. Azzal a fenntartással, hogy ő is a szenátor bizalmasa volt, és mint ilyen, ha valami huncutság lett volna ezzel a védelmi zónával kapcsolatban, neki is benne lenne a keze minden bizonnyal. Most nincs időm arra, hogy minden dokumentumot kikérjek és ellenőrizzem ezt a dolgot, és ezt az anyagot sem akarom nagyon hosszúra engedni, de majd talán egyszer, ha unni fogom magam, körbejárom ezt a témát. Bizonyára érdekes lesz, hisz Zetelaka weblapján a 2013-as PUG-frissítésen már rajta van az új védelmi zóna, és a 2016-os szatelitfotón még nyoma sincs az építkezésnek, hatalmas fák vannak a telken. 

Nagy munkával előkaparok egy régi fotót is az archívumomból, amit még 2017-ben készítettem egy varsági kirándulásunk alkalmával, hogy egyszer majd még jó lesz. Látszik rajta, hogy 2015-ben kapták az építési engedélyt, és 2016-ban kezdték el az építkezést. Úgy, hogy 2013-ban már bizonyítottan a tiltott zónában volt a terület. Tehát valami tényleg fura itt, de most nem fogjuk feltárni. A táblán az is látszik, hogy a projekt címe „20 de case de vacanţă”, nem az, hogy „Hotel de ****”.

Az emailben elküldött kérdéseimre nem kaptam választ, ezért a létesítményről nem sokat fogok tudni mondani, csak ami a képeken látszik, s amit a helyszínen tapasztaltam. 19 darab ugyanolyan alaprajzú dupla ház van a telken, plusz kettő, ami nem olyan, mint a többi. Nagyon laza tempóban dolgoztak ottjártamkor, mintha nem sietnének sehova. Egy-két munkás benti munkálatokat végzett, mintha kábelt vezettek volna, egy markolós valamit piszmogott unottan, majd azt is abbahagyta, egy teherautósofőr pedig valami vesszőket vagdosott unalmában a folyóparton. Becslésem szerint még jó messze állnak a beindítástól, minimum hónapok kérdése.

Építkezést jelző táblájuk most nincs, mert épp új táblát csináltatnak, mondják, az építkezési engedély meghosszabbítása miatt. De emiatt nem akarok kötekedni velük, mert az építőcég képviselője nagyon kedves és előzékeny volt, s minden cégnevet elküldött WhatsAppon, ami a táblán szerepelne. És azt is megígérte, hogy ha majd készen lesz a táblájuk, azt is elküldi.

1 102 723 702 forint, Gyimesfelsőlok, SkiGyimes

A Forestaron nevű cégnek már a neve is sugallja, hogy fával kezdték el a pályafutásukat.

Szorgosan dolgozhattak, mert a gyimesi domboldalak elég kopárak, poénkodhatnánk, a szaharai favágós vicc alapján.

Egy helybéli ismerősöm úgy jellemzi őket röviden, hogy: „Bátrak, ügyesek, beindították a gyimesi turizmust.” Saját erőből jöttek fel, fából, EU-s pályázatból, állatfarmból. 

2014-ben kezdték a turisztikai pályafutásukat egy sípályával, aztán lett még egy sípálya. A nagy turisztikai berobbanásuk a nyári bobpálya volt, az országos szintű attrakció lett. De azóta is folyamatosan fejlesztgettek, minden évben valamit hozzáépítenek a komplexumhoz.

Ez picit kaotikusan történik, ahogy mifelénk szokott. És évről évre egyre kevesebb hely lesz a gyimesi táj meredeksége által lekorlátolt udvaron. Mostani látogatásomon az volt az érzésem, hogy be vagyok szorítva az új fejlesztések és az országúton elsuhanó kamionok közé. A játszótér két méterre van az országúttól, érzed az elhaladó kamionok szelét. A feljebb haladást gátolja a bérelhető kvadok sora. Látszik, hogy mindenből megpróbálnak pénzt csinálni.

Hogy a helyszűkét megoldják, az út túloldalára építettek egy hatalmas parkolót, ahol 10 lejért lehet parkolni. Elég fura gesztus, hogy a saját vendégeidet megfizettesd a parkolásért, de mi székelyek tudunk jó turisztikai húzásokat tenni, benne van a vérünkben. A nagy parkoló persze nem old meg minden problémát. Lesz itt még gond a helyhiányból, amit az épülő szálló csak fokoz.

Amint a képeken látszik is, a szállodaépítéssel úgy állnak, hogy a hotel épületét most burkolják kívülről, a wellness rész pirosban áll, a medencék pedig épp próbálnak kinőni a földből.

Egy ügyvezetővel beszélgetek a helyszínen, kedvesen megmutatja az épülő komplexum látványterveit, meg az építkezési táblát is, de sietős dolga van, úgy tűnik, ezért kérek tőle egy emailcímet, s megígéri, hogy válaszolnak a hotellel kapcsolatos kérdésekre. Emailcímet kettőt is ad, mindkettőre elküldöm a kérdéseket, de hiába, nem válaszolnak. 

Van ellenben két filmecske a Facebookon, ahonnan tudunk tájékozódni. Az egyiket a Pro Economica Alapítvány készíttette olyan RMDSZ-es stílusú reklámfilmként. Ez az egyetlen anyag, amit a Pro Economica közzétett az épülő szállodákról.

Nem sok adatot tudunk meg belőle, egy bácsi jó gyimesiesen elmondja, hogy ők csinálják, s a dolog megy.

A másik filmet egy Răzvan Pascu nevű román úriember készítette, aki tudott kérdezni is. Abból megtudjuk, hogy 32 szobás, 4 csillagos szálló épül és egy 150 férőhelyes wellness. 45-50 új alkalmazott fogja mindezt kiszolgálni. Drukkolunk nekik, hogy béjöjjön a biznisz.

1 345 794 087 forint, Tusnád, Veresvíz

Talán Veresvíz lesz a szálláshely neve a hely neve alapján, ahol épül. A hely pedig valószínűleg az ott lefolyó vöröses borvizes patakról kaphatta a nevét. Ez a Veresvíz ott van Tusnádfürdő csíkszeredai bejáratánál, ahol a tusnádfürdői Hollywood-felirat mellett egy kör alakú izéről csorog alá a víz.

Gyermekkoromban elvarázsolt az a hely, mindig csodáltam, ha arra utaztam, hogy milyen gyönyörű „vízesés” van ott. Most inkább úgy néz ki az egész, mintha egy gombáról lecsöpögő szennyvíz barna sztalaktitokat formálna, de többet nem mondok róla, mert nem akarom elvenni olvasóink étvágyát a gondolataimmal.

A fenti képen, ha benézünk a fák közé, láthatunk már egy sor épületet. Ezt építi most a Rafi SRL, azaz Rafain Zoltán a Pro Economica támogatásával. Rafainról a helybéliek sokat mondanak. A testvére polgármester volt hosszú időn át, talán 12 évig. Van, aki szerint testvérével együtt úgy ismert, mint „a tusnádi pityókabárók”. Mások felhívják a figyelmem, hogy a név ellenére a mi Rafainunk, testvérével ellentétben, nem a pityókából gazdagodott meg, hanem a fából. Közbirtokossági elnökként került faközelbe. Aztán a közbirtokosságok egyesületének is elnöke lett.

Rafain időközben a Csergő Zsolt-féle Fortuna lakóparknál is dolgozott ügyvezetőként, és megyei tanácsos is lett RMDSZ-es színekben, Borboly Csaba alatt, de onnan aztán az ANI kipakolta összeférhetetlenség miatt.

Mindemellett van egy kis panziója is Nagytusnádon. Több lábon áll, mint minden belévaló székely ember. Ha a Rafi cég weblapját megnézzük, tisztán látszik a négy menüpont: Szálláshely, Turizmus, Beton, Fa.

A medve kimaradt a felsorolásból, de az is fontos szerepet játszik Rafain életében, hisz ő a tusnádi medveparadicsom fővadásza. A Szent Anna vadásztársulat elnöke, amelyik többek között a Szent Ferenc Alapítvány otthonába fagyizni járó medvét likvidálta. Hozhattam volna más medvés példát is Tusnádról, mert van elég, de azért választottam ezt, hogy ne tudjon senki olyan kommenteket írni az anyag alá, hogy „végre leszálltatok Böjte Csabáról”.

Még egy annyit Rafainról, hogy egy nénike szerint, akit stoppal felveszek, jó ember és tisztelettudó.

Mit épít Rafain Veresvízre? Az ábra szerint lesz egy 50×15 méteres négyszintes főépület nagy medencével, és 20 darab 7×14 méteres manzárdos ház, mindenik külön dézsával. Mikor ott jártam, akkor érkeztek a dézsák. 

Akkora divat lett az utóbbi időben ezekből a dézsákból, hogy lassan el sem tudjuk képzelni, hogyan tudott meglenni pár évszázadig a vendéglátóipar dézsák nélkül. Vagy hogy a Bayer miért 30 milliós wellnesst épít a hatcsillagos remetei szállója mellé, miért nem dézsákat.

Ottjártamkor a nagy épületnek még a betonváza sem volt teljes. A faházak java már meg volt építve szerkezetileg, de bent még mindenik üres volt. Úgy látom, hogy időközben változott a terv a rajzhoz képest, mert csak 15 ház lesz, más elhelyezkedésben. 

Lukács Csaba a már említett konferencián azt hallotta, hogy év végére szeretnék tető alá hozni. 2200 négyzetméteres wellness egészíti ki, a vállalkozóknak 20 hektáros területük van. Kollégám ezzel a mondattal zárja jegyzeteit a konferenciáról: „bődületesen amatőr a tulaj, 1974-es tanulmányra hivatkozik”.

1 428 999 974 forint, Pongrác-tető, Oxygen Hotel

Az 1256 méteren fekvő Pongrác-tető a Gyergyót Gyilkostóval összekötő országút legmagasabb pontja. Tizenéve, mikor innen indultunk túrákra, még csak mézárusok voltak itt egy parkoló mellett. Aztán egyre több bódé települt ide, majd egy vendéglő is, amelynek kortárs szögletes stílusa kontrasztban állt a tájjal, de valahogy passzolt oda, nem tűnt nagyon zavarónak. 

Csakhogy általában úgy jár a természet az ilyen felfutott vállalkozókkal, mint a malacka a mesében a farkassal. „Engedd be csak az egyik hátsó lábam”, aztán a másik hátsó lábam, aztán a nemtudommit, s egyszer csak úgy állunk most, hogy: két sípálya, két felvonó, tubing pálya, hatalmas csúszdapálya, bobpálya, gyerek-vidámpark, fitness park, spa és ski-bar, két darab 7 emeletes szálloda, illetve egy 18 és egy 17 bungalóból álló park. És mindez egymás hegyén-hátán. Ez szerepel az urbanisztikai tervben, amit 2019-ben készíttettek, és mára már el is kezdték építeni.

Jelenleg az Oxygen Hotel és a két házikó-falu is épül.

Az építkezési táblán lévő képen látszik, hogy hotel is legalább ugyanannyira tájba nem illő, mint a vendéglő, csak másképp. És a házikókról is ugyanaz mondható el. 

Míg egy tájidegen elem a szűz tájban a kontraszt miatt lehet érdekes és vizuálisan tetszetős, sok-sok különféle stílusú, tájba nem illő elem lecsója már nem mindig ezt a hatást kelti. Nem akarok előre ítélkezni, ezért csak annyit mondok, hogy kíváncsian várom, hogy fog kinézni a világos rácsos kockahotel a fűrész-szerű, sötét nagyüveges vendéglővel és a bungalók sok kis tengerével, mindez átszőve egy nagy bobpályával és sok más pályával.

Ez az egyik bungalótenger, amit most karácsonyra szeretnének átadni. Az egyébként szép és ízléses kortárs „szürke kocka doboz nagy ablakokkal az erdőben” építészeti mozgalmat követi. Ami természetközeli és szabadság-hangulatot adó, ha a környező száz méterben nincs sehol senki. De így, hogy egymáshoz közel vannak a kuckók, két sorban, és az egyik teraszáról vagy bejárati ajtajától belátsz a másiknak a nagy ablakán, már oda az intimitás.

Vagy a hátsó sorban lakók nem annyira a tájat látják a teraszról, hanem inkább az első sor házikóit. Összességében nem rossz az ötlet, és még a kivitelezés is szép, de ott a helyszínen, a hátsó sorból előre nézve úgy érzem, picit túl sűrűre sikerült. Lehetett volna levegősebb, ha már az oxigénről nevezték el az egész komplexumot, és a bungalókat építtető cég neve is Nature Experience.

A nagy szálloda még csak az első emeletnél tart, messze van még a 7 emelet. És máris annyi olajat kifolyattak valami hordóból, amivel egy patak élővilágát lazán meg lehetett volna mérgezni. Ez az igazi Nature Experience. Hiába Oxygen a brand, a természetvédelem itt nem prioritás, úgy érzem. Szemét mindenfelé, nejlondarabok szertehajigálva a házikók körül, bomló polisztirénhegyek itt-ott, nem egy szívderítő látvány.

Környezetvédelmi problémák merülnek fel bennem ezzel a komplexummal kapcsolatban. Lukács Csaba mondta, hogy nézzük meg, nem lesz-e gond a vízellátással, hisz egy hegyen van az egész, honnan hoznak ki ide vizet és mit kell ezért feltúrjanak. Megkérdeztem egy szakit ott, azt mondta, ástak kutakat, lesz víz elég. Oké, majd meglátjuk. 

De mi lesz a szennyvízzel? Ez inkább a nagy kérdés. Mert a területrendezési tervükben, a PUZ-ban csak pár semmitmondó mondatban foglalkoztak környezetvédelemmel, és végül odaírták, hogy nincsenek problémák. De megtaláltam a szomszédos telek PUZ-át, amit Köllő Miklós készített. Picit alaposabb munka, szépen meg van fogalmazva benne, hogy mindkét irányba, Gyergyó felé is és Gyilkostó felé is a települések ivóvízgyűjtő területe van, „zonă de restricţie”.

Nyilván egy vendéglő vagy egy kisebb vendéglátó egység szennyvize nem tétel egy ekkora tájban, de itt két darab 7 emeletes szállóról és 35 házról beszélünk, plusz wellness, plusz a vendéglő és a különféle pályák klienseinek a vécéhasználata. És, habár minden apróság rajta van a PUZ térképén, például a tiszta víz aprócska pumpaháza is, víztisztító állomás nincs rajta, még ülepítő medence sem a szennyvíznek. Semmi, ami a szennyvízről szólna.

Mit tudunk a tulajdonosról? Balázs Csongornak hívják, mondják ott a munkások. Magyarországon befutott vállalkozó, az Inter Konstrukt tulajdonosa. A cég, amivel itt most építkezik, gyergyóremetei. Kérdem helybéli ismerőseimet, nem rokona Balázs Attiláéknak? De igen, mondják, de nem túl közeli.

A cégiratokban Balázzsal váltakozva Köllő Éva is szerepel, és Lukács kollégám szerint Köllő volt az, aki képviselte a céget azon a sokat emlegetett konferencián. Ahol elmondta, hogy az a tervük, hogy az átutazó forgalomból szerzik a klienseket. Aki betér hozzájuk. Bizonyára lesznek sokan, akik betérnek, Gyilkostó és környéke román turistaparadicsom. És a román turista sokkal bőkezűbb, sokkal, de sokkal szívesebben kifizeti a 4 csillagos szállót, mint a magyar. Szórja a pénzt nyaralás közben.

Én is szórtam a pénzt a Pongrác-tető felé vezető úton. Úgy elkezdett kopogni az autóm, hogy alig értem haza. 1600 lejbe került az autó javítása. Szörnyű ez az út, szerintem a megye legrosszabb országútja. Nem tudom, hogy nem sül le a képe azoknak, akik ezt évek óta ilyen állapotban tartják. A Pro Economica pályázatot írhatna ki turisztikai utak felújítására is. Amióta tudom magam, valamiért mindig a megye két legfőbb turisztikai attrakciójához, a Gyilkos-tóhoz és a Szent Anna-tóhoz vezető út volt a legrosszabb. 

1 508 354 228 forint, Bálványos resort

És mit ad Isten, ha már a Szent Anna-tóról beszélünk, a támogatás mértéke szerinti következő szálló pont ott van.

Bálványosék új szállodaépületet építenek a régi, nagy sikerű szállodájuk mellé. Azaz inkább fölé, mert ez egy hegyoldal. Habár a kérdéseimre hivatalosan nem válaszolnak, ott helyben az alkalmazottaktól megtudom, hogy a cél az, hogy különválasszák a gyerekes vendégeket. Az új épületben „junior suite” lakosztályok lesznek, és az oda épülő wellnesst is gyerekek számára alakítják ki. A régi nagy wellness felszabadul a gyerekterror alól.

Bálványoson is érzem az erőteljes bezsúfolódást és, hogy elegánsan fogalmazzak, ezt a totál eklektikus hangulatot. Míg a belső terekben, szobákban, wellnessben nagyon törekednek a letisztultságra és az eleganciára, addig kint a hely erősen furcsa képet mutat. Már a régi nagy hotelépület kinézete sem volt valami barátságos, egyik fiam mikor ránézett válogatás közben erre a képre, azt kérdezte: „mi az a hajó?”

De aztán építettek mellé lapostetejű wellnesst, cserepes tetejű házszerű épületeket, most pedig egy elegánsabb, de rideg második szállodaépületet gyerekeknek. Ha otthon csinálja ezt a lecsót valaki magának, bocsánatos bűn, de ehhez a szintű luxushoz passzolt volna, hogy egy jószemű építész kitalálja, miként lehet stílusosan egységesíteni valahogy a környéket. 

Meg ott van a zsúfoltság és a térhiány. Azt is értem, hogy mostanság nálunk a korlátlan növekedés a trend, de ez a csiricsáré zsúfoltság itt megöli az eleganciát, ami egy 4 csillagnál azért nem árt. Régebb Bálványos természetközeli helynek számított, ha kijöttél, akármerre fordultál, tér volt és természet. Most épületek és zsúfoltság, amit látsz. De az is lehet, hogy a mostani vendégeik már nem akarnak kijönni, csak a benti elegancia fontos nekik.

Mit tudunk az építtetőkről? A szálloda a Szarvadi Téglás család kezében van, 40% Lilláé, 30-30 Zsuzsannáé és Lórándé. Lóránd adminisztrálja. Azt kell tudni róluk, hogy a DOMO üzletlánc alapítói voltak, nagy kaliberű üzletemberek. Ez a szálloda vezetésén is meglátszik. Egyik turizmusban dolgozó ismerősöm így jellemzi őket: „Ügyesek nagyon. Maxolják ki a vendéglátást Erdélyben. Rakják fel Romániát a gasztrotérképre. Ez jót tesz a környéknek és a turizmusnak. Szarvadi ügyes üzletember, és nagyon emberi maradt.”

Jelenleg az épület kívülről szinte késznek néz ki, bent még sok munka van. Arra a kérdésemre, hogy mikor fogják megnyitni, az alkalmazottak azt válaszolják, hogy decemberre tervezték befejezni, de örülnek, ha január-februárban meglesz.

1 538 330 028 forint, Hampton by Hilton, Marosvásárhely

Ez a legfurcsább helyre épült szálló az összes közül. 

A nagyon ipari hangulatú környéket egy Kaufland és egy vasúti zóna zárja közre. Három hasonló stílusú épület van egymás mellett, ebből a középső a szálló.

A három épület mind a Multinvest érdekeltségébe tartozik. Habár a cég, amin a szálló fut, a Virtual Reality Zone nevet viseli. Tulajdonosa a Gogolák Hrubecz család, Margit és Zsolt. Zsoltról meséli egy közös ismerősünk: „Építészettel foglalkozik. Mindenütt épít, az egész országban. Temesváron szocializálódott, a román világban is otthonosan mozog. Sokat dolgozik ő is, a felesége is. Szakmailag kikezdhetetlenül profi. Komolyan gondolja az itthon maradást, és tesz is érte. Sok jó dolgot csinál. Sok pénze van és minden jó ügyet támogat. Borbély Laci futtatta be a politikába. A magyar kormánnyal való kapcsolata olyan, hogy inkább őt keresi a magyar kormány, mint ő a magyar kormányt.” 

Szubjektív vélemény, de akikkel még beszélek, mind körülbelül ezt mondják, hogy jó ember, profi, nagyon ott van, tesz a közösségért. A szálloda mellett a már kész épületben egy építész-inkubátorház működik, az első az országban.

Mit tudunk a szállodáról? Már szinte kész állapotban van, július 25-től lehet már szobát foglalni, 75 eurótól felfelé. 

A szobák kedvesek, de elég szűkek, vagonszerűek. Van egy 1 méter széles, helyenként még keskenyebb folyosószerű vonal, és onnan nyílik minden, a fürdő, a szekrény, az ágy, az asztal. 

Egy sima szoba területe 17 négyzetméter, ami kb. feleannyi, mint a szentgyörgyi szobák 34 négyzetmétere. De aki kicsi helyen is elfér, vagy szereti a szűk helyeket, mint én, annak tökéletes.

A kilátás izgalmas, a fotósok szeretni fogják. Sajnos vonatsípolás is jár hozzá az állomás közelsége miatt. Habár a hangszigetelése a szállónak a szokásosnál jobb, amíg ott tartózkodom, kétszer is sípol a vonat pont a szálló mellett, és hallom. Aki érzékeny a hangokra, szobafoglalás előtt nézze meg a vásárhelyi állomás menetrendjét, és vesse össze a saját alvási programjával. 

Amit még megmutatnék, az a hall dizájnja: bátor próbálkozás arra, hogy elkapja a káoszban rejlő rendet. Azért ide tudás kell, hogy ennyi mindent belezsúfolj, mégis nézzen ki valahogy. A kép május közepén készült, lehet, hogy azóta még mást is sikerült belezsúfolniuk.

2 095 575 616 forint, Crystal szálló, Szováta

Megérkeztünk a kétmilliárd forintos támogatások világába.

Zseniális a név, nagyon könnyen megjegyezhető. Mikor először jártam itt, s kérdeztem a nevét, többen is mondták az alkalmazottak közül, hogy Gyémánt. Aztán valaki mondta, hogy „nem Gyémánt, hanem Rubin, bocsánat”. Mikor másodszor jöttem, épp szerelték a feliratot: „Crystal”. A rangot az Y adja.

Beszélgettem egy menedzser-félével, egy portugál iparossal, Paulóval, aki hat nyelvet ismer, de a közös kettőn, románul és angolul alig-alig tudjuk megérteni egymást. Nagy dumás, félórát beszélt nekem arról, hogy milyen fontos egy szállodában a menedzser. „Lots of surpises will come.” De alig tudtam kiszedni belőle pár infót a szállóról. 4 csillag superior lesz a besorolása, mondta. 104 szobájuk van, 4 apartman, 1 elnöki apartman. Egy nagy és egy kis konferenciaterem. Medencék, masszázs, kezelés. A fő attrakciójuk a „tobogán”. A csúszda. Nincs itt a környéken senki másnak. 

Amint kint a hotel előtt fotózok, egy idős pár jön arra. Nézik a nagy piros csövet, a néni kérdi a bácsitól: „oare conducta asta ce face aici?” Magyarul: vajon ez a cső mit keres itt?

A helybélieket kérdem az utcán a hotelről. Senkinek nem tetszik. Egyik öreg mondja: „olyan kintről, mint egy bútorgyár, s az a cső, mint egy fűrészporlevezető”. 

Lukács Csaba szovátai forrásai is azt mondták neki, hogy az emberek fel vannak háborodva, hogyan lehetett az üdülő központjába egy ilyen ronda épületet rittyenteni.

Mikor kérdem az embereket az utcán, hogy jó lesz-e a hotel, azt mondják, hogy jó lesz, de jobb lett volna, ha parkolónak maradt volna. Mert az volt. A régi buszmegálló helyébe építették, ami az utóbbi időben parkolóként szolgált. Nagyon kell itt a parkolóhely, mert szezonban annyi az autó, hogy nincs hova parkolni. Eddig is gond volt, de most fel is számolódott a hotel alatti parkolóhely, ráadásul a hotel vendégeinek is parkolóhelyet kell majd találni.

A szálloda szobái picivel mintha nagyobbak lennének, mint a vásárhelyiek, de nem sokkal. Vagy csak levegősebbek, azért érzem nagyobbnak őket? Vagy azért, mert sokkal drágábbak, háromszoros az áruk? De legalább van teraszuk.

A szállót üzemeltető cég, a Quintus SRL, Káli Zoltán tulajdona. Káli Zoltánról a portugál menedzsere azt mondja, hogy nagyon jóban van a magyar kormánnyal, azért kapta a pénzt. Mikor elkezdem részletekről faggatni, megijed, s azt mondja, nem nyilatkozhat semmit, kérdezzem Kálit.

Helybéli forrásaink szerint Káli Zoltán Péter Ferenc embere. „Szovátán mindenki Péter Feri embere” – teszi hozzá egy forrásunk. Péter Ferenc Szováta volt polgármestere, jelenleg megyei tanácselnök. 

Káli helyi RMDSZ-es tanácsos is volt, és a helyi tanács városrendészeti bizottságának elnökeként azt nyilatkozta a Krónikának, hogy „azt szeretnénk, ha minden újjáépített ingatlan megőrizné a hagyományos stílusát. Ezt egy Kanadában élő beruházóval is sikerült megértetnünk, amikor rávettük, hogy újjáépített villája homlokzatát egészítse ki a jellegzetes, székely motívumokkal díszített faerkélyekkel”. Úgy tűnik, egykoron adott a szépségre is.

Káli a helyi vadásztársaság elnöke is (volt), a Népújság cikke szerint közösen adtak át díjakat Péter Ferenccel.

A Péter Ferenc – Káli Zoltán viszony annyiban érdekes a történetünkben, hogy Kozma Mónika, a hotelépítésre támogatást nyújtó Pro Economica Alapítvány vezetője alapítványi pályafutása elején, 2017-2018-ban még Péter Ferenc kabinetfőnöke volt a megyei tanácsnál. 2019-ben pedig már szállodák építésére osztogatott pénzt. Elég szoros és egyértelmű kapcsolatok.

A szállót már ebben a szezonban szerették volna felfuttatni. Paulo május közepén azt mondta, június elején elindítanák. De látszott, hogy nem fog sikerülni. Harmadik látogatásomra, július elejére sikerült csak, de ekkor is csak részlegesen: a szálloda részben és az étterem, de a wellness még nem. A hallban még szereltek a munkások.

Az alkalmazottak nem tűntek nagyon boldognak, lelkesnek vagy motiváltnak. Odamentem a recepcióhoz, egyik alkalmazott egy kuncsafttal volt elfoglalva, ketten álldogáltak és néztek ki a fejükből, de nem fordultak volna hozzám. Nagy nehezen pár perc múlva sikerült felhívjam magamra a figyelmüket, úgy, hogy hangosan megszólítottam őket. 

Megkérdeztem, hogy mennyibe kerülne éjszakánként, hogy mi haton, az asszonnyal és a négy gyerekkel eljöjjünk ide. Pár percig piszmogta a csávó a számítógépet, de nem sikerült kiszednie. Mondtam neki, ne kínlódjon, majd megnézem én otthon neten. Annyit tudott mondani, hogy két személyre 1200 lej egy éjszaka. 

Itthon rájöttem, hogy miért nem sikerült a recepciósnak megmondania, mennyibe kerül hatunknak a szállás: kiakad a rendszer, ha 2 felnőttet és 4 gyereket írsz be. Minden dátumra azt írja ki ár helyett, hogy foglalt minden szoba. Szörnyű, hogy diszkriminálják a négygyerekes családokat!

Azt is megkérdeztem, hogy a wellnessbe jöhetnek-e külsősök is, vagy csak szállóvendégek. Csak szállóvendégek, mondta. Július 14-én lesz az ünnepélyes megnyitó, akkor nyílik a wellness is.

Kívánunk sok szerencsét az új bútorgyárnak, csússzon le sok gyerekkacaj a fűrészporos csövön!

2 417 326 650 forint, Gyergyóremete, hatcsillagos búvóhely magánrepülős góréknak

Ez a legdrágább és legizgalmasabb szálló az összes közül. Forrásaink szerint nagy esély van rá, hogy ez legyen a magyar kormányközeli górék új búvóhelye, ahová lejárnak csajozni és kirúgni a hámból.

Mivel nemrég írtam egy bővebb anyagot erről a szállóról és több más remetei dologról, nem írnék le ide mindent, csak ide linkelem. Azzal a megjegyzéssel, hogy utána érdemes visszatérni ide, mert ez az anyag még nem ért véget.

Ez az egyetlen szálló az összes közül, amit úgy érzem, hogy ki kell majd próbálnom.

Nehéz idők

Eddig tartott a szállók és tulajdonosok felsorolása. Jelenleg 3 szálló van készen, a szentgyörgyi, a szovátai és a vásárhelyi. A többin ezerrel dolgoznak. De van olyan is, amin épp csak hogy dolgozgatnak.

Kozma Mónikának megígértem, hogy továbbítom egyik gondolatát, melyet szerinte „méltóképpen” hangsúlyoznom kellene:

„Ahogyan azt más üzleti ágazatban is tapasztalni lehetett, mind a világjárvány, mind a több mint egy éve dúló orosz-ukrán háború jelentős nehézségek elé állította az Alapítvány pályázóit, és éppen ezért büszkeséggel tölt el, hogy kitartó és tapasztalt vállalkozóink, ezen nehézségeket is legyűrve, néha a tervezettnél lassúbb ütemben, de haladnak a beruházások befejezése felé. A közeljövőben két szállodaberuházás átadójára is sor kerül, így immár 3 működő, új szálláshely várja az ide látogatókat, és további 6 esetében pedig jó ütemben haladnak a kivitelezések. Egy olyan időszakban, amikor főként erre a szektorra nehezedett nyomás, ez valóban becsülendő, és akár az Önök által tervezett cikkben is méltóképpen hangsúlyozandó eredmény.” 

Ezért kérem olvasóinkat, hogy tekintsenek el attól, hogy az építkezési engedélyek java lejárt már, az alapítvány által a pályázatban megadott határidő is rég lejárt már, és örüljenek, hogy egyáltalán haladnak ezek a beruházások. Tényleg nehéz idők járnak ezen a piacon. Hogy mitől lesz könnyebb az elkövetkező években, és miért volt érdemes luxusszállókkal megtölteni Székelyföldet ilyen időkben, nem tudom, de bizonyára tudja az, aki csinálja.

A műemlék szállók tovább rohadnak

Kozma Mónika levelében, amelyikben infókat nem ad, arra is utal, hogy segíthetnék ezeket a turisztikai desztinációkat vonzóvá tenni. Meg is ígértem neki, hogy a tőlem telhetőt megteszem, és igyekeztem is pozitívan viszonyulni a szállókhoz, amennyire oknyomozó újságíróként lehetett. De nem mindig volt könnyű. Mert hogy írjak vonzón egy olyan szállóról, ahova én nem mennék el, akkor sem, ha ingyen fogadnának?

Valami furcsaság lett ezzel a szállodaiparral. Ha megnézem az elmúlt kétszáz év trendjeit, a luxusszállókat általában a lehető legszebbre tervezték, és a városok központjába helyezték el. Ha megnézem a mostani nyerteseket, ipari és lepattant hangulatú helyekre, illetve a szűz természetbe próbálnak bezsúfolni nem feltétlenül odaillő épületeket. Tisztelet a kivételnek. Kérdés: száz év után ha utódaink ránéznek ezekre az épületekre, hányan fogják őket szépnek érezni, vagy építészeti értéknek tartani? 

Másik kérdés: kormányon lévő pénzszóróink miért hanyagolják el az évszázados műemlék épületeinket? 

A magyar állam a Manevin keresztül felvásárolt másfél tucatnyi épületet, köztük gyönyörű műemlék épületeket. Ott rohadnak évek óta, senki nem nyúlt hozzájuk. Ígéret rengeteg van, titkolózás még sokkal több. Hozzájuk közelebb álló ismerősöm mondja, hogy szervezkednek, akarnak nekifogni. Mozgás ellenben évek óta semmi. Azokból is négycsillagos szállókat akartak, de a nagy lendület a felvásárlás után elült. Nemrég körútra mentünk az ország nyugati részében, minden épület ugyanolyan állapotban van, amilyenben volt Váradon is, Szatmáron is, Nagybányán is. Szatmáron dicsekedtek, hogy lesz pénz. Jövőre választások vannak, s nem akarják elbukni emiatt, mondják ottani forrásaink. De haladás az semmi, de semmi, miközben folyamatosan hallani, hogy zárják el az Erdélybe vezető pénzcsapokat, mert nincs pénz. Székelyföldön hasonló a helyzet az épületeikkel.

Szép az, hogy vadiúj luxusszállókra adnak pénzt itteni barátaiknak. De a műemlékeket sem kellene hagyniuk összeomlani.

Ez a cikk a Journalismfund Europe támogatásával készült.

The post Na, kik kaptak ajándékba luxusszállót a magyar kormánytól? appeared first on Átlátszó Erdély.

Dolgozom egy anyagon a Pro Economica Alapítvány által támogatott székelyföldi négy-ötcsillagos szállodákról. Hallottam, hogy Balázs Attila sztárvállalkozó a remetei reptere mellé egy új, ötcsillagos luxusszállodát akar építeni, hogy legyen hova gyorsan elvonulniuk csajozni a nagy magyar góréknak. Hogy ne kelljen feltétlenül az Adriára repülniük minden egyes alkalommal, ha szexuális örömökben akarják részesíteni valamelyik nyertes uniós pályázat csinos kedvezményezettjét.

Nyilván, aki ezt mondta nekem, elfogult volt politikailag, csalódott a magyar kormányban. De ettől függetlenül igaznak bizonyult az információja, hogy Balázs Attiláék luxusszállót építenek Pro Economicás, azaz magyar állami támogatással.

A reptér

Elindulok Remetére. Abból indulok ki, hogy ha a reptér mellé építik a szállót, akkor azt kell előbb megkeresnem, s aztán megkerül az épülő szálló is. A repteret aránylag könnyen megtalálom, otthon már kinézem magamnak a térképen a helyét. A helyszínen nagy csend és békesség fogad, sehol semmi mozgás, a szél sem fúj, a tücskök sem ciripelnek, olyan csend van, amilyet már rég nem tapasztaltam sehol. Egy embert látok csak mozogni a környéken, a kerítésen belül, őt megkérdem, merre épül a szálló. Nagyon kedves az illető, megmutatja az irányt. Aztán megkérdem, hogy ha már itt vagyok, készíthetek-e pár képet a reptérről. Nem engedhet be, mondja kedvesen, de kintről fotózhatok.

Az épülő szálló felé haladva az autóval végignézem a repteret, majd a sarkán még megállok egyet fotózni. Egészen komoly, amit ide építettek. Mérésem alapján 1,6 km hosszú, szépen kivitelezett kifutópálya, ezen még egyszer rendszeres légiforgalom is lehet(ne). Persze, azelőtt ki kell építeni sok mindent, hisz egyelőre csak egy konténer látja el a forgalomirányítást, és nincs sem határátkelő, sem váróterem, sem semmi, vagy ha van, akkor az is a konténerben van. Amint utólag megtudom egy cégen belüli forrástól, tervben van egy irányítótorony építése, de jelenleg nem annyira prioritás, mivelhogy sok mindenbe belevágott a cég, és nincs annyi pénz, hogy mindenre bőven legyen.

Két évvel ezelőtt a gyergyói térség nagy gazdasági fellendülését vetítették előre a helyi politikusok a reptérre hivatkozva. Azt mondták, a reptér egész Gyergyó térségének biztosíthat megélhetést, és olyan gazdasági fejlődés indulhat el, ami a fiatalok elvándorlását is megfékezheti. És azt is előrelátták, hogy a Bayer cégcsoport magyarországi munkapontjain dolgozó remetei és környékbeli munkások majd gyorsan fognak tudni hazajönni repülővel. Ezek a nagy célok még váratnak magukra, mert belső információink szerint a repteret még csak Balázs Attila tulajdonos és hasonló kaliberű barátai használják.

