Bezárás
Határok nélkül

Kutatók a nyilvánosságban: az érveket felzabálják a trollok?

Video-üzenetekben szolidarizálnak erdélyi társadalomtudósok a Magyar Tudományos Akadémia kutatóintézeteinek munkatársaival. Milyen következményekkel jár az erdélyi magyar társadalomkutatás számára az MTA TK Kisebbségkutató Intézetének a megszűnése? Van-e remény arra, hogy a budapesti műhely kiesését valahogy pótolják? És mit szólnak ehhez a trollok? Interjú Kiss Tamással és Toró Tiborral.

2019-et írunk, a rendszerváltás óta 30 év telt el. Ott tartunk, hogy bátorságra van szükség ahhoz, hogy egy kutató a Magyar Tudományos Akadémiával nyilvánosan szolidarizáljon. Szerintetek hogyan jutottunk el ide?

Toró Tibor: Nem bátorság kérdése ez, hanem a komfortérzeté inkább: az aláírásgyűjtések, közös nyilatkozatok után így, saját arccal kiállni, nekem legalábbis fura volt.

Kiss Tamás: Hogyan jutottunk ide? Jó kérdés. Szerintem európai, globális szinten összeomlott egy diszkurzív rend. Magyarországon ez 2006 után következett be, az akkori tüntetések idején.

Egy alapvetően liberális diszkurzív rendben teljesen mást jelentett egy értelmiségi aláírásgyűjtés, ami egy (még akkor) domináns pozícióban levő diskurzust erősített. Mára már egyfajta illiberális-populista ellendiskurzus kezd dominánssá válni, és ez oda vezet, hogy sok értelmiségi öncenzúrát alkalmaz, meggondolja, hogy nyilvánosan kiáll-e.

Ugyanakkor ezt nem értékelném túl, nem kell épp akkora bátorság ehhez, és nem hiszem, hogy ebből most valamiféle komoly hátrányunk fog származni.

Toró Tibor: Ezelőtt 15 évvel normális volt, hogy értelmiségiek, társadalomtudósok közéleti kérdésekben is megszólaljanak. Ez szerintem most kevésbé jellemző. Illetve, ha meg is szólalnak, beindul egy ellendiskurzus, ami elnyomja ezt.

Azt vehetjük észre, hogy az emberek nem igazán értik, hogy mit akarunk mondani. Ez azért elgondolkodtató sok szempontból. Mi szolidaritási üzenetet fogalmaztunk meg egy olyan intézmény mellett, melynek nem világos, hogy mi lesz a jövője. Mi úgy gondoljuk, ez az intézmény értéket termel úgy tudományos, mint erdélyi magyar szempontból. Ettől teljesen más dimenziókig jutottunk… az emberek vagy tényleg nem értik, vagy nem akarják érteni.

Amikor azon gondolkodtatok, hogy mit kellene csinálni, milyen szempontokat mérlegeltetek?

Kiss Tamás: Nyilván az első dolog a szolidaritás barátainkkal, kollégáinkkal. De hogy őszinte legyek, van egy ennek egy „self-management” része is: az ember megpróbál valahogy úgy lavírozni – és ez nem egyszerű –, hogy minél tovább megússza ép lélekkel ezt az egész történetet. Az utóbbi években én azt a stratégiát választottam, hogy a tudomány elefántcsonttornyába vonultam vissza, például nyelvet váltottam: egy ideje többet írok angolul, mint magyarul.

Azonban néhány hónapja rájöttem, hogy ez a fajta belső emigráció nem teljes mértékben megoldás. Elmúltam negyven és nem akarok innen, ebből az országból, városból elmenni. Így valamiféle alternatív álláspontot, beszédmódot kell megteremteni, ami bizonyos értelemben nem vesz tudomást arról, hogy a közélet egy ideje nem a racionális vitáknak, az érvelésnek a terepe.

Érzékenyíteni akarjuk az erdélyi magyar közbeszédet, mert ha itt akarunk élni, és ezt értelmiségiként, társadalomkutatóként akarjuk megtenni, akkor az itteni közélettel kell valamit kezdeni. Ez nem jelenti azt, hogy valami magyarság- vagy világmentő pózba merevedünk, de ki kell alakítsuk a nyilvánosság, az erdélyi magyar közösség irányába való megszólalás csatornáit.