A remetei születésű Balázs Attila magánrepülőjével ingázik haza Magyarországról, mondják. Balázs a leggazdagabb magyarok 2022-es listáján a 60. helyet foglalta el, 30,5 milliárd forintos (jelenlegi árfolyamon 81 millió eurós) vagyonával. 2021-ben 57.-ként futott be, 27 milliárd forinttal. Magyarországi újságíró kollégák a NER üstökösének, vagy a NER üdvöskéjének hívják, arra hivatkozva, hogy rengeteg állami megrendelést kap, főleg alvállalkozóként. Tiborcz István és Mészáros Lőrinc üzlettársaként vált ismertté.

A magyarországi sajtó (nyilván, annak a kormánykritikusabb fele) folyamatosan ír Balázs Attila meggazdagodásáról, és arról is, hogy hogyan váltogatja magánrepülőit. De bármit mondanak is róla, mi székelyek szeretjük őt, és büszkék vagyunk rá, mert ő a mi egyetlen székelymagyar csúcsvállalkozónk a magyar top 100-ban, aki itthon is érezteti vagyonát.

A szálló

A szálló nem a reptér mellé épül, hosszú és kacskaringós még az út odáig. És helyenként nagyon poros. Egy bácsi, akivel együtt ebédelek később a falu étkezdéjében, dicsekszik, hogy ez a legmenőbb falu itt a környéken, minden mezei és erdei útjuk le van aszfaltozva. Igen. Csak épp a reptérre és a négycsillagos szállóhoz vezető nincs. De biztos, hogy le lesz, ha majd beindul itt a biznisz.

4 kilométert mérek a térképen a reptér bejáratától a szállodáig, ami kevesebb is lehetne, de egy nagy Z betűt kell leírni. A szálloda szerkezetileg nagyjából kész van (bal oldalon), a wellness az még csak most bújik ki a földből.

A szálló egyik részét most fedik, ott látok több munkást. Egy idő után a munkások eltűnnek mindenünnen. Akkor arra gondolok, hogy talán ebédszünet van, de így utólag átgondolva a dolgot, az is lehet, hogy én ijeszthettem meg őket a fotózással.

Ezt a fotót csak a művészet kedvéért raktam be, sokszor szép tud lenni egy-egy építőtelep geometriája az építőanyagok és eszközök vonalaival, ritmusával.

Lukács Csaba Magyar Hangos kollégám volt egy konferencián, amin Kozma Mónika, a Pro Economica vezetője úgy mutatta be ezt a beruházást, hogy egy 6 (hat) csillagos szálloda lesz, ahova a világ gazdagjai el tudnak vonulni majd. Ehhez szükség van nagy területre, hogy legyen meg az intimitás, ne legyenek túl közel a kíváncsi szemek. Szóval akkor mégis ide fognak járni a családcentrikus magyar górék csajozni? A képen látható, hogy a nagy terület meglett. Jó nagy a távolság az úttól, és mindentől. Ráadásul a falutól is jó messze van, fent a hegyek tövében, nagyon szép természeti környezetben.

Ugyancsak Lukács Csaba vette észre már akkor, hogy ha 6 csillagos lesz ez a szálló, akkor nem lett volna jogosult a támogatásra. Hisz a pályázatot 3-5 csillagos szállók építésére írták ki.

A Bayer Construct oldalán ellenben azt írja, hogy 5 csillagos lesz. Habár ez egy régebbi információ, még a tervezés előtti fázisból. Írtam a cégnek is, s megkérdeztem, hogy hány csillagos lesz, nem kaptam erre a kérdésre választ. Majd kiderül, mikor felszerelik a csillagokat a bejárat fölé. Végül is mindegy, az a lényeg, hogy szép és jó legyen. És szépnek szép, a látványtervek szerint.

Mutatok még egy képet a látványtervből. Szép.

S még egyet. De ez az utolsó, térjünk vissza a valóságba.

A helyszínen megnézem az építkezési táblákat. Több is van. Ez a szállodáé. A határidejük lejárt, s a szálloda még távolról sincs kész. A Pro Economicás kiírásban megvalósítási határidőnek 2022. december 31. szerepel. Valamiért úgy érzem, az alapítványnál elnézőek lesznek.

A Bayer Agrouniver cégen fut a hoteles biznisz. Ennek tulajdonosai Balázs László (Attila testvére), László Zoltán és Laczkó Benedek Zsolt. A cég fő aktivitási területe a másféle húsmarhák tenyésztése és szaporítása, illetve marhaondó termelés. A végén még igaza lesz ismerősömnek, hogy ondóval kapcsolatos tevékenység fog folyni a szállodában.

De miért kellett egy marhatenyésztő-ondótermelő cégre rakják a hotelépítést? Azért, mert a szabályzat írja, hogy nem nyerhet olyan, aki már pályázott a Pro Economicánál? S ők már annyit nyertek, hogy nem maradt más cégük szabadon, csak ez a marhatenyésztős?

Nem követtem minden nyerésüket részletesen, de emlékszem, hogy Sipi kollégám írt arról, hogy 4 és fél milliárdot kaptak a tejporgyárra meg egy hűtőházra pár évvel ezelőtt. Nem kispályások.

Ez a másik tábla, a wellness táblája. Ez már ránézésre is gyanús. Az építési engedély száma mintha utólag lenne odaragasztva. És a dátumok szerint a munkálatokat pár hónappal hamarabb kezdték meg, mint ahogy építési engedélyük lett volna. Ha megnézzük, a munkálatok elkezdésének 2021 augusztusát adják meg, az építkezési engedély kibocsátásának pedig 2022 januárját. Jól van, ne kötekedjünk ezzel, csak érdekességképpen mutattam meg.

A wellness rész egy Beton Remete nevű cégükön fut, ami nem is Remetében van bejegyezve, hanem Tekerőpatakon. Tulajdonosa pedig egy másik magyarországi cégük. Követhetetlen a céghálózatuk.

A fekete autók

Amint befejezem a fotózást az épülő szállónál, elindulok vissza a falu felé.

Egyszer csak látom a tükörben, hogy a hátam mögött két fekete autó tépet lóhalálában, hogy csak úgy porzik mögöttük az út. Megelőznek, teljes gőzzel. Lemaradok picit, hogy ne szívjam a porukat.

Ahogy ráérünk az aszfaltozott útra, meglepetés, nem tudok tovább menni, a két fekete autó elállja az utamat. Elég tiszta jelzés, ugye? Mit csináljak, forduljak meg azonnal, s meneküljek más úton, vagy próbáljak meg szóba állni velük?

Lövök egy képet, hogy ha valami bajom lesz, legyen honnan kezdeni a nyomozást, majd ránézek a térképre, hogy ha ellenkező irányba kellene menekülni, hol találok egy mezei utat, amin el lehet húzni.

Aztán a jobb oldali autó lassan előre húz és beenged maga helyett. A bal oldali autóból egy láthatósági mellényben lévő hölgy int, hogy álljak meg és engedjem le az ablakot. Megteszem. Én fotóztam az objektumoknál? – kérdik. Igen, én. Ki vagyok? Ők kik, kérdek vissza. A Bayertől vannak, ők a szálloda építői. Én az Átlátszó Erdélytől, újságíró. A hölgy közben a központtal beszél, továbbítja, amit mondok.

Mintha megkönnyebbülést látnék az arcukon. Nem tudom, mitől féltek. Így utólag elgondolva, lehet, hogy valami munkaügyi ellenőrnek gondoltak, s amiatt aggódtak, hogy valami rendellenességet fotóztam le. Ha megnézem például a fentebbi képet a tetőfedéssel, kinagyítva, a kilenc munkásból kettőn van csak sisak, s biztosítás nélkül olyan lazán üldögélnek a tetőn, mint valami madarak. Ilyenek miatt aggódhattak, vajon? Ezért tűnt el mindenki az építőtelepről, amikor észrevették, hogy fotózok? Ha igen, akkor elnézést kérek a cégtől, hogy fenntartottam a munkát arra a negyedórára. Sajnálom a kiesést, s nincs szándékomban csesztetni senkit munkavédelmis cuccok miatt.

Mondom az útlezáró hölgynek, ha már ilyen szerencsésen találkoztunk, beszélgethetnénk picit, lenne pár kérdésem, amit feltennék nekik az épülő szállodáról. Rendben van, mondja, menjek be velük az irodába. Kövessem az autójukat. Követem is. Az út felénél ismét megállnak. Mondják, hogy visszajeleztek a cégtől, nincs miért bemennünk, mert nem fog tudni senki szóba állni velem. Megegyezünk, hogy elküldöm majd emailben a kérdéseket nekik.

Meglepően szervezettnek érzem a céget, sőt, katonásnak. Az, ahogyan kommunikál a hölgy a központtal, ahogy elég letisztult technikával utánam hajtottak és megállítottak, már csak az is, hogy egy női alkalmazott bevállal egy ilyen dolgot, mind-mind arra utal, hogy itt a dolgok keményen meg vannak szervezve, tiszta a hierarchia, az alkalmazottak a feladatukat habozás nélkül végzik. Valószínűleg azért is tudott nagy lenni a cégcsoport.

Elbúcsúzok a cég alkalmazottaitól, elmegyek a polgármesteri hivatalba, megnézni az építési engedélyeket. Az urbanisztikus nincs ott, ejsze ki van lépve terepre, mondják. Senki más nem tudja megmutatni az engedélyt.

Amíg visszajön, elmegyek egyet ebédelni. Egy falusi kantinjuk van, olyan stílusú, amilyet eddig csak Magyarországon láttam. 20 lejért lehet ebédelni, a kaja szerény, de finom és bőséges, a kiszolgáló néni nagyon kedves, az asztaltársak közvetlenek, és büszkék falujuk fejlődésére. Beszélgetek egyikkel, amelyik büszke arra, hogy minden utca le van aszfaltozva. Kérdem a szállodáról, tudja-e, hogy kiknek épül, kik fognak ott megszállni? Egyetemisták, mondja. Kérdem, milyen egyetemisták? Külföldiek.

Visszamegyek a polgármesteri hivatalba. Jaj, a kolléga most ment el ismét. Amíg enni voltam, bejárt a hivatalba, mondták neki, hogy kerestem, de ismét elment. Mikor jön vissza? Nem tudják. Hívják telefonon, de nem veszi fel. Jól van. Hogy ne vadásszak rá ott egész nap, megegyezünk abban, hogy emailben kikérem az építési engedélyeket, és küldik.

Azért van ez a helyzet, mondja a hölgy, mert nagyon sok a munkálat a faluban. Épp gázt vezetnek több munkaponton is, és azt is kell felügyelni, ezért van folyton úton az urbanisztikus. Ezt igazolni tudom, legalább ötször álltam sorban forgalomirányító jelzőlámpánál a munkálatok miatt. Hatalmas iramban fejlődik a falu.

A szeméttelep

Ha már itt vagyok Remetén, meglátogatom a szeméttelepet is, úgy döntök. Évek óta készülök írni erről a témáról. Most nem lesz rá időm, hogy megírjam az anyagot, de legalább fotózzam le, és lássam saját szememmel ezt a hírességet.

Ez a szeméttelep, ami nem is csak szeméttelep, hanem egy egész hulladékgazdálkodási rendszer, elég híres itt környékünkön. Úgy történt, hogy kb. 10 évvel ezelőtt megyei elöljáróink (emlékeznek még olvasóink a borszéki fecskére?) megpályázták, és hatalmas mennyiségű európai pénzből megépítették a remetei hulladékgazdálkodási akármicsodát. A helyiek szempontjából nézve szeméttelepet. A megyei tanács mindenüvé próbálta elpasszolni, de egyik falu sem akarta a határába, mindenki utasította vissza. Végül Remete befogadta, mert a polgármester jóban akart lenni a megyei vezetéssel. Ennek nem mindenki örült a helybéliek közül sem, emlékszem egy csúfolódó versre, ami kb. így szólt, hogy „Szárhegy, Ditró, Remete, megyének a szemete.”

A felépült telepet valamikor 2016 májusában ünnepélyesen átadták, minden politikus díszbeszédet mondott, de azóta sem helyezték üzembe. Ott áll és romlik kihasználatlanságban. Az autópark, a gépek kimentek már garanciából, egy részük károsodott is a kihasználatlanságtól, milliókra lenne szükség, hogy ismét működőképessé tegyék az egészet.

Sokat lehetne mesélni róla, de majd egyszer egy külön anyagot írok erről, hogy mi is történt ott és miért, most csak azért jöttem ide, hogy körülnézzek, lássam, s lőjjek pár fotót.

A szeméttelepnél ugyanolyan dermedt csend fogad, mint a reptéren. Hihetetlen, hogy egy medencében vagyunk, s mégsem hallatszik ide semmilyen zaj.

Ahogy odaérek, egyből a kapuhoz megyek, ahol megjelent egy őr. Mondom neki, hogy szeretnék pár fotót készíteni a telepről. Nem akarok bemenni, csak innen kintről. Hú, azt nem lehet, mondja felháborodva, szigorúan tilos. Próbálom békíteni, de hajthatatlan. Ha akarom, a mezőt fotózhatom ellentétes irányba, mondja, de az objektum felé tilos fotózni. Olyan agresszív stílusban nyomja, hogy egy adott pillanat után úgy érzem, ezzel nincs mit tárgyalni, elpazarolt idő. Mondom neki, hogy én neki fogok állni fotózni, s ha gondolja, hogy törvénytelen, nyugodtan hívja a rendőrséget. Azzal elkezdem fotózni a táblákat.

Olyan régiek a táblák, hogy egyik ki van dőlve, neki van feküdve a kerítésnek, a másikról a papír részben le van már kopva. De a telep még mindig nincs üzembe helyezve.

Közben az őr telefonon beszél valakivel, aki elmagyarázza neki, hogy hagyjon fotózni. Szófogadóan és engedelmesen válaszol neki. Lediktálja neki a rendszámomat. Ki lehet az illető, hogy le tudja ellenőrizni a rendszámomat? Rendőr?

Majd mondja neki, hogy „Nem, nem, persze, hogy nem mondok el neki semmit, ismerem én az újságírókat, hogy milyenek.” És mond még pár közhelyes dolgot az újságírókról, amiről nekem csak az jut eszembe, hogy én is ismerem a kapusoknak ezt a fajtáját (mert nem minden kapus ilyen), amelyik vezérigazgatónak érzi magát, mert ő olyan okos. Az ilyeneket hívják input-output menedzsernek.

A Bayer-főhadiszállás

A szeméttelep felé egy gyenge földúton vitt ki a GPS, visszafelé az aszfaltúton jövök. A falu bejáratánál megcsap a fejlődés illata.

A Bayer erdélyi főhadiszállása ez.

Az oldalkerítésen táblák hirdetik, hogy ömlik a pénz.

A kapunál is táblák hirdetik, hogy ömlik a pénz. Mindennel is foglalkoznak, aminek a felépítését valahova meg lehet pályázni. A táblák szerint csak ezen az udvaron épül egyszerre két pityókafeldolgozó, két raktár és egy csomagoló, egy hűtőház és egy tejporgyár.

Mindenik más cégen fut, több tucatnyi cég, egyesek itteni tulajdonosokkal, mások magyarországiakkal, sok közülük jogi személy tulajdonában, össze-vissza kötve.

Egy bonyolult háló ez a Bayer birodalom, ember legyen a talpán, aki ezt pénzügyileg és cégügyileg átlátja. Csak lerajzolni is beletelne egy napba, nemhogy működtetni. Ez is bizonyítja, hogy nagy kell, hogy legyen a szervezettség a cégnél.

Meghívások kirándulásra és semmi több

Amint azt az úttorlasszal megállító hölggyel megbeszéltem, küldök a Bayer Strada Srl-nek egy levelet, amiben arról érdeklődöm, hogy hány szobájuk, hány férőhelyük lesz, hány csillagos lesz a szálló, mi lesz a sajátossága, a különlegessége, ki lesz a célközönsége, mennyibe kerül, és ebből mennyit ad a Pro Economica. Mikor lesz kész és mikor nyitják meg, mennyibe kerül majd egy szoba, és szeretnének-e még mondani valamit a szállóról vagy magukról.

Erre a levelemre Kovács-Mátyás Gyöngyvér, a cég romániai fejlesztési igazgatója válaszol, aki nagyon kedvesen meghív Sóskútra, hogy beszélgessünk. Itt a mi vidékünkön is több Sóskút van, például a Keresztúr melletti fürdő, vagy a Kászonokban egy számomra nagyon kedves népi feredő. De a hölgy aláírásából rájövök, hogy ő a Budapest melletti Sóskútra invitált, ahol a cég magyarországi székhelye van.

Válaszolok neki, hogy sajnos határidőm van, ezért nem fér most bele nekem egy háromnapos magyarországi kirándulás, de szívesen látom őket egy laza beszélgetésre itthon nálam, vagy ha semleges terepet akarnak, akkor lemehetünk a bolgár tengerpartra, az közelebb is van hozzám, mint Sóskút és még fürödni is lehet. Gondolom, nekik könnyebb és gyorsabb mozogniuk, elvégre repülőjük és repterük is van, nem kell autókázzanak egész napokat, mint én.

A hölgy válaszol, hogy neki sem fér bele az utazás, de egyeztet házon belül, hogy hogyan tovább, s jövő hét elején jelentkezik. A jövő hét eleje eltelt, s el a vége is, nem jelentkeztek. Nem akarok rossz lenni, de ezt a pár egyszerű kérdést lazán meg tudta volna válaszolni emailben valaki tíz perc alatt, anélkül, hogy napokat kelljen utazni. Csak azért nem akarok túl szigorú lenni velük, mert ők legalább válaszoltak valamit. Ugyanezeket a kérdéseket átküldtem az összes nyertes szállodaépítő cégnek, és a háromnegyedük arra sem méltatott, hogy egy szót vagy egy mondatot írjon.

Hasonló kérdéseket küldtem a Pro Economicának is, minden szálló kapcsán. Kozma Mónika ügyvezető igazgató szintén kedvesen válaszol, de adatot egyet sem küld, arra hivatkozva, hogy „A részletes adatokat, lévén, hogy üzleti érdekekről beszélünk egy elég szoros piaci versenyben, nem gondolom, hogy az Alapítvány dolga lenne a nagyközönség tudomására hozni.”

A Pro Economica oldalán nagy nehezen találok egy cím nélküli táblázatot, amiben fel vannak sorolva a nyertesek. Csak kódszámok, furcsa infók, sem egy projektnév, sem egy leírás, sem egy településnév, sem egy szállodanév, semmi. Az egyetlen használható infó a cégnév és az összeg. Ahhoz, hogy valaki megtudja ebből, hol épülnek négycsillagos szállók, elő kell fizetnie egy cégadatbázisra, egy hétig azt kell bújnia, és közben telefonálgatnia körbe-körbe.

A táblázatból csak annyit tudunk meg, hogy a Bayer Agrouniver 2,4 milliárd forintot, azaz a maximálisan kérhető 7,5 millió eurót kapta (2019-es árfolyamon) az alapítványtól. Ezzel magasan ő a legtámogatottabb cég ebben a pályázatban.

Kozma Mónika levelében arra is utal, hogy segíthetnék ezeket a turisztikai desztinációkat vonzóvá tenni. Meg is ígérem neki, hogy a tőlem telhetőt megteszem. De ahelyett, hogy most leírhatnám, hogy lesz egy szép szálló a remetei határban, ami 5 csillagos (vagy 6?), x szobával, aminek az a specifikuma, tegyük fel, hogy látod a medvét, miközben ülsz a jacuzziban, vagy tudomisénmi, ahelyett azt kell leírnom, hogy titkolóznak a közpénzfaló górék. Jobb ez így? És tehetetlenségemben az egész anyagot olyan hangulatban írom meg, ami nekik nem fog tetszeni.

Nem értem ezt a nagy titkolózást. Nem üzleti titkokat kértem, hanem azt, hogy hány szobájuk lesz, hány csillagosak lesznek, mikor fognak megnyitni, mi lesz a különlegességük, mennyi pénzt kaptak közpénzből. Úgy érzem, hogy ha valaki 2,4 milliárd forintot kap ajándékba közpénzből, azaz 7,5 millió eurót, minimum egy annyit tehet ezért cserébe, hogy elmondja, mit csinál belőle. Még akkor is, ha a magyar uralkodó egyik legbizalmasabb embere, és szülőfaluja legnagyobb kiskirálya.

A pályázat kiírásában szerepel, hogy a pályázó köteles adatokat szolgáltatni. Azt nem írták mellé, hogy kinek.

Valami gixer van a számokkal

A polgármesteri hivatalnak is írtam, kérve az építési engedélyeket. Már le volt adva ez az anyag, mikor megjött a válaszuk, ezért ezt a fejezetet utólag szúrtam be.

Törvényes határidőn belül válaszoltak, és készségesen küldték is a dokumentumokat. Csak a szeméttelep engedélyeit nem küldték el, arra hivatkozva, hogy az nem Bayeres beruházás.

De én nem is azért kértem azt, mert Bayeres beruházás lenne. Valami félreértés történt, de nem nagy gond, az úgyis egy mellékes szál ebben a történetben. A lényeg az, hogy a másik három engedély megvan, és hálás vagyok értük a polgármesteri hivatalnak.

Az engedélyekből nagyjából egyetlen hasznos infót tudunk kihámozni, a beruházás árát.

A reptér engedélyéből megtudhatjuk, hogy a beruházás nagyságrendileg 2,1 millió lejbe, azaz 420 ezer euróba fájhatott Bayeréknek. Nem is olyan nagy összeg, mint ahogy gondoltam. Nyilván, nagy munka és pénz lehetett az alatta lévő földet is összevásárolni az emberektől.

Ami a legizgalmasabb a dokumentumokban, az az, hogy a szálloda a becslések szerint 7,18 millió lejbe, azaz 1,45 millió euróba kerül. Ennek felét önrészként a cégnek kellene betennie, s felét adná a Pro Economica. Tehát a Pro Economicától pályázattal kb. 750 ezer eurót kellett volna kapniuk. De ők 7,5 milliót kaptak, tízszer többet. Itt valami nem stimmel a számokkal, valahol csel van a dologban. Például itt:

A wellnessközpont építése 29 millió lejbe kerül. Azaz közel 6 millió euróba. Beszámolták ezt is a Pro Economicától kapott támogatásba? De hogyan? Két külön cég építi, ami két külön faluba van bejegyezve, két külön ügyvezetővel, papíron két külön tulajdonosi körrel. Egyik szállodát épít, a másik wellnesst. A Pro Economicánál szállodák támogatására volt meghirdetve a pályázat. Működik az, hogy én pályázok egy szállodára, de beleszámolom a szomszéd négyszer drágább wellnessét is, csatolt áruként? Vagy csak Balázs Attiláéknak működik ez így?

Ha egybevesszük a wellnesst a hotellel, a számok még úgy sem stimmelnek. Azaz tökéletesen stimmelnek, csak pont az a baj. A szinte 6 millió eurós wellness és a szinte másfél milliós szálló az összesen szinte 7,5 millió. A Pro Economicától jött támogatás pedig pontosan 7,5 millió. De akkor hol van az 50%-os önrész? Vagy Balázséknak a teljes szállót kifizeti az alapítvány, náluk eltekint az önrésztől?

Ezeknek a dolgoknak a tisztázásában segített volna, ha a cég válaszol arra kérdésre, hogy mennyibe kerül a beruházás, és ebből mennyit áll a Pro Economica. De nem tette meg. A titkolózás mindig gyanút szül, és az, hogy a számok nem passzolnak, csak erősíti a gyanút.

Az építési engedélyből tisztázódik is egy kérdés, hogy mi is van a táblán leragasztott dátummal, s miért olyan ellentmondásos a wellness táblája: két építési engedélyük volt. Kértek egyet 2021 augusztusában, egy 3,8 milliós wellnessre. Aztán kérek egy újabbat 2022 januárjában a mostani, 29 millió lejes wellnessre. Pedig már 2021 augusztusában is kellett, hogy tudják, hogy mit akarnak, ha 2019-ben megpályázták a Pro Economicánál.

Búcsú Remetétől

Amint a faluból autózom kifelé, azon gondolkodom, hogy szeretnék-e itt lakni.

Nagyon fejlődésnek van indulva a falu, ami bizonyára sok embert boldoggá és büszkévé tesz. De valami mégis fura, zavaró. Talán picit az, hogy Remete veszti el a hagyományos székely falu jellegét, és egy magyarországias ipari faluvá alakul át.

(Csak halkan, zárójelben jegyzem meg, hogy jártam még olyan erdélyi településeken, ahol más nagy góréknak, például az angol királynak, Charlesnak vannak érdekeltségei. Ott nem éreztem ezt a gyarmati hangulatot, vagy ezt a rongyrázós luxust, vagy ezt a mindenpénztmegfogós csakazértis fejlesztést betonból és vasból. Pedig ott is volt fejlesztés, csak az sokkal tájbasimulóbban, sokkal organikusabban történt.)

De talán sokkal nagyobb mértékben fura számomra az, hogy egyféle katonai városállam hangulatot éreztem a kirándulásom során.

Olyat, mint mikor a filmekben az amerikai nagygóré megvásárol magának egy afrikai falut, és ott aztán rend van és fegyelem, és haladás, nem úgy, mint a környéken. És katonai szögesdrót védi az ő repterét, és egyenruhás munkásnők úttorlasszal megállítják a kíváncsi idegeneket és igazoltatják őket. És a helyi faluvezetés és a sheriff, és mindenki a górét szolgálja és az ő érdekeit védi, mert onnan jön a pénz és a jólét. Én eddig csak filmekben láttam ilyet. Most itt ezt személyesen is megtapasztalhattam. Nem túl erősen, csak kicsit. Még nincsenek gépfegyveres őrök, még nem zárnak egy éjszakára börtönbe azért, hogy mit kerestem a hotel körül.

Kíváncsi vagyok, ha megépül a hotel, és jönnek a fontosabbnál fontosabb, elvonulásra és intimitásra vágyó hatalmasságok, akkor milyen hangulata lesz a helynek.

A többi luxusszállót és építtetőiket ebben a cikkben ismerhetjük meg:

Ez a cikk a Journalismfund Europe támogatásával készült.

The post Így néz ki a magyar górék Remetén épülő csajozófészke appeared first on Átlátszó Erdély.

Ez egy nagyon hosszú írás, inkább kisregényként érdemes olvasni, mint újságcikként. Olyan, mint egy brazil szappanopera, van benne sok vér, börtön, szenvedés, irigység, gyűlölet, sokéves családi háborúk. És sok gázspray. Megismerhetjük belőle egy komoly verés komplikált történetét, és egy Bud Spencer-kaliberű bátor bunyós kalandjait, aki nekiszalad egy csendőrosztagnak és lazán megússza, eljárás sem indul ellene.

De megismerhetjük a világ egyik legfőbb problémáját, a földharácsolást is, ami itt, a szemünk láttára zajlik, és nem tudunk róla. És megismerhetjük a másik nagy jelenséget, a modernkori szolgaságot, megtudhatjuk, milyen szolgának lenni, és főleg női szolgának lenni egy jelenkori hűbérúr birtokán. Milyen gyereket szülni úgy, hogy császározás után nem tudod kivárni a hat hetet az ágyban, mert odaraknak ganét hányni és folyamatosan vernek.

Bemutatjuk a korrupcióval vádolt rendőrt és a korrupciótól megszabadulni vágyó rendőrséget. Megtudjuk, kitől kapja ajándékba a környékbeli rendőrök java a húsvéti bárányát. Megismerjük a gyanúsan titkolózó APIA-t, a mellébeszélő csendőrséget és rendőrséget, a kezüket mosó politikusokat.

Megismerjük a falut, ahol az ember fejszével megy látogatóba unokatestvéreihez és szétveri az ajtót, azok pedig viszonzásképp traktorral másznak rá az autójára. Ahol négy magát okosnak tartó nagygazdán kívül mindenki fél beszélni, mert a verés és a zaklatás minden nap ott lebeg a fejük fölött.

Vágjunk bele!

Telefonhívás a kórházból

Godra Domokos városfalvi gazda a megveretése előtt körülbelül egy évvel hívott fel először. Elpanaszolta, hogy van egy befolyásos juhász náluk a faluban, Szabó Béla, aki őt ki akarja csinálni. Körbekerítette őket, ellehetetlenítette a gazdálkodását, és folyamatosan fenyegeti őt és családját. A körbekerítéssel előbb elszakította őket a víztől, aztán a legelőtől. Kerülőúton kell járniuk a legelőre, de aztán azt a kerülőutat is elzárta betondarabokkal és ganérakásokkal. Már nem bírják idegekkel, sem ő, sem a családja, mondta a panaszos. De nem akarja, hogy írjak a dologról, mert fél. Állítása szerint a juhász nagyon agresszív, mindenkit megver, és kiterjedt kapcsolati hálóval rendelkezik, bármilyen hatóságnál elrendez bármit.

Godra azután többször is felhívott, panaszkodott, órákig sorolta a sérelmeit, de mindig elmondta, hogy csak ki szeretné magát panaszkodni, ne írjak az ügyéről. Jó, nem írtam meg.

2021 júniusában Godra Domokos az udvarhelyi kórházból hívott fel. A nagyhatalmú juhász felbujtott szolgája megtámadta őt egy nagy karóval, mesélte, meg akarta ölni. Fejbeverte a fával, aztán dulakodni kezdtek, beestek egy kútba. Alig úszta meg élve, hatalmas szerencséje volt.

Elmegyek gyorsan a kórházhoz. Godra ágyhoz van kötve, nem tudok vele beszélni vagy lefotózni őt, mert nem tud kijönni, s a Covid miatt nem engednek be senkit. A felesége és a veje a kapuban álldogál, próbálnak egy telefontöltőt és egy üveg vizet bejuttatni a betegnek, sikertelenül. Megpróbálok segíteni nekik. A kapuban a kigyúrt őrzővédőt megkérdem, hogyan lehetne egy kis csomagot bejuttatni egy betegnek, mi az eljárás? Ahelyett, hogy válaszolna, durván leteremt, hogy nincs rajtam maszk. Miközben az övé az álla alá van akasztva, nem fedi sem a száját, sem az orrát. És egyébként is szabad levegőn vagyunk, ahol nem kötelező a maszk. Úgy beszél velem, mint egy hülye gyermekkel. Persze, nemcsak velem, hanem mindenkivel, aki hozzá fordul. Végül nagy nehezen sikerül tőle megtudnom, hogy hova kell lerakni a cuccokat, és hogyan feliratozva, hogy bevigyék a beteghez. Mikor fog eljutni az udvarhelyi kórház oda, hogy emberként kezeljék az embert?

A verés

Godrával pár nappal később találkozom csak, Városfalván, miután kiengedik a kórházból. A szívós alkatú, ötvenes éveiben járó, de remek formában lévő, izmos ember ágyban fekszik, egy merevítő van rajta. A verés elmesélésével kezdi.

2021. június 21-én reggel 7 óra után kihajtotta az emberével az állatokat, vette a traktort és a ciszternát, és lement a kútra vízért. Van egy 7 méter mély, 1,5 méter széles közös kút a közelben, a falu területén. Onnan hordják a vizet, mert Szabó Béla, a juhász, pár éve elkerítette a kutat, amit addig használtak, hogy ne tudjanak ott itatni.

Ez az elkerített kút csak pár méterre van az istállójuktól, hosszú évekig azt használták, mert engedélyük volt a területtulajdonostól. Aztán hirtelen Szabó Béla megvásárolta a területet. Csak azért, hogy betegyen nekik. Pedig neki, Godrának előjoga lett volna megvásárolni a területet, mert ő a szomszéd. De ez az előjog senkit nem érdekelt. A helyi tanácsnál is, fennebb is, mindenkit megvett Szabó kilóra, állítja Godra. Aztán ezt a telket bekerítette Szabó, de úgy, hogy Godráék telkébe is belemért, és azt állította, hogy Godra csűrjének egy része az ő újonnan vásárolt telkére van építve. Egy civil per is folyik ezzel kapcsolatban, mondta Godra 2021 júniusában. (Azóta Godra megnyerte ezt a pert.)

Mivelhogy Szabó bekerítette a telket, ami itatóhelyül és a legelőre való átjáróként is szolgált, kénytelenek voltak azt kikerülni, a közúton kihajtani a teheneket, és a legelőjükön itatni őket, meséli tovább Godra az ágyban, sínekben fekve. De Szabó kitalálta, hogy a közút is az övé. „Nagy betondarabokat és ganérakásokat öntött az útra. Megrekesztett, hogy ne legyen hol a vizet kihordjam. Tettem egy panaszt a tanácsnál, azt felelték, hogy nem az ő kompetenciájuk. Az a három föld nem is az övé, nincs is bérleti szerződése. Azt be kellett volna kéretni, de tőle senki nem kéret be semmit.”

„Nekem csak 20 fejőstehenem van, és 25 hektárom támogatásban. Neki százával vannak az állatok és 200 hektárokat legeltet, és mégis, az enyémre is kezet akar tenni.” Godra szerint, és több más helybéli forrásom szerint is, a városfalvi juhászháború fő forrása, hogy sok a nagygazda, rengeteg az állat, és nem elég a legelő-kaszáló. Például Szabó 250 tehenének szüksége lenne 250 hektár legelőre, a 600 juhnak 60 hektárra, és még egy 250 hektárnyi szántóra és kaszálóra, ami ezt az állatállományt ellátja télire. Ez összesen kb. 560 hektárnyi, de Szabónak fele ennyi van. Ezért a területszerzés érdekében a nagyok megpróbálják a kisebbeket kicsinálni, hogy megszerezhessék a területeiket.

És a verés?

Ott tartottunk, hogy Godra elindult vízért. „Mikor átmentem a megyei úton, ezeknek az autója elment a falu felé. Láttak. Onnantól a kútig csináltam 2 percet, ráseggeltem a kútra, a szívócsőnek levettem felét. Mikor a másik felét vettem volna le, hátulról kiugrott a Zoli gyerek. Szász Nika Zoltán, roma gyerek, büntetett előéletű, Szabóéknak a szolgájuk. Kigyúrt, kemény gyerek, akkora, mint egy bika.”

Godrának nem ez volt az első konfliktusa Szásszal. Meséli: „Az ősszel Béla szolgái etették az állatokat a lucernámban. Minden nap keresztbe tesznek valamit, valamelyik földemen átmennek átlósan, vagy letapodják a területet, vagy leetetik a földemet, vagy követ tesznek a kaszálómba. Lefényképeztem. Másnap szántottam lennebb, és ez a Szász Nika Zoltán odasétált, és leintett. Megálltam. »Öcsi bácsi, maga miért fényképezett le tegnap minket?« – kérdezte, majd felkapta a botját, s kétszer-háromszor beütött a kabinba. A csuklóm megdagadt a védekezéstől. Lejött a szentmártoni rendőrség, azt mondták, megbüntetik. Mihelyt a rendőrök elmentek, szólt a telefon, hogy »most jövünk, adunk nektek«. Aztán még felhívtak háromszor, de nem szóltak bele. A rendőr ismét lejött, ismét megbüntette őket. Attól kezdve fél éven át nem volt baj vele” – mondja Godra.

Aztán június 8-án vagy 9-én valamikor Szász Nika kihajolt a kocsi ablakán s kikiáltotta, hogy „Szopjál le, Godra!” Ismét feljelentette a rendőrségen, ismét megbüntették. Ilyen hangulatban jött el a verés napja.

Na és a verés?

Tudom, hogy folyton eltérünk a verésről, de csak azért, mert Godra is eltért. Ilyen minden beszélgetés itt Városfalván, elkezdünk egy rövid témát, és nem érünk a végére, mert előtte feljön tíz más sérelem. Amelyek mind fontosak, mert ezek az előzményei a véressé fajult konfliktusnak. A jegyzetfüzetemben elkezdődik a verés az első oldalon, és folytatódik a 12-iken. Közte Godra tizenvalahány témában kibontott panaszai sorakoznak. Ezeket én majd később bontom ki, hogy tudjuk már lezárni a verést.

Ott tartottunk, hogy Godra készült a vízvételre a kútnál. A második slagot akarta levenni, mikor Szász Nika Zoltán kiugrott a kutat övező bozótból. A háta mögött hallotta a kiáltást, hogy „Most meghalsz, Godra.” Egy 8-10 centi vastag gyertyánfa volt nála, vágtatott felé. Teljes erőből úgy rácsapott a fejére, hogy elszédült belé.

Megrogyott, de nem vesztette el az eszméletét. Elkapta Szász ruháját valahol fent, elkezdtek dulakodni a legénnyel. Beestek a kútba. „Szekundum alatt történtek a dolgok. Az volt a szerencsém, hogy a gyerek esett alul, s nem tudott úszni. Ha nem így történik, megöl engem. Mikor kidugta a fejét, akkor a két vállát a lábammal nekipréseltem a kút túloldalának. Tudtam, hogy ha felül kerekedik, akkor meghalok.

A gyerek elkezdett egyezkedni. Megegyeztünk, hogy ha elengedem, akkor békén hagy. Előbb kimászott ő, aztán én is kihúztam valahogy magam, már nem volt erő a lábamban. A gyerek felvette a karót, én találtam egy elkorhadt deszkát, aminek nagyon megörültem, hogy van, amivel védekezzek. A gyerek elindult a karóval visszafelé, távozott. Én a traktorból valahogy kivettem a fényképezőgépet, s készítettem egy képet, hogy legyen valami bizonyítékom.

Aztán valahogy felmásztam a traktorra és hazajöttem, de a részletekre már nem emlékszem, a kép nem tiszta.
Arra sem emlékeztem, hogy ki vezetett be a kapun, amíg a feleségem rá nem kérdett.

Csoda, hogy egyáltalán haza tudtam jönni abban az állapotban. Nem kellett volna sok, hogy ott maradjak.”

A feleség szenvedése

Godra azzal fejezi be mondanivalóját, hogy „mindenki azzal jön, hogy lépjek vissza, s adjak el mindent, mert nem lesz jó a vége”. A felesége lemondóan hajtja le a fejét, és szinte magában mondja, hogy „ezt már nem bírjuk”. Fiuk, Sándor, aki otthagyta a külföldi munkát, és hazatért apja balesetének hírére, harciasan teszi hozzá a háttérből: „nem kell eladni semmit”.

Godra felesége, Csilla kisírt szemekkel nézi végig a beszélgetésünket. Végig hallgat, nem szól bele, de látszik rajta, hogy megviseli ez a háború. Mikor kettesben maradok vele, mert dokumentumokat fénymásol nekem, rákérdek, hogy hogy bírja.

„Belefáradtam idegileg, s mindenképp” – öntik el a könnyek. „Nem látok egy fénypontot, nem látom, hogy ki lehetne egyezni. Nem vagyok optimista. Sőt, nagyon félek. Most is kicsin múlt, hogy nem történt tragédia.”

Attól fél, hogy a férje vagy a fia lesz az áldozata ennek a harcnak. Békét akar.

A nagynénje is emiatt a család miatt lett öngyilkos.

Éjszakánként nem tud aludni, pedig gyógyszerei vannak. Pár éve már egyszer összeroppant idegileg, kórházba került, 10 napig volt a pszichiátrián, alig tudta összeszedni magát. Aztán gyomorfekélyt kapott, de olyat, hogy szinte elpatkolt. Azóta is gyógyszerekkel, nyugtatókkal tudja csak szinten tartani magát, túlélni ezt a konfliktust.

„Hát mit ér az élet béke nélkül? Mire jó ez a csata?”

Képes lenne arra, hogy mindent eladjanak, s elköltözzön, mert Béla soha nem fogja békén hagyni őket. A lánya is ezen a véleményen van. Csakhogy egy élet munkája van ide befektetve, s nem akarja feladni. Főleg a férje miatt, aki most sem akar változtatni, pedig az élete forgott kockán. Pedig nem lehet ezektől a Szabóéktól semmi jobbat várni. A férje rendes volt velük, ment nekik kaszálni, segíteni, aztán pedig hátbaszúrták.

Godra sínben töltött nyara és az orvos hirtelen színeváltozása

Godra egyetlen nagy szerencséje az volt, hogy a fia, Sándor, aki vendégmunkásként dolgozott Nyugaton, azonnal hazajött, és vitte tovább a gazdaságot. Mert ha nem jött volna haza, nem is tudja elképzelni, mi történt volna az állatokkal és a takarmánykészítéssel, mondja az apja. A sportos alkatú, izmos gyerekkel találkozom közvetlenül hazaérkezése után. Szótlan, dacos, gyűlölettől ég a szeme, a Szabóék iránti harcban még apjánál is konokabbnak mutatkozik.

Godra az ágyban töltötte a nyarat, merevítőben. Le is fogyott, lement róla az izom, a merevítő már lötyögött rajta a végén. Ebből aztán gondja is akadt a későbbiekben, az orvosnál.

Mikor visszament felülvizsgálatra a szakorvoshoz, az kedvesen fogadta, és az ajándékot is kedvesen elfogadta. Elküldte röntgenre. Amíg Godra a röntgenen volt, valami vagy valaki megváltoztatta az orvos hozzáállását, mert amint visszajött, azonnal kitámadta, még az ajtóban. Azzal vádolta, hogy autót és traktort is vezetett, és a korszetje a sarokba volt dobva. Hogy nem megfelelően hordta a merevítőt, mert az kotyog rajta. Godra hiába mondta neki, hogy ő nem csinált semmit, csak tartotta magán a merevítőt, ahogyan mondták neki. Azt pedig senki nem mondta neki, hogy azt újra kellene feszíteni, vagy bármi, s ő közben lefogyott az ágyban fekvéstől, onnan a kotyogás. Azt is mondta az orvos, hogy az állapota nem javult semmit, s ő hiába mondta, hogy jobban érzi magát. És azt is felhányta, hogy túl tiszta a merevítő, nem használta. Hát abban zuhanyozott, mondta Godra, s tisztán tartotta.

Godra gyanítja, hogy ebben Szabó Béláék keze van, akik folyton azzal dicsekednek, hogy mindent el tudnak intézni, és mindenkihez el tudnak jutni. Mert nagyon olyannak tűnt az orvos, mint akit valaki nagyon meggyőzött valamiről, semmi mással nem magyarázható, hogy ilyeneket mondott, hogy autót és traktort vezetett. Godra szerint nem véletlen, hogy mikor parkoltak, a kórházhoz közel, látták Szabó egyik ügyintéző emberét, rokonát, aki normálisan azon a napon máshol szokott lenni más ügyben. Minden héten azon a napon egy másik városba szállít árut, de most itt volt.

Godra hiába cáfolta az orvosnak, hogy nem vezetett traktort, s autót is csak annyit, míg feljött a kórházba, az orvost nem hatotta meg semmi, végül beleírta az orvosi papírjába, hogy nem tartotta be az orvosi utasításokat. Ez később hátrányára volt. 12 hétig volt a korszetben, azaz bő 80 napot, a törvényszéki orvos mégis 40 napot írt be neki, a szakorvos jelentésére hivatkozva.

A felgyógyulási idő csökkenése nyilván jól jött Szabóéknak. A bántalmazás minden jogi következménye a felépülési napok számától függ. Így a verőlegény kisebb büntetésre számíthatott.

Ahogy a felépülési napok számától függött az is, hogy a biztosító mennyit fizet Godrának a kiesésért.

1001 vád Szabó Béla és a vele összefonódott hatóságok ellen

Godra Domokos minden beszélgetésünk alkalmával percekig sorolja a Szabó Béla által elkövetett törvénytelenségeket. És mindig elmondja, hogy a hatóságok semmit nem tesznek, mindent elnéznek neki.

Szabó folyton azzal dicsekszik, hogy sok az ismeretség, mert sok a pénz. Ezt nemcsak Godra állítja, a faluban sokan megerősítik. Ahogy Godra más állításait is megerősítik vagy kiegészítik. A faluban mindenki tudja, hogy Szabó Béláék mindent el tudnak rendezni. Valaki így fogalmaz: „Ezek életükbe doszárokat rendeztek”.

Egy forrásunk úgy fogalmaz: „A csíkiak a kezükben vannak.” Itt a megyeszékhelyi hatóságokra utal.

A szomszédok szerint a helyi rendőr úgy jár Szabóékhoz, mintha haza járna. Ezt megerősíti Szabó egyik volt embere: „Mindenki le van fizetve, egyszerűen, a községi rendőrök is.” A rendőrök rendszeresen járnak látogatóba Szabóékhoz, mondja. „Jönnek, kávéznak, beszélgetnek, mennek el. A helyiek is, a brassóiak, a kacaiak is. Az oklándival is próbálta, de az nem állott szóba vele.”

„Jóban van a mérnökkel nagyon. A nyáron is jöttek kontrollba, széjjelnéztek, az állatok felében sem volt fülszám, mentek bé, kaptak egy összeget. A pénzen múlik minden. Hogy nekik van pénzük, s pénzzel mindent el tudnak intézni.” – meséli egy forrásunk, aki Szabónál dolgozott.

Sokak szerint a polgármester is Szabó kezében van. „Választásokkor a górék, minden faluból egy, támogatják a polgármestert. Összedobnak kb. 10 ezer lejt. Mindenki ad pár juhot, abból miccset készíttetnek, és egy hónapig mulattatják a cigányokat Abásfalván.”

Ezt egy, a cigányokhoz közelebb álló községbeli forrásunk kibővíti: a cigányok ennél okosabbak. Több jelölt is megpróbálja lekenyerezni őket, nem csak a mostani polgármester. S ők mindenkitől el is fogadják az adományt, és megígérnek mindent. De nincsenek rászorulva, jól élnek, zenészek is, meg külföldre járnak mind dolgozni, itthon szívességet tesznek, ha 200 lejért elmennek neked napszámba. Szép házaik vannak, fürdőszobával, mindennel, amit csak akarsz. De ettől függetlenül mindenkitől elfogadnak mindent a kampányban, s aztán úgyis arra szavaznak, akire akarnak.

A cigányok a polgármester egyik fő szavazótábora, ezt a helyi forrásaink közül szinte mindenki megerősíti. „A cigány szavaz, a csobán vezet, a munkásnép szenved” – teszi hozzá egy városfalvi.

A polgármester az asztalt csapkodja és csúnyán beszél

Godra panaszkodik, hogy a polgármester mindig Szabó érdekeit képviseli. Volt például egy békítési próbálkozás a tanácsnál, azok után, hogy Godra a prefektushoz fordult, és kérte, hogy egy békés megoldást találjanak a problémájára, hogy nem tudja megközelíteni a legelőit, mert Szabó lezárta a kijárást. Ezen a tárgyaláson Szabó kénye-kedve szerint ment minden.

Akkor történt, állítja Godra, hogy a polgármester odasúgta Szabónak, hogy „adj egy úthelyet neki, s hátulról megeresztjük”. A felesége hallotta ezt, aki épp közel tartózkodott. A feleség, aki részt vesz a beszélgetésünkön, megerősíti ezt, hogy így történt. Szabó a gyűlésen fenyegetőzött, a sarokba szorította őket, állítják.

A fenti gyűlésbe úgy mentek Godráék bele, hogy arról volt szó, hogy kamerával lesz rögzítve. Végül nem lett rögzítve, még hangként sem, csak egy jegyzőkönyv született. Godra felhív panaszkodni még aznap, hogy átverték a videófelvétel ígéretével. Javasolom neki, hogy legközelebb ha hasonló lesz, vagy ha a hivatalba megy ilyen ügyben, rögzítse ő a beszélgetést. Másnap bemegy feleségével a polgármesterrel beszélgetni, és fel is veszi. A felvételt átküldi nekem. Azon tisztán hallható, amint a polgármester felrója Godrának, hogy ő a hibás. Mert Szabó felajánlotta neki, hogy ha „viselkednek”, és nem jelentik az ellenük elkövetett törvénytelenségeket egy hónapig, akkor kiengedi őt az állatokkal a saját telkére. És ezt nem fogadta el Godra, mert zsarolásnak érezte.

A polgármester nyíltan a tudtukra adja, hogy ha Szabó megvette a földet (arról a földről van szó, amin a kút van, ahol Godra itatott), azt csinál rajta, amit akar. Erre Godra mondja, hogy azt a földet gazemberséggel vette meg. „Hogy vette meg?” – kapja fel a vizet a polgármester. „Én nem tudok beleszólni, hogy te kitől veszel földet.” Erre Godra felesége megkérdi, hogy a szomszédnak nincs joga? Arra gondol, hogy ők az eladott terület szomszédai, és elővásárlási joguk lett volna. Erre azt válaszolja a polgármester, hogy „Amikor így meg van bazseválva, semmi.”

Godráék felróják a polgármesternek, hogy azt mondta Szabónak, hogy adjon egy úthelyet, s aztán hátulról megeresztik Godráékat. Erre a polgármester felkapja a vizet: „Aljas mocsok disznók vagytok, megértettétek-e?” Felrója nekik, hogy értük hívták össze a gyűlést, hogy tudjanak kijárni. Godráék azt állítják, hogy nem értük hívták össze, hanem Szabóék érdekében, azért, hogy ők vonjanak vissza minden panaszt, és Szabó mentesüljön a vádak alól. Ekkor a polgármester behívja az alpolgármestert is, ketten együtt leordítják Godráék fejét. A felvételen sokszor érthetetlen hangzavarból leggyakrabban kihallható mondat a „Szégyelljétek magatokat!” A hangzavar végén a polgármester kijelenti: „Ezen nem csodálkozom, hogy így vagytok. Ha ti ilyeneket állítotok, hogy mi nem azért hívtuk össze, hogy egyezzetek meg…”

Mikor Godra Csilla felrója a polgármesternek, hogy nem volt kamera a megbeszélésen, pedig megígérték, akkor a polgármester olyan ingerülten csapkodja az asztalt, hogy helyenként alig hallatszik, amint üvöltve kioktatja, hogy „Ne gyere föl! Miért nem kérted akkor, hogy addig nem tárgyalunk, amíg nincs kamera?” A csapkodásra Godra Csilla megkérdi, hogy „Így kell beszélni egy adófizető polgárral?” Amire a polgármester parasztos hangsúllyal vágja vissza: „Menjetek el! Egyszer adófizető polgárok vagytok ti, olyanok…” A beszélgetés itt ér véget, Godráék távoznak az épületből.

Panaszok végtelen áradata

A polgármester viselkedésével kapcsolatban enyhítő körülményként említeném meg, hogy Godra Domokos tényleg fárasztó tud lenni, amikor kitartóan, rendszeresen sorolja a Szabó Béláék által elkövetett törvénytelenségeket és embertelenségeket. Mikor először hallod, azt mondod, érdekes. Mikor tizedszer, azt mondod, jó, ok, érted, nagy baj van. De mikor már ötvenedszerre hallod, akkor megkérded magadtól, hogy miben vétettél az Istennek, hogy ennyi szenny van a világon, s ez mind a te nyakadba kell, hogy ömöljön. S mikor századjára, akkor már menekülnél.

Az ember már-már azt hinné, hogy Godráék meg vannak zakkanva, és csupán kitaláció, amit összehordanak. Csakhogy mikor pontonként elkezdem megnézegetni a vádakat, kiderül, hogy mindenik igaz, vagy legalább van igazságalapja. Van, aminek az igazságtartalmáról saját szememmel győződhetek meg Városfalván, és van, amit Szabó volt szolgái erősítenek meg, mikor szóba állok velük, vagy adnak rá bizonyítékokat a telefonjukkal készített képek és videók formájában. És végül vannak olyanok is, amelyeket valamilyen hivatal, esetenként a rendőrség vagy csendőrség is igazol, és olyanok is, amelyekben érdeklődésem nyomán eredményes rendőrségi nyomozás is indul.

„Ott semmi sem volt törvényes” – mondja Szabóékról egy 2017-ben távozott volt szolgájuk. „Csak nagyban voltak a néptanáccsal, és mindent el tudtak intézni.”

A sáncba folyó ganélé és a pofátlan kapzsiság

A panaszok egy része technikai jellegű, az állattartással és annak támogatásával kapcsolatos. Hogy több tehénfajtát tart vegyesen, fekete Holsteint, román tarkát és Limousint, bikákkal a tehenek között. Hogy a kötelező fülszámok hol vannak, hol nincsenek, hol keverve vannak. Hogy nincs ganégödre, s a ganélé egyből folyik bele az útszéli sáncba. S a hatóságok ezt elnézik neki, míg másnak nem nézik el. Mások ganégödrét fotózták le az ellenőrzésekkor, mert nekik nem volt.

Aztán csináltak lebetonozott helyet a ganénak, hogy a hatóságokat megvezessék, de olyat, hogy a hígnak nincs is helye. Azt a betonplaccot azóta is silónak használják, és a ganéprobléma ugyanúgy megmaradt, a lé továbbra is a sáncba folyik.

A mezőgazdasági panaszok között vannak olyanok is, amelyekben a szakmai hibák már keverednek az embertelenséggel. Például, hogy a döglött állatok eltakarításánál a szolgákat kiteszik a megbetegedés veszélyének. Vagy az egy hónapja szült nőt odarakják kemény, és higiéniai szempontból is veszélyes fizikai munkára. Erről majd később részletesen írok az egyik volt szolgájuk beszámolójánál.

Az egyik homoródmenti ismerősöm meséli, hogy egyik ismerősének párszáz juhát éjjel elhajtották, és befülszámozták maguknak. Másik ismerősöm meséli, hogy az ismerősének kétszáz juhát „megvették”, de nem fizették ki utólag. Ilyen történetekkel tele van Homoród-mente.

A területek megszerzésénél is sok furcsaság és embertelenség van. Mikor egy földet meg akarnak venni, addig zaklatják az embereket, addig járnak rá a földre az állatokkal, addig tapodtatják vagy etetik le a terményt, éveken keresztül, míg a tulajdonosok mérgükben el nem adják a földet. Így vették meg azt a területet is, ahova a nagy istállókomplexumukat építették nemrég.

Godra rendszeresen felhív, hogy elpanaszolja, már megint beleengedték valamelyik földjébe az állatokat. A régi sérelmek közt is rengeteg hasonló témájú van. Például aznap, mikor kiengedték Szabót a börtönből, beleengedte a lovát Godra árpa-zab vetésébe. Nagy kárt csinált a ló, de annyira túllakott, hogy bele is döglött. Vagy egy másik történet, Godra elmesélésében: „Lucernát vetettünk. Jött Béla, s mondta, hogy »mondd meg, hogy hova vetetted, hogy tudjam jól megjáratni az állatokkal«. Hát hogy lehet valaki ennyire rosszindulatú?”

Szabó úgy gyűjti a földet, mint más a bélyeget. „Vannak páran, akik megelégelték a pofátlan kapzsiságát” – ebben látja a konfliktus okát egy volt városfalvi, aki kívülről szemléli már az otthoni eseményeket. A kis gazdákat ellehetetleníti ez a földharácsolás. A faluban már csak 20 tehén van a kis, egy-két tehenes gazdáknál, és egyre nehezebb nekik. A pásztorukat is „elcsábította” Szabó.

Sok olyan földet használnak Szabóék, állítják a faluban, melyet nem bérelnek, vagy hamisan bérelnek. Helybéliek szerint vannak hamis aláírású bérleti szerződéseik is. Sőt, halottakkal vannak bérleti szerződéseik. Vannak emberek, akik állítják, nem írtak alá semmit, mégis Szabóéknak állítólag van tőlük aláírt szerződésük. Neveket nem írok, mert mindenki fél, Godrán és Zoltán Eleméren kívül nem akarja senki adni a nevét.

A falu raktárát is kisajátította Szabó. Abban több embernek van része, „de nem lehet bemenni, mert elkertelte.” Lezárta a raktárhoz vezető utat, magyarázza egy másik. „Betette a marháit a raktárba, le is fényképeztem, hogy tönkretették a marhák a raktárt, de nem lehet szólni neki, mert ő Szabó Béla.”

A falu és az állam erdejét is magáénak érzi, panaszkodnak a helybéliek, akik szerint úgy vágja az erdőt, ahogy csak akarja. Ezt Szabó egyik volt szolgája megerősíti. Kérdem tőle, hogy igaz-e, amit a falusiak mondtak, hogy az erdőből vágta ki a fákat. „Az annyira igaz, hogy még a tőkéket is meg tudom mutatni, ha kijönnek. A tölgyfákat pedig traktorral húzattatta ki gyökerestől, s úgy vitte el. A falu és az állam erdejéből. Azt is magáénak tartja. A nyáron 9 remorka fát vittek bé, a traktor után való remorkával.”

Hogy a saját területüket növeljék, a mezei utat áttolták más gazdák területére. Míg az ő silójuk most a régi út helyén van, két másik gazdának kiütöttek területeket a területalapú támogatásából, mert az új út levág a telkükből.

Szabóék mindent magukénak tartanak, panaszkodnak a városfalviak. Elkerteltek és legeltetnek nagy területeket, amelyek nem teljesen az övéik. Az emberek nem tudnak rájárni a saját területeikre, melyekre adót fizetnek. Egyik ottjártamkor meg is mutatnak pár ilyen helyet. Egész domboldalakat, völgyeket, teljes dűlőket elkerteltek Szabóék villanypásztorral.

Mivel engem a gyümölcs izgat legjobban, egy gyümölcsös maradt meg leginkább az emlékezetemben, ahol több embernek van területe, de senki nem tudja leszedni a saját gyümölcsét, mert Szabóék legeltetnek ott, s bekerítették az egészet, állítják a falusiak.

„Bérlek évek óta olyan területeket, amelyeket soha nem tudtam kaszálni, mert a Béla által elkertelt dűlőkben vannak” – mondja Godra. „Kiszámoltam, 9 hektár területemet használja Szabó.”

Az APIA tartja a hátát Szabóéknak, akik egy szép lakás árát veszik fel évente támogatásba

A támogatásokból pénzelnek leginkább Szabóék, mondják a falustársak.

Megpróbáltam utánajárni, hogy mennyi pénzt kap Szabó Béla a területalapú támogatásokra az APIA-tól. Szinte lehetetlen feladatnak bizonyult. 2021-ben kezdtem el a keresgélést, akkor még csak a 2019-es és 2020-as adatok voltak nyilvánosak. Ezek között keresgélve „Szabo Bela” kulcsszavakkal nem talál a kereső támogatást. Keresem a felesége nevén, arra sem mutat semmit. A felesége cégére sem. A fia nevén szintén semmi, de a fia cégén találok egy évi 16-17 ezer eurónyi támogatást.

Ez semmi, mondják a városfalvi forrásaim, ennél sokkal több kellene, hogy legyen, közelebb kellene álljon a 100 ezer euróhoz. Ők is keresik a táblázatban, de ők sem találják Szabó Bélát és feleségét. Lehet, hogy valaki más nevén futtatják a támogatásokat? – merül fel a kérdés.

Hogy kinek a nevére rakták be a területeket támogatásra, azt meg lehetne tudni, ha meglátnánk a térképen, hogy azokat a területeket, amelyeken Szabó legeltet, ki rakta be támogatásra. Írok az APIA-nak és kérek hozzáférést a térképhez. Azzal érvelve, hogy mivelhogy ez európai pénzekből van fizetve, teljesen nyilvános kellene, hogy legyen.

Visszautasítják kérésemet, azt válaszolják, hogy a térképhez csak a gazdáknak és az APIA alkalmazottaknak van hozzáférésük. Ezt a GDPR-ral, meg mindenféle személyiségi jogokkal indokolják, oldalakon keresztül. Én ellenben nem látom, hogy miért lenne személyiségi jogok vagy GDPR kérdése egy térkép, amin szerepel minden parcellánál, hogy ki kap arra támogatást. Csak a neve érdekel a gazdának. A személyi száma, a melltartómérete, vagy bármilyen más konfidenciális információ nem. A név, ami amúgy is nyilvános, és szerepel azon az oldalon, amin az emberek által lehívott összegeket lehet leellenőrizni. S akkor mi a titkos benne?

De egy állami hatósággal nincs értelme vitatkozni. Tudva azt, hogy ebben az országban mindenütt a górék azok, akik a közpénzekből, többek között a területalapú támogatásokból jókat kaszálnak, teljesen érthető, hogy miért nem szeretnék, ha egy oknyomozó újságíró látná, hogy kinek hol mekkora területe van betéve támogatásba.

Idén tavasszal, az anyag megjelenése előtt újra megnézem a nyilvános táblázatot, immár szerepelnek a 2021-es adatok is. Kiderül, hogy hirtelen megjelent Szabó Béla is a listán, egy 39 ezer eurós tétellel. És a felesége is, Szabó Ildikó, egy 11 ezer eurós tétellel. A fia cégére ezúttal befolyt összeg meghaladja a 25 ezer eurót. Ez így összesen több mint 75 ezer euró évente. Nyár elején felkerülnek a 2022-es adatok is, azok szerint Béla 49 ezer eurót, Csaba 29 ezer eurót, Ildikó 8 ezer eurót kapott. Ez összesen több mint 86 ezer euró.

Ez az összeg már közelebb áll a valósághoz, vélik városfalvi forrásaim. Ezért nem érdemes mélyebbre ásni, sok időt eltölteni azzal, hogy megtudjuk, futtatnak-e még támogatásokat mások nevén, vagy hogy az elmúlt években miért nem találtuk a rendszerben őket.

Az évi 86 ezer euró támogatás megmagyarázza, hogy honnan van pénzük Szabóéknak nagynak lenni. Azóta ilyen nagystílű górék Szabóék, mesélik forrásaink, amióta ezek a területalapú támogatások vannak.

Székelyföld felvirágzott, amióta a területalapú támogatásokat osztogatják, szokták mondani politikusaink. Azt már ritkán szokták megemlíteni, hogy árnyoldalai is vannak ennek a nagy jólétnek: sok településen elindult a földek harácsolása, a kisebb gazdák kicsinálása a nagyobb gazdák által, területszerzés céljából.

Bíró Barna Botonddal, udvarhelyszéki RMDSZ-elnökkel is beszélgetek a városfalvi helyzetről, és ő ott elismeri: habár a területalapú támogatási rendszer úgy indult, hogy segíteni fog a földek megművelésében, jelenleg a nagygazdáknak kedvez, a kis gazdaságokat megöli. Kialakulóban van egy földesúri rendszer, mondja Bíró, vannak a nagygazdák, és sok kis tulajdonos. Ezt mindenütt mindenki másképp éli meg. A juhászoknál mindig is farkastörvények voltak, ez egy teljesen más világ. Nem jobb, nem rosszabb, más világ.

A törvénytelenül épített megaistálló

Szabóék anyagi gyarapodása a mezőgazdasági épületeik gyarapodásában is nyomon követhető. A falu végén gombamódra nőnek ki a nagyobbnál nagyobb istállók.

A Google Earth évek során készített felvételein látható, hogyan jelennek meg évről évre újabb és újabb épületek.

Az évek során többször is jártunk ebben a témában Városfalván, Szabóék mindig építkeztek.

Csepregi Béla adta el nekik ezt a telket, amire most építkeznek, tudják a falusiak. „Miután évekig zaklatták őt, jártak rá a földre, a termést letapodták, leetették éveken keresztül, mígnem mérgében eladta nekik a földet.”

Az épületkomplexum több szempontból is törvénytelenül épült:

1.Nem volt építési engedélyük.

Ezt megerősíti a helyi urbanisztikus is. Nem volt tiszta telekkönyvük sem, látszik a kataszteri térképen, hogy nincs elektronikus telekkönyvük.

Amikor bemegyek a polgármesteri hivatalba, és kérdem a község urbanisztikusát a városfalvi faluvégen épülő istállók építési engedélyéről, nagyon tisztán válaszol, hogy egyiknek sincs építési engedélye. Godra istállójának van egy „intrare în legalitate” (meglévő épületek utólagos törvénybe helyezése), a többinek nincs semmi.

Az urbanisztikus nem is tud a mostani építkezésről, állítja. Pedig ottjártamkor az addigi legnagyobb istállót építették épp Szabóék. Mikor mondom neki, hogy azért elég nehéz nem látni, ott építkeznek az út mellett, sőt, rá is építenek az útra, akkor mondja, hogy látta, hogy kimentek az útra.

A szakember azt állítja, hogy szokott büntetéseket kiosztani törvénytelen építkezésekért. És akkor a juhásznak miért nem osztott ki, kérdem. „Nem tudom” – jön a rövid válasz. „Nem olyan egyszerű a dolog” – kezd bele egy esélytelen magyarázatba. Nem minden „ad litteram”, mikor a törvényt kell értelmezni. „Vannak szociális esetek is, mikor ettől függ valaki megélhetése. Vannak gazdasági esetek is. Nem mindig az van, ami kívülről látszik.”

Aztán, mikor látja, hogy ezzel nem győzött meg, nekiáll körbeírni, hogy fél. „Városfalván speciális eset van közbiztonságból is” – fogalmaz. Voltak kint ellenőrzésben, és alpolgármesterestől, rendőröstől oda kerültek, hogy épp menekülni nem kellett, de hosszú ideig a törvényszéket járták. A helybéliek összeverekedtek egymás között, s ők, a hatóságok is kaptak belőle. A gázsprayből is kaptak. Két bírósági tárgyalást végigjártak, most semmi kedve, hogy hasonlóba keveredjen. Pedig akkor csak egy cöveket rakott le. S aztán magyaráznia kellett, hogy „ne haragudjon, ügyész úr, ez nem az én háborúm”, hogy hagyják már ki az egészből.

Most alaposan meggondolja, hogy lemegy-e ellenőrzésbe. Nem akarja elsietni. Egy épületet nem lehet elvinni, ez nem olyan, mint egy verekedés. Majd amikor sorra kerül, akkor majd kimegy a helyszínre, és törvénybe helyezés lesz.

2. Ráépítkeztek a megyei út közlekedésbiztonsági övezetére.

Hogy mi az a közlekedésbiztonsági övezet, és miért szabad a városfalvi juhásznak egy ebbe belelógó többezer négyzetméternyi istállókomplexumot felépíteni, míg a gagyi féllábú motorosnak egy követ nem szabad belehelyeznie, arról már írtam másfél éve egy összehasonlító anyagot.

Az anyag megjelenése után több olvasónk feltette a kérdést: kije van a juhásznak a megyei tanácsnál, akije a féllábú motorosnak nincs? A cikk valószínűleg nem jutott el a megyei tanácshoz, vagy nem hatotta meg őket, mert az ügyben semmi változás nem történt. A féllábú motoros be kellett, hogy vigye a sírkövét az udvarába, míg a politikusbarát juhász tovább építette hatalmas istállóját törvénytelenül.

A fentebbi kataszteri térképen látszik, hogy Szabóék épületei belelógnak az út telekkönyvébe. S ez senkit nem zavar, senki nem szólítja fel őket.

Kutyarágta biciklisek

Az útra ráfolyó istállóval több más probléma is van a törvénytelenségen kívül. Fentebb említettem, és képen meg is mutattam a sáncba engedett ganélevet. Vagy ott van a közlekedésbiztonság kérdése. Az útra ráhordott sár, gané, az útra egyből nyíló istállókapuban meglepetésszerűen megjelenő emberek, gépek, állatok folyamatos veszélyt jelentenek az arra utazóknak. Én is mindig ösztönösen lelassítottam, mikor arra jártam, mert veszélyt éreztem. Már évekkel azelőtt, hogy elkezdtem volna ezzel a témával foglalkozni.

Az egyik legnagyobb gond azzal van, hogy az istállóajtóban lebzselő nagy pásztorkutyák előszeretettel vadásznak az arra járó gyalogosokra, szekerekre, de főleg a biciklisekre. Emiatt szinte teljesen ellehetetlenül a kerékpáros közlekedés a környékbeli falvak között, habár a tömegközlekedés hiánya és a jó terepadottságok ezt szükségessé és indokolttá tennék. Gyalogosan sem teljesen biztonságos. A jánosfalvi ingázók, akik gyalog jönnek át a két falu között a városfalvi buszhoz, gyakran kaját hordanak magukkal, hogy meg tudják etetni a kutyákat.

A kutyakérdést leellenőrzöm a helyszínen is. Többször járok a helyszínen és amikor ott tartózkodnak, körül is vesznek a derékig érő pásztorkutyák, agresszívan morogva. A kutyák habitusát ismerve örülök, hogy autóval jöttem és nem bringával vagy szekérrel. Sok történetet hallok, kedvencem egy nő szájából hangzott el: „Pálinkát főzni mentünk szekérrel, mikor megtámadtak a nagy kutyák. Úgy hozzábújtam a cigányhoz, mint még soha.”

Sok helybélinek van kutyás-biciklis vagy kutyás-szekeres kalandja Szabóék istállójánál, többen el is mesélik nekem. De mind arra kérnek, hogy ne osszam meg a részleteket, mert Szabóék felismerhetik a történetet, és bántalmazhatják őket, mert szóba álltak velem.

Az emberek félnek a börtönlátta verőlegénytől

Több emberrel beszélgetek a faluban Szabó Béláról és a viselkedéséről. Mindenki fél tőle, senki nem vállal semmit névvel abból, amit elmond. Van, aki egyáltalán nem is mond nekem semmit, mert annyira fél.

Van, aki a beszélgetésünk alatt minden második percben megkérdi, hogy „de ugye, akkor nem említi meg a nevem, vagy hogy ki vagyok? Mert Béla megöl!”. Van, aki sok mindent elmesél, de a végén az információk háromnegyedére azt mondja, hogy ne használjam fel őket, mert Béla tudni fogja, hogy tőle származnak.

A polgármesteri hivatal alkalmazottai is félnek Szabótól. Ezt határozottan jelzik, mikor arról kérdem őket, miért nem kérik számon a juhászt adott törvénytelenségekért.

Szabónak a törvénnyel is többször meggyűlt a baja. Amíg nem volt még ez a pénzzel mindent elrendezős világ, a börtönt is megjárta egy kocsmai verekedés következményeként. 2004 és 2006 között volt elzárva, 1 évre és 9 hónapra, emlékeznek a városfalviak. „Akkor volt Városfalván csend, azt maga nem tudja elképzelni, milyen volt” – mondja egy helybéli forrásunk.

Egy Szabóékhoz közelebb álló ismerősöm védelmükben megvilágítja a hasznos oldalukat is: „Bolygóékat ők űzték el Recsenyédről.” Bolygóék, azaz Gábor Dénes és családja, egy roppant agresszív család, recsenyédi házuk felgyújtása és a faluból való elköltözésük ünnep volt a falunak. Bolygóék Udvarhelyre költöztek, tovább folytatva tevékenységüket, mígnem Gálfi Árpád és a bethlenfalviak egy csapata össze nem fogott és el nem ítéltette őket, majd le nem bontatták a házukat. Ez a siker nagyban hozzájárult Gálfi polgármesterré választásához.

Bolygóékkal Recsenyéden mások nem tudtak volna elbánni, csak Szabóék, véli ismerősöm, aki szerint Béla egy ilyen vérmérsékletű ember, ilyennek kell elfogadni. „Ketrecharcosként nagysikerű lett volna. De így csak gondja volt ezzel a képességével, ezért ő az életben brutál sokat szenvedett.”

Ismerősöm egy helyi legendát is elmesél. Amikor az a tömegverekedés volt, aminek következtében Bélát börtönre ítélték, állítólag a kiszolgáló a kocsmában azt mondta nekik: „Mikor befejeztétek, szóljatok, hogy zárjak be. Vagy zárjatok be ti, mikor befejeztétek.”