Toró Tibor: Emellett még az is ott volt, hogy azok az emberek, akik mellett kiállunk, a barátaink, munkatársaink. Amikor kikerültem az egyetemről, nem volt világos, hogy merre fogok menni. Az első felkérés kutatásra, amelyben részt vettem, pont az MTA Kisebbségkutató Intézetétől érkezett, ez azt is jelentette, hogy ezen a pályán maradhatok. És nem csak nekem segítettek, akárhányszor küldök valakit a diákjaim közül, neki is segítenek. Én úgy gondolom, tartozom ezzel ennek az intézménynek.

Kiss Tamás: Nem lehet elfogadni, hogy a közösség nagy része teljesen fehér-fekete színekben lássa az MTA átalakítását. Ez a legfontosabb magyar tudományos kutatóhálózat, az MTA Kisebbségkutató Intézete pedig óriási szerepet tölt be az erdélyi magyar múltnak, jelennek a kutatásában. El kell mondani, hogy ezt a kérdést nem lehet erre a barát-ellenség ellentétpárra leszűkíteni. Ez nem pártszimpátia kérdése, itt a tudomány művelésének intézményes kereteiről van szó.

Toró Tibor: A társadalomtudományi műhelyeket ismerjük, nem lehet azt mondani, hogy ezekben ilyen vagy olyan ideológiai beállítottság dominál. Vannak itt mindenféle világnézetű és pártkötődésű emberek, baloldaliak, jobboldaliak, liberálisok, konzervatívok, a munka során fölé tudnak emelkedni ezeknek a különbségeknek.

Éppen emiatt tűnt az elején annyira valószerűtlennek, hogy ez megtörténhet, ez jól látszik abból, hogy mennyire meg voltak lepve, mielőtt beindult volna a szervezkedés.

Az Erdélyi kutatók az MTA Kisebbségkutató Intézete mellett Facebook-oldal elérhető itt

Egyelőre nem látjuk, hogy ennek a történetnek mi lesz a vége, de tegyük fel, hogy minden ellenkezés dacára a magyar kormány az elképzeléseit átviszi. Ez az erdélyi magyar tudományosság számára mit fog jelenteni?

Toró Tibor: Csak találgatni tudjuk, hogy mi lehet ennek a következménye. Amikor a kampányt elindítottuk, a Kisebbségkutatót céloztuk meg, egyrészt mert ők állnak a legközelebb hozzánk, másrészt bármi is lesz a forgatókönyv végül, az átalakítást a mi helyzetértékelésünkben ők fogják a leginkább megszenvedni. Ez a típusú tudománytermelés áll a legmesszebb attól, hogy alkalmazott kutatásra vonatkozó elképzelések működjenek benne, illetve elég sok, hasonló tevékenységű szereplő van a piacon.

Valószínűleg nagyon sok ember átkerülne az egyetemekre, el tudom képzelni például, hogy az Nemzeti Közszolgálati Egyetemen majd lesz egy kisebbségkutató. Úgy gondolom, jó esély van arra, hogy bizonyos intézetek teljesen megszűnjenek, amennyiben ez az átalakítás megtörténik. A másik dolog pedig, hogy sokan távoznak majd – a jobbak valószínűleg külföldön is találnak maguknak helyet.

Bár az akadémia pénzzel annyira nem volt ellátva, megvolt az az értéke, hogy kutatásokat aránylag nyugodt körülmények között lehetett végezni. Ez a nyugalom jó eséllyel meg fog megszűnni. Én egyetemen dolgozom, és az egyetemi kutatás nem ugyanaz, mint a kutatóintézeti kutatás. Az egyetemen elsősorban órákat kell tartanod, a kutatási projektek csak másodlagosak.

Az akadémián továbbá van egy közeg, ami formális kereteket adott a vitának, és szerintem ez nagyon fontos. A Kisebbségkutató körülbelül kétheti rendszerességgel szervez kéziratvitákat úgy a saját, mint a máshol születő munkákról. Ezeken sok esetben 30-40 ember is részt vesz, vannak felkért hozzászólók, és érdemi beszélgetés alakul ki. Ha nincsen intézmény, ami „belekényszerít” egy ilyen típusú munkába, ezek a találkozási pontok megszűnnek. Mi például próbáltuk ezt informálisan csinálni, de egy idő után leállt.