A juhász nemcsak a faluban híres agresszivitásáról. Körzeti és megyei szinten is ismerik a rendfenntartó hatóságok.

Még a csendőrökre is rátámadt

Emlékezetes esemény Szabó Béla bunyós történetében (jó, nem annyira emlékezetes, mint a börtönben töltött időszak, de annál jóval frissebb), amikor 2019-ben barátaival közösen szétverte a községközpontban a falunapokat.

Hogy pontosan mi is történt ott, nehéz ma már kideríteni, mert a sötétség és az alkohol miatt különböző forgatókönyvek futnak, a hatóságok pedig hallgatnak vagy mást állítanak, mint egyes szemtanúk. Az biztos, hogy padok repültek, egyes szemtanúk szerint a polgármesteri sátorban, mások szerint a csendőrök felé. Vannak szemtanúk, akik szerint a polgármester asztalát is felborították, és maga a polgármester is „kapott”. Az ügy akkor durvult el, amikor valakit nagyon megvertek: egyesek szerint egy csendőrt, mások szerint a biztonsági cég egyik emberét. A forrásaim megbízhatósága alapján ez utóbbi valószínűbb.

A falunapoknak véget vető esemény fénypontja az volt, amikor Szabóék nekiszaladtak egy erősítésként kiérkező csendőralakulatnak, hogy verjék meg őket is.

Mikor a Szabó Bélával készült interjú során rákérdezek, hogy miért támadták meg a csendőröket, akkor büszkén mosolyogva válaszolja, hogy azért, mert „a zsandárok lesprayeztek volt egyet, s megvédtük”. A részletekről és a következményekről érdeklődve nagyon laza, mosolygós választ kapok: „Megbüntettek, kifizettük, s ennyi!”

Szabóék a balhét megúszták egy minimális, fejenként ezer-kétezer lejes nagyságrendű pénzbírsággal. Hogy hogyan tudták ennyivel megúszni, jó kérdés. Szemtanúk szerint csütörtökön egy frissen vágott birkahússal teli autóval mentek „békülni” Szentmártonba. „Mást ilyen helyzetben elvittek volna, megkötöttek volna, de ők elintézték, kiegyeztek” – mondja egy városfalvi gazda.

A polgármester szemmel láthatóan nem örül, mikor ezt a témát felhozom neki. Nem túl kedves emlékei vannak arról a falunapról. 2020 nyarán beszélgettem vele, az azévi falunap előtt pár nappal, és látszott rajta az aggodalom: „Én már leültem mindenikkel beszélgetni, nekem nem hiányzik ez a plusz” – mondja a Szabóékkal tartott elővigyázatossági tárgyalásokról.

A csendőrség hallgat

Kérdeztem ismerős csendőröket az ügyről, a sajtószóvivőhöz irányítottak, mert ők nem nyilatkozhatnak. Így hát megkérdeztem a csendőrség szóvivőjét, mi történt aznap este a falunapon.

A csendőrség válaszából sokat nem tudunk meg. Azt írják, hogy a csendőrök nem voltak „ultragiálva”. Ez az „ultragiu” szó magyarra fordítva azt jelenti, hogy erőszak, tettlegesség, testi sértés. Ez elég fura válasz, minekutána Szabó Béla elismerte, hogy rátámadtak a csendőrségre, a polgármester is beismerte, szemtanúk is látták, nehéz elhinni, hogy nem volt erőszak vagy testi sértés a csendőrök ellen.

A válasz megérkezése után ráírok a szóvivőre, hogy ha mégis szeretnének mást válaszolni, hogy ne nevessenek rajtuk az olvasóink, van rá egy hetük. Felhív, és nagyon kedvesen elmagyarázza, hogy sajnos nem tud mást nyilatkozni, ennyit enged meg neki a törvény. Mindent összevetve, úgy értem, hogy ezt a „nu au fost ultragiaţi” részt ezt úgy kell értenünk, hogy Szabóéknak végül nem sikerült megverniük a csendőröket. De ezt így nem mondhatja ki senki hivatalosan a csendőrség részéről.

Hogy a bunyóban a csendőrök mennyit kaptak, azt nem tudhatjuk, de az biztos, hogy adni megpróbáltak. Városfalvi forrásaim szerint Szabó Béla fiának az orra és a szeme is be volt kékülve napokig, és haragudott az apjára, akit hibáztatott a verésért.

A csendőrségi válaszban az is szerepel, hogy azért nem tudnak többet mondani, mert a szentmártoni rendőrség nyomozást indított az ügyben. Ami utólag hamis információnak bizonyul.

A rendőrség is hallgat

Ráírok a rendőrségi szóvivőre, Maria Plumbura is, hogy mit tud mondani az ügyről, ha már ők nyomoznak. Nem sokat mond. Voltak falunapok, a csendőrség és egy biztonsági cég felelt a biztonságért. Balhé lett a pia miatt, és a helyi rendőrségnek kellett beavatkoznia a rend helyreállítása érdekében.

Érdekes, ez megegyezik azzal, amit egy rendőrfőnöktől hallottam egy baráti, nem hivatalos beszélgetésen, aki a szentmártoni rendőr erényeinek felsorolásakor felemlegette, hogy a falunapon is csak ő volt az, aki le tudta állítani Szabóékat, miután a csendőröknek nem sikerült. Azt mondta, hogy a helyi rendőr, Jilavu nekiment Szabónak, lebilincselte és elvitte. Ennél a pontnál látványosan eltér a csendőrség és a rendőrség forgatókönyve, a hivatalos válaszokból nehéz eldönteni, ki is volt a hős, aki véget vetett a tömegverekedésnek.

A verekedés után összesen 17 400 lejnyi büntetést osztottak ki a résztvevők között, írja a rendőrség szóvivője. Hogy Szabó Béla mennyit kapott, és milyen jogi következményekkel járt számára az eset, azt nem tudják megmondani, mert szerintük törvény védi ezeket a személyes információkat.

Írtam egy újabb levelet a rendőrség szóvivőjének, amiben megkérdeztem, hogy hány embert büntettek meg, tehát hányba oszlik az a 17400 lejnyi büntetés. És azt is megkérdeztem, hogy van-e még nyomozás az ügyben, hisz erre a nyomozásra hivatkozva nem válaszolt nekem a csendőrség szóvivője.

Válaszában a szóvivő nem írja meg, hogy hány embert büntettek meg, csak annyit mond, hogy érintett személyeket bűnösségüknek megfelelően büntették meg. A cselekmények, amelyek miatt pénzbírsággal sújtották őket, nem minősültek bűncselekménynek. Ebből én azt értem, hogy szerintük nem osztható a büntetés teljes összege az elkövetők számával, és azt, hogy nem volt olyan súlyos a tettük, hogy emiatt bármiféle bűnügyi eljárást indítsanak.

Lehet, hogy picit pimaszság, de harmadszor is újrafogalmazom a kérdésem a rendőrségi szóvivőnek, és megkérdezem, hány embert büntettek meg abban a balhéban, illetve mekkora összegek között váltakoztak a kiosztott büntetések.

Erre a kérdésemre azóta sem válaszolt. Miért nem akarják elmondani, hogy csak 1000-2000 lejes büntetéseket osztogattak a csendőrökre támadóknak? Miért nem indult nyomozás vagy bűnügyi eljárás az ügyben? Vagy miért nem jelentették az ügyet a csendőrök, akik kötelesek lennének minden ellenük elkövetett erőszakot jelenteni, és eljárást indítani az ügyben? Ezek olyan kérdések, melyekre a hatóságok nem akarnak válaszolni.

A lefizetett rendőr

Amikor a csendőrség írta, hogy a szentmártoni rendőr nyomoz(ott) Szabóék csendőrverésének ügyében, az semmi jót nem ígért számomra. Ugyanis a rendőr épp vizsgálat alatt áll, amiatt, hogy egy tanú szerint kenőpénzt fogadott el Szabótól.

Erre úgy derült fény, hogy Szász Nika Zoltánnal, a Godrát megtámadó szolgával beszélgettem, aki mesélve a történetet, egy adott pontban megemlítette, hogy Szabó Béla 2-2 ezer lejt adott a rendőröknek, mikor lent jártak a rendőrségen. Szász ugyanis gyanúsítottként rendszeresen le kellett, hogy járjon a rendőrségre jelentkezni, hogy nem tűnt el. Egyik ilyen jelentkezésekor Szabó Béla kísérte el, aki a szeme láttára pénzt adott a rendőrfőnöknek és a jelenlévő rendőrnőnek. Egy másik alkalommal is adott, de akkor kiküldte a fiút a helyiségből, és az csak az ajtóból visszanézve látta, amint Szabó a zsebéből pénzt vesz elő. Az említett esetkor ellenben a fiú szeme láttára számolta le a pénzt a rendőrök kezébe, valószínűleg azért, hogy megnyerje a fiú bizalmát, és biztosítsa arról, hogy minden rendben van.

Meg akartam kérdezni a helyi rendőrt, hogy mit tud erről mondani, ezért megkerestem a feletteseit, hogy engedélyt kérjek a rendőrrel való beszélgetésre. A felettesek, mikor meghallották, hogy miről akarok beszélni, akkor azt mondták, hogy ilyen gyanú esetében nekik kötelességük korrupcióellenes eljárást indítani.

Sok ügyem volt az évek során a rendőrséggel, sokszor kellett rosszat vagy jót írnom róluk. Az összes eddigi rendőrségi kalandomból ez volt a legpozitívabb élmény. Emberként beszéltek velem is, és még a cigány származású koronatanúval is. Szakszerűen intézkedtek, nyomoztak, és találtak is valamit. Egy pillanatig sem éreztem, hogy el akarnák tussolni az ügyet, és habár nem mindenki részéről éreztem a kitörő lelkesedést, hogy dolgozniuk kell, végig azt éreztem, hogy van egy igény a rendszer megtisztulására. Azt kell, hogy mondanom, látszik az elmúlt évtizedben bekövetkezett mentalitásbéli fejlődés, és van talán remény, hogy valamikor egy normális rendőrségünk legyen.

A rendőrségnek van egy belső, korrupcióellenes szerve, a DGA, egyféle belügyminisztériumi DNA, az lendült mozgásba, miután a rendőrfőnök jelentette nekik az ügyet. Kihallgattak engem is, a szemtanú szolgát is, majd megfigyelés és telefonos lehallgatás alá helyezték a szentmártoni rendőrt. Engem arra kértek, hogy ne foglalkozzak az üggyel, és ne jelentessem meg az anyagot, amíg az információgyűjtésük zajlik. Én arra kértem őket, hogy helyezzék fokozottabb védelem alá a tanút, Szász Nika Zoltánt, hogy Szabó Béla ne tehessen kárt benne vagy családjában. Megtették.

Fél év után jelezték, hogy készen vannak. Hogy pontosan mit találtak, nem lehet tudni, mert nem szabad elárulják ebben a fázisban, de az biztos, hogy valamit találtak, mert közölték a szentmártoni rendőrrel, hogy le volt hallgatva, hogy vizsgálat indul ellene, és hogy gyanúsított.

Egy traktort ígértek neki, ha elteszi láb alól Godrát

Szász Nika Zoltán, a Godrát megverő szolga azután kezdett el beszélni, hogy Szabóék őt is többször durván megverték. Nem akarták hazaengedni, végül a szülei felhívták a rendőrséget, és egy rendőr vitte haza a szolgát Szabóéktól.

Szász már első beszélgetésünk alkalmával beszél a verés napján történtekről. Mikor Godra lement a kútra, Szabóék szóltak neki. Benne is volt egy düh, mert előző napokban összeszólalkozott Godrával, de a támadásra Szabóék bíztatták. „Menjél, tedd el láb alól, mert a kicsi traktor, a Fiat traktor a tied.”

„Én is hibás vagyok, mert nem gondolkodtam” – mondja Szász, aki elmeséli, hogy egész télen Godra ellen uszították Szabóék. És ő hagyta magát megvezetni.

A munkaszerződésével kapcsolatban is hagyta magát átverni. Szabóék mind ígérték neki, hogy majd írnak egy szerződést, de mind csak ígérték és ígérték, soha nem tették meg. Végül, mikor a rendőrség elhozta tőlük, 18 000 lejével tartoztak, állítja a szolga.

Nem adták meg a pénzét, de próbálták visszacsalni, hogy jöjjön vissza hozzájuk, s akkor megadják a tartozást is. Ő azt mondta, hogy ha olyan becsületesek, akkor menjenek ők hozzá haza, s vigyék el a pénzt. De nem vitték, hogy jöjjön ő le hozzájuk. Csak ha lejött volna, akkor megint lett volna egy verekedés, állítja Szász. „Ezek ebből élnek, az agresszívságból. És a csalásból.”

Szolgasors

Ez a “szolgaság” egy olyan munkaadói-munkavállalói viszony, amit manapság már főleg csak az állattartási ágazatban gyakorolnak mifelénk. A társadalom lecsúszottabb rétegeiből kerülnek ki általában a szolgák, akik kevés pénzért dolgoznak, és még engedelmességgel is tartoznak gazdáik iránt. Ha rendes a gazda, akkor nem egy elviselhetetlen munkakör, és meg is lehet élni belőle. Csakhogy vannak olyan gazdák is, akiknél nehezebb sokáig szolgálni.

Szász a Szabóéknál szolgaként ledolgozott időszakra így emlékszik: „11 hónapot ledolgoztam ingyen. Hajnali fél 3-kor muszáj volt keljek, este 11-12 óráig dolgoztam. Nem volt sem egy vasárnapom, sem egy szombatom, semmim nem volt. Egész nyáron 5 sört nem ittam meg. Mikor a végén kértem a fizetésemet, azt mondták, hogy „te felszedted a fizetésedet, 200 lejed van bent”.

„El voltam tiltva mindenkitől. Ezek ellenőriztek. Titokban beszélgettem csak a barátaimmal. Mai napig van két munkásuk, s azok is mindenkitől el vannak tiltva, nem szabad hozzaszóljanak. Az úton mennek, még köszönni sem szabad. Annyira terrorban vannak tartva.”

„Terrorban voltam tartva, nem szabadott senkihez hozzászóljak se. A többi munkásai is pont ugyanúgy vannak, nem merik otthagyni sem. Azzal is megfenyegetett, hogy feljön hozzám, a házamat lehúzassa, felgyújtja. Hogy tönkreteszi a családomat, a szüleimet. Mai napig nem érzem magamat biztonságban. Folyton hívtak telefonon, a számukat is letiltottam.”

Miután elment tőlük, Szabóék az ügyvédük segítségével próbálták sakkban tartani Szászt. Rendszeresen jelentkeznie kellett a hatóságoknál, mert nyilván volt tartva Godra megverése miatt, meséli. Hiába mondta ismételten Szabónak, hogy nincs szüksége ügyvédre, mikor bement jelentkezni az ügyészségre, Szabó ügyvédje, Fóri Endre ott volt. Az ő tudta nélkül odaküldte. Azért, hogy ne tudjon senkinek semmit mondani, ne tudja megváltoztatni a vallomását, ne tudja elmondani az igazat. „Nem hagyta, hogy én beszélgessek. Amit kérdeztek az ügyészségen tőlem, ő helyettem válaszolt. Egyszerűen nem engedte, hogy válaszoljak.”

Szász azért ment el Szabóéktól, mert többször is durván megverték. „Utoljára, hogy megvertek, a fejem mai napig sincs jól. Mikor meghajolok, vagy felegyenesedek, szédülök.” Kérdem tőle: fejbeverték? „A fejemet is, az oldalamat is, hol értek. Azóta van olyan, hogy egyet rosszul lépek, s hetekig nem tudok normálisan menni, úgy fáj a derekam. Ott tönkretettek.”

A szolgákat verik Szabóék, erősítik meg többen. Van, amelyiknek a fogait kiverték, mesélik a volt szolgák. Nem engedik őket elmenni, folyamatosan terror alatt tartják. Van, hogy ők (Szabóék) a juhokból elhajtanak vagy eladnak, és a szolgára ráfogják, hogy ő elhagyta. A szolgával kifizettetik a kárt, azaz elvileg levonják a fizetéséből, amit amúgy sem adnak ki. Van, aki 12 évet dolgozott ingyen, s alig tudták megszöktetni.

Női szolgasors szöktetéstől szülésig

Barabás Anna, Szabóék volt szolgája még Godra verése előtt megkeres, azzal a panasszal, hogy Béla bá nem akarja megadni nekik a pénzüket. Egy alcsíki faluban keresem fel 2021 nyarán, szívesen elmeséli a történetüket.

Úgy került szolgának, hogy megszökött a férjétől, egy bántalmazó kapcsolatból. Mint sokan mások, a hegyre menekült, az esztenára.

Az esztenán nehéz volt a munka, s nem akartak fizetést adni neki. Egy közvetítő meggyőzte, hogy itt Béla báéknál könnyebb lesz, és hagyja magát megszöktetni. Ez a „szöktetés” mindennapos jelenség a juhászvilágban, értem Anna szavaiból, a nyomorban fürdő szolgákat könnyű meggyőzni arról, hogy valahol máshol jobb lesz. „A szolgák nem tudják, hogy hová mennek, éjjel hozzák őket, szöktetik egyik esztenáról a másikra.” Cseberből vederbe.

Anna két évig szolgált Szabóéknál. Az volt a munkája, hogy hajtotta a juhokat sztrungára. Habár havi 800 lejes fizetésben egyeztek, egyszer sem kapott fizetést. Egyszer kapott 1000 lejt, mikor haza kellett utaznia buletint csináltatni. Mikor ügyvédhez mentek, Ildikó néni (Szabó Béla felesége) az ügyvéd kezébe adta a pénzt. Fizetést soha nem adtak neki a kezébe. Neki 2 évi munkabérével tartoznak, panaszkodik, a párjának, Lacinak 3 és fél évivel. Hogyan lehetne ezt megszerezni tőlük? – ez a kérdés foglalkoztatja leginkább. „Nem tudom, hogy lesz-e pofájuk, hogy azt a pénzt megadják.”

A verés mindennapos volt Szabóéknál. „Béla bá vert engem pálcával.” Ha édességre pénzt kért, vagy be akart menni ruhát vásárolni, akkor verést kapott, és azt mondták neki, hogy nincs pénz. „Béla bácsi mindig részegen jött ki az esztenára és mindig meg akart verni.”

„2015-ben kerültem össze Lacival. Megterhesedtem tőle. Akkor tudtam csak elmenni vizsgálatra, mikor 5 hónapos voltam. Nem engedtek egyáltalán sehova.” „Csak dolgozni” – teszi hozzá aranyosan a kisfia, aki mellettünk játszik. Áron nagyon okos gyerek, mondja Anna, és büszkén mutatja az oklevelet, amit a szavalóversenyen kapott.

„Mikor megtudták, hogy terhes lettem, akkor ez nekik nem tetszedett egyáltalán.” Már nagy hasa volt, mikor azt mondták, szereznek mást a tehenekhez. Aztán meggondolták magukat, és azt mondták, ha enni akar, kell mennie a tehenekkel, más kifogás nem lesz. „Volt egy rossz bikájuk, nagyon rossz. A tehenek bementek az erdőbe, de nem tudtam utánuk menni, mert a bika meg akart ölni. S nagyon terhes voltam, de örökké kellett bújkáljak.”

A szülés beindult éjjel 12-kor, de nem jöttek ki autóval érte, hanem a lovakat be kellett fognia Lacinak, hogy bevigye őt. A császáros szülés után egy hónappal odarakták fejni és ganét hányni. A gyereknek mesét kellett raknia a telefonra, hogy hallgasson. Két hónappal a szülés után már kiküldték az esztenára dolgozni. Azt mondta neki Béla bácsi, hogy ha együtt akar maradni Lacival, s ott akar lenni, akkor dolgoznia kell.

Mikor még a gyerek nagyon kicsi volt, s ő szólt, hogy nyüves juhot ne hordassanak Lacival, akkor Béla bá ráripakodott: ne szóljon bele egyesegyáltalán!

Béla bácsi, és a fia, Csabi, folyton össze akarták őket haragítani Lacival. Azt akarták elérni, hogy Laci maradjon ott, mert jó munkásember volt, s Anna menjen el, mert a gyerekkel nem tud úgy dolgozni. Lacinak azt mondták, hogy ő cigizik, meséli Anna, lerakták a cigit az ajtó elé, és le akarták részegíteni Lacit, hogy a cigit részegen megtalálja, s őt megverje. De Laci megkérdezte a boltban, s kiderült, hogy ő nem vett cigit. Aztán DNS-tesztet akartak csinálni a gyermeknek, és győzködték Lacit, hogy ne vállalja be a gyereket. Mondták Lacinak, hogy „ezentúl te arra dolgozol, hogy pelenka legyen, s annyi”.

Nem tudott a legénykének semmit megadni, meséli Anna. Olyan volt az étel, hogy a kicsinek nem lehetett adni belőle. Pénzük nem volt vásárolni. Szabóék üzletet nyitottak, onnan adtak ezt-azt a szolgáknak, olyan áron, ahogy ők akarták. De mikor fizetést kellett volna adniuk, azt mondták, nincs pénz.

Nehéz volt. Olyan helyen laktak Béla bácsiéknál, hogy a vederbe belefagyott a víz. Katonai emeletes vaságyak voltak, rossz ablakok, szigeteletlen gipszkarton fal.

Mosni sem tudott, idő nem volt rá, reggeltől estig dolgoztak. Volt olyan, hogy Lacival ketten 40 tehenet megfejtek. „Laci soha nem tudott megállni sem, hajtották őt. Elvonási tünetei voltak, mikor eljöttünk Béla báéktól.” Sokszor még éjszaka is dolgoztak ott.

Egy tinó „megfútosott” a bikától, nehezen bornyúzott meg. A bornyú meghalt, Béla bácsi írta be a füzetbe, hogy levonja a fizetésükből. A tehén nem tudott felállni, kint kellett háljanak a legelőn Lacival és egy kutyával, hogy nehogy a medve megegye a tehenet.

Béla bácsinak volt egy füzete, amibe felírt mindent, amit le kellett vonnia a szolgák fizetéséből, amit egyébként sem kaptak meg soha. „Volt olyan, hogy reggelre 4-5 bornyú meg volt dögölve, húzta le a fizetésből.” De aljas cselekre is vetemednek Szabóék, állítja Anna, több más szolga tapasztalata alapján: „Éjjel mennek, kiveszik a kosárból a bárányt, ők feltokányolják, és húzzák le a pásztor béréből, hogy elveszítette.”

Nehéz volt, meséli Anna. „Hát, amin én keresztül mentem, nem szeretném visszajátszani.” Mikor a gyerek két hónapos volt, a „szentmártoni gyermekjogvédelmisek” kijöttek a házukhoz. Ő fent volt az esztenán, dolgoznia kellett. Béla bácsiék azt hazudták a hatóságoknak, hogy el van tűnve, s nem tudják, hol van. Mikor járt fejőbidont mosni, ellopták a telefonját, kivették a babakocsi zsebéből, hogy ne tudja tartani a kapcsolatot senkivel.

”Bármit megtehettek velünk. Szolgák voltunk.”

A végén depresszióba esett, mert Béla bácsi, mikor ivott, folyton jött, és meg akarta verni. Eldöntötték Lacival, hogy eljönnek. De a verést nem úszta meg. „Mikor jöttem el, a kapu között és a házban is megpofozott Béla bácsi.” Akkor már két hete dugdosta neki a kaját Laci, meséli Anna, mert már össze volt veszve a gazdával, de várták az autót, ami elköltözteti őket. Laci még maradt két hetet, mert mind ígérgették, hogy kifizetik.

Béla bácsi azt mondogatta Annának, hogy Laci ott fog maradni örökre. Azt mondták Lacinak, hogy házat vesznek neki, csak maradjon ott. Nem akarták elengedni. Aztán mikor Laci vitte át a mosógépet az új lakásukba, akkor Csabi (Szabó fia) vissza akarta vinni Lacit, de Anna nem engedte. Szerencse, hogy ott volt az egész család, testvérek, mindenki, és összebeszéltek, hogy ne hagyják.

„Itthon sokkal jobb” mondta Anna még 2021 nyarán. Bánja a Szabóéknál maradt pénzüket, de nem hiszi, hogy megkapták volna, ha ott maradnak. Ez egy csapda, ezzel az elmaradt pénzzel próbálják meg Szabóék erővel ott tartani az embereket, akik elmennének. A szolgák mindig csak úgy tudtak megszökni tőlük, ha nem nézték, hogy ott marad a pénzük, emlékszik a többi megszökött szolga történetére Anna, és tapasztalata megegyezik azzal, amit Szász Nika Zoltán tapasztalt.

Szász így foglalja össze a Szabóval való tapasztalatát: „Ezek nem ismernek se embert, se istent, saját testvérit is láb alól eltette.”

Az eltűnt testvér története

Visszatérő történet, melyet mindenki emleget a faluban, hogy Szabó Béla eltüntette a testvérét. Mikor Szabóéknál járok, rákérdek a testvér kérdésére is. 2003-ban ment el Magyarországra, és nem jött vissza, ennyit tudnak. A faluból többen mondják ellenben, hogy egy, azóta elhunyt szomszédasszony, Annuska néni az állítólagos Magyarországra utazás reggelén hallotta, hogy segítségért ordibál Lacika. Kinézett, és látta, hogy többen verik.

Hogy ez nem csak Godrának a kitalációja, bizonyítja, hogy több olyan emberrel beszéltem a faluban, akiknek ezt a néni személyesen mondta el, még halála előtt. Erről a történetről a hatóságok is értesültek. Kétszer is nyomoztak az ügyben, mindkétszer sikertelenül.

Godra többször megkérdi tőlem, hogy hogyan tudja egy eltűnt személy aláírni, hogy lemond a családi házból a részéről. És mutat egy bírósági dokumentumot is, melyben Szabó László lemond a jussáról.

Mint kinyomozom, ez a dokumentumban szereplő Szabó László nem az eltűnt Szabó László, hanem annak a fia. Mikor Szabóéknál járok, ők is azt állítják, hogy László gyerekeit kifizették, és azok lemondtak a jogokról, törvényesen.

A fiatalabb Szabó Lászlóval, az eltűnt testvér fiával az udvarhelyi ócskapiacon találkozom, teljesen véletlenül. Egy homoródmenti ismerősöm, aki tudja, hogy min dolgozom, és hogy az eltűnt testvér szála is érdekel, bemutat neki. A fiatalember, mikor megemlítem neki, hogy Béláék kifizették a házból, akkor húz egyet a száján, von egyet a vállán, és legyint, mintha azt mondaná „hagyjuk”. Hivatalosan az édesapja kellett volna lemondjon a jussáról, mondja. Ők csak azt írhatták alá, hogy nem kérnek semmit Béláéktól.

Béláék kiszámolták, hogy csak a nagyszülői régi faház értékéből fizetik ki őket, mert a szülői ház építésébe már Béla gyerekként besegített. Habár szinte semmit kaptak (a Godra által mutatott dokumentumon 1500 euró szerepelt), belementek, mert nem akartak vitát, s bármilyen kevésnek örültek, mert nem számítottak semmire, ismerve Bélát.

Mikor mondom neki, hogy feltűnően nyugodt és békés a rokonságához viszonyítva, Szabó László azt válaszolja, hogy szerinte a környezet is hordozza ezt. Örül, hogy fiatalon elkerült Városfalváról, és nem abban a hangulatban nőtt fel. Furcsa az a Városfalva, a folyamatos háborúval és a félelemmel. Ha kérdezi városfalvi ismerőseit, hogy mi újság a faluban, senki nem mer mondani semmit, mindenki fél.

A városfalvi mérgezett hangulat és a tehetetlen polgármester

Városfalvát megnyomja ez a folyamatos háború, az unokatestvérek párbaja. Mert valójában a nagy harcosok szinte mind rokonok. Szabó Béla első unokatestvér Zoltán Elemérrel, akivel hosszasan harcolt. Vagy ott vannak Vass Laciék, főleg a két fia, akik szintén harciasak, ők is unokatestvérek ezekkel. És ott van Zoltán Ferike is, Elemér testvére, akiről verekedős panaszt nem hallok, de panaszolják, hogy az engedélyezett 5 helyett 50 disznót tart bent a faluban, és egy rakás beteg juhot étlen-szomjan. Az elhullott állatokat a patakba dobja, s csodálkoznak a falusiak, hogy bejár a medve a faluba.

Egy helybéli meséli: „Az öreg Géza bácsi, ezeknek a nagybátyjuk, azt mondta, hogy itt pár év múlva három emberé lesz az egész városfalvi határ. Ez bé es valósult.”

Godra ebbe kintről csöppent, ideházasodással, de felvette ő is a kesztyűt.

Hogy milyen hangulat uralkodik Városfalván, azt jól szemlélteti egy falubéli egy mondata: „Ha két embernek szomszédos földje van, lagziban nem ültetik őket egymás mellé.”

Jakab Attila polgármester, akivel 2021 nyarán beszélgetek a városfalvi helyzetről, azzal kezdi, hogy: „Sajnos, minket meghalad ez már.”

Godra és Szabó konfliktusáról azt mondja: „Erről mind a kettő egyformán tehet. Az egyik, mint egy kis pincsi, a másikat folyton ugatja, a másik, mint nagy kutya, időnként odacsap.”

„Kihívtam a rendőrséget, összeültettem őket. Nem kell, hogy szeressék egymást, csak kiegyezzenek. Az elején hittem, hogy meg tudom ezt csinálni.” De nem tudta. Godra azzal vádolja őt, hogy nem is akarta. Jakab szerint egy polgármesternek nincs elég hatalma, hatásköre megoldani egy ilyen méretű fegyelmi problémát. „Ha nem tudta megoldani sem az ügyészség, sem a rendőrség, sem a…”

A polgármester haragszik Godrára, érződik abból is, ahogy beszél, s abból is, amit mond. Főleg az zavarja, hogy Godra minden hatóságnál és minden szinten panaszt tett le. „Tanácshatározat van arról, hogy Godra vizet vehet ki, de a prefektusnak azt írta, hogy nem vehet ki.” A polgármester szerint Godra mindig konfliktusban van valakivel. „Régebb Zoltán Elemérrel volt így. Most Elemér a barátja.”

Irtózik a polgármester, hogy mi lesz ott. Hogy legközelebb ki kinek eteti le a telkét. Az urbanisztikus, Thamó Csaba, aki részt vesz a beszélgetésünkön, itt hozzáteszi: „Fel van halmozódva a feszültség, s elég egy kecske, aki átszökött a kerten, s robban minden. Vagy van egyiknek egy istállója, s a ganélé merre folyik. Ha nem lennének haragban, akkor senkit nem érdekelne.”

„Sokkal kevesebb erővel ők jóban is lehetnének” – mondja a polgármester. Azt a pénzt, amit a konfliktusra költenek, nem lehetne másra költeni? – kérdi. Ő segítene azt a pénzt jó helyre tenni.

Mikor isznak, mindig előkerül egy régi sérelem. A múltkor is Bélának a fiát ártatlanul megütötték. Mindig lehet kapni egy régi sérelmet, s a társaságot ezzel felhergelni. Amiből lesz egy olyan verekedés, hogy a végén azt sem lehet tudni, ki miért haragszik a másikra, mondja a polgármester, utalva a falunapon történtekre is.

Mikor teljében tombolt a Szabó-Godra konfliktus, az egyik udvarhelyi rendőrparancsnok, Varvara javaslatára megpróbáltak még egy beszélgetést összehozni. Egy falugyűlést szerettek volna úgy összehívni, hogy „ezek ne tudjanak róla”. De nem sikerült, egy nap múlva Godra már tudott róla.

A polgármester azt várja, jöjjön valaki egy megoldással, mondja. Csak akkor érdekli őt, ha mindenkinek egyformán jó. Vagy egyformán rossz. De ezt eddig nem tudta megcsinálni egy hatóság sem, még a rendőrség vagy az ügyészség sem.

Ez így nem élet a városfalviaknak, véli a polgármester. „Úgy élni, hogy az ember a faluban folyton gázspray-vel és pisztollyal járjon…”

Gázspray és feleség a traktorban

A történetben sok apró szál van, sok közülük a gázsprayhez köthető. Például az, amikor az urbanisztikust és a rendőrt lefújták a hegyen cövekeléskor. Vagy az, amikor Godra fiának, Sándornak a gázspraye elszabadult Szabó Béla kapualjában.

Ez már Godra nagy verése után történt, sőt, azután, hogy ott jártam párszor a faluban mindenkivel beszélgetni. Hív egyszer Godra, hogy az történt, hogy Szabó Béla a kapuban állva leszólította a fiát, hogy menjen oda hozzá. Az odament, mert a bátorság nagy erény itt Városfalván, és a félelem nagy szégyen.

Az utcai provokáció folyamatosan megy. Leszólítják egymást, és valamit mondanak a másiknak. Szabóék hol ilyeneket mondanak, hogy „mondd meg apádnak, hogy két éven belül Városfalva az enyém lesz”, hol olyanokat, hogy „megliggatom a legelőtöket, meglátod”. Godráék is be-beszólnak Szabóéknak, állítják azok, például ilyennel is fenyegette Godra Szabó fiát, hogy: „nem baj, mert Ufóval így elrendeztetlek, úgy elrendeztetlek”.

Ott a kapualjban épp azt állította Béla, totál részegen, hogy Sándor megmérgezte a teheneit, a juhait, a kutyáit, akármit. A gyerek tagadta a dolgot, de ahogy én Sándor nyers habitusát ismerem, nem a legszebb hangnemben tehette. Amire Béla elkezdte ütni-rúgni. Védekezésül Sándor előhúzta a zsebéből a gázsprayt, de nem volt ideje megfelelő irányba állítani, és megnyomni vagy bármi, hanem úgy odavágta Szabó homlokához védekezés közben, hogy annak kiszakadt a sarka, jól lefújva mindkettőjüket.

A bunyó itt véget ért. Sándor testén már olyan sérülések voltak a veréstől, hogy pár napot adott neki a törvényszéki orvos. Godra gondolta, hogy most megfogták Szabót, de nem volt szerencséje, a helyi rendőr megzsarolta a fiút. A gyereknek volt egy régebbi rendőrségi ügye, elkapták a rendőrök, miközben egy régi, beíratlan motorbiciklit kipróbáltak egy barátjával, közúton. A rendőr ezt hozta fel, hogy előveszik ezt a régi esetet, és felajánlotta, hogy ejtik az ügyet, ha visszavonja Szabó ellen a panaszt. Sándor belement az alkuba.

Így látta az ügyet Godra. Szabó teljesen más oldalról látta az esetet, mikor rákérdek, elmeséli. Szerinte úgy volt, hogy kiment a kapu elé, mert akart beszélni Godra fiával, hogy a mérgezést fejezze be. Erre az jött és lesprayezte.

Szerencse, hogy már csak a gázspray-nél tartanak, mondja egy városfalvi forrásom, mert régebb pisztolyokat is vettek a felek. Ő hallott arról, hogy Godra győzködte az embereket, hogy vegyenek neki különféle önvédelmi eszközöket, hogy ne az ő nevén szerepeljen minden.

A gázspray mindennapos tartozéka a mezőre menésnek, egy traktorból sem hiányozhat. Gyalog elindulni a mezőre, vagy a traktorból kiszállni életveszélyes.

Tanú nélkül menni a mezőre szintén nem ajánlott. Godra a konfliktus hevében hónapokig a feleségével járt a mezőre. Ha valami történik, legalább legyen tanú.

Ez nem csak városfalvi sajátosság, az újszékelyi papverte Muszka Jóska bácsi is hónapokig a feleségével járt a mezőre, miután a helybéli unitárius pap jól elnáspángolta egy karóval.

A román igazságszolgáltatás ilyen esetekben egyetlen bizonyítékot ismer, a tanút. Bizonyítja ezt Jóska bácsi esete is, akinek az ügyét ejtette az ügyészség, mert nem volt tanúja, és a pap két tanúja, akik Jóska bácsi szerint végignézték a verést, a rendőrségen azt nyilatkozták, hogy nem láttak semmit a kanyar miatt.

Godrának is volt egy kellemetlen esete, amiatt, hogy kiszállt a traktorból valakivel beszélni, a megyei úton. Jött Szabó autóval, jogosítvány nélkül, részegen, és összeszólalkoztak. Szabó elkezdte kergetni Godrát a traktor körül, végül pedig bedobta egy kővel a traktor ablakát. A tanú nem mert vallani, félelmében, Szabó szerzett két hamis tanút, és kimentette magát.

Nemcsak a mezőn van veszélyben az ember, állítja Godra, egyszer a faluban, az átjárón is el akarta ütni Szabó. Ha nem ugrott volna félre az autó elől, most halott lenne.

Városfalván folyamatos a háború, azért nehéz véget venni ennek a folyamatos fenyegetettségnek, mert sokszereplős a játék, és ha egy meg is nyugszik, a többiek még mindig szapulják egymást.

A másik nagybunyós kitálal

Zoltán Elemér a falu egyik legnagyobb bunyósa. Azaz csak volt, állítja. Az alkoholtól tud bevadulni, de lemondott az alkoholról, mondja, mikor ott járok nála. Egy nagyon kedves, mosolygós, jó humorú, jó kedélyű ember arcát mutatja, de huncut szeme elárulja, hogy folyton forgat valamit a fejében, és nem mindig jót.

„Én is megérem a pénzem” – mondja mosolyogva. „Én sem vagyok szent ember, de amit csináltam, vállalom.” Sok olyan tette van, amire ma nem büszke. „Mással is volt bajom, de mindenkivel kiegyeztem. De Bélával nem lehet, neki minden kell. A határ Szentmártontól le Jánosfalváig, s vissza oda esment. Ő úgy akarja, mindenki mindent hagyjon félbe, s csak ő éljen egyedül. Olyan Béla, mint az aranyember, minden kell neki. De amíg én élek, a Zoltán birtok nem lesz az övé. Ezért nagyapámék és apámék sokat szenvedtek a juhok mellett, míg megvették a földeket, nem úgy szerezték, mint ezek, hogy az öregasszonyoktól elveszik a földeket, s nem adnak semmit.” „Én Godra Öcsivel is haragban voltam négy-öt évet, de ő tette Öcsit reám. Öcsi nekem sokat segített, kaszált, én is adtam neki földet, mégis összevesztünk, mert ő, Béla tette reám.”

Elemér első unokatestvére Bélának, a vele való konfliktusa régi keletű. „Én voltam Dályában major, ő volt Bágyban. A juhok esszementek, s nekem nem adta vissza 8 darab juhomot.” Ebből indult a harc. „8 évet pereltünk mindenért, végül Béla bézáratott. Nem is értem hozzájuk, hamis tanúval záratott bé. A földekért. Ami nem az övé, arra aszondja, hogy úgyis az övé.” „A fiam 8-9 éves volt akkor, 10 hónapot voltam börtönben. A gyerekek itt maradtak apámra, s a testvérem rendezte. Mondtam Bélának, ne zárasson be, adok neki 500 milliót. Azt mondta, hagyjam, pénze van elég, s alig várja, hogy bezárasson.”

A konfliktus folytatódott. „Reám jöttek fiastól, hogy megöljenek, többször is, de hál’ Istennek nem sikerült nekik. Az Isten fent volt. Agyon akartak ütni többször is. Akkor este, mielőtt a fia meghalt volna (szerk. Szabó Béla egyik fia meghalt autóbalesetben), ki akartak jönni hozzám az esztenára, hogy öljenek meg. Ott volt a leányom is, a fiam is, én is. Akkor vett Béla egy villás traktort, s mondta, hogy kijön, a villára felakaszt. Mondtam, gyertek ki! Ki es indult. Elvettem a fejszét, a gyerekektől elbúcsúztam, aztán valami lesz. A legény, az enyém, mondta, hogy hadd el, a Jóisten fent van, s mindenki felett rendelkezik. Aztán nem mert Béla kijönni, visszafordult. S következő este ülünk le fejni, mikor harangoztak, s hívnak telefonon, hogy Bélának a fia ákcsidentben meghalt.”

„Sokat áskálódtak, gázsprayvel lefújt éngömöt, a fiamat belehajította a patakba. Minden nap reggel 8-ra a legénykét az iskolába kellett vinnem, úgy be volt terrorizálva a gyermek, nem mert magára menni.” „Sok rosszat csinált nekem Béla. Mindenütt jelentett, áskálódott, a gyerekemet el akarta vetetni tőlem a gyámüggyel.”

A földek miatt van minden. Mert Bélának minden kell. Elemérnek van egy egyhektáros gyümölcsöse, az apjától örökölte, Zoltán birtok. Nem tudja használni, mert Szabó magáénak tartja. „Bé van kerítve, nem tud senki bémenni. Itt az istállótól kifelé a határt keríti bé, oda nem mehet bé senki.”

„Csepregi Béla bácsival is sokat mocskoskodott, bement a házába és kutyapicsázott meg minden, míg az öreg el nem adta neki a területet. Itt lakik a sarkon, de nem fog semmit mondani, mert fél.”

Az a baj, hogy az emberek félnek Szabótól, állítja. „Én nem féltem tőle egyedül. Nem es félek, amíg élek. Szökik nekünk, mindenkinek, azt hiszi, ő az Atyaisten. De nem. Habár a keze ejsze kicsit elér messzibbre, mint az enyimé, úgy gondolom. Valaki erősen tartsa a seggit nekije, védi a seggit.”

Zoltán Elemér kettős mércét lát a hatóságok részéről. Ezt nem így fogalmazza meg, hanem a saját módján: „Összevesztünk Bélával. Mikor én mentem rá, egy hadsereget küldtek ki, jött vagy 40 polic, polgármester, maszkások, mindenki. Elvittek engem. Mikor fordítva volt, és ők jöttek reám traktorral, nem jött ki senki. Csak a polic, rea egy órára. Erősen nyalják a seggit neki.”

„Régebb nem volt Béla olyan nagy csóró” – mondja Elemér. „Akkor jött fel, amikor a támogatásokat kezdték adni.”

Mindent meg tud úszni Szabó, vagy el tud intézni. És bármit megtehet. Egy történet a sok közül, ami most épp eszébe jut Zoltán Elemérnek: „2010-11-ben úgy megütötte az egyik szolgáját egy gereblyegardánnyal, hogy annak a lépe leszakadt. Ott maradt a földön, s ő ott is hagyta. Hörgött, úgy vettük mi észre. Kihívtuk a mentőt, ott helyben meg kellett szúrcsapozzák, ömlött ki belőle a vér. A mentős káromkodott, hogy ki ez az állat, aki ezt az embert így itthagyta?”

„Zolit is többször megverték Béláék”, mondja Elemér, Szász Nika Zoltánra utalva. Két évig „terrorban tartották” Szabóék, aztán ráküldték Godrára, hogy ölje meg őt.

Elemér nagyon szívén viseli Szász sorsát, régi szálak kötik őket egymáshoz. Ő közvetít Szász és Godra között, hogy egyezzenek ki, Godra ejtse a vádat, és Szász ne menjen börtönbe.

A kis békekötés

Godra belemegy, hogy kibéküljön Szásszal, és lemondjon az ellene indított bűnügyi eljárásról. Hisz nem őt tartja a fő hibásnak, tisztában van vele, hogy a szolga gazdái felbujtására támadta meg. Egy feltételhez köti a békülést: ha Szász elmondja a bíróság előtt az igazat, hogy maradjon nyoma az egésznek. És ha kifizeti a kórházi és jogi költségeket. Nem is fogad ügyvédet, hogy ne kerüljön sokba Szásznak.

Eljön a bírósági tárgyalás napja.

Kérdi a bíró Szásztól, akit elsőnek hallgat meg, hogy volt-e békülés, és zárhatják-e az ügyet? Vagy nem volt békülés, és induljon a tárgyalás? Mondja Szász, hogy lesz békülés, amint ő vall. Az nem lehet, mondja a bíró, ha eddig nem volt békülés, akkor kezdődik a tárgyalás, és ítélet fog születni. Erre Szász előtt elhomályosodik a világ, látszik, hogy már börtönben látja magát. Godrának is elvörösödik a feje. Dühösen mondogatja nekem, „hogy ilyen nincs, hát ez nem lehet, ilyen nincs, békülni akármikor lehet”.

Szász vall: ő bántalmazta Godrát. Azokról a részletekről, amelyek rögzítése fontos lett volna Godrának, hogy ki küldte rá, és hogyan történt, nem kérdi senki Szászt, így nem is beszél róluk.

Mikrofonhoz szólítják Godrát. Aki hótt ideges, mert nem erre számított. Kérdik őt, hogy igaz-e, hogy békülne Szásszal. Kétségbeesett arccal gondolkodik. Ha elengedi most Szászt, akkor ismét vereséget szenvedett Szabótól, ingyen kapott egy verést, ami egy szezonra munkaképtelenné tette. Ha nem engedi el most Szászt, akkor börtönbe rakják a gyereket, mert van már egy felfüggesztettje. Pedig az nem is teljesen hibás ebben az ügyben, sőt, valamennyire áldozat is. Végül hatalmas szenvedéssel az arcán kimondja: igen, békülne Szásszal.

A fentebbi képen, ami a „békülés” után pár perccel készült, látszik, hogy Godra lelkébe nem tért vissza a békesség, és a Szabóékkal való nagy békülésig még sok víz le fog folyni a Homoródon. Ha egyáltalán lesz valaha nagy békülés, és nem valakinek a halálával fog véget érni a nagy konfliktus.

Ha az öregek ki is békülnek, mi lesz a fiatalokkal? Ez egy többgenerációs harccá nőtte ki magát. Ha Szabó és Godra ki is tudnak mászni ebből, mert belefáradnak, belevénülnek vagy belehalnak, a gyerekeiknek sokkal nehezebb lesz, ők ebben nőttek fel.

Mit mond Szabó Béla?

Szabó Bélával és családjával 2021 nyarán beszélgettünk, otthonukban. Mikor felhívtam időpontot kérni, már tudta, hogy ki vagyok és fel volt készülve rá, hogy fogadnia kell. Érződik, hogy valaki leszólt neki, hogy viselkedjen, mert emberfeletti erővel próbálja visszafogni magát a beszélgetés alatt is, és ez sikerül is neki, amíg nála vagyunk, hála a nyugtatóként sorozatban szívott cigarettáknak. De mikor az otthoni beszélgetés után lemegyünk az istállójához fotózni, a nagydarab ingerült ember lóhalálában érkezik meg egy terepjáróval, és már nem annyira visszafogottan rója fel, hogy erről nem volt szó. Hiába magyarázom neki, hogy közúton állunk, onnan fotózunk, párszor elindul felém. Ha nincs ott a hátam mögött pár lépéssel filmező Sipi kollégám, könnyen kaphattam volna pár pofont.

„Én nem gazda vagyok, hanem munkás” – kezdi a beszélgetést még otthonában a keménykötésű gazda. Reggel fél 5-től este 11-12-ig dolgoznak, mondja. Lucernabálázáskor éjjel 1-2-ig is. 250 tehenük és 600 juhuk van. 122 hektár földjük van nekik, és még 100 hektárnyit bérelnek.

Azt állítja, hogy Godra legelteti az ő területeit, nem fordítva. Volt valamikor egy olyan egyezségük, hogy használják egymás legelőjében egymás kisebb területeit. Egészen addig, amíg Godra fel nem szántotta azt a földjét, ami Szabó legelőjében volt. „Csak ő ezt nem így adja elé” – fogalmaz Szabó, aki szerint nem minden úgy van, ahogy Godra állítja. Például a vizet is az ő vezetékéből kapja Godra, csak ezzel nem dicsekszik. Vagy egy Limousin tehenét „megetették”, megmérgezték, és a nyáron két kutyát mérgeztek meg, meg egy juhot agyonütöttek. „Az ilyeneket nem mondták, ugye?” – fakad ki Szabó. „Engem nem zavar, hogy ők Pál Csabi papírjával ondóznak”, de az zavarja, hogy őket folyton mindennel feljelentik.

A területkonfliktusról, és arról, hogy próbálja elzárni Godrát a legelőitől, csak annyit mond: ő csak azt kerítette be, amit megvásárolt. Azt ők megvásárolták. Sok földet vásárolt, 35 gazdának vette meg a földjeit.

Godrát jövevénynek tartja és a közösség által nem kívánt személynek érzi, mert kiutáltatta magát. „Godra csak belecsöppent ide, mint légy a tejbe.” „Nincs egy barátja, akivel egy sört megigyon.” „Ebben leli örömét, hogy tud piszkálódni.” Szabó azt mondja, kérdezzük meg Varvarát, az akkori udvarhelyi rendőrparancsnok-helyettest, aki előtt ő azt mondta Godrának, hogy „kapsz utat, ha két hétig nem jelentgetsz”. Ezt az ajánlatot Godra visszautasította: „nem, mert ez kész zsarolás”. Akkor miért csodálkozik?

Mivelhogy szó jött Varvaráról, elkezdek érdeklődni, milyen rangos barátai vannak a felsőbb struktúrákban, ki az, aki tartja neki a hátát? „Mindenkivel jóba vagyok, kivéve vele” – jön a rövid válasz, a „vele” alatt Godra értendő. Mikor visszakérdek, hogy kik a rangos barátai, akkor hirtelen zár: „Nincsenek rangos barátaim.”

Mikor szó jön az istállójáról, ami törvénytelenül van felépítve és ráfolyik a megyei útra, gyorsan rövidre zárja az ügyet: „Csak addig építettem, amíg a földek járnak.” Hogy minden rendben van azzal kapcsolatban, szerinte az is bizonyítja, hogy Godra jelentette azt az ügyet is, és a hatóságok „úgysem csináltak semmit”. „Neki a szénáscsűrjére van engedély? Nincs.” – vág vissza Godrának.

„A saját szájával verette meg a seggét”

Szabóék szerint a konfliktus ott kezdődött, hogy Ildikó, Szabó Béla felesége öt évet dolgozott Godráék lányának az üzletében. Megsokallta, hogy nem volt helyben fizetés, 3-5 hónap késéssel kapta meg a fizetését, ezért felmondott. Tartottak egy leltárt, és ott a nyakába akasztottak egy nagy hiányt. Godráék forgatókönyvét is hallottam ezzel kapcsolatban, ott úgy volt, hogy Ildikót furcsa dolgokon kapták, és a leltár után a hiány miatt és egy új, vonalkódos rendszer bevezetése miatt felmondott. Különböző perspektívák, a lényeg egy: összementek.

Ildikó kibérelte a tanács egyik épületét, és oda nyitott egy saját boltot. Godráék addig piszkálták a helyi tanácsot, míg azok egy licitet hirdettek az üzlethelyiségre, és a liciten felverték a bért, 1800 lejre. Jött volna, hogy ott hagyják az egészet, de nem tehették, mert belefektettek.

Azóta kezdődött a családi ellentét. Azóta lesik, kukkerolják, jelentgetik őket Godráék. „Voltunk már mindenfélével jelentve. Kivizsgáltak, s nem találtak semmit.”

„Ne leskelődjön, hagyjon minket békén! Mi nem jelentettük őket soha. Immár úgy ki vagyunk vizsgáltatva, hogy.”

Godrának nagy a szája, véli Szabó, ezért kapta a verést is Szásztól. Addig piszkálta azt szóban, hogy az „most a nyáron hozzaütött”. Godra gyakorlatilag „a saját szájával verette meg a seggét”. Arra a felvetésre, hogy neki köze lett volna a veréshez, vagy hogy ő kérte volna Szászt, hogy verje meg Godrát, büszkén mosolyogva válaszolja: „Ha akarom, megverem én, nem kell senkit felbéreljek.”

Lenne oka haragudni bőven Godráékra. Panaszképpen mondja: mikor hazajön Godra fia, aki külföldön dolgozik, akkor isznak, s az felhívja az ő fiát éjjel telefonon részegen, hogy „kivégezlek téged es s a családodat es”. Úgy, hogy a gyerek fiatal felesége is hallja a fenyegetést.

De nem is a fenyegetések a legzavaróbbak, hanem ez a folyamatos jelentgetés és leskelődés. Például a jogosítvány ügyében.

Szabó jogosítvány nélkül vezet

„’95-ben elvették a könyvemet” – meséli Szabó. „Könyv” alatt itt mifelénk a jogosítványt értik.

Amíg nem került konfliktusba Godrával, addig senkit nem zavart az, hogy ő jogosítvány nélkül vezet. Még a rendőröket sem. Csakhogy Godra egy adott pillanatban elkezdte fotózgatni, hogy ő jogsi nélkül vezet, és a fotókkal elkezdte jelentgetni.

2021-et azzal kezdte Szabó, hogy újra jogosítványt szerzett. „A télen levizsgáztam, hogy legyen immár boldog.” Márminthogy Godra legyen boldog. De Godra nem lett boldogabb, sőt, azt állítja, hogy Szabó nem is vizsgázott, mert a vizsga délelőttjén látták a mezőre menni a traktorral. Sőt, azt is mondja, hogy egy olyan karácsonyfalvi oktatónál szerzett Szabó jogosítványt, akit aztán egy éven belül elővettek egy olyan ügyben, amiben a DNA nyomozást indított kenőpénzért kiállított jogosítványokért és autóbejegyzési iratokért. Elég nagy port kavart akkor az az ügy.

„Nem tudom, ez mit zavarja Godrát” – mondja nekem Szabó Béla. „Ehhez neki egyáltalán semmi köze nincs.” Még a DNA-s botrány kirobbanása előtt, 2021 nyarán Szabó azt mondta Godra vádjaira, hogy: „Ha lehetett volna venni, vettem volna hamar.” Mármint jogosítványt. De nem vett, hanem vizsgázott, állította.

Ha vizsgázott is, hamar elfeledte, hogy mit tanult, főleg az alkoholos részről. 2022 áprilisában kétnapi kemény mulatozás után beszállt az autójába és elindult a községközpont irányába. Látta ezt Szász, aki épp beszélő viszonyban volt egy rendőrfőnökkel, akivel én hoztam össze, hogy információkért cserébe védelmet biztosítson neki. Egy volt szolgája azonnal hívta a rendőrfőnököt, és Szabót rajtakapták ittas vezetésen. Egyes forrásaink szerint Szabó azt hiszi, hogy Elemér állított neki csapdát, mert épp Elemér autója után hajtott, hogy elverje unokatestvérét, amikor a rendőr megállította.

Városfalvi forrásaink azt is gyanítják, hogy nem csak ennyi alkohol lehetett benne, hisz olyan részeg volt, mikor az autóba ült, hogy nem tudott rendesen járni. Ezek nehezen leellenőrizhető dolgok, nincs hozzáférésünk a kórházi vérvizsgálat eredményeihez, de ennyi alkohol is elég volt ahhoz, hogy eljárást indítsanak ellene. Amíg az eljárás tartott, Szabónak felfüggesztették a jogosítványát. Ez persze nem akadályozta meg abban, hogy tovább vezessen jogosítvány nélkül.

2023 január 22-én Godrának telefonálnak, hogy Patakfalván látták Szabó Bélát, amint a város irányából hazafele tartott. Aztán Szentpálon is látták áthaladni. Godra vette a fényképezőgépet, és lefotózta, amint megérkezik a faluba.

Mivel nem volt teljesen kivehető Szabó alakja az autóban, Godra átküldte a nyers képet, s én egy kis kontrasztosítással segítettem neki kihozni az ablak mögötti részleteket.

Így már teljesen egyértelmű, hogy Szabó Béla vezette az autót a megyei úton.

Godra a fotókkal feljelentést tett. A nyomozást ugyanaz a homoródszentmártoni rendőr végzi, akit vizsgálnak a Szabótól elfogadott kenőpénzből kiindulva. Godra folyamatosan megy, és mondja neki, hogy mit kellene csinálni. Hogy a kamerák felvételeit kérje már ki, még mielőtt törlődnének. Hogy küldje el a felvételeket elemzésre. Satöbbi. A dolog nehezen mozog, nem úgy tűnik, hogy a rendőr nagyon rajta szeretné kapni Szabót a jogosítvány nélküli vezetésen. A jelenlegi állás az, hogy a rendőr szerint a felvételeken nem látszik a sofőr, tehát nincs bizonyíték. Godra győzködi, hogy küldje el a képeket Bukarestbe, hogy nagyítsák és világosítsák ki őket, hogy látsszon a sofőr.

Hogyan látják fentről a városfalvi helyzetet

Nemcsak a helyi rendőr, de a hatóságok közül mindenik torkig van minden szinten Godra panaszaival és a városfalvi helyzettel. Egy vezető pozícióban lévő hatósági forrásom, aki nem nyilatkozhat hivatalosan, elmondja a magánvéleményét a városfalvi ügyről.

„Ez a városfalvi helyzet olyan, mint az Epopeea Ion. Gyűlölet, kapzsiság, irigység.” Szabó bátorsága révén lett nagy. Volt mersze megtenni dolgokat. Godra zsarolni próbálja Szabót, de az nem megy bele, mert megteheti, hogy ne menjen bele. A vita a területek elharácsolásáról szól. Emiatt a bérbeadási szokások is megváltoztak. Régen ingyen adták a területeket, most pénzért. A többi állattartó ezért haragszik.

„Godra makacs, emiatt lemaradt ebben a kereskedelmi harácsolásban. Ezért frusztrált és irigy. Béla kereskedelmi szinten űzi ezt a földharácsolást.”

A vita elfajult. Oda jutottak, hogy csak úgy adtak engedélyt arra, hogy a kosaras bált a kultúrházban megrendezzék, ha sem Szabó, sem Godra nem jön. Ez jelenleg egy állóháború, fogalmaz a forrásom. Godra nem fogja tudni legyőzni Szabót, mert Szabó a támadások miatt lassan lefedi magát papírokkal. Nem fogja eladni Godrának a földet a víz és az istálló között, és Godrának nem is lesz mivel zsarolnia őt.

„Egy adott pillanatban le kell tudni zárni a dolgokat, még vesztesként is” – mondja ki a végszót, ami meggyőződésem szerint nem fog túl nagy örömére szolgálni Godrának.

Nem megoldás, ha Godráék feladják

Egy másik forrásom szerint, ebben a történetben nem Szabó Bélát kell hibáztatni. Mert nem Szabó Béla a hibás. Ő, mint ösztönlény, azt teszi, amit az emberi ösztön sugall neki, és az emberek nagy százalékának: hogy földet, anyagi javakat és pénzzel megvásárolható hatalmat harácsoljon magának, és amit pénzzel nem sikerül elérnie, azt erővel, verekedéssel szerezze meg. Tőle nem várhatjuk el, hogy másképp viselkedjen, az emberek java így viselkedne, ha tehetné. Ha lenne pénze és hatalma hozzá, és ha tudna verekedni.

A közigazgatási, a rendfenntartó és az igazságügyi szervek feladata lenne őt megfékezni, és egy korlátot szabni neki. De azok nem végzik rendesen a munkájukat, mivelhogy ott is vannak lefizethető emberek, akik esetében a hivatástudatnál erősebb az anyagi harácsolás késztetése. Vagy ha esetenként nincs is pénz a dologban, a hatalom akkor is a hatalomhoz húz, mint a mágnes.

Régen nagy rendfenntartó hatalma volt a közösségnek, a falun belüli népítéletnek. Manapság, az individualizmussal kevert vadkapitalizmus korában a társadalom, a közösség szabályozó ereje nagyon csökken. Azoknak a kis helyi vezetőknek a szerepe is csökken, akik régen a falvak megbecsült vezetői voltak, akikre az emberek esetleg felnéztek: a pap, a tanító, a mérnök, a közbirtokossági elnök, vagy bármilyen helyi vezető. Manapság ezeknek gyakran semmiféle tekintélye nincs, a pap sokszor a hatalomhoz és a pénzhez húz, a tanító sokszor idegenből ingázik, s ha nem, akkor sem vállal közéleti szerepet, a mérnök már csak egy megélhetési szakember, aki lefizethető, a közbirtokossági elnök helyenként a helyi maffia vezetője, s így tovább. Nem tudja már a közösség szabályozó ereje visszatartani a harácsolókat, mert ők már nem félnek a közösség véleményétől.

Ez a szomorú harácsolós-hatalomszerzős történet egy országos, sőt világszintű jelenség, és akkor tud véget érni, mikor az ilyen Szabó Bélák mögül kiállnak a hatóságok, nem tartják már nekik a hátukat. Az, hogy a kis Godra Domokosok meghátrálnak, elfogadják, hogy vesztesek, és elköltöznek a faluból, nem oldja meg a problémát, ettől még nem lesz kisebb a föld- és hataloméhsége a helyi nagygóréknak. Sőt, csak azt az érzést erősíti bennük, hogy képesek mindent megszerezni, bárkin átgázolva – zárja mondandóját a forrásom.

Ki tartja vagy ki nem tartja a hátát Szabónak?

Az emberekkel való beszélgetések során vissza-visszatérő motívum, hogy valaki fentről tartja a hátát Szabónak. Szinte mindenki tesz erről említést, különféle formákban.

A sok beszélgetőpartnerem közül csak egyetlenegy van, aki azt mondja, hogy lehet, hogy nincs senkije odafent. Szerinte csak az van, hogy Szabó annyira bolond, hogy bármit meg mer tenni, és úgy viselkedik, mintha lenne valakije odafent. Illetve a helyi hatóságok vannak a zsebében, hisz a környék összes rendőre onnan kapja a húsvéti bárányt.

Az összes többi ember, akivel beszéltem, azt vallja, hogy valakije van odafent. Egyébként hogyan tudna megúszni büntetlenül olyan ügyeket, mint a csendőrök megtámadása, vagy az útra kiépített többezer négyzetméteres istállókomplexum? A prefektustól kezdve magasrangú rendőrfőnökökig mindenki tud az ügyéről. És mégsem történik semmi. „Valakije kell legyen neki, ember!” – bizonygatja egy városfalvi.

Bíró Barna Botond udvarhelyszéki RMDSZ-elnök és megyei tanács alelnök neve úgy kerül képbe, hogy a politikus városfalvi születésű, ott érzi magát otthon. Ő az egyetlen kortárs városfalvi híresség (utólagos hibaigazítás: egy olvasónk jelezte, hogy ott van még László Csaba színész is, a vásárhelyi színház színésze). A falubéliekkel való beszélgetéseim során sokan emlegették, hogy szerintük ő az, aki Szabóékat védi fentről. Volt, aki ezt Bíró viselkedésével és állításaival támasztotta alá, volt, aki arra alapozta, hogy állítólag Bíró édesanyja többször is védte Szabóékat és támadta Godráékat. Ezeket nem tartom elég erős bizonyítéknak. Ugyanakkor falusi beszélgetőtársaim közül többen voltak olyanok is, akik szerint „valaki odafent tartja a hátát Bélának, de az a valaki nem Boti.”

2021 nyarán volt Szabó Béla fiának, Csabinak a lagzija a zetelaki gátnál. Nyaranta gyakran felmegyünk egy-egy délutánra a gyerekekkel pancsolni, az egyik ilyen alkalommal kihasználtam a lehetőséget, és míg a gyerekek szárítkoztak, végignéztem a lagzira érkező vendégeket, hátha felbukkan közöttük a hatalom képviselői közül valaki, aki érdekes kapcsolatokra utalhat. Az egyetlen vendég, akit sikerült beazonosítanom a hatalom emberei közül, az Bíró Barna Botond volt.

Bíró jelenléte nem feltétlenül utal semmire. Mint szomszéd vagy családi barát jelen lehetett a lagzin anélkül, hogy ez arra utalna, hogy a Szabóék beépített embere lenne a megyénél. Ha nem lett volna szomszéd, akkor igen, gyanús lett volna a jelenléte, de így szintén nem számíthatom bizonyítéknak.

Hamarosan leülök Bíróval az irodámban egy egész estés beszélgetésre, amit nem nagy örömmel, de férfiasan vállal. Érződik, hogy semmi kedve belekeveredni ebbe, legszívesebben kimaradna. Amikor hazamegy a faluba, mondja, akkor ő ott nem a megyei tanács alelnöke, vagy a széki RMDSZ elnöke, hanem Botika, a szomszéd gyerek, és ez jól is van így neki, ő mindenkivel jóban akar lenni, nem akar beleszólni senkinek a vitájába. A beszélgetés alatt végig azt sugallja, hogy ő pártatlan, és nem Szabóék embere.

Mikor szembesítem azzal, hogy ott van az útra kiépített istálló, amibe a megyei tanács nem szólt bele, s ő a megyei tanács alelnöke, Bíró felkészülten válaszol: nem ő foglalkozik az utakkal. A helyi önkormányzatnak kellett volna kiadnia erre az engedélyt, és ahhoz kellett volna kérjen egy jóváhagyást a megyétől. De nem kértek semmit a megyétől. „Nincs nekem ehhez közöm, nem is volt, s nem is akarom, hogy legyen” – mondja Bíró.

„Rajtuk múlik, hogy mikor lesz vége.”

Városfalváról szívesebben mesél Bíró: ez egy 220 lakosú unitárius falu Hargita megye határán. Régebb arról volt híres, hogy ott szorgosabbak voltak az emberek, mint máshol. Ott volt a legtöbb traktor. Régebb volt csorda a faluban. Most nincs. Csak pár nagygazda maradt. Régen volt gyerek, most nincs. 3 iskolás gyerek van a faluban, meg fog szűnni az iskola. Régen négy komoly juhászcsalád volt a faluban, de a családok közt nem volt ennyi konfliktus. Inkább a szolgákkal volt a baj, nem a juhászokkal. Most a gazdák között van konfliktus.

Mind a két félnek felelőssége van ebben a konfliktusban, mondja Bíró. Szerinte a konfliktus oka nem a föld. Hanem „a mentalitás és a bütü székely az oka”. Az, hogy ki székelyebb székely. Ez presztízskérdés.

Ő emlékszik ezekre az emberekre, milyenek voltak régen. Godra fiatalkorában egy nagyon dolgos és humoros ember volt. Úgy ment fel a fára, hogy a fejszét felakasztotta, és azon felhúzta magát. Szomorú, hogy ebbe a sztoriba belesavanyodott, sajnálja őt. Béla is egy jóindulatú ember volt. De a konfliktus megváltoztatta őket. Mind a kettőnek vannak olyan veszteségei, amitől már nem ugyanolyan emberek.

Vajon ki mennyi pénzt költött el pereskedésre? Abból nem lehetett volna egy kutat ásni? Lehet, hogy ennek az energiának és pénznek a tizedével le lehetett volna zárni ezt az ügyet. Az igazság keresése időt és pénzt emészt fel. Elmegy az élettől a kedved, elfogy a reményed. És marad egy tüske, ami időzített bombává tud válni.

Bíró nem látja, hogy az érintetteken kívül ki tudná megoldani ezt a problémát. Ha az emberek egymással a nézeteltéréseiket nem tudják rendezni, akkor az igazságszolgáltatás sem tudja, senki nem tudja. Politikai eszközökkel sem megoldható. Ha egy politikus meg akar oldani egy olyan ügyet, ami az igazságszolgáltatásra vagy a közösségre tartozik, nem lesz jó.

Bíró attól fél, hogy „addig peccintgetik egymást, míg végül tragédia lesz”. Egyik félt sem tudja felmenteni a felelősség alól. „Rajtuk múlik, hogy mikor lesz vége.” Közben pedig „mindenkit belekevernek, mindenkit besároznak”. Egy időben arról volt híres a falu, hogy onnan hívták a legtöbbet az 112-t.

Hogy az ügy, és a faluban uralkodó hangulat normalizálódjon, a telekviszonyok tisztázása lenne a legfontosabb teendő, véli a politikus.

Szabó Béla jó ember

Olyan embert sokat találok, aki szidja Szabó Bélát, de olyan is van, aki szereti őt. Sétálok a faluban, és próbálok a témában független embereket találni. Így bukkanok egy olyan emberre, aki, habár nem túl elfogult bármelyik irányba, mégis több jót tud mondani Szabóról, mint Godráról.

Szerinte Béla egy jó és nagyvonalú ember. Szívét-lelkét odaadja egy-egy ügyért, ami a falu érdekét szolgálja. Mikor közmunka, építkezés van, mindig jön a traktorral segíteni. Ha valamilyen rendezvény van, mindig felajánl egy bárányt, amit levágjanak, s közösen megegyék. (Ezt egy másik forrásom is megerősíti, aki szerint Szabó a bárányok mellett láda söröket is szokott vinni a rendezvényekre, így próbálja maga mellé állítani a közvéleményt.) Szerinte Béla jó ember, az emberek csak azért félnek tőle, mert olyan a termete és a hangja.

Godráéknak finoman felrója, hogy az utóbbi időben nagyon vissza vannak húzódva a közösségi életből. Ez igaz, én is tanúsítani tudom a Godrával lefolytatott beszélgetések nyomán, hogy besavanyodtak, és egyféle sértődöttség is érezhető rajtuk a közösség iránt, amely passzívan viselkedik, hagyja őket, hogy egyedül harcoljanak Szabóékkal.

Mikor az agresszivitásról van szó, beszélgetőtársam egyformán agresszívnek tartja Szabóékat és Godráékat. Kérdem tőle, hogy miért, tud olyanról, hogy Godra tömegverekedést indított vagy valakit megvert? Hosszasan gondolkodik, majd azt mondja, hogy nem. De Godra fia egyszer megvert egy pásztort, aki aztán itt is hagyta a falut. Szörnyen agresszív, s a szüleire sem hallgat, nem tudják kezelni.

Szerinte a faluban a konfliktus egyik nagy forrása az irigység. A Vass család és a Szabó család fejlődött a legszebben, földterületek és állatállomány szempontjából, és ő az irigységnek tulajdonítja, hogy például Elemér fejszével rátört Vassékra, azok otthonában, széttörve az ajtót, amire aztán azok válaszul traktorral rámásztak Elemér autójára.

Sajnos, ez a folyamatos konfliktus megmérgezi ennek a csendes kis falunak a hangulatát, rányomja a bélyegét sokszor, mondja beszélgetőtársam. Feltörnek az agressziók, a jelentgetések, jön a rendőrség, a csendőrség. Sokszor félnek, hogy nehogy tettlegesség vagy valami durva-durva dolog történjen.

Le kellene csillapodjanak, s meg kellene nyugodjanak, mert elférnének egymás mellett. Szabó is be kellene, hogy lássa, hogy az egyik fiát elvesztette, ez egy akkora jel volt… Ketten maradtak a másik fiával, nem győzik a gazdaságot, meddig akarnak még terjeszkedni?

Két okos

A sok városfalvi forrásom közül egyetlenegyet érzek teljesen semlegesnek. Egy nagyon érdekes gondolatot oszt meg a Szabó-Godra konfliktus tyúkszemének okáról: mind a kettő okosnak hiszi magát, az egyik azért, mert folyamatosan jelentget, a másik azért, mert mindent elintéz.

Ugyanezen forrásom szerint megkérdezte valaki Szabó Bélát, hogy miért nem vásárolja ki Godrát, s kész. Mert lenne pénze rá. Szabó azt felelte, hogy még csak azért sem. Godráék úgyis megfekszenek idegileg hamarosan, s akkor úgyis az övé lesz mindenük.

És nincs heppiend

Godra Domokos még most is heti rendszerességgel hív, de van olyan, hogy hetente többször is. Mindig bocsánatot kér, majd elmondja legújabb panaszáradatát. Valakinek el kell mondania, mondja, aki meg is hallgatja őt.

Szabóék ismét vettek pár száz marhát. Aminek legelő kell. Honnan? Kiéből?