Kiss Tamás: Én a társadalomtudományok közpolitikai hasznosíthatóságát látom problémásnak. Nem vagyok az elefántcsonttoronyban művelt tudomány híve, szerintem jó, ha a társadalomtudományi kutatásoknak van valamilyen közpolitikai haszna, de ha direkt politikai ellenőrzés alá kerülnek ezek a kutatóintézetek, akkor szerintem nagyon gyorsan és nagyon durván el tud menni a dolog egy olyan alkalmazott kutatás irányába, aminek a tudományos alapkutatáshoz nagyon kevés köze van.

Ha nem marad semmilyen fóruma annak a fajta tudományos alapkutatásnak, ami témákat határoz meg, akkor nagyon nagy a baj. Ez nem azt jelenti, hogy ne lenne szükség olyan közpolitikai intézetekre, amelyek közvetlen politikai megrendelésre termelik az anyagot, de ha csak ezek vannak, akkor ez egy idő után már nem az a fajta társadalomtudomány lesz, amit ma annak hívunk.

Alapkutatások hiányában alternatív utakról, alternatív fejlődési pályákról sem lehet majd vitatkozni, hanem lesz egy aktuális irány, és annak alárendelve közpolitikailag hasznosítható, alkalmazott kutatást csinálsz. Még egyszer, erre is szükség van, de önmagában szerintem ez nem elég.

Elképzelhető az, hogy akár az egyetemek, akár határon túli tudományos műhelyek átvegyék az akadémiától ezeket a feladatokat, legalább részben?

Kiss Tamás: A kolozsvári Kisebbségkutató Intézet nevében nem tudok nyilatkozni, mert nem vagyok az intézet vezetője. De elméletileg persze, bizonyos dolgokat igen. A magyarországi kutatóhelyekkel jó ideje pariban vagyunk, nem az a viszony már jó ideje, hogy a magyarországi tudományos kutatások egyszerű beszállítói lennénk. Így a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet nagyon sok feladatot, alapkutatási és kutatási feladatot szerintem már át is vett a magyarországi műhelyektől.

Kelet-európai léptékben gondolkodunk, és dolgozunk összehasonlító kisebbségkutatás-projektekben. Ennek az egyik fontos pontja viszont Budapest. Kolozsvár önmagában sokkal gyengébb lenne. Ha ez a budapesti láncszem kiesik, sokkal kisebb esélyünk van arra, hogy egy magyar mag köré kiépítsünk valamit.

Másrészről én nem hiszek abban, hogy a magyarországi kisebbségkutatás számára akár személyi állományban, akár a kutatási témáit illetően az erdélyi vagy határon túli műhelyek jelentenék a megváltást.

Kutatási programokat, kiadványokat, konferenciákat, mindenféle dolgot át lehet venni, de ha Magyarországon nem lesz kisebbségkutatás, azt mi nem tudjuk pótolni. A perspektívák is másak: a budapesti – az én meglátásom szerint amúgy legitim – perspektíva szerint mi határon túli magyarok vagyunk.

A mi perspektívánk azonban teljesen más, mi a magunk számára kisebbségi magyar közösség vagyunk, amelynek az anyaországhoz való viszony ugyan egy fontos nexus, de a többség-kisebbség viszony a mi intézetünknek a látókörében sokkal jobban benne van. Ez egy más elemzési univerzum, mi egy más pozícióból nézzük ugyanazt a kérdést. Azt, amit ők csinálnak, egy más pozícióból nem lehet pótolni.

Toró Tibor: Emellett fontos az is, hogy a kisebbségkutatással foglalkozó kárpátaljaiak, vajdaságiak nagy része, de az erdélyiek egy jelentős része is Budapesten dolgozik. Ha ez a láncszem kiesik, Kolozsvárról sokkal nehezebb lesz összehasonlító kutatásokat csinálni például Kárpátalja, Felvidék, Vajdaság és Erdély vonatkozásában. Meg lehet próbálni, de a Kolozsvár-Budapest tengely sokat segített.

A személyi állományokat tekintve Erdélyben a kutatói helyek korlátozottak: saját végzettjeinknek sem tudunk igazán jó pályamodellt kínálni, sincsen igazán realitása annak, hogy valaki is átjöjjön Budapestről.