Elcsábították a falu pásztorát, aki a falu csordáját őrizte eddig. Így nincs a falunak pásztora, leghamarabb megszűnik a csorda, és az emberek eladják az állataikat, és Szabóéké lesz a falu legelője is. Következő alkalommal, mikor felhív, már neki sincs embere, mert azt is leitatták Szabóék, és megtöltötték a fejét.

Szabóék ismét megvettek egy földet, amit Godra bérelt eddig. Ez azért fontos, mert ha ezt a telket Szabó lezárja, Godra megint nem tud rámenni a legelőjére. Stratégiailag úgy vásárolja Szabó a földeket, hogy ellehetetlenítse azokat, akiknek a földjére pályázik. Ezt a telket az egyik tulajdonos fia adta el, a többi tulajdonos beleegyezése nélkül. A többi tulajdonost megkereste Godra, azt mondták, hogy ők már öregek, nem fognak perelni. Meg félnek is Szabóéktól.

Rá egy hétre megkeres Godra, hogy ismét elkerteltek egy darabot a legelőjéből. Amit ő zsebszerződéssel bérelt egy embertől. Szabóék megkeresték a bérlő leánytestvérét, s kibérelték attól. Majd a szerződésre hivatkozva elkerítettek egy annál jóval nagyobb területet. Ha most kiszedi a karókat, akkor abból ismét hosszas törvényes vita lesz – mondja Godra.

Szabó Bélának egyetlen célja van, hogy őt elszakítsa a legelőtől. „Az fáj neki legjobban, hogy én ezt a legelőt összehoztam, míg ő a börtönben volt.” Szabó már mikor kijött a börtönből, megüzente neki, hogy a legelőjét „meg fogja liggatni”. Azóta is ezt csinálja, mindenütt keresztbe tesz. „Most elkertelt egy darabot a legelőnkből, mert az az övé, most már van bérleti szerződése rá. Az nem számít, hogy picivel odébb nekem van egy negyvenáras területem az ő legelőjének a közepében, ahová én nem tudok bemenni. Az sem számit, hogy a gyümölcsösömet használja, amit én ültettem. És az sem, hogy összesen 9 hektárnyi területemet használja.”

Godra napi 3-4 órát tud csak aludni, mondja. Sokszor a sírás kerülgeti, egyik beszélgetésünkkor el is sírja magát a telefon túlsó oldalán. Majd elnézést kér, mint mindig. Következő alkalommal, mikor felhív, kérdem, mitől van olyan hangja, mondja, hogy csak két órát aludt, és nagyon el van keseredve, nem lát semmilyen kiutat ebből.

Legutóbb május 8-án találkoztam személyesen Godrával, bejött hozzám az irodába panaszkodni. Láttam rajta, hogy le is van fogyva, a szemei is pirosabbak a szokásosnál. „Nem tudok sem enni, sem aludni”, mondja magyarázatként, mikor rákérdek. „Nem tudom, mit tegyek” – mondta összetörten. Majd azt is mondta „Hatalmasan belefáradtam ebbe az egészbe.” Aztán felriad panaszkodásából, és arra kér, hogy nehogy megírjam, hogy nem bírják idegileg, mert ezzel Szabónak örömet szereznék, és gyengíteném az ő pozícióit. Elmagyarázom neki, hogy nekem az igazat kell megírnom, nem az a szerepem, hogy hamis propagandát nyomjak neki a háborújukban.

Hiába próbálom lelkesíteni, hogy lássa a pozitív oldalát a dolognak, és hogy keressen örömöket magának, nem sikerül hatnom rá. A messzeségbe tekint révetegen, s csak ennyit mond „rossz gondolataim vannak”. De nem akarja részletezni, hiába faggatom, mire gondol.

Beszélgetünk arról, hogy itt béke nem lesz köztük soha. Ha sikerül is egy-két évre lecsendesíteni Szabó Bélát, úgyis fog kezdődni az egész elölről. Szóba kerül az is, hogy mi lenne, ha elmennének a faluból, s mentené a családját, amennyire lehet. Ezen sokat gondolkodtak, mondja Godra, de az életük munkája van benne, és azt nem tudják elvinni.

Ugyanakkor belehalni, vagy belebolondulni sem érdemes ebbe, mondom Godrának. Javasolom neki, hogy nézze meg a Kojot című 2017-es magyar filmet. Amit ők itt most játszanak, az nagyjából ugyanaz, csak sokkal gyengébb effektusokkal, gyengébb rendezővel és színészekkel.

Elmagyarázom neki, hogy amit ő átél, az nem egy egyedi eset itt Székelyföldön sem. Hasonló eset bármelyik faluban jelentkezhet, ahol valaki nagyobban akar gazdálkodni, mint amennyi földje van. A nagygazdáknak kedvező rendszer, a területalapú támogatások biznisze, mind-mind serkenti ezt. Én is tanulmányoztam pár ilyen esetet. A közeli Égében, ahol furcsa módon tagosították a földeket, hogy a hatalmasaknak legyen jó. Vagy Újszékelyen, ahol a nagygazda unitárius pap verekedik földharácsolás közben. Vagy Lengyelfalván, ahova sokat járok, és folyton hallom a történeteket, hogy a falut maguk között felosztó nagygazdák hogyan harcolnak egymással és a kicsikkel. A városfalviakhoz hasonló sorsok, ittasan verekedős természetű nagytestű alkatok, hasonló tragédiák, fiatalon elhunyt családtagokkal. Godrának ellenben hiába mondok bármit, ő csak bámul üresen maga elé, a maga problémájába süppedve.

Kérdem, valami újdonság van-e Szabó Béla jogsi nélkül való vezetésének ügyében? Sehol semmi mozgás, mondja Godra, fel kell hívnia őket megint. Legközelebb meséli, felhívta őket, de sehol semmi előrelépés.

De van a román államelnök hivatalának egy „corp de control” nevű szerve, ahova az egyik hatóság irányította őt, hogy oda kellene panaszt tennie. Ez az új szál most hatalmas reményt ad Godrának. Talpra is áll, erőt kap, most újra tud aludni. Habár már eddig rengetegszer megtapasztalhatta, hogy a román hatóságoknak a legkisebb bajuk is nagyobb annál, hogy egy kis székely faluban van egy verekedős juhász, akinek pénze van, és bármit tehet, mert mindent elintéz.

Eddig tartott a jelentgetős kistehenész és a veregetős-mindentelintézős nagyjuhász története. Azaz eddig tartott a mesében, mert a valóságban tovább is folytatódik. A hatóságok és politikusok arra várnak, hogy a felek egymás között oldják meg, és ők moshassák kezeiket. Godra, és a Szabó-ellenes falustársak arra várnak, hogy végre kerüljön egy hatóság, amelyik közbelép. Szabó, és a Godra panaszkodásaiba belefáradt falustársak arra várnak, hogy Godra adja fel és húzzon már el. Vagy legalább fingjon ki idegileg. Ez utóbbi be is fog következni, ha minden így folytatódik. Már csak az a kérdés, hogy amikor ez bekövetkezik, kinek a vére fog elfolyni.

The post A juhászmaffia áldozatai appeared first on Átlátszó Erdély.

Hétfő este szólt a barátom, hogy van ez a Zöld Ház projekt, lehet napelemre pályázni. Át is küldött két linket. Mi ezzel úgy voltunk hosszú ideig, hogy zöld energia csak az, amit nem fogyasztunk el, és minden más energia csak beláthatatlan hatásokat és szemetet termel. Ezért inkább a kis fogyasztásra koncentráltunk, és nem foglalkoztunk ilyen pályázatokkal. De most valamiért úgy éreztem, hogy ez a házra helyezhető napelem a legkevésbé káros a környezetre, ha meg tudják oldani a napelemek újrahasznosítását. Nemrég hallottam erről a BBC-n egy podcast-et, hogy van rá megoldás. Nekiálltam hát gyorsan összeszedni a papírokat a pályázáshoz.

Az ANAF-tól az igazolást online kikértem, gyorsan ment, egy nap alatt megvolt, ingyen volt. A telekkönyvi kivonatot online letöltöttem, csupán 20 lej volt.

Van Márton Áron utcánk, de nincs napelemem

A telekkönyvi kivonatban láttam, hogy a régi címünk szerepel, ezért egy plusz papírt kell kérnem a polgármesteri hivataltól, hogy az új cím megegyezik a régi címmel. Ugyanis pár éve neveket adtak az utcáknak, és emiatt megváltozott a címünk. Persze a telekkönyvben nem.

A polgármesteri hivataltól a két papírt nagyon gyorsan megszerzem, úttal együtt egy óra alatt minden le van tudva. A hölgy kedves is, gyors is, öröm vele az ügyintézés. Bónuszként megtudom tőle azt is, hogy nekem lett volna a feladatom, hogy tőlük kérjek egy igazolást, és azzal átmenjek a telekkönyvi hivatalhoz, hogy tegyék tisztába a telekkönyvet.

Mert még mindig ilyen ez az ország, ilyenek a törvények. Valaki kitalálja, hogy utcanevek kellenek, és nem lehet, hogy a polgármesteri hivatal küldjön egy (1) értesítést a telekkönyvi hivatalnak a változásokkal, ahelyett ezer (1000) ember kell, hogy elmenjen az egyik hivatalba, kikérjen egy igazolást, átmenjen azzal a másik hivatalba, sorba álljon, írjon egy kérést, fizessen, kiderítse magáról, hogy tök hülye ügyintézésben, stb.

Nyilván, nem a polgármester vagy a hivatala hozta a törvényeket, de azért ezt kikommunikálhatták volna nekünk a változáskor, hogy tudjuk. Polgármesterünk téli ünnepekkor mindig szokott levelezőlapot küldeni minden postaládába. Választások előtt is megszórják a postaládáinkat választási reklámmal, hogy menjünk el szavazni. Ha magyarországi választások vannak, akkor is körlevélben emlékeztetnek, hogy Orbán Viktorral kéne tartani. Minden hőstettükről levelet küldenek a postaládánkba. Csak épp arról felejtettek el körlevelet küldeni, hogy milyen tennivalóink vannak az utcanévcsere miatt. Nem akarom nagyon bántani a polgármesterünket, mert emberként szeretem őt, de nem tudom nem észrevenni, hogy ha jobban kommunikált volna, akkor most valószínűleg nem buktam volna el ezt Zöld Házas gyorsasági versenyt.

Mert ez egy gyorsasági verseny volt, mondta is előre a barátom, hogy az lesz. Habár 3 nap volt megadva leadási intervallumnak, az első percekben el fog fogyni a pénz, készített fel.

Amire nem voltam felkészülve

Arra fel voltam készülve, hogy pontban tízkor, mikor nyitják a kapukat, ott kell lennem, és frissítenem az oldalt. Arra is fel voltam készülve, hogy minden adatom készen legyen egy doksiban, hogy csak copy-paste-tel írjam be. Arra is fel voltam készülve, hogy minden iratom pdf-esítve ott legyen, hogy töltsem fel. De hogy nem lesz hova az egyik doksit feltöltsem, arra nem voltam felkészülve. Úgy jártam, mint az öreg bácsi a repülős viccben: „Hát, arra számítottam, hogy bepisálok, arra is, hogy összecsinálom magam, de hogy mindez a nyakamba folyik, arra nem számítottam.”

Amire nem számítottam, de megtörtént: mikor a dokumentumokat fel kellett töltenem, nem volt hely, ahova feltöltsem azt a bizonylatot, hogy a régi címem megfelel az új címemnek. Pedig annak a doksinak a hiánya kizáró ok volt, erre előre figyelmeztettek minden felületen. Csak épp nem volt hova feltölteni a kötelező doksit a pályázó felületen. Négy doksi volt, amit mindenkinek előre fel kellett töltenie, és kettő, amit csak egyes, speciális helyzetben lévő pályázóknak. Ez 6 doksi. De a felületen csak 5 doksi feltöltésére volt gomb.

Megpróbáltam úgy, hogy megnyomtam ismét a telekkönyv feltöltés gombját, és feltöltöttem oda, de erre kidobta onnan a telekkönyvet. Kerestem egy alkalmazást a neten, ami egyesít két pdf-et, hogy fűzzem össze ezt a bizonylatot a telekkönyvvel, de nem akarta egyesíteni őket, mert a telekkönyv digitálisan alá volt írva. Nem volt mit csinálni, sürgetett az idő, úgy döntöttem, hogy feltöltöm a doksit az ötödik gombbal, amivel valami kollektív telekkönyvet lehetett volna feltölteni. Fent van, kész. Elküldtem.

A képernyő tetején megjelent egy piros szöveg, hogy a keret elfogyott.

Ránéztem az órára. 10 óra 4 perc volt, akkor váltott 10 óra 5 percre. Kevesebb, mint 5 perc alatt futottam le ezt a maratont, de vesztettem.

A kudarc

Alapvetően nem buktam nagyot. Pénzügyileg: 20 lej volt a telekkönyv, 20 lej a polgármesteri hivatalban a két bizonylat, 10 lej az üzemanyag, ez 50 lej összesen. Az egészre ráfordított idő összesen négy-öt óra. Megélni ezt a rég nem tapasztalt érzést, hogy jól megszívtam: megfizethetetlen.

Szidhatnám a polgármestert, aki miatt, úgy érzem, lépéshátrányból indultunk. Vagy szidhatnám a környezetvédelmi miniszterünket, akinek az emberei nem voltak képesek egy olyan felhasználói felületet létrehozni, amelyen a 6 dokumentum feltöltésére 6 gomb van, nem csak 5. Szidhatnám politikai érdekképviseletünket, amelyik évtizedek óta élteti ezt a rendszert, amelyik minden egyes dologba berak egy ilyen csavart, egy cselt, egy elszúrt valamit, hogy valakinek aztán abból jó legyen. De nem érdemes senkit szidnom, csak magam, aki alkalmatlan vagyok arra, hogy alkalmazkodjak ehhez a közeghez, ahol mindig van egy csel, és sosincs meg a megfelelő helyen a megfelelő időben az információ. Mindig én vagyok az, akinek savanyú a szőlő, nem értem ezt a rendszert, ahol az állampolgárnak kell ismernie az összes törvényt, és az elöljáró nem segít ebben, illetve panaszkodok, ahelyett, hogy közelebb húzódnék azokhoz, akik hasznot tudnak húzni ebből a cselekkel teletűzdelt rendszerből, mert információkat kapnak a cselekről.

Ez egy ilyen gyorsasági verseny volt, és az nyert, aki jobban fel volt készülve a cselekből. Ilyen ez az ország. Barátom utólag mondja, hogy látott egy videót, amiben javasolták, hogy a buletin fotójához kell csatolni pdf-ben azt a dokumentumot, mert úgy működik. Na, én pont azt a videót nem láttam. És nem értem, ha előre lehetett tudni, hogy hiányos a rendszer, akkor miért nem rakták be oda azt a plusz egy gombot?

Egy gonddal kevesebb, egy okkal több

Ha pozitívan akarom látni a dolgot, akkor azt mondom: kudarcommal egy családdal többet boldoggá tettem. És nem kell azon aggódnom a következő években, hogy ki szereli, hova és hogy szereli, ki és mikor fizeti, vagy hogy nem úgy halad az egész, ahogy normális lenne. Egy gonddal kevesebb.

Ugyanakkor egy okkal több, hogy következő alkalommal se menjek el szavazni. Tudom, hogy veszélyben a magyar érdekképviselet, minden RMDSZ-es ijesztgetést kívülről ismerek. Nyugi, úgyis ők nyernek, és továbbra is ugyanilyen fejetlen lesz minden. Nem változik semmi.

Teljes siker

Tánczos Barna azzal dicsekszik Facebook-oldalán, hogy 3 perc alatt fogyott el a keret, és gratulál a kollégáknak az informatikai rendszerért.

De tényleg siker ez? Az, hogy csináltak egy olyan alkalmazást, amiben 6 feltöltőgomb helyett 5 van? Vagy az, hogy 3 perc alatt elfogyott a keret? Ez nem a szegénység jele? Nekem azt juttatja eszembe, mikor a kommunizmusban parizert kaptak az üzletben, de akkora mennyiséget, hogy csak az kapott belőle, aki jobban lökdösődött, hogy a pulthoz kerüljön. Vagy aki ismerte az ajtót, amin át közelebb lehetett kerülni a pulthoz.

Ez siker? Kinek? Annak a 12.253 embernek, akik megnyerték a gyorsulási versenyt. Azt közlik, hogy hány házon lesz napelem, de azt nem, hogy hány képernyőn jelent meg a piros felirat. Pedig engem az a szám is érdekelt volna, az mutatja az igényt.

Eljön majd az az idő is, amikor kötelezni fognak, hogy rakjunk fel ingyen napelemet a házra, mi pedig nem fogjuk akarni. És én hálás leszek az RMDSZ-es politikusoknak, hogy nem sikerült megnyernem ezt a pályázatot.

The post Így szívtam a Zöld Ház programban appeared first on Átlátszó Erdély.

Csütörtökön, április 13-án válaszolt levelemre a Környezetőrség:

Szívből örülök, hogy Balla Izabella hazakerült Bukarestből, jobb vele a kommunikáció, mint hiányában volt. Levelében azt írja, hogy az Őrség szakemberei megállapították, hogy a kitermelés környezetvédelmi engedély hiányában folyt, ugyanis az lejárt. A cég kért új engedélyt, de azt még nem állították ki. A vállalatot megbírságolták, és arra kötelezik, készíttessen tervet a földcsuszamlásos károk helyreállítására. A kitermelést leállíttatták, míg nincsenek engedélyek.

A kitermelést szemmel tartó forrásunk megerősítette, hogy múlt csütörtök óta egyetlen autó földet nem hoztak el a bányából, és most csütörtökön a munkagépeket is elvitték onnan.

Egy forrásunk múlt héten jelezte, hogy a Hargita Népében megjelent egy hirdetés a cég új környezetvédelmi engedélyének kéréséről. Át is küldte a hirdetést.

Küldtem egy kérést a környezetvédelmi ügynökségnek, hogy küldjék át tanulmányozásra a dossziét. És az engedélyezés ütemtervét is: mikor kérte a cég az engedély kibocsátását, melyik nap és hol lesz a közmeghallgatás a témában, meddig lehet benyújtani az észrevételeket, és mikorra kaphat engedélyt a kitermelés.

A témára, úgy érzem, hamarosan visszatérünk.

Köszönöm forrásaink segítségét a ribizlibánya ügyeinek követésében!

The post Leállította és megbüntette a környezetőrség a ribizlibányát appeared first on Átlátszó Erdély.

Húsvétkor jelent meg az egyik, számomra nagyon kedves udvarhelyi ismerősöm oldalán a következő bejegyzés:

Ebben haverom kifogásolja a női szobor fütyijét, és kalapáccsal rendezné az ügyet. Nem érzem úgy, hogy ez egy nagyon magasszintű műalkotás, amiért ki kellene állnom, de azt sem érzem, hogy valamire vezet kalapáccsal nekimenni egy szobornak, és határozottan azt érzem, hogy ez manipuláció.

Nem is Hollandia, nem is „Anya”, csak hazugság, hazugság, és orosz propaganda

Gyorsan megkerestem az eredeti posztolást, ami megvágva és átalakítva ismerősömhöz eljutott. Ez Vitéz Gróf Molnár-Gazsó János oldalán látott napvilágot. A bejegyzésben a vitéz gróf azt állítja, hogy „Hollandia. A szobor neve: anya.” Majd azt sejteti, hogy miközben a harmadik világháború itt a nyakunkon, bezzeg ezek a nyugatiak mikkel foglalkoznak. A képen egy felirat van: „Ez ma az EU értékrendszere.”

Ki ez a Vitéz Gróf? Oldaláról egyből látszik.

Egy 41 ezer követővel rendelkező influenszer, aki Horthy Miklós jogutódjának képzeli magát. A Horthy által alapított, és azóta betiltott vitézi rend beképzelt jogutódjának főkapitánya, főguruja, főbohóca.

Csakhogy, míg Horthy ténylegesen részt vett egy rendszer, egy ország építésében és bukásában, utódja tevékenysége látszólag kimerül abban, hogy szép csajokat, gyönyörű tájakat és állatokat, oroszpárti és nyugatellenes mémeket posztolgat Facebook-oldalára.

És szigorú képeket posztol magáról, hol katonai ruhában, fegyverrel a kezében, hol pedig (nem tudni, milyen, hol szerzett) kitüntetésekkel megpakolt tengernagyi uniformisba vagy báli ruhába öltözve, hatalmas kereszttel a nyakában.

Fordított képkereső (reverse image search) segítségével rákeresek az általa megosztott tökös menyecskés képre, hogy lássuk, honnan lopta. Mert, hogy jogtalanul használja azt a fotót, az holtbiztos.

A keresésből kiderül, hogy a képen lévő szobor az angliai Oxford város Summertown bevásárlónegyedében van. Nem Hollandiában, mint állította. És nem az a címe, hogy „Anya”, hanem az, hogy „Woman of our times”, azaz „Mai idők nője”. Tehát semmi nem igaz abból, amit állított.

Vitéz Gróf nem kispályás manipulátor. Hollandia azért szól jobban, mint Anglia, mert az angolok ugye kiléptek az EU-ból, hogyan lehetne az EU-t és az EU értékrendszerét szidni egy angliai szoborért? És az anyasággal gúnyolódni sokkal csúnyább dolog, mint a mai női szereppel.

Rövid keresés után az is kiderül, hogy Femmy Otten alkotása régebbi, a fotók keltezése alapján 2017-es, vagy még korábbi. 2017-ben még harmadik világháborút még senki nem emlegetett. Tehát az a Vitéz Gróf által spekulált gondolat, hogy ni, bezzeg mit csinál a Nyugat, mikor itt a világháború a nyakunkon, puszta huncutság, semmi alapja nincs. Mert nem 2023 húsvétján foglalkozott ezzel a szoborral a nyugati világ. Csak Vitéz Gróf foglalkozott most vele, csak ő tudja, hogy milyen érdekből. Nyilván Vitéz Gróf nem tudott a szobor alkotásakor, 6 évvel ezelőtt ujjal mutogatni, hogy ni, mivel foglalkozik a romlott Nyugat, mert egyrészt nálunk akkor még nem volt téma ez a megosztó genderkérdés, másrészt nem volt ez a háború sem, és Vitéz Gróf sem volt még oroszpárti influenszer.

Az udvarhelyi kalapácsos haverrel ott kommentekben szépen megbeszéljük, hogy nyugi, az igazság valahol középen van. Mert tény, hogy a kérdéses szobor Angliában van, de a művész tényleg holland, és Hollandiában is van hasonló szobra. És az is érthető, hogy sokakat zavar a fütyis nő, főleg azért, mert a gender-kérdés, ami már a csapon is folyik, megosztja a közvéleményt. Ezt így szépen megbeszéljük, s úgy döntök, hogy nem olyan jelentőségű a téma, hogy foglalkozzak vele.

Az aranyozott orosz giccsanya három gyerekkel üti ki a háromkezű, fütyis nőt

Nem telik bele két nap, megjelenik egy másik, számomra kedves udvarhelyi ismerősöm oldalán egy bejegyzés, amiben összehasonlítanak két szobrot: egy orosz aranyozott anyaszobrot, melyen egy háromgyerekes terhes anyuka hősként áll egy játszótér melletti parkocska közepén, és a már ismert háromkezű, fütyis nyugati nő angliai szobrát.

A kísérő szöveg hasonló üzenetű: „Anya szobor Oroszország. Ugyanaz Hollandia. Nyugat közel a célhoz, irányítható robotok világa.” Az elején az összehasonlítás világos manipuláció. A második felével már könnyebben egyet tudok érteni, de elfeledték hozzátenni, hogy Oroszországban sem rózsásabb a helyzet, sőt. Míg Nyugaton (mint a világon bárhol) megpróbálnak irányítani, az oroszoknál megmérgeznek vagy bezárnak, ha ellenszegülsz az irányításnak.

A kép forrására rákeresve mit ad Isten, kibe botlunk? Hát Vitéz Grófba:

Aki épp azt ecseteli, hogy a két szobor pontosan megmutatja, hogy mit képvisel Oroszország és a Nyugat.

Ha gonosz akarnék lenni, azt mondanám, részben egyetértek Vitéz Gróffal, az aranyozott szobor pontosan mutatja, mit képvisel Oroszország. Sokatmondó az, hogy egy ország aranyozott szobrot állít egy anyának és gyerekeinek, miközben értelmetlen hódító háborúba küldi lemészárlásra a gyerekeit.

És egyébként is, hogy a közép-oroszországi Tyumen városkának egy kis parkjában mit gondol egy szoborállító, jó esetben semmi köze ahhoz, hogy mit gondol a világhatalmi pozícióját fitogtató ország vezetője. Mint ahogy az angol városkában szobrot állító művész sem egyeztetett ejsze az EU vezetőségével ezzel kapcsolatban. De ez nem fontos, csak az, hogy szidjuk az EU-t, és az emberek lájkolják Vitéz Gróf oldalát, és szubszkrájboljanak rá. És ez működik is.

A „csatolt áru” manipulációs technika

Mikor második ismerősömnél is meglátom az anyaszobros megosztást, akkor döntök úgy, hogy megírom ezt a rövid kis anyagot. Mert úgy érzem, hogy itteni ismerőseimet manipulálják odakintről. Egy olyan technikával, amit én „csatolt áru” technikának nevezek. Tünde kollégám szerint ezt hivatalosan non sequitur érvelési hibának hívnak. Ez arról szól, hogy veszünk egy tetszőleges témát, ami az emberekben kemény érzéseket ébreszt, és határozott véleményt alakít ki. Például az anyaság és az anyasággal való csúfolkodás kérdését, vagy a gender-témát, vagy ha lehet, mindkettőt egyben, mint most. Erre egy olyan emberben, aki erősen érez a kérdésben, de nem gondolkodik a manipuláción, és nem figyel oda a csatolt árura, születik egy érzés. Például meg akarja védeni az anyaságot. Vagy úgy érzi, hogy elege van már ebből a Nyugatról erőltetett gender-izéből, ami mostanság nagyon téma. És akkor ő állást foglal ebben a kérdésben egy like-kal, egy hozzászólással vagy egy megosztással. Közben nem biztos, hogy észreveszi, hogy a csatolt áru miatt ő gyakorlatilag azt az üzenetet adta tovább, hogy a háborúban Oroszországnak van igaza, és a Nyugat a hibás.

Ez itt a nagy átverés, amit Budapestről exportálnak nekünk Székelyföldre rengeteg csatornán. És az emberek egy része beveszi. Elmegyek gyümölcsész találkozóra, és ahelyett, hogy a gyümölcsökről beszélnénk, a háborúról beszélünk. Asztalszomszédom, akivel eddig mindig a Florina almáról beszéltünk, most magyarázza határozottan, hogy Oroszországnak joga van letámadni Ukrajnát, és Amerika a hibás, mert befolyással és pénzzel terjeszkedett Ukrajna felé és felvásárolta a fél országot. Igen? S akkor Romániának joga lenne tankokkal bevonulni Székelyföldre és szétbombázni itt mindent, és embereket lemészárolni, azért, mert Magyarország próbálta itt terjeszteni befolyását, és pénzt pumpált ide a régióba, illetve ingatlanokat vásárolt? Hát mégsem így gondoltuk, ugye?

Az emberek nem érzik a háború súlyát, nem érzik a perzselt szőr és a rothadó vér szagát. Mert már olyan rég volt háború vidékünkön, hogy lassan mindenki kihalt, aki emlékezne arra, milyen, mikor elveszíted fiadat a fronton, vagy a „felszabadító” orosz katona megerőszakolja a lányodat. És így, emlékek és személyes élmények nélkül könnyen beveszi az ember a manipulációt, és nekiáll drukkolni valamelyik félnek, mintha csak egy focimeccset nézne. Így jutunk oda, hogy nagy autonómiaharcosok drukkolnak egy hódító hatalomnak, érvként akár tökös nőket és aranyozott anyákat is felhozva.

Jeleztem kommentben a hazugságot és a manipulációt ismerősömnek, aki megosztotta az anya-összehasonlítást. Mire még egyszer beléptem volna, hogy elolvassam a reakciókat, az illető letörölte, vagy láthatatlanná tette a bejegyzését.

Kelet és Nyugat is kulturális nagyhatalom, de miért nálunk méregetik a hídra festett farkukat?

A nyugat-európai és az orosz kultúra is meglehetősen gazdag, és csodálatos. A nyugat-európai és az orosz kultúrában is vannak remek alkotások, és gyönyörűbbnél gyönyörűbb anyaábrázolások. És vannak rondák vagy megbotránkoztatóak is.

De semmi értelme nincs annak, hogy egy közép-oroszországi játszótéri anya-giccset összehasonlítsunk egy nyugati, bevásárlóutcában kiállított, aránylag jelentéktelen kortárs műalkotással, ami nem is anyát akar szimbolizálni. És főleg nincs semmi értelme annak, hogy mi itt Székelyföldön emiatt idegeskedjünk, ebből vonjunk le következtetést, és eldöntsük, kinek van igaza a háborúban.

Hogy az orosz anyasors nem épp olyan aranyozott, mint amilyennek Vitéz Gróf megpróbálja beállítani, azonnal látjuk, ha rákeresünk a „russian mother statues” azaz orosz anyaszobrok kombinációra.

Karddal harcba vonuló nő, fiát gyászoló anya, lehullott fejek, kalapácsot tartó férfi és sarlót tartó nő, kard, kard és ismét kard, ilyen találatok százai jönnek elő. Oroszországban sem lehet könnyű anyának lenni, főleg háború idején. És az is biztos, hogy az orosz központi szoborállítási stratégia nem a kisméretű, aranyozott anyaszobrok állításáról szólt az elmúlt száz évben, sokkal inkább a háború kultuszát dicsőítették hatalmas alkotásokon. A vezetők grandomániája persze semmit nem vesz el az orosz kultúra és művészi élet értékéből, mely mindig gazdag volt és lesz.

Az oroszoknál sem minden csupa aranygiccs, nekik is volt és van megbotránkoztató kortárs művészetük, a fejszével ikonokat összetörő performanszoktól kezdve a Pussy Riot-ig, vagy a hídra festett fütyi-graffitiig. Mert ilyen a művészet, a megbotránkoztatás is egyik alapvető funkciója. Sok alkotás, ami ma klasszikusnak számít, valamikor rendkívül megbotránkoztató volt.

Vitéz Gróf, a művész

Kollégákkal beszélgetve egyetértettünk abban, hogy amit most a vitézi rendek csinálnak, katonaszerű egyenruhába beöltözve, keresztekkel és nem tudni milyen csatamezőn szerzett kitüntetésekkel megtűzdelve, karddal a kézben, akár művészeti performansz is lehetne, vagy egy jól eljátszott cosplay. Sőt, ez a kosztümös játék még a botrányos művészetek kategóriájába is sorolható, mert templomokban meg különféle szent helyeken játsszák.

Hogy ennek közönsége is van, erre bizonyíték Vitéz Gróf negyvenezer követője is. Sőt, az államhatalom is legitimálja olykor.

A mai vitézi rendnek már rég semmi köze Horthyhoz, csak a feltűnési vágyhoz. Ha az egykori kormányzó látná ezt, elsüllyedne szégyenében. A mai fővitézkapitány nem ragad kardot, és vonul háborúba az általa istenített oroszok oldalán, hanem ül a számítógép előtt, mémeket és hazugságokat posztolgat Facebookon. Nagy vitézség.

Egy évtizede cikkeztek a lapok arról, hogy a 007-es Vitéz Gróf Molnár-Gazsó János a cigány és zsidó származású Mága Zoltán hegedűst is a rend lovagjává ütötte. Hogy Mága öt nap után kilépett a rendből, mert ciki lett neki, az volt a paródia csúcsa. De lehet, hogy hamarosan eljön az ideje annak is, hogy egy fütyis nőt is bevonjanak a performanszba és lovaggá üssenek. Természetesen fontos, hogy a fütyis nő magyarul érezzen, és ne nagyon legyen zsidó. Hisz Horthy 1940 októberében Teleki Pál miniszterelnökhöz intézett levelében ekképp határozta meg a rend alapításának célját:

„Alapításánál főleg a fajnemesítés gondolata vezetett. […] Az ősi nemesi inszurrekció ez újabb formájával egy mindhalálig megbízható magyar alakulatot akartam, úgy a kívülről jövő támadás, mint a belső destruktív erők újbóli forradalmi kísérlete esetén örök időkre a főkapitány rendelkezésére állítani. Hogy ez a sereg mindég megbízható legyen, fő a származás és az erkölcsi körülmények tisztasága, az erkölcsi alap, valamint az egészséges vér. A vitéz csak engedéllyel házasodhatik, idegen fajból származót csak akkor veszünk fel, ha 100%-ig magyarul érez, megbízható, és maga kéri a névmagyarosítást. A legbátrabb és legjobban dekorált zsidó is ki van zárva.”

Hab a tortán, hogy Vitéz Gróf Molnár-Gazsó János rendje nem is biztos, hogy annak a vitézi rendnek a jogutódja, amelyet Horthy alapított. Ha a Wikipédiát nézzük, akkor ott a vitézi rend címszó alatt egy másik vitézi rend szerepel, amelynek Hunyadi László a főkapitánya.

És mi a tanulság?

Nem mindent kell elhinnünk, amit valaki el szeretne hitetni velünk. Egyik oldalról sem. A jelen és a jövő politikájának egyik legfőbb eszköze a manipulálás. Mikor valaki olyat ír, amire úgy érezzük, hogy ez a szívünkhöz szól, és teljesen egyetértünk vele, akkor ne ereszkedjünk bele az egyetértés langymelegébe, hanem gyúljon ki az agyunkban a felkiáltójel! Próbáljunk meg józanon, emberként gondolkodni, és kiszűrni, hogy egy-egy politikai influenszer miért próbál megetetni minket egy-egy maszlaggal, és próbáljunk meg átlátni hazugságaikon, aljas manipulációs technikáikon. Ne hagyjuk magunkat átverni! És ne verjük át barátainkat, ismerőseinket olyan tartalmakat terjesztve, amelyek manipulatív átverések, és egy véres háborút próbálnak legitimálni.

/// Frissítés 2023.04.15

Egy londoni olvasónk jelezte, hogy április 14-én, miután már feltöltöttem az anyagot, a Reuters Fact Check oldalán írtak arról, hogy leellenőrizték a hírt, miszerint Oxfordban felavatták ezt a szobrot, és hamisnak találták. Egészen pontosan nem találták a helyi sajtóban nyomát annak, hogy felavattak vona ott egy ilyen szobrot. A Reuters azért kezdett el kutakodni a szobor után, mert az előző napokban a neten sok olyan hír kapott szárnyra, hogy Oxfordban egy ilyen szobrot avattak, és sok felháborodott ember osztotta meg az információt, hasonlóan Vitéz Grófhoz, vagy az udvarhelyi felháborodott ismerőseimhez.

A Reuters azt is állítja, hogy a Hágában 2017-ben kiállított, majd elköltöztetett szobor neve nem „Woman of our times”, hanem “And Life Is Over There”, ami magyarul úgy szólna, hogy „És az élet odaát van”, vagy „És ott vége van az életnek”, hangsúlyozástól függően.

Hogy mi igaz mindebből, s mi nem, lassan nem lehet már tudni. Mindenki úgy manipulál, ahogy az érdekei megkövetelik. A Reuters vizsgálatát sem tartom túl mélyremenőnek, és nem magyarázza, hogy ha csak most, az elmúlt héten kezdtek el álhírek terjedni arról, hogy Oxfordban van egy ilyen szobor, akkor hogyan lehet régebbi képeket és írásokat találni erről a szoborról, melyek Orfordra utalnak, például itt és itt.