Toró Tibor (balra) politológus, a Sapientia-EMTE oktatója és Kiss Tamás szociológus, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet munkatársa

Intézmények ledózerolásának már hagyománya van Magyarországon. Ez úgy működik, hogy van egy szakmailag viszonylag jól teljesítő intézmény, azt lerombolják, helyére megalakul egy hasonló profilú intézmény, ahol szakmai teljesítmény nem igazán, viszont rengeteg pénz van, és ezekbe az intézményekbe egzisztenciális okokból sokan belekényszerülnek. Fenyeget egy ilyen dolog a jövőben?

Toró Tibor: Alapjában az nem baj, hogy sok műhely van, ha ezek között normális verseny alakulna ki, az akár jó is lehetne. Én nem látom feltétlen bajnak, hogy alternatív intézetek alakulnak, inkább azt látom problémának, hogy ezek sok esetben úgy alakulnak, hogy előtte lerombolnak egy másikat, vagy azért hozzák létre, hogy egy másik kontrollálhatóvá váljon. Ha azért jön létre egy intézet, hogy egy másik műhely munkatársainak a mozgásterét korlátozza, az probléma.

Kiss Tamás: Valóban van ennek hagyománya Magyarországon, és ez a kisebbségkutatás intézményes keretrendszerén nagyon jól látszik. A ‘90-es években volt a Magyarságkutató Intézet, aminek a helyét a Teleki László Intézet vette át.

A TLI megszűnése után a személyi állománya jó részben átkerült az MTA Kisebbségkutató Intézetébe, és onnantól, 2006-tól lett ez a vezető intézménye a kisebbségkutatásnak. A tudományos alapkutatásnak, a tervezett kutatásnak ez a fajta intézményi fluktuáció nagyon rosszat tesz.

A különféle intézmények közötti versenyt én sem látom problémának, csakhogy itt nem szakmai vagy piaci kompetíció, hanem lojalitás-kompetíció zajlik. Én úgy látom, hogy ennek nemcsak az MTA Kisebbségkutató Intézete, hanem mindegyik műhely a kárát látja, ebben a struktúrában szakmailag nehéz építkezni.

Toró Tibor: Azon agyalsz, hogy hogyan lavírozz, mennyi mozgástered van, nem pedig azon, hogy mit és hogyan kutass.

Milyen reakciók érkeztek eddig a videókra?

Kiss Tamás: Szakmai berkekből a reakciók alapvetően pozitívak, Budapestről és Erdélyből is nagyon sok pozitív visszajelzés érkezett. Ugyanakkor megdöbbentő ez a populista, fekete-fehérben látó beszédmód, a sorosozás, ami a közösségi médiában megy.

Toró Tamás: Csomó abszurditás van. Az egyik negatív toposz, ami bejön, hogy nem foglalkozunk az erdélyi magyarok ügyeivel. Ha végignézed például a Tamás publikációs listáját (elérhető itt), elég nehéz ezt elmondani. Azt is megkaptuk, hogy miért nem foglalkozunk inkább nyelvi jogokkal – ezzel több mint 4 éve foglalkozom (Toró önéletrajza publikációs listával itt elérhető)

Kiss Tamás: A szélesebb közönségen belül eléggé elterjedt az, hogy minden ilyen dolgot belehelyez egy politikai keretrendszerbe, és onnantól nincsen apelláta. Attól a pillanattól kezdve nincsen miről beszélni, legfeljebb később elemezni lehet az észjárást, ahogy felépíti a kommentet, megkerüli a neki ellentmondó tényeket, majd levonja a következtetést.

Toró Tibor: Volt, aki vitába szállt azzal az állítással hogy X nem foglalkozik az erdélyi magyarok ügyeivel. Belinkelte az illető publikációs listáját, amire az volt a válasz, hogy nekem ezt nincs időm elolvasni, de hogy Soros.

Kiss Tamás: Vannak kollégák, akiket ez rettent el bármifajta nyilvános szerepvállalástól. Hosszú távon ez nem egy kellemes közeg.

Toró Tibor: Például ha a romániai kisebbségpolitikai rendszerről értekeznénk, nincs kizárva, hogy ugyanezek a személyek pozitív kontextusban beszélnének rólunk. Megszűnsz személyként létezni, bárki lehet ott helyetted.

Kiss Tamás: Egy címke leszel, egy toposz.