Nem érzem akkora súlyúnak ezt a témát, és időm sincs annyi, hogy most heteket áldozzak arra, hogy teljesen biztosra leellenőrizzem, van-e ennek a szobornak Orfordban példánya, vagy nincs, és azt minek hívják. Ettől függetlenül egyértelmű, hogy adott érdekcsoportok, többek között Vitéz Gróf, manipulációra használják a szobor fotóját. Az egész történet tanulsága még mindig ugyanaz, amit fentebb is írtam: Nem szabad semmit elhinni, amit valaki nagyon el akar hitetni velünk. Egyik oldalról sem.

/// Frissítés 2023.04.16

Több olvasónk is jelezte, hogy intenzíven fut a neten egy újabb változata ennek a képnek, melyre politikusok vannak rámontírozva.

A szoborban, és politikai célokra való felhasználásában rejlő lehetőségek határtalanok.

The post Így szivárog át az orosz propaganda és a fütyis nő Erdélybe appeared first on Átlátszó Erdély.

A jelek szerint sem a Jóisten, sem a fizika törvényei nem pártolják Ribizlimant, aki körül lassan minden leomlik.

Aki nem ismeri a keresztény zöldítő hőst, Ribizlimant és halastó-ribizliültetvénynek álcázott kavicsbányáját, a ribizlibányát, megismerheti az előzményeket az alábbi anyagból:

Az elmúlt hetekben több jelzést is kaptam olvasóinktól, hogy a ribizlibányában újra keményen nekiestek a termelésnek, és földcsuszamlások következtek be. Ellenben egy forrásom, aki rendszeresen figyeli a bányát, csak a bánya keleti felső felén észlelt szín- és alakváltozásokat, azon a részen, ahol a ribizlivel beültetett terasz van (alábbi képünkön pirossal körberajzolt részek).

Március 25-én a terepen leellenőriztük, és amint az a fenti képen is látható, azt tapasztaltuk, hogy keményen megy a munka. Egyszerre három teherautóval hordják az anyagot a bánya keleti külső feléből (a képen a bánya jobb felső sarka) a bánya nyugati belső felébe (a képen a bal alsó sarok), és a Viaduct különböző tárolóhelyeire. (A környéken minden lehetséges földterületet felhasználnak a ballaszt tárolására.)

A legutóbbi leállításkor a hatóságok ámítására ribizlivel beültetett terasz, ahogy forrásunk is megfigyelte, félig leszakadt. Nem is csoda, utólag odahordott földből volt, nem is lehetett olyan tartása. A leszakadás után a terasz oldalát markolóval megegyengették, látszanak a nyomok a kép nagyításakor.

Ha a teraszokat fentről lefele haladva, a terv szerint valósították volna meg, nem összevissza ástak volna, akkor a teraszok masszívabbak lettek volna, nem odahordott anyagból kellett volna őket megtákolni.

A március 27-én készült képen (fent) látszik, amint aláássák az előző években megsüllyedt suvadást, ami talán picit ereszkedett az elmúlt egy-két év alatt, de azért aránylag stabilan áll.

Március 29-én jelezte forrásom, hogy kb. 2 métert ereszkedett a suvadás, 30-án pedig azt, hogy teljesen elindult az oldal.

A kitermelés ettől nem állt meg, gőzerővel folytatódott.

Írtam a Környezetvédelmi Őrségnek, és a kitermelő Viaductnak, hogy szeretnék írni egy anyagot erről, és ha szeretnének valamit mondani a helyzetről, akkor négy-öt napon belül várom a válaszukat.

Az Őrség még aznap kiküldte az embereit, de nem akart semmit mondani nekem a témában, a 2002/27-es kormányrendeletben megszabott határidőn belül akarnak csak választ adni. Ami 30 nap, és én egy ilyen anyaggal nem várhatok annyit. Majd ha válaszolnak, frissítem ezt az anyagot, vagy írok egy újat.

A Viaduct a megadott határidőhöz képest halasztást kért, de végül szép nagy levelet írt, és követelte, hogy azt hiánytalanul és módosítás nélkül, szövegként hozzuk le. A levelet Luka Csaba, a Viaduct ügyvezetője írja alá. Ha nem tudnám, hogy a levelet Ribizliman írta, még azt mondanám, hogy jó felvágós és követelőző lett ez a Luka.

A levélből kiemelnék pár részt: „A ribizli bányának csúfolt projektünk észak keleti részén mindig is csúszott a főld”, „több száz évvel ezelőtt is mozgott”, „ez ellen semmit nem tehetünk hiszen nagy a szintkülönbség és nagyon meredek volt eleve”. Tehát tudott volt számukra, hogy földcsuszamlásos a hely, és meredek is. Gondolom, a geo tanulmányból is tiszta volt, hogy milyen földrétegek vannak, és hogy csúszni fog a föld. Ennek alapján nem igaz, hogy nem tehettek semmit, mert tehettek volna valamit: nem nyúlnak hozzá.

Levelem azon részére, hogy beomlott a hatóságok ámítására ribizlivel betelepített teraszuk, azt válaszolják, hogy „Szó nincs hatóságok ámításáról” és hogy „az nem beomlott és nem fele, hanem csak az alsó részének mi szedtük le a szélét, ugyanis a következő terasz alja onnan kell kezdődjön ahol most van”. Tehát egy nem tervszerű, véletlenszerű helyre csináltak egy ribizlivel beültetett teraszt, miután a bukaresti környezetőrség leállíttatta a munkálatokat a tucatnyi rendellenesség miatt, és be kellett bizonyítaniuk, hogy minden rendben halad. De szó sincs a hatóságok ámításáról, higgyük el nekik. Ők csak azt szeretnék, hogy szép munkát végezzenek, „hogy vissza legyen zöldítve, termő, használható terület maradjon.”

Épp a fentebbi képhez próbálok egy jó szöget találni hétfő délután a Viaduct felé vezető úton, amikor megáll mellettem Péter Attila cégtulajdonos autója. Szóltak neki az emberei, hogy ott fotózok, és kijött beszélni velem.

Ő is nyomja a PR-dumát, hogy a végső cél a ribizlis, és mindent a ribizli érdekében, de azért mégis hatalmas felüdülés vele beszélni Ribizliman után. Csak időnként érzem azt, hogy hülyének néz engem is és az olvasóinkat is, nem folyamatosan, mint a keresztény motorossal.

Beszélgetésünk minden részletére nem emlékszem, mert kikéri magának, hogy ne vegyem fel a beszélgetést, és abba sem megy bele, hogy lefotózzam őt. De pár fontos gondolatra emlékszem abból, amit mond.

Kellene hagyni őket dolgozni, ez a legtöbbször visszatérő gondolat beszélgetésünk alatt. Ha nem lett volna évekig leállítva a munka, akkor eddig már készen lenne a ribizlis és már szüretelnének. De ez a sok ellenőrzés és leállítás csak oda vezet, hogy később lesz meg a beruházás és több ideig lesz ronda a hely. A környezetőrségtől a gazdasági rendőrségig mindenki járt már erre, és nagyon sok gondot okoztak a cikkek és a feljelentések. Ennek csak örülök, mondom neki, legalább legközelebb mindenki jobban meggondolja, hogy nekiesik-e huncutul széttúrni egy ilyen jelentőségű természeti látványosságot.

Azért estek most ismét ennyire neki a munkának, tisztázza Péter, és dolgoznak gőzerővel, mert májusban jár le az építési engedélyük, és csak addig tudnak termelni. Ki tudja, mennyi időbe telik ismét kikérni az építési engedélyt, mikor fogják tudni folytatni a munkát. Tavaly tavasszal meghosszabbították az építési engedélyüket, de nem értesítették őket, így csak ősszel kapták kézhez az engedélyüket, késve. Pedig milyen jó lett volna a száraz nyár alatt végig dolgozni, sokat tudtak volna haladni.

A földcsuszamlás két okból, a víz és a földrengések miatt lett, mondja. És főleg amiatt, hogy hozzányúltak a hegyhez, egészítem ki. Nem ellenkezik. Ezért kellemesebb vele beszélni, mint Ribizlimannel, mert tudja, hogy mikor hallgasson, és nem jön Istennel, vagy a gonosz irigy erőkkel, melyek kisugárzásukkal begyűrűztek a ribizlibányába és elindították a talajt.

Most már balesetveszély is van, jobban oda kell figyeljenek, lassabban fognak haladni, mondja. Utasította az embereit, hogy vigyázzanak, nehogy emberi sérülést vagy nagy anyagi károkat okozzon a lecsúszó föld.

Fentről a földet azért viszik le a lenti teraszokra, világít rá a furcsaságra, mert egyúttal a hegyről lecsúszó termőföldet az alsó teraszokra hordják, hogy ott táptalaj legyen a ribizlinek. Habár azon is gondolkodnak, mondja, hogy idővel a ribizlis helyére napelemparkot telepítsenek. Tény, hogy a teljesen déli kitettségű száraz domboldal jobban megfelel napelem-parknak, mint ribizlisnek, ezzel én is egyetértek. Csak az még rondább lesz a Rez gyönyörű oldalában, mint ez a tájseb.

Hogy a teraszok kopár oldala ne látsszon olyan nagyon, és távolról nézve ne legyen az egésznek annyira tájseb hangulata, gondolkodtak azon is, hogy zöld hálóval vonják be azokat, mondja Péter Attila. Mondom neki, hogy a műanyag a nap hatására szétmállik. Nem gond, évente lehet cserélni azt, nem nagy tétel, mondja a vállalkozó. Ennél a pontnál már érvelni sem tudok többet, egyértelmű, hogy teljesen másképp látjuk a zöld fogalmát. És annak a szükségességét is, hogy egy gyönyörű természetes domboldalból valaki példaértékű keresztény zöld ligetet alakítson ki több évnyi önzetlen és önfeláldozó kotrómunkával.

Péter Attila mosolyogva mondja, tudja, hogy én küldtem ki rájuk a környezetőrséget. Nem is tagadtam volna, de imádom ezt, hogy a környezetőrség velük lazán szóba áll, és elmond nekik mindent, nekem pedig törvényes határidőkre hivatkozik, és küld majd egy semmitmondó választ. Tipikus balkáni helyzet, hogy a környezetromboló és a hivatásos környezetőr beszélgetnek, barátkoznak, de engem, aki a problémát jeleztem, ellenségként kezelnek. Ha kérem, hogy beszélhessek a felügyelővel, aki kimegy a terepre, vagy akár mehessek vele, akkor leráznak, és írásban küldenek egy információmentes nagy semmit, amire várnom is kell hetekig.

Mondja a cégvezető, akivel egyébként kellemes, baráti hangulatú bő félórás beszélgetést folytattunk az utcán, hogy máskor, ha valami gondom van, menjek be hozzájuk az irodába, s beszéljük meg. Mondom neki, sokkal jobb, ha nem csinálnak olyan dolgokat, amiket meg kellene megbeszélnünk. Minket és olvasóinkat a tettek érdekelnek, nem a beszéd. És bármennyire is haverok vagyunk, annyiszor fogunk írni a ribizlibányáról, ahányszor ők ezt tetteikkel kikövetelik.

Elismerem Péter Attilának, hogy a bánya mostani állapota sokkal jobban hasonlít az engedélyezett tervekhez, mint amikor legutóbb nagyot írtam róluk. Vagy legalábbis hasonlított, a földcsuszamlás előtt. Ezért nem is írtam róluk az utóbbi időszakban. Ez a tervekhez való közeledés és javulás persze nem jelenti azt, hogy elfeledjük, hogy a hatóságokat és a városlakókat átverve a ribizlis csellel, egy nagy tájsebet nyitottak a város egyik legkedveltebb kirándulóhelye, a Rez oldalába. De azért minden javulást értékelünk. Ezt a földcsuszamlást, amit egyértelműen ők okoztak, most nehezen tudjuk pozitívan értékelni.

Hogy hány köbméter anyag folyt át a szomszéd telekről a bányába a földcsuszamlással, nem könnyű felmérni. Hogy mekkora az okozott természeti kár, azt sem. Hogy mekkora a cégnek a haszna ebből, azt sem. Pár ismerősöm szerint jó biznisz a cégnek, hogy párezer köbméter földet kapott ajándékba. A cégvezető szerint a terület, amiről átfolyt a föld, ugyancsak a Kadicsfalvi Halastó cégé. De azt nem tudták volna kitermelni ezzel az engedéllyel, míg most ki tudják. Nehéz kívülről felmérni, hogy mennyit nyertek ezzel a földcsuszamlással, s mennyit vesztettek az ellenőrzések, a balesetveszély és a kiszámíthatatlanság miatt, illetve az esetleges büntetésekkel.

Meg az is nagy kérdés, hogy ha majd kész lesz a gyönyörű oázis, kereszténységünk zöld bölcsője, hogyan fog illeszkedni hozzá a földcsuszamlás krátere. És hogyan fogják tudni azt is bezöldíteni, ha nincs engedélyük arra a telekre. De ezt majd a megfelelő időben meglátjuk. Addig is bízzunk Péter Attilában, aki szentül megígérte, hogy be fogják zöldíteni és ribizlivel telepíteni a helyet, és majd meghív ribizliszüretre.

The post Földcsuszamlás a ribizlibányában: sötét erők törnek Ribizliman zöld álmára appeared first on Átlátszó Erdély.

Hazugság- és csaláshegyre épített magának erős várat két szatmári, onnan támadták meg a gyógyulni vágyó magyar nyugdíjasok pénztárcáját. Mikor szembesítjük őket a hazugságokkal, például azzal, hogy nem volt 21 évig gyógynövény-feldolgozó manufaktúrájuk Szárhegyen, mint ahogy állították, akkor kikérik maguknak, hogy ez egy koncept, egy idea. És szerintük a románok támadják őket, mert magyarok, illetve a féltékeny konkurencia is megpróbálja kicsináltatni őket rajtunk keresztül.

A bizonyítható csalásokat és törvénytelenségeket, például mások engedélyeinek jogtalan használatát pedig nyomdahibára kenik, és állítják, hogy minden meg van már oldva, küldik is a bizonyítékot. De aztán meggondolják magukat, és dacosan kijelentik, hogy mégsem mutatják meg a bizonyítékot, ami tisztázná őket. Mert nem értik a mi illetékességünket ebben a történetben.

Példaként felhozzák, hogy egy kínai lábtörlőre is fel lehet írni, hogy „Székelyföld”, akkor az ő termékeikre miért ne lehetne felírni, hogy „Székelyföldi” vagy hogy „Hargitai”. Csakhogy egy gyógykészítmény nem egy lábtörlő. És a „Székelyföldi” márkanév le van védve.

Nézzük az ügy részleteit:

Keserű a nem székely keserű

Egy olvasónk kért, hogy foglalkozzak egy közös ismerősünk által jelzett problémával. Az illető a nyomozás egy részét is elvégezte, még mielőtt mi bekapcsolódtunk volna.

Szerinte a Székely Gyógykeserű és a Székely Mesterbalzsam, melynek a reklámjai az utóbbi időszakban mindenünnen folynak, valószínűleg egy átverés. Ezek a termékek nem székely termékek, állítja. A székelyföldi gyógynövényesek közül senki nem tudja, hogy Székelyföldön ki gyártja ezeket a termékeket. Tehát valószínűleg nem itt gyártják őket.

Nincs a terméken feltüntetve a gyártó, csak a forgalmazó. Tehát az eredetük bizonytalan, akár kínaiak is lehetnek. Valószínűleg átcsomagolt termékekről van szó, véli. Hamis a termékekre írt népegészségügyi kód, sőt, pár termékről hiányzik is. Nem lehet tudni, hogy mit tartalmaznak, van-e gyógyhatásuk.

A hamis székely eredetet más is alátámasztja. Ismerősöm felhívja telefonon a forgalmazó szatmári céget, hogy megkérdezze, mi a székely ezekben a termékekben. A cég képviselője, Mátyás Marian, azt válaszolja, hogy Gyergyószárhegyen kezdték a termelést, de elköltöztek Máramarosba. Viszont a gyógynövényeket továbbra is Székelyföldön gyűjtik be. „Mese habbal” – teszi hozzá forrásunk.

Felajánlotta Mátyás Mariannak, hogy forgalmazná a termékeit, erre a szatmári üzletember elmagyarázta, hogy minden termék után 20 lejt lehet keresni. Ebből arra a következtetésre jutott, hogy a termékek előállítási ára alacsony, és eladása jó biznisz, mert mindenki nagy árréssel tud kereskedni vele. A beszélgetés során olvasónk azt tapasztalta, hogy a forgalmazó nem ért sem a gyógynövényekhez, sem a forgalmazásukhoz.

Mint Columbo felesége, mindenki tud róla, de senki nem látta

Itt kerültünk mi a képbe, s kezdtünk el foglalkozni a témával. Első lépésként, a „ce-i în mână nu-i minciună” jó székely mondás szerint be kellett szereznünk egy üvegnyi Székely Gyógykeserűt, hogy kézrátételes és főleg szájbavételes módszerrel bizonyosodjunk meg létezéséről, és tartalmának valós gyógyhatásáról. Na meg főleg azért, mert a terméknek van egy címkéje is, amin rengeteg hasznos információ és árulkodó jel található.

Csakhogy nem volt olyan egyszerű beszerezni a keserű csodaszert. A keresést a Merkúrban kezdtem, majd körülnéztem Udvarhely összes általam ismert bioboltjában. Mindenütt hallottak ezekről a termékekről, mert a vásárlók folyamatosan érdeklődnek irántuk, de sehol nem kaphatók.

Az egyik üzletvezető őszintén megmondja, azért nem hoz, mert drágák, kétszer-háromszor annyiba kerülnek, mint egy másik hasonló termék. A vásárló érdeklődik, mert hallotta vagy látta a reklámban, de mikor meghallja, hogy 100 lejbe kerül egy félliteres gyógykeserű, akkor már nem vesz belőle. Nem székely pénztárcára vannak szabva ezek az árak, hanem a magyarországi vagy erdélyi nagyvárosi fizetésekre, inkább az a célközönség.

Egy biobolt tulajdonosa, aki jó ismerősöm, azt írja kérdésemre, hogy van-e náluk ezekből a termékekből: „Ettől a cégtől még infónk sincsen, mert a weblapjukon is hiányosságok vannak az infónál. De ezzel az erővel Kínában is lehet székely terméket csinálni. (Ez a gyógykeserű és a balzsam szatmári, a székely csürke kolozsvári, a cég s a termék magyar stb.) Egyszer rendeltünk tőlük, akkor még csak a mesterbalzsamnál tartottak, de a weblapjukon lévő áron számlázták nekünk is, és befellegzett a további együttműködésnek.”

Tehát már a kereskedők éberebbjei is felfigyeltek a szatmári székelységre. Kérdem a bioboltos havert, nem tudja-e véletlenül, hol találok ezekből a termékekből. Azt írja, hogy legutóbb Csíkban látott belőlük, két éve, de rákérdez a kedvemért. Pár nap múlva válaszol: „A csajok az üzletből úgy tudják, eltűnt kb. egy éve a piacról. Náluk augusztusban szoktak érdeklődni felőle, főleg a magyar turisták. Tegnap voltam Csíkban, ott is rákérdeztem a könyvtár melletti bioboltban, de ott sem volt.”

A keresés során egyértelművé válik, ezt a termékcsaládot nem arra szánták, hogy Székelyföldön értékesítsék. Hanem inkább a magyarországi piacot célozták meg vele, vagy az erdélyi nagyvárosok gyanútlanabb közönségét. Erre utal az is, hogy az utóbbi időben belendült rádiós reklámkampányukat vásárhelyi, kolozsvári és szatmári rádiókban sugározták forrásaink szerint, székelyföldi rádiókban nem hallották.

A szárhegyi hazug szál

Felhívom Mátyás Mariant a weblapjukon szereplő telefonszámon, hogy megkérdezzem, honnan tudnék egy gyomorkeserűt vásárolni itt Udvarhelyen. Legközelebb Korondon lehet kapni, mondja, de ha rendelek, házhoz szállítják futárral.

Elég sokat mászkálok Székelyföldön, szívesen elmennék a termelési helyszínükre, s vennék ott, mondom a szatmári üzletembernek. Azt sajnos nem lehet. Gyergyószárhegyen volt a manufaktúra 21 évig, mondja, de átköltöztették Máramaros megyébe. Hogy közelebb legyen Magyarországhoz, mert sok rendelésük van onnan. Ismét megjelenik Szárhegy, mint a székelyföldi kapocs.

Megkeresem a szárhegyi polgármestert, Danguly Ervint, aki régebb művelődésszervezőként, a néphagyományok ápolójaként volt ismert, tehát kellene tudnia arról, hogy valaki a faluban 21 éven keresztül gyógynövényekkel foglalkozott. A polgármester kérdésemre határozottan kijelenti, hogy nem tud arról, hogy Szárhegyen ilyen manufaktúra lett volna, és elég felháborítónak tűnik neki ez a történet. További részletekről érdeklődik, majd amikor megkapja az igényelt információkat, azt válaszolja, hogy „Á! Szóba se jöhet.” Mármint hogy szárhegyi múltja legyen a vállalkozásnak.

Cím: Erdély, Románia

A szatmáriak magyarországi, azaz magyar piacra áruló weblapján, a szekelyfoldi.eu-n hiába keresünk egy cégnevet, nem találunk. De az elérhetőség résznél sincs semmi konkrét. A címnél csak annyi szerepel, hogy Erdély, Románia. Emailcímük gmail-es.

A „Rólunk” oldalukon egy nagy reklámduma van az egészséges életmódról és természetes összetevőkről, de semmi konkrétum a cégről vagy az emberekről, akik csinálják, vagy bármiről. Megtudhatjuk ellenben, hogy „már 15 éve természetes módon segítenek mások számára elérni a kívánt létminőséget”.

A romániai eladásra kifejlesztett oldalukon, a mesterbalzsam.ro oldalon nagyon nehezen, egy aloldalon elrejtve, a normálisnál sokkal kisebb betűmérettel írva találunk egy cégnevet, az Emag Shop International SRL-t.

Ennek a cégnek a tulajdonosa Szakács Botond Dénes. Az ő nevére rákeresve rábukkanunk még két hasonló témájú cégre: a Medical Confort Satu Mare fele-fele arányban az övé és Mátyás Mariané, míg a Hillvital Webshop az teljesen Aczél Lehel Béla tulajdona, és Szakács Botond Dénes, illetve Mátyás Marian csak ügyvezetők benne.

A Hillvital Webshop neve erősen utal a magyarországi Hillvital cégére, amely szintén hasonló termékeket forgalmaz. De semmi közük ahhoz a céghez, állítják az ügyvezetők egy későbbi telefonos beszélgetés során.

A listán szerepel még két aktív cég, az egyiknek a neve ingatlanozásra utal, a másiké sajtóra vagy bárra. Ebből megtudhatjuk, hogy Szakács, aki később természetgyógyászként és fitoterapeutaként mutatkozik be, nemcsak a szakmájának élt az elmúlt évtizedekben, több mindenből megpróbált pénzt csinálni.

A keserűbalzsam-üzletet az Emag Shop International, a Medical Confort Satu Mare és a Hillvital Webshop cégeken keresztül bonyolították. Azt tudjuk egy forrásunktól, hogy az erdélyi bioboltoknak a termékeket Mátyás Marian számlázta ki a Medical Confort Satu Mare cégen keresztül, ezt egy nekünk átküldött számla is bizonyítja. A romániai weblapjukon az Emag Shop International cég szerepel, a gyomorkeserűk címkéjén a Hillvital Webshop.

Az Emag Shop International 2019-ben lett alapítva, a Medical Confort Satu Mare 2020-ban, a Hillvital Webshop 2016-ban. Sehol nem köszön vissza a cég 15 éves múltja, amire a reklámszövegükben utalnak.

Hands-on review

Egy kőrispataki csapatépítőre menet Korond felé kerülök, és betérek abba a boltba, amit az üzletvezető említett. Egy kis polcnyi terméket találok ebből a termékcsaládból, a felhozatal elég gyenge.

A tízféle „Székely” Gyógykeserűből csak három fajta van készleten, és azok is csak kicsi, 2 decis kiszerelésben, 50 lejért. A balzsam-elixír felhozatal sem teljes, de van néhány érdekes illóolajuk, mint például az eukaliptusz vagy az argán.

Végül egy kis gyomorkeserűt veszek, az „Egészséges fogyás” feliratúból, mert azt beszéltük a kollégákkal, hogy majd a csapatépítőn megkóstoljuk. A buli hevében ki is bontjuk, de nem sok örömünk van benne.

Alkoholmentes, semmi ízű és híg állagú folyadék. Gyógyhatásáról sokat nem tudok mondani, de biztos, hogy valami van, mert azóta is egyből fogyni kezdek, ha az árára gondolok.

Hamis engedéllyel

Amiért nagyon fontos volt számomra, hogy személyesen is kezembe vegyem a termékeket, az a címkéjük. A hátsó címkén nagyon hasznos információk vannak számunkra: például az összetétel, és a SNPMAPS kód. A táplálékkiegészítőket, mint például a gyógykeserűket, külön engedélyeztetni kell egy IBA nevű országos hatóságnál, ahol adnak nekik egy-egy kódot, egyféle engedélyszámot. Ezt fel kell tüntetni a termékek címkéjén.

A három gyógykeserű, amit a korondi boltban találok, a következő SNPMAPS kódokkal van ellátva: az „Egészséges fogyás” a 7883/2021, az „Egészséges máj-epe” a 7898/2021, míg az „Egészséges pajzsmirigy” a 7928/2021 számot viseli.

Az IBA nyilvántartásában rákeresek ezekre a számokra. A 2021-es táblázatukban a sorszámok 13745-től kezdődnek, és 15398-ig tartanak, nincs köztük a 7883, 7898 vagy a 7928. Tehát a Székely gyógykeserűk kódjai hamisak, nem léteznek a nyilvántartásban.

Bihari román termékeket adnak el székelyként a bihariak engedélyével?

Az IBA rendszerében a sorszámozás nem indul újra minden évben, hanem folyamatos, 2005 óta. A három lefotózott Székely gyógykeserű számait, a 7883-at, a 7898-at és a 7928-at, a 2013-as listán találom meg.

A Faunus Plant nevű bihari cég kérte ezeket az engedélyeket. Meglepő módon a Székely gyógykeserűk számozása tökéletesen talál a Faunus Plant tinktúráinak a számozásával: a 7883-as az a Siluetus nevű fogyást elősegítő termék, a 7898-as az a Hepatobiliarus nevű máj-epe, míg a 7928-as az a Tiroidianus nevű pajzsmirigy-működést segítő gyógykeserű. Ebből egyértelmű, hogy a Székely gyógykeserűk termékskálája teljesen ráépült a Faunus termékcsaládjára.

Sőt, mi több, ha összehasonlítjuk a termékek csomagolását, meglepődve láthatjuk, hogy grafikailag is nagyon hasonló a termékek címkéje: a logó más, és még pár apróság, de feltűnően nagy a hasonlóság a kettő között, ugyanaz a háttérkép, ugyanazon termékekhez ugyanazok a színek.

Első ránézésre úgy tűnik, hogy a Faunus egy magyar címkével ellátott sorozatot is nyom a termékeiből, melyeket aztán a szatmári cég dupla áron értékesít „Székely” termékként.

De alaposabban megnézve a részleteket, a bihari román és a szatmári székely üvegcsék tartalma mégsem egyezik. A bihari egy alkoholos gyógykeserű (abból kellett volna vennünk a csapatépítőre), míg a szatmári alkoholmentes. Az asszony, aki a gyógynövények szakképzett rajongója, érdekességképpen összehasonlítja, hogy melyikben mi van, és közli az eredményt: a fogyás-keserű román változatában van 9 összetevő, a székely változatban 12 összetevő, s ebből 5 egyezik, a többi nem.

Már az is szabálytalan lett volna, ha a bihari cég termékeit más elnevezés alatt forgalmazta volna a szatmári cég ugyanazon SNPMAPS kóddal. De így, hogy még csak a tartalma sem egyezik a gyógykeserűknek, végképp törvénytelen ezekkel a kódokkal a szatmári termékeket forgalomba hozni.

A máramarosi román gyógykeserű négyszeres áron válik székellyé

Ha megnézzük a székely gyógykeserű termékpalettáját, látjuk, hogy vannak ezek a különféle nyavalyákra vagy belső szervekre való tematikus gyógykeserűk, melyek a bihari cég termékpalettájára simulnak rá. De ezen kívül van még egy másik gyógykeserűjük is, ami a Székely gyógykeserűk anyagyógykeserűje. Az egész szervezetre jótékony, tisztító és méregtelenítő hatással van, a címkéje szerint.

Ennek a címkéje is teljesen elüt árnyalatában és dizájnban a többitől. Ebből a gyógykeserűből nem találtam a korondi boltban, de egy olvasónk segítségével sikerült szereznem egy fotót a hátsó címkéjéről.

Ezt a gyógykeserűt a 2175/06.07 SNPMAPS kóddal forgalmazzák, ami egy Máramaros megyei cég, a Hypericum Impex gyógykeserűjének, a „Taina plantelor”-nak (magyarul Növények titka) az engedélyszáma.

Ha összehasonlítjuk a máramarosi román cég és a szatmári magyar cég termékét, a hasonlóság lenyűgöző, csak a logó és a felirat szövege változik.

Na meg az ár, nyilván: a „székely” termék négyszer drágább, mint a román. A román terméket 24-26 lejért kínálják, a „székely” pedig 100 lej körül jön ki, mind netről rendelve, mind a boltokban megvásárolva, mondta Mátyás Marian legelső beszélgetésünk alkalmával.

A bihari románok mossák kezeiket

Felhívom a bihari Faunus Plant cégadatbázisban megtalálható számát, egy hölgy veszi fel. A főnök nem elérhető most, mondja, de leírja a számom és a nevem, hogy majd visszahív picit később. Eltelik egy nap, sehol semmi. Ismét felhívom a hölgyet, a főnök ismét elérhetetlen, mondja. Majd később visszahív. Elmondom neki röviden, milyen témában nyomozunk, nem telik bele fél perc, hív is a főnök.

Matei Flaviu Alexandru nem tud semmiről, mondja, sem arról, hogy lenne egy együttműködésük egy szatmári céggel, akiknek tinktúrákat adnának, sem arról, hogy egy másik cég használná a notifikálási kódjaikat (a hatósági engedélyeik számát), vagy a tinktúráik csomagolásának a dizájnját.

Ez egyébként is törvénytelen lenne, állítja. Ha egy terméket újracsomagolnak a kliens brandje alapján, akkor arra mindig új notifikálási kódot kell kérni. Ők ezt mindig elmondják a klienseknek, és segítenek is nekik tanácsokkal, hogy minden törvényes legyen. Mert vannak olyan klienseik, akik saját, személyre szabott kiszerelésben, „private label” formában akarnak egy-egy tinktúrát megvásárolni. De általában cégenként egy-két termékről van szó, olyan cégről nem tud, aki az egész termékskálájukat átvenné.

A cégtulajdonossal abban egyezünk meg, hogy átküldöm neki a bizonyítékokat, hogy nézze meg őket, s tudja értesíteni a hatóságokat a jogtalan használatról. Fél óra múlva visszahív. Tényleg van egy együttműködésük a szatmáriakkal, mondja. De csak a teák területén. Ők, a bihariak adják a teákat a szatmári cégnek.

Leellenőrizték, a szatmáriak által a tinktúráknál használt notifikációs kódok tényleg az övéik, és nem jogos a használatuk.

Beszélt Mátyás Mariannal, aki biztosította őt, hogy ez egy egyszerű nyomdahiba volt, a grafikus véletlenül elírta a számot. Kérdem tőle, hogy tényleg elhiszi, hogy teljesen véletlenül a grafikus elír tíz számot tíz címkén, de olyan tökéletesen, hogy mindenik talál a bihari termékek számával, és még a címkék dizájnja, színhasználata is tökéletesen passzol?

Hát ő most már erre mit mondjon, kérdi beletörődött hangon. Neki most csak az a célja, hogy ez a visszaélés megszűnjön, és ezeket a termékeket visszavonják a piacról. Ha ez megtörténik, akkor az neki rendben van.

Mátyás Marian biztosította őt, hogy csak a legelső próba-széria volt ilyen, azóta vannak saját kódjaik, és azokat használják. Nem tudják, hogyan lehet ez még mindig forgalomban. Mondjam meg, melyik üzletben találtam, hogy vonassák vissza. Megmondom.

Megkérdem Matei Flaviu Alexandrutól, hogy a termékeiket ők gyártják, vagy ők is vásárolják valahonnan. Mert az is egy magyarázat lehetne a hasonló csomagolásra, ha egy közös gyártótól vennék a termékeket, és az csomagolná nekik hasonlóra. Ezt a kérdést alátámasztja az a furcsaság is, hogy egy 500-as lélekszámú kis faluban, Alsópojényen (Poienii de Jos), annyi gyógynövénnyel foglalkozó cég van, és olyan mennyiségeket termelnek, hogy nehezen elképzelhető, hogy egyetlen falu kaszálói el tudnák az összeset látni gyógynövénnyel, anélkül, hogy a gyűjtők teljesen össze ne tapodják a kaszálókat és össze ne vesszenek az állattartó gazdákkal.

A Faunus ügyvezetője elmondja, hogy ők gyártják a termékeket, és a gyógynövényeket a spontán flórából gyűjtik be. Hogy egy többgenerációs cégük van, már a nagyapja is gyógynövényekkel foglalkozott. A története szép, de mégsem érzem teljesen tisztának az ügyben. Túlságosan engedékeny a szatmáriakkal, akik állítólag a tudta nélkül visszaéltek az engedélyeivel. Haragszik is rájuk, de mégis összejátszik velük, értesíti őket, segít elsimítani nekik az ügyet, közvetít köztem és a szatmáriak között. És inkább üzletemberi stílusban, üzleti érdekekről beszélget, nem a mezőről gyógynövényeket gyűjtögető füvesember stílusát hozza, habár lehet, hogy a nagytatája még az volt.

Összecsap a hazugsághullám Mátyás Marian feje fölött

Mikor Mátyás Mariant felhívom, már tudja, hogy miért keresem. Mondja is, hogy beszélt a partnerükkel. Ezt elszúrtam, sajnos, pedig jó lett volna, ha meglepetésszerűen keresem meg, és hazudik még nekem egy kicsit a szárhegyi és a székelyföldi szálról.

Habár volt két órája, hogy felkészüljön, az üzletember így is eléggé meglepettnek mutatkozik. A legelső kérdésnél, amit többször is fel kell tennem neki, megkér, hogy mutatkozzak be, ismét és ismét, és ő is bemutatkozik: „Mátyás Marian vagyok. Kérem, mondja a kérdéseket.” De az előzőleg feltett kérdésre nem válaszol. Elegáns megoldása az „Altă întrebare!” technikának.

Mikor a fogas kérdésnél ismét rámkérdez, hogy mit is szeretnék, és elmondom neki ismét, hogy egy cikket írok a vállalkozásukról, akkor azt mondja, hogy „Az anyagot ugye akkor tudja megírni, ha mi is beleegyezünk ebbe.” Mondom neki, hogy ez sajnos nem így van, én akkor is megírom, ha nem egyeznek bele. Erre azt válaszolja, hogy „Én értem, írhat dolgokat, de nincs honnan megkapja az információkat, amit ugye csak saját szemszögből tud írni dolgokat hozzá.” Mikor tisztázom, hogy ez nem éppen így van, akkor kijelenti, hogy ő szívesen válaszol minden kérdésre.

De végül első hívásomnál csak arra a kérdésre válaszol, hogy ezeket a termékeket ők gyártják-e, vagy csak forgalmazzák őket. Azt válaszolja, hogy ők csak forgalmazzák őket, és vannak partnereik, akik gyártják ezeket, például a Faunus Plant és a Hypericum. Mikor rákérdek, hogy a Faunus mit gyárt nekik, leteszi a telefont. Beszélgetésünk harmadik percében. Visszahívom, nem veszi fel. Pedig beszélgetésünk legelején rákérdeztem, hogy van-e fél órája erre, és azt mondta, hogy van.

Felhív húsz perc múlva, és csak annyit mond: „Ki kellett menjek. Egy pillanat, két perc és hívlak vissza, jó?” Mondom, hogy jó. Eltelik egy újabb fél óra, felhívom én. Elnézést kér, „voltak dolgok, amiért nem tudtam beszélni, de most már tudok beszélni.” Fel van már készülve, és el akarja mondani a cég történetét. „A kollégák, akik elkezdték az egészet, marosvásárhelyiek. Ők természetgyógyászok, fitoterapeuták, és elkezdtek ők keresni megoldást, hogy ne csak a patikai dolgokat vegyenek az emberek, hanem más megoldást, mert nekik is ugye a szüleik, a nagyszüleik mind ezen a vonalon gyógyítottak, teákkal, gyógytermékekkel, krémekkel, stb. S akkor gondolták, hogy ezt próbálják meg minél jobban csinálni.”

A pr-duma ömlik Mátyás Marianból, nem fogok mindent idézni, helyszűke miatt. Annyira beleéli magát, hogy hiába próbálom meg félbeszakítani, hogy feltegyek neki egy-egy kérdést, csak nyomja-nyomja, megállás nélkül ömlik belőle a sok szép és nemes gondolat a gyógyításról, és az alkoholmentes keserűk nemes voltáról.

Többedik nekifutásra sikerül leállítanom, és megkérdem, kik ezek az üzlettársai, akikről beszél. A nevüket nem tudja elmondani, mondja, mert nem beszélt még velük, hogy megengedik-e. De elmondja, hogy ezek az emberek folyamatosan keresték, hogy milyen bajra milyen gyógynövény jó, és összerakták régi receptek alapján ezeket a termékeket. Aztán elkezdték gyártani ezeket. Majd olyan partnereket kerestek, akik a megfelelő technológiával rendelkeztek, és velük kidolgozták ezeket a recepteket, úgy, hogy minél jobb minőségű legyen a termék maga.

Amikor kifullad, és leáll az előadásával, ismét rákérdek, hogy kik ezek a partnereik, és melyik mit gyárt nekik. Ilyeneket válaszol, hogy „több is van”, és hogy nem tudja megmondani ezek nevét, amíg rá nem kérdez, hogy megengedik-e. Aztán ismét kinyomja a telefont, pár percig hallgatom, hogy „este angajat într-o altă convorbire, te rugăm să aştepţi”, míg végleg le nem teszi. Negyedóra múlva ismét felhív, és próbálja bizonygatni, hogy nekem nincs jelem, és én nyomtam ki őt.

Van manufaktúra, de már nincs, de lassan már semmi sem biztos

Negyedik, és egyben utolsó beszélgetésünk a leghosszabb és legvelősebb. Türelmetlenül indít, hogy gyorsan mondjam a kérdéseket, mert kell folytatnia a munkát.

Felemlegetem neki, hogy mi még beszéltünk egyet két hónappal ezelőtt, amikor azt mondta, hogy Szárhegyen volt a manufaktúra 21 évig, mielőtt átköltöztették Máramarosba. Igen, ismeri el, de az még nagyon pici volt, nagyon kezdetleges volt. Arra a kérdésre, hogy hogyan hívták a szárhegyi céget, amelyik gyártotta, azt válaszolja, hogy „a céget nem tudom, hogy hogy hívták, mert ugye emberek voltak”. Mikor kérdem, hogy kik voltak az emberek, akkor azt mondja, hogy a vásárhelyi kollégájának a szülei, nagyszülei. Mikor rákérdek, hogy hogy hívták őket, akkor azt válaszolja, hogy meg kell kérdeznie a kollégáit, hogy mondhat-e neveket.

Arra a kérdésre, hogy mikor költözött át a manufaktúra, azt válaszolja, hogy „régen, már nagyon régen”. Mikor kérdem, hogy akkor most pontosan hol van a manufaktúra, mert januárban azt említette, hogy a manufaktúrájuk Máramarosban van, akkor kiderül: most már nincs manufaktúra, minden bérgyártásban működik.

És hogy működik ez most, kérdem, ők viszik az alapanyagot, vagy a gyártó alapanyagából dolgoztatnak? Ez azért fontos kérdés, mert valamikor azt állította Mátyás Marian, hogy székelyföldi gyógynövényekből dolgoznak, ettől székely a termék. Kérdésemre nagy csend a válasz. A nagy csend után a szokásos pr-duma jön: „Hát ugye, együtt kidolgoztuk a recepteketet, mármint elvittük mi az információkat, hogy mi hogy legyen benne a régi receptek alapján. Így bármilyen bérgyártó meg tudja csinálni, a fő, hogy a legjobb minőségű legyen az alapanyag is, Erdély egész területéről.” Ahogy ezt vonakodva, bizonytalanul mondja, egyértelmű, hogy fogalma sincs, hogy milyen anyagból dolgoznak a partnereik. Arra a kérdésre, hogy akkor a gyógynövényeket ők gyűjtik-e be, és viszik-e el a cégeknek, azt válaszolja, hogy „változó”.

Akkor mi a székelyföldi ebben az egészben? – kérdem. „Hát ez, hogy onnan indult, az egész történet, az információ, a receptek, a minden-minden Székelyföldről indult. Ezért is nem az a neve, hogy Erdélyi termékek, hanem az, hogy Székelyföldi.”

Nem látja át, nem is érti, a nyomda a hibás

Mikor felhozom azt, hogy a Hypericum gyógykeserűit négyszeres áron adják tovább, akkor azt válaszolja, hogy „Nem tudom pontosan, hogy hány százalékosan, nem látok bele a számlázásba”. Pedig bioboltos források szerint ő számlázott a cégeknek a Medical Confort Satu Mare cégükön keresztül. Ezt igazolja is az a számla, amit átküldenek nekem.

Ha a Hypericumtól veszik a tinktúrákat, akkor miért a Faunus dizájnjára, termékskálájára és notifikálási kódjaira volt felépítve a rendszerük? – kérdem. „Az egy hiba volt a nyomtatásban, azt mi is néztük, nem is vettük észre. Volt valami hiba a termékeknél, és a címkéknél vannak még hibák, ugye, elhibázta a nyomda, vagy mi nem vettük észre, szóval vannak ilyen kommunikációs hibák. Ez hiba volt, és ezt már javítottuk. Romániában nem is voltak ezek a termékek, most megtaláltam ugye, hogy Korondon volt az egyik partnernél, felhívtam, hogy azokat a termékeket küldje vissza, hogy tudjam neki küldeni a valós címkés termékeket. Másoknál nincsen, nem volt ilyen probléma.” Látom, hogy az általam adott információ már eljutott a Faunustól idáig, és fel is használták már a huncutság eltussolása érdekében.

Nem hagyom, hogy elterelje a szót, visszatérek arra, hogy a címkéknek a dizájnja, a színe, a rájuk írt notifikációs kód, minden nagyon hasonlít a Faunus tinktúráira. „Hát ott az van, ugye, hogy teákat készítettek, és a grafikájukat kölcsönvettük a teákhoz, elküldték. És hogy hasonló legyen a gyógykeserű, inspirálódtunk, hogy hasonló legyen a teához.”

S a kódokat hogyan sikerült ennyire hasonlóra egyeztetni? „Nem tudom, hogy mi volt. Szerintem az volt, hogy ugye, amikor elküldték a címkéket, hogy tudjuk mi használni az anyagot, akkor valami kavarodás volt a kollégáknál, és akkor valahogy rákerült. Mert ugye, megvannak nekünk a mi kódjaink. És ezt nem értettem én is, és csodálkoztam, amikor küldted, hogy tényleg, hogy nem volt jó a kód. És valószínűleg ez volt a probléma. De mondom, ezt most már orvosoltuk, köszönjük szépen, hogy szóltál.” „Hát, mondom, hogy ez volt a címkével, én sem értem a szitut, de a fő, hogy már megoldottuk, megorvosoltuk, és csak ezeknél volt. És csodálkoztam, hogy ez kijutott a boltba. Ez egy fájós hiba, mikor találunk valami hibát, az fájós, dolgozunk, hogy ne legyen.”

Mátyás Marian megígéri, hogy azonnal elküldi az új notifikációs kódjaikat, amelyek a sajátjaik.

Ígérete elillan, mint a székely argán olaja

Utolsó kérdésként megkérdem tőle, hogy milyen a 100%-os tisztaságú székelyföldi eukaliptusz és argán illóolaj.

Amint említettem előbb, a korondi bolt polcán eukaliptusz és argán illóolajak is voltak a gyógykeserűk és balzsamok között. Ez furcsa. A „100%-os tisztaságú székelyföldi” eukaliptusz-illóolajat ugyanolyan mértékben nyerhetik a híres hargitai eukaliptuszerdők leveleinek lepárlásából, mint a neves csíki pityóka borának desztillálásából. A „100%-os tisztaságú székelyföldi” argán-illóolajat pedig nem is kérdés, hogy miből állítják elő, hisz az argánfát mindenki gyerekkorától ismeri Székelyföldön.

Kérdésemre, hogy milyen egy 100%-os tisztaságú székelyföldi eukaliptusz vagy argán illóolaj, Mátyás Marian megadja a választ: „Hát ez a brand neve. A Székelyföldi Mesterbalzsam a brand neve. Ezeket ugyanúgy partnerek csomagolják nekünk. Így van manapság, ugye, hogy mások csomagolják nekünk, mert nincs kapacitásunk rá. Ezt meg kell érteni. A kollégáink székelyföldiek, és ezért is ebben a mentalitásban nőttek fel, gyógynövények szeretetével, és ezért is ez a brand neve, hogy Székelyföldi. Minden termék ez a brand alá tartozik. Voltak olajak is, de a fő termékeink a krémek és a gyógykeserűk. És ezen a vonalon fogunk tovább menni. Volt egy próbálkozásunk, hogy mennyire érdekli az embereket a tiszta olaj, csakhogy ugye meg vannak már szokva az 5-6 lejes olajakkal, amik ugye vegyszeresek, és nem tudom miből készülnek valójában, s ezért is nem volt sok illóolaj-eladás.”

A fő termékük a balzsam, állítja. „A vásárlóink ugye az idősebbek, és nekik vannak ugye izületi panaszok, gyulladások, kopások, stb.” Rákérdek, hogy a krémeket kikkel gyártatják. „Partnereink gyártják. Nem tudok mondani neveket, de a regisztrációs szám alapján meg tudod nézni te is.”

Azzal búcsúzom Mátyás Mariantól, hogy megígéri, megkérdi a partnereket, hogy elmondhatja-e a nevüket, és visszaszól. És ismét megígéri, hogy azonnal átküldi az új, saját notifikációs kódjaikat. Ezt beszélgetésünk alatt többször is megígérte, de ígérete aztán úgy elillan, mint a székelyföldi argán olaja. Egyik ígéretét sem tartja be. Pedig ezzel tudta volna tisztázni magát és cégét.

Az agresszív fitoterapeuta

Másfél óra múlva felhív egy magyarországi számról valaki, aki Dénes Botondként mutatkozik be. Feltételezem, hogy Szakács Botond Dénes az, aki a Székelyföldi mesterbalzsam brandet forgalmazó Medical Confort cégben Mátyás Mariannal egyenlő arányú társtulajdonos, és a brand romániai internetes oldalát működtető Emag Shop International cégben 100%-os tulajdonos.

Agresszívan indít, hogy ki vagyok és mit akarok, gúnyolódik az Ufó nevemmel és keményen nekem ugrik, hogy kinek dolgozom. Pedig biztosan utánanézett előtte a munkahelyemnek, mert később elejti, hogy „ez rögtön már az atlatszo.ro-nak egy fontos dolog lett”, tehát tudja az oldalunk címét, anélkül, hogy én azt mondtam volna neki. De bizonyára úgy gondolja, hogy hatásosabb, ha keményen és számonkérőn kezdi, és úgy is folytatja a beszélgetést.

Gyanakvással tekint a megkeresésemre, mondja, mert eléggé nemtelen támadásoknak vannak kitéve, most vannak túl egy nagyon alapos fogyasztóvédelmi-hatósági vizsgálaton is. „Román oldalról azért jelentenek fel, mert magyar a termék megnevezése, egyéb székelyföldi szereplők, mint konkurenciák, próbálnak mocskolni, és az igazat megvallva, nem vagyok meggyőződve, hogy csupán a legegyszerűbb kíváncsiság hajtja önt.”

Tisztázom, hogy nem is állítottam, hogy a kíváncsiság hajt, Mariannak is és neki is úgy mutatkoztam be, hogy az Átlátszó Erdély oknyomozó újságírója vagyok, és egyértelműen jeleztem, hogy nem egy dicsérő cikket akarok írni róluk, hanem azt vizsgálom, hogy mi van a vállalkozásuk hátterében, és mi ebben a székely.

A magyarországi nyugdíjasok bekapják a szatmári székely mézesmadzagot

Dénes Botond azt állítja, hogy ő ennek a projektnek az elindítója, ezért megkérem, hogy tehessem fel neki is azokat a kérdéseket, amelyeket Mátyás Mariannak.

A szárhegyi szállal kezdem. „A párom szárhegyi, és onnan indult, igen, az alapelképzelés.” Ha jól értettem, ott volt 21 évig a manufaktúra, mondom neki. Hatalmas csend következik. „Maradjunk abban, hogy Szárhegyről indul a történet. Az elképzelés. Mivel a párom szárhegyi. OK? Onnan indul a gyógynövények ismerete, szeretete, a nagymama, a hozzáértés” – mondja olyan kioktató hangon, mintha hároméves gyerekeknek magyarázna kortárs gazdaságtant.

„Onnan indul egy koncepció. A koncepciót és a termékeket áthoztuk Magyarországra. Mert ugyebár tudtuk, hogy Romániában evvel a gondolattal, eszmeiséggel nem sok értelme van. És igazolódott, hogy innen csak támadásokat kapunk, mintsem támogatást. És ez a történet a magyar piacnak épülő termékcsaládról szól. És amint tökéletesítettük, kitágítottuk a recepteket, régi, hozzáértő, ismert, bevált recepteket, ez elkerült bérgyártásba. És a magyar piac lett megcélozva. Két-három hónapja jött egy olyan gondolat, hogy a romániai magyaroknak is kellene csinálni ezekből a termékekből. Létrehoztunk egy weboldalt, és akkor megjelent a romániai magyarok körében is. Ennyi a történet lényege.

Amióta megjelent a romániai oldalunk, azóta a románok szidnak és feljelentenek, mert magyarok vagyunk, egyes székelyföldi szereplők meg féltik a maguk kis történetét, bizniszét, teáját, fűszerét, és fene tudja mit. És én csak nagyon remélem, hogy nem egy másik ilyen szereplő megbízásából próbál valami nem túl etikus cikket kreálni. Mert ez nem volna korrekt.” Még egyszer mondom, én oknyomozó újságíró vagyok. „Ez jól hangzik. Én meg gyógynövény-természetgyógyász, fitoterapeuta és így tovább, sorolhatnám még.”

Arra a kérdésre, hogy most hol gyártatják a termékeiket, kitör: „És itt akadok le, kedves uram. Hogy nem tudom, hogy mi a relevanciája, mihez kéne önnek tudni a nevet, a családom nevét, ki kavarja ki az üstben a balzsamot. Miért, mire szeretne ráérdeklődni?” Azt szeretném megtudni, hogy ebből az egészből mi székelyföldi, mondom. „Az alapidea. Tehát elindul valahonnan. Rengeteg magyar, aki Amerikában sikerre vitte a történetét, ugyanúgy, adott esetben elindult Székelyföldről, vagy Kolozsvárról, mindegy, hogy hol vitte sikerre a történetét, de kolozsvári vagy székelyföldi. Az idea elindult Szárhegyről. És elindult a maga megvalósításának útján. Mivel az utolsó kínai kis lábtörlőre is ráteszik a székely zászlót, és ráírják, hogy Székelyföld, hát ezek után nem látom, hogy hol a probléma. Hogy miért kéne ezen megakadni.”

A fantázia-laboratórium fantáziatermékei és a világ jobbítását elrontó kérdezősködés

A beszélgetés felgyorsul. Hogy olvasóink jobban érezzék a szatmári üzletember gondolkodását és érvelését, a teljes párbeszédet leközlöm:

– Azt írják a weblapjukon a termékek leírásánál, hogy „A székelyföldi mesterbalzsam laboratórium…a legjobb anyagokból dolgozik…” Hol van ez a Székelyföldi Mesterbalzsam Laboratórium?
– Kedves uram, ez egy márka, ez egy brand, ez egy fantázianév már. Nem írjuk, hogy Székelyföldön van laboratórium. Ez egy márkanév, és ennek van laboratóriuma.
– Értem. És hol van a laboratóriuma?
– Kedves uram! Kiállt minden hatósági ellenőrzést. Épp most vagyunk túl rajta. Most. Az elmúlt két hét erről szólt. És minél több megkeresés van, azt látom, hogy annál több embert zavar a tevékenységünk. A románokat zavarja, mert ők románok, egyeseket zavar, mert nem tudom miért, mert belekötnek egy szóba, egy szókombinációba. De olyan dolgon lovagolunk, ami nem tudom, hogy kinek és miért fáj.
– De várjon csak egy kicsit, na, mert hogyha azt írja Ön, hogy Hargitai Magashegyi Balzsam, akkor én feltételezem, hogy annak valami köze van a Hargitához, a nagymamán kívül.
(Nagy csend.)
– Hány tényező, hány szereplő, hány komponens kell legyen, önnek tetsző módon, a Székelyföldhöz kapcsolható? Milyen arányban kell valaki magyar legyen, hogy magyarnak hívja magát?
– Ez picit komplexebb kérdés. Akkor gyakorlatilag tekinthetem úgy, hogy az egésznek a székely vonatkozása az ön párjának a szárhegyi nagymamája?
– Ha számba akar rágni fogalmakat! Mivel én is laktam Szárhegyen, ezért nem muszáj a nagymamára hivatkozzak. Én is ott voltam. Nem hivatkozunk nagymamára, nagypapára, dédire. Persze, hozzájárultak a történethez. De miért kellene muszáj a nagymama? Miért nem elég a párom? Miért nem vagyok elég én? Miért nem elég, hogy onnan indult el egy történet?
– Önök mondták a nagymamát, nem én találtam ki.
– De még nem értem a célját az ön munkájának, az ön megkeresésének. Nem látom, hogy hol tesz ön hozzá a világ jobbításához evvel a történettel. Nem látom. Én azt látom, hogy vannak egyesek, akik azt nézik, hogy hogy kellene belekötni és ártani egy történetnek. Ezt látom.

Nyomdai hiba, vagy szándékos csalás?

– Jó, lássa úgy. Én úgy látom, egyelőre, hogy ennek van egy átverés vonzata. És akkor teszek fel konkrétabb kérdéseket. Önök a termékeiket éveken keresztül egy bihari és egy máramarosi cégnek a kódjaival futtatták.
– Valamit félreért. Három hónapja van jelen Romániában ez a termék, és egy tévedés miatt lett egy illetéktelen vagy egy rossz notifikáció a címkére, amit egy grafikusnak köszönhetünk, úgymond.
– De nem egy rossz notifikációs kód volt, hanem minden egyes terméké. Az önök termékskálája pontosan ráívelődött a bihari cégnek a termékskálájára, és minden egyes terméknek a dizájnja is.
– Csomagolt nekünk termékeket, igen. Szóval, hol van itt az átverés? Átverés akkor volna, ha ezek nem hiteles gyógynövények lennének, és ha ezek a gyógynövények nem tudnának segíteni az embereknek. Ez volna az átverés. Egy nyomdai hiba, ez nem átverés.
– De nem nyomdai hiba az, amikor tíz terméknek a kódja pontosan passzol. Mikor tíz terméknek a kódját ellopják a románoktól, és használják. És utána azt mondja, hogy nyomdai hiba…
– Várjál, várjál, várjál…Itt már lopásról beszél, kedves uram.
– Igen, pontosan. Most kezdek lopásról beszélni. Mert beszéltem a román cégnek a tulajdonosával, és azt mondta, hogy nem adtak engedélyt önöknek, sőt, nem is tudta, hogy használják a kódjaikat. Akkor ezt minek nevezi ön?
– Ha bűncselekményre gyanakszik bárki, netán ön is, akkor haladéktalanul hatósághoz kell fordulni. Haladéktalanul. Az adott Bihar megyei cég partnerünk, gyártott és csomagolt nekünk termékeket.
– Tinktúrákat csomagolt önöknek?
– Gyártott és csomagolt nekünk termékeket.
– Tinktúrákat csomagolt önöknek?
– Szóban volt, hogy készít bizonyos tinktúrákat is. Erre átküldte az ő adatait, az ő információit, mert úgy volt, hogy amit ő készít, azt ő fogja nekünk notifikálni. Értjük?
– Értjük.
– Ebből fakadóan létrejött ez az anomália. Igen, elismerjük, és rögtön javítunk is. Mert akármelyik bérgyártó készíti a termékeket nekünk, előtte notifikálja. Bejelenti, regisztrálja, engedélyezteti. Hogy értsük meg. Hatósági ellenőrzések elé, álltunk elébe, minden rendben van. Abba tudott a hatóság belekötni, hogy magyar nyelven kommunikálunk Romániában az ügyfelekkel. Jogilag ennyi a vétkünk. Jogilag más vétkünk nem merült fel. És ez nagyon fontos.
– De most itt nálam felmerül más vétkük is, és nem kaptam még érdemleges válaszokat.
– Én udvariasságból felhívtam önt. Nem érzem szükségét annak, hogy én önnek maradéktalan válaszokat adjak a kérdéseire. Ez fontos. Nem célom. Nem tudom, ki maga.
– Mondtam. Egyed Ufó Zoltán a nevem, az Átlátszó Erdély nevű lapnak vagyok a riportere. Egy oknyomozó anyagot írok arról, hogy önök székely termékként promoválnak valamit, aminek nem tudjuk, hogy mi köze van Székelyföldhöz.

Szerencsés vagyok, hogy beszélhettem vele, de a számokat nem küldik át

– Elmeséltem önnek, hogy onnan indult egy projekt. Egy idea, egy történet. Gyergyószárhegyről indult egy történet. És ez önnek nem elég, ön csalást és lopást emleget már. És itt vagyok én egy kicsit meglepődve. Hogy felmerül önben egy kérdés, mint oknyomozó újságíró, ha nem lenne a politikában elég terület, ahol szükség van oknyomozókra. És tájékoztatom, hogy elvileg székelyföldi a termék, mert onnan indult, de ez önnek nem elég, ön akar lopást, csalást találni.
– Elmondtam önnek, hogy hol látom a lopást és csalást: felhasználták mások notifikációs számait, anélkül, hogy ők tudjanak róla.
– Ön ezt így gondolja. Örömömre szolgál tájékoztatni önt, hogy valóban történt egy szerkesztési tévedés, rossz notifikációszám került bizonyos termékekre. Ezeket a termékeket már munkatársaim visszavonták, és ha új termékekkel találkozik, akkor garantáltan helyes és jó notifikációs számokkal fog találkozni. Elég kielégítő, nem?
– Nézze, én azt tudom csinálni, hogy leírom, amit ön mond.
– Ez dicséretes. Ez már dicséretes. Csak nem kell légből kapott teóriákat is odaírni. Szerencsés, hogy tudunk beszélni, meg tudja kérdezni a felet: itt vagyok. És nagyon bízom benne, hogy nem kereskedő, vagy nem üzleti szereplő felkérésére akar adott esetben negatívan beállítani egy termékcsaládot vagy egy történetet, egy vállalkozást. Ebben reménykedem.

– Szerintem ennek a beszélgetésnek nagy haszna nincs.
– Szerintem nagy haszna volt. Tisztáztunk egy pár félreértést.
– A kollégája, Marian megígérte, hogy átküldi a jelenlegi notifikálási számokat, amiket használnak. Várom azokat a számokat.
– Nem értem, hogy miért küldené át. Biz Isten mondom. Minden hatósági megkeresésnek örömmel eleget teszünk.
– Akkor értsem úgy, hogy nem fogják elküldeni?
– Nem valószínű, nem valószínű, mert nem értjük az ön illetékességét ebben a történetben. És nem feltételezzük, lehet, hogy ez már buta paranoia, ennyi támadás után, de nem feltételezzük a jószándékot sem. Hanem ön mintha valami szenzációban reménykedik, hogy nemtudommi, tényleg nemtudommi. Nem látom, hogy mi volna abban a meglepő, hogy Székelyföldön… Persze tudjuk, hogy a székelyföldi Gábor cigányok is székelyföldiek, igaz, ha ők csinálnak egy bádogkannát, az is székelyföldi bádogkanna. Ez a valóság. Minden faragott kis kacatra ráírjuk, hogy székelyföldi, mert azt a magyar turista jobban megveszi. De a mi termékünk meg lett találva. És ez rögtön már az atlatszo.ro-nak egy fontos dolog lett. Hát olyan pitiáner dolgokról beszélünk, és komoly oknyomozó újságíró foglalkozik vele. Na ezt nem tudjuk mi megérteni.

Mikor megírom az anyagot, szerintem megérti, mondom Dénes Botondnak, és adok egy határidőt: hétfőig várom az ígért anyagokat, ha mégis szeretnék tisztázni magukat. Beszélgetőtársam kioktatással búcsúzik: „Ami lényeges, elmondtam, és bízok benne, hogy bölcsen, szakmailag korrektül, helyesen lesz megfogalmazva minden ami meg kell legyen fogalmazva. És nagyon remélem, hogy nem történik hitelrontás, és nincs egyéb mögöttes dolog a történetben.”

A határidőként adott hétfő óta eltelt másfél hét, nem küldtek semmit. Tehát feltételezem, hogy nem akarják, vagy nem tudják bebizonyítani, hogy jó útra tértek.

A gyógykészítmény nem egy műanyag lábtörlő

Dénes Botond azzal támad, hogy egy ilyen fiktív világban, mikor egy Kínában gyártott, Székelyföld feliratú lábtörlő az teljesen természetes, miért kötekedünk azzal, hogy egy ismeretlen eredetű gyógykészítményre ráírják, hogy székelyföldi vagy hargitai. Mert az idea az székelyföldi, és ezt nem tudja senki cáfolni, mert az idea az megfoghatatlan.

Csakhogy a valóság nem olyan, mint az idea. És hatalmas különbség van egy műanyag lábtörlő és egy gyógykészítmény között, más törvények is szabályozzák a velük való kereskedelmet. Valahol érthető, hogy egy gyógykészítménynél több elvárás, nagyobb szigor van, mint egy műanyag bóvlinál.

Nem ugyanaz, mikor egy lábtörlőre vagy egy kulcstartóra felírják, hogy Székelyföld, vagy mikor egy élelmiszerre vagy gyógykészítményre ráírják, hogy Székelyföldi.

A vállalkozó lábtörlős párhuzama azért sem állja meg a helyét, mert valószínűleg a „Székelyföld” feliratú kínai lábtörlő alján írja valahol, hogy „Made in China”, míg a Székelyföldi Gyógykeserű címkéjén nem írja, hogy ki gyártja, hol, és hol szedett, milyen alapanyagból. Lehet, hogy ez nem is mindenkinek fontos, de azért sokan vagyunk, akik szívesebben fogyasztunk egy hargitai kaszálón szedett kakukkfüvet, mint egy kínai intenzív ültetvényben vegyszeres műveléssel előállítottat. Ezért vezették azt be, amit nap mint nap tapasztalhatunk a boltokban, hogy az élelmiszerek csomagolásán fel van tüntetve, hogy milyen országból származik. És ez a gyógytermékeknél még szigorúbb picit.

A román rendelkezések szerint a címkének a következő információkat kellene tartalmaznia:

Ezeknek az elvárásoknak egyik Székelyföldi Gyógykeserű sem felel meg. Nincs feltüntetve rajta, hogy étrend-kiegészítő, nincsenek rajta a figyelmeztetések, hogy nem szabad meghaladni a napi előírt adagot, vagy hogy nem helyettesíti a változatos étrendet és az egészséges életmódot, vagy hogy nem szabad a gyerekek hozzáférjenek. És végül nincs feltüntetve rajta a gyártó cég neve és az elérhetőségei.

A vállalkozó szerint a románok támadják őket, mert magyarok, és a román hatóságok is abba tudnak belekötni, hogy csak magyarul kommunikálnak. Ezt a kampányfogást már elsütötte a Csíki sör, és talán mások is. Bármilyen szabálytalanságot találtak náluk, az azért volt, mert ők magyarok voltak.

Valójában semmi vagányság és semmi nemzeti hőstett nincs abban, hogy nem tartják be a hivatalos címkézési szabályokat. Sokkal valószínűbb, hogy nem nemzeti okokból teszik, hanem csak azért, hogy a vásárlóik számára ne derüljön ki az üzleti turpiság, azaz a „koncept” vagy az „idea”, és a valós gyártó.

A Hypericum nem akar megszólalni

Hogy a valós gyártó ki, nem tudhatjuk. Azt tudjuk az üzletemberek elmondásából és a megtalált bizonyítékokból, hogy a gyógykeserűket a Máramaros megyei Hypericum Impex cég szállítja nekik.

Hogy a termék maga honnan jön, és az Impex cég importálja-e, vagy saját maga gyártja, ezt nem tudjuk meg, mert a Hypericum tulajdonosával nem sikerül szóba állnom. Felhívom a hivatalos telefonszámokat, egy hölgy veszi fel, aki annyit mond, hogy a tulaj nem elérhető. Nem azt, hogy most nem elérhető, vagy később, vagy valami, hanem egyszerűen közli, hogy elérhetetlen. Elmondom neki, hogy milyen ügyben keresem, és kérem a telefonszámát. A hölgy megígéri, hogy beszél a tulajjal, majd visszahív a telefonszámával. Nem hívott vissza azóta sem.

Azt meg kell jegyeznem, hogy pár perccel azelőtt, hogy hívtam volna a Hypericumot, beszéltem a Faunus tulajdonosával, aki időközben értesítette Mátyás Mariant, akinek volt ideje időben értesíteni a Hypericum tulaját is. Ha akarta.

A Hypericum egy nagy cég. A legutóbbi, 2021-es adatok szerint 88 alkalmazottja és évi 15 millió lejes forgalma volt. Gyógynövényes termékek kereskedelméből. 37 munkapontja volt, főleg gyógynövényes boltok.

A szárhegyi recept elveszett

A Hypericum tulajától, ha szóba állt volna velem, azt is megkérdeztem volna, hogy a keserűket tényleg a „székely” szatmáriak receptjei alapján gyártják-e, vagy csak a saját, egyébként is létező termékeiket csomagolják más néven nekik. Ezt azért tartottam volna fontosnak, mert a szatmári forgalmazók szerint az egyetlen székely szál a szárhegyi recept, amely alapján bérgyártásban készíttetik a termékeiket.

A Faunus tulajdonosa, aki szóba állt velem, elmondta, hogy ők a saját teáikat csomagolják a szatmáriaknak. Ha megnézzük a Faunus és a Székelyföldi oldalán található teák leírását, láthatjuk, hogy igazat mond, az összetevők tökéletesen egyeznek minden tea esetében. Sőt, a Székelyföldi oldalán a román leírások betűre egyeznek a Faunus leírásaival, mintha copy-paste-tel másolták volna át őket.

Már csak az a kérdés, hogy a szatmáriak blöfföltek, mikor azt mondták, hogy a szárhegyi nagymama ősi receptjei alapján gyártatják le bérben a termékeiket, vagy pedig a bihari cégtulajdonosnak tetszettek meg annyira a szárhegyi receptek, hogy eldobta a nagytatája receptjeit, és áttért a szárhegyi receptekre.

Abból kiindulva, hogy a Faunus 2013-ban engedélyeztette a termékeit, és a szatmári cégek csak 2016-tól kezdtek el működni, inkább az tűnik valószínűnek, hogy a szatmáriak a koncept és az idea kedvéért inkább a nyereséghez ragaszkodtak, mint a tulaj kedvesének a szárhegyi nagymamájának az örökölt receptjeihez.

A bukaresti hatóságok is csendben csuklanak

Nemcsak a Hypericum választotta a hallgatást, hanem az étrend-kiegészítőket engedélyező, bevizsgáló és ellenőrző hatóság, az IBA is. Azzal a különbséggel, hogy az IBA-t el sem tudtam érni. Vagy lehet, hogy elértem, csak nem jeleztek vissza nekem.

Három levelet küldtem nekik, az elsőt az office@bioresurse.ro, a Facebook-oldalukon megadott emailcímre, a következő kettőt a sesizari.suplimente@bioresurse.ro címre, amelyet a weblapjukon és különféle kiadványaikban reklámoznak, hogy ezen kell jelenteni a visszaéléseket.

A legelső levelet február 3-án küldtem nekik, a legutolsót március 7-én. Ezekben a többoldalas levelekben részletesen leírtam a problémát, képekkel alátámasztva az egészet. Választ nem kaptam, pedig lassan két hónapja, hogy elküldtem nekik az első levelet.

Aztán többször, több telefonszámon, fixen is és mobilon is próbáltam hívni a titkárságukat, hogy megkérdezzem, mi lett a leveleimmel, vagy válaszokat kapjak a kérdéseimre. Nem vették fel egyszer sem a telefont.

Dénes Botond szerint ha bűncselekményre gyanakszik bárki ebben az ügyben, netán én is, „akkor haladéktalanul hatósághoz kell fordulni. Haladéktalanul.” Jó, de milyen hatósághoz lehet fordulni, ha az ezzel foglalkozó hatóság alszik?

A „Székelyföldi” brand áldozatai

A szatmári vállalkozó nem érti, hogy a székelyföldi gyógynövényesek, a konkurencia, ahogy ő nevezi őket, miért vannak felháborodva a turpisságon. Pedig egyszerű: azért, mert ha a Székelyföldi Mesterbalzsam termékcsalád rossz visszajelzéseket kap a vásárlóktól, akár gyógyhatás, akár más tekintetben, akkor az nem a szatmári vállalkozók „konceptjét” vagy „ideáját” járatja le, hanem a székelyföldi gyógynövények és természetgyógyászok hírnevét. És egyben Székelyföld hírnevét is.

Az ügyben Hargita Megye Tanácsa is illetékes lehet, hisz 2009-ben levédette a „Székelyföldi” márkanevet. Amelynek tulajdonosaként valószínűleg megállíthatná a kétes eredetű termékek ilyen név alatti forgalmazását.

Emlékezetem szerint amikor a megyei tanács levédette ezt a márkanevet, pontosan az volt a célja, hogy ellenőrizni lehessen, hogy ki használja és mire. Hogy meg lehessen védeni a helyi kis termelőket.

Mert a helyi kis termelők szenvedik kárát a visszaéléseknek. Minden szempontból. Például ha az ilyen huncutságok miatt folyamatosan szigorodnak a címkézési és engedélyezési szabályok, ennek sajnos szintén nem azok isszák meg a levét, akik másoktól „nyomdai hibával” átmásolt fiktív engedélyekkel és szabálytalan címkékkel forgalmazzák a kétes eredetű termékeiket. Hanem azok, akik becsületesen előállítják azt a terméket a növényből, de nem tudják, vagy csak hatalmas energia, idő és pénz árán tudják piacképesre varázsolni termékeiket, a csalók miatt agyonbürokratizált szabályok miatt.

Ha lejáratódik a „Székelyföldi” brand, ki látja kárát? A szatmári vállalkozó pár nap alatt kitalál egy új konceptet, egy új ideát, amivel megfeji a magyarországi nyugdíjasokat. De a székelyföldi gyógynövényes gazda mihez kezdjen?

The post Az év átverése: veszel egy ismeretlen eredetű román gyógyterméket, ráírod, hogy Székelyföldi, és négyszeres áron eladod magyar nyugdíjasoknak appeared first on Átlátszó Erdély